To where not even birds fly! - Steffi&Alejandro

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

A rezidensi élet sokkalta több izgalmat és stresszt tud jelenteni, mint amire számítottam az egyetemi éveim alatt. Pedig már akkor is volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem lesz egy sétagalopp. Nem is az. A múltkori eset után, amikor a cuki idős hölgyről, Mrs parkerről kiderült, hogy Brennernek a nagyikája, azóta is eltelt már egy hónap, szerencsére minden galiba nélkül. Öröm az ürömben, hogy találkotam Tristannal, aki egy nagyon figyelmes barátnak bizonyul. Sajnos azóta sem találkoztam vele, de megadta a számát, hogy nyugodtam hívhatom ha baj van, de Stavo nem érne rá. Stavo meglepően kedves volt vele, aminek örültem. Persze ezek után Stavo verette szét az arcát és került kórházba. Lehet ezt nem tudja Kyle és ezért nem mer a közelembe jönni. Volt az az eset a pasassal is, akit lebuktattam a randija előtt, hogy megcsalja a feleségét éppen. Megérdemelte az a Malo...amiért rám akarta verni a balhéját. Kedves vagyok, de nem annyira, hogy elvigyem a balhét.
A gond csak az, hogy a kávézóba csak amellett a marha és Dr Salazar mellett volt hely.
Hozzá voltam beosztva, mert mindenki el volt nagyon foglalva a munkájával és nem volt idejük rezidensekkel foglalkozni. Szóval a kevésbé stresszes doktorokhoz osztottak minket. Egyébként is mindig érdekelt, hogy egy égési sérülést, hogyan mátenek meg . Fogtam a kis uzsonnás csomagomat és a dupla mindenes kávét, majd felé vettem az irányt.
- Dr Salazar, szabad lesz ez a hely... vagy zavarok?
Mivel egyébként is nála voltam ebben a műszakban, gondoltam, hogy körülbelül annyira vágyhat arra, hogy lássa az ábrázatomat, mint egy kelést a hátán. Na de én meg azt a másikat látnám még annál is kevésbé szívesen.

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

Talán ezt a mai, könnyed napot tudhatom be a hét legnyugalmasabb napjának, mely levezetésre tökéletes volt. A délelőttöm leginkább papírmunkával telt az irodámban, a délutánom pedig beteglátogatással. Direkt nem szerveztem mára magamnak műtétet, hiszen holnap utazok el, s ha egy műtétem elhúzódik, akkor bukhat az a bizonyos kétnapos konferencia, melyen muszáj részt vennem. Fél éve készülünk erre, így ha törik, ha szakad, én holnap utazok. Utolsó órámat dolgom végeztével pedig először a büfében töltöm, ahol egy csirkés szendviccsel jutalmazom magam ebéd címszó alatt, végül a kávézóba telepedek át, hogy levezessem egy jó erős feketével a hét fáradalmait. A teendőimmel végeztem mára, de mivel a műszakom csak délután öt órakor ér véget hivatalosan, így összekötöm a kellemeset a hasznossal, s miközben telefonomat görgetve úgy teszek, mintha belebújnék a napi hírekbe, begyűjtöm magamnak a kórházban terjengő pletykákat, melyeket hiába próbálnak halkan közölni a másiknak, én mindig is jó hallgatóságnak bizonyultam, így nem kerülte el semmi a figyelmem. Ezeknek az információmorzsáknak azonban a nagy része ostobaság. Ki kivel feküdt le, ki hogy csalja a párját, kit kivel láttak az utcán, kinek halt meg ez és ez a hozzátartozója... Egyszóval, az esetek kilencvenkilenc százalékában semmi értékeset nem hallok, de legalább tisztában vagyok a környezetemmel. Az pedig fontos.
Épp a poharam felénél járhatok a feketével, mikor egy árnyék takarja el a kintről beszűrődő sápadt napfényt. Tekintetem lassan emelem az érkezőre, s meglepettségem jeleként szemöldököm enyhén a homlokomra kúszik.
- Estefania! - telefonomra csúsztatom tenyerem, majd pedig a készüléket belesüppesztem zsebem mélyére. Kávémat kezembe fogom, hiszen az asztal nem túl nagy, s láthatóan a leányzó elég nagy csomaggal készült.
- Tessék. - intek a mellettem levő székre. Tekintetem egyből arra a bizonyos uzsonnás táskára vetül, melyből már a múltkori alkalommal is olyan ínycsiklandó illatok áradtak ki, melyet még odahaza jóanyám konyhájában éreztem. Most sem szükséges kipakolnia, egyből a táska felé bökök.
- Csak nem megint házi tortillát érzek? Most már szeretném elkérni pontosan azt a receptet, ami ott lapul magácskánál. Minden egyes alkalommal, amikor mindketten itt vagyunk, felébreszti bennem a honvágyat, amit sajnos muszáj lesz orvosolnom, még mielőtt arra vetemedek, hogy ellopom az uzsonnáját. - belekezdek a beszélgetésbe egy mosollyal, s bár érzékelem, hogy jelenleg nincs túl sok szabad hely, mégsem szándékozom magam elszeparálni mások elől. Estefania pedig régen is értelmes diák volt, talán ezért is maradt meg emlékezetemben halványan a neve és az arca.
- Tudja, kérem, valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy végigcsinálja az egyetemet, s nem fogja feladni a vége előtt, mint oly sokan. Szívesen ott lettem volna, mikor megkapja a diplomáját. - eddig egy-két mondatnál nem váltottunk többet, s megeshet, hogy ellenben velem, ő már nem emlékszik rám.

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

Huhh, hála az égnek a sebész hagyta, hogy helyetfoglaljak az asztalnál. Nem minden orvos közösködik a rezidensekkel. Azért nem olyan régen leerőszakoltam magam Dr Duvivier mellé, azt hiszem akkor sült ki az agya a szőke orvosnőnek végleg, de tudom, hogy imád és a lánynak akar. Vagy ha nem is imád, akkor imádni fog! Szent célom lett ez, az első alkalommal, hogy azt mondta "CSAK egy traumatológus lesz? Pfff."
Azért örültem volna ha nem nevez Estefaniának, az olyan..olyan szokatlan. Annyira hozzá vagyok szokva, hogy mindenki Steffinek szólít, hogy teljesen kizökkentett ezzel. Olyan mintha felnőttként kezelne. Ugyanebből az okból örültem is neki egyben, etért nem tettem mást, csak felöltöttem a mosolyomat és leültem mellé. -Köszönöm, örök hála.
Már nagyon vártam, hogy el tudjam fogyasztani a mikro tortillákat, reggel korán keltem, hogy frissen tudjam elhozni. Köze sincs a boltihoz.
- Hogy ellopni? Csak a holttestemen keresztül! De, szívesen hozok neked, megfelelő fizetség ellenében. A recept viszont nálam marad.
Ellentmondást nem tűrően. Ez nem éppen valami generációkon keresztül őrzőtt recept, hiszen anya sohasem tanított meg semmire, aminek köze van a háztartáshoz. Miután végzett magával, átvettem a szerepet amit neki kellett volna ellátnia és szépen, lassan beletanultam. Ha nem suliban voltam, főztem, mostan vagy takarítottam, hogy apának ne kelljen már fáradtan is ezzel bajlódnia és elláttam Stavo sérüléseit, hogy ne kelljen miatta aggódnia. Aggódnunk. Igaz, hogy most csak egy átlagos lakást bérlek, de van a lakóház tetején egy kis kertem, ahol nevelgetem a fűszereket, zöldségeket és még eprem is van a szobámban! Büszke vagyok mindenre amit elértem és ez az egyszerű tortilla recept is az. Ha kell foggal-körömmel megvédem.
- Tessék vegyen belőle doktor úr. Úgy is mindig úgy pakolok ebédet, hogy meg tudjak másokat kínálni.
Nem csak kedveskedni akartam, mivel tényleg mindig adok másoknak belőle, amióta itt dolgozok. Megszoktam, hogy rájárnak a haramiák. A tortállák nem normál méretűek voltak. Több kisebb volt, hogy betudjam pakolni egy nagyobb ételesbe. - Hoztam epret is, a multkor megkínáltam belőle Christ a pszichológust és nagyon ízlett neki, szóval csak bátran.
Pont lenyeltem az első falatot, amikor kedves kis dallam érte a fülem. Hm nahát, nem is tudtam, hogy ezt a számot adják még a rádióban, de Jetta- I"d love to change the World című száma örökké kedvenc marad. "Várjunk, a rádió nem is működik egy ideje. Oh Dio, ez a telefonom!"
Mivel munkaidőben nem szoktam felvenni és a telefonszám sem volt ismerőe, így csak kinyomtam.
- Elnézést ezért.- Visszatérve arra, amit mondott...Igazán meglepett, hogy emlékszik ram. Hiszen nem most voltam cserediák programon Mexikóban, ahol akkor tanított. Nagyon jó lehet a memóriája...-Áh igen, itt végeztem el az egyetemet, de mindent, amit anatómiából tudok azt önnek köszönhetem.
Azért utaztam oda, hogy az anyanyelvemen tanulhassam a nehezebb tárgyakat, így biztosan nem értek valamit félre. A hálás mosolyom kívancsivá formálódott. -Na, milyen? 
Kérdeztem a tortilla felé bólintva. Muszáj voltam megkérdezni és reméltem, hogy ízlett neki, mert egyszerűen imádom, ha megdicsérnek. 

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

- Ugyan, nem tesz semmit. - figyelmem innentől Estefaniára terelődik, hiszen ha már asztaltársaságom akadt, úgy illik, hogy nem görgetem továbbra is a telefonomat, s azokat a jelentéktelen, ostoba híreket. Az sem utolsó szempont, hogy megismerjem jobban az ittenieket, hiszen egy hasznos ismeretség aranyat érhet, különösen egy magamfajtának.  
- Megfelelő fizetség? Egy bájos mosoly elég lesz? - hüvelykujjam és mutatóujjam közé helyezem állam, mint valami modell, s úgy mosolyodok el szélesen. Persze, ez a mozdulat csupán pár másodperc erejéig tart, már süppesztem is vissza tenyerem az ölembe.
- Micsoda határozottság! Ezek szerint ez az oldala töretlen azóta is, mióta utoljára találkoztunk. - hátam a szék támlájának döntöm, s félrebiccentett fejjel, borostámon végigsimítva adom tudtára, hogy bizony emlékszek rá régről. Az arcmemóriám eléggé jó, Estefaniára pedig nagyon is jól emlékszek, hiszen mintadiáknak számított, s felüdülés volt látni mindig, mikor jelentkezett, hiszen végre egy értelmes választ kaphattam általa a kérdéseimre. Amennyi ostoba kölyök volt az órámon, ez a lány fény volt a sok sötét egyén között. S lám, milyen kicsi a világ, hogy mindketten ide sodródtunk!
- Mily’ nagylelkű! Köszönöm! - a kávémat lehelyezem az asztal szélére, s ujjaimat ráfonom a legkisebb darab tortillára, amit kényelmesen kiszedek a kupacból, s két apró harapással el is tüntetem. Páran furcsán méregetnek kettőnket, hiszen javarészt mióta itt vagyok, egyedül szoktam ücsörögni pontosan ezen a helyen. Legalábbis mostanáig.
- Cserébe holnap én hívom meg saját kezűleg készített chili con carnéra! Mi is ennek az ételnek az itteni megfelelője? - akcentusom még mindig erős, hiába beszélem már évek óta az angolt. Számtalan olyan dolog van, melynek a mai napig nem ismerem a megfelelőjét, de hát annyi baj legyen!
- Köszönöm, az epret inkább kihagynám. - nem akarnék én lenni a tizedik orvos, aki rájár a lány ebédjére, így inkább az utolsó korty kávékkal leöblítem az ízletes tortillát. Az én ebédem úgyis csak húztam és húztam, aztán mire észbe kaptam, már el is halasztottam.
- Semmi gond, csak tessék, én... - szinte abban a pillanatban, mikor elhalkul Estefania telefonja, megcsörren az enyém hangosan, dallam helyett azonban a légiriadó baljós kürtje szólal meg. Nekem azonban muszáj felvennem, így egy “elnézést” eltátogva elfordulok tőle. A hangomat nem csendesítem el, hiszen felesleges, csupán pár pontosító részletet beszélünk meg a két nap múlva kezdődő konferenciáról, melyen eddig úgy néz ki, hogy mindegyikünk részt fog venni.  
- Szóval... - fordulok vissza a lány felé, s újra visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt. - Az anatómia mindennek az alapja, minden ide vezet, s innen kezdődik. Ha valaki e témában nem remekel, annak kár is orvosnak szegődnie. Merre specializálódik majd? - érdeklődöm, majd lecsusszan torkomon a kávémnak az utolsó maradéka. Még mindig érzem nyelvemen a tortillát, s kérdésére is elismerően bólintok.
- Hogy szeretne meghalni, kisasszony? - felvont szemöldökkel, sejtelmes félmosollyal utalok vissza az ő szavaira, miszerint csak a holttestén keresztül szerezhetem meg a receptet. Végül is... Miért ne?

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

-Sajnos nem. 
Elnevettem magam, annyira vicces volt amit csinált. Valóban szép a mosolya, de olyan volt az egész mozdulat, mint egy rajzfilmfigura. Hogy is hívták? Flynn az Aranyhaj és a nagy gubancból. - "Egy" bájos mosoly nem lesz elég. Mindig amikor esetleg hozok önnek, akkor elvárom, hogy ilyen szépen mosolyogjon és a pácienseinek is jobb napja lesz.
Szeretem, ha az emnerek boldogok körülöttem. Emlékszek még Chris véleményére arról, hogy nem feltétlenül kell az ember boldogságához az, hogy a magánélete rendben legyen. Még mindig nem értek vele egyet. Na de kanyarodjunk vissza.
-Igen, hát igyekszek midnig stabilan állni a lábaimon. De az meglep, hogy emlékszik rám.
Akárhogy is nézzük  nem mostanság találkoztunk mexikóban és azóta temérdek diákja volt már. Valamilyen szinten büszkeséggel töltött el a dolog, hiszen ez azt jelenti, hogy igenis van keresnivalóm az egészségügyben. Ez lesz az életem, a hivatásom és hiába tudom ezt ennyire határozottan. Néha van, hogy meginogok. Valóban elég erős leszek ehhez? 
-Igazán nincs mit.
A mosolyom egy észrevehetetlen pillanatra talán, átváltott egy csalódott elvonásba. De tényleg csak egy pillanatra. Miért a legkisebbet kellett választania? Ennyire nem bízik a tehetségemben? Mire rám emelné a tekintetét már nyoma simcs negatív vonulatnak az arcomon, csak a szokásos mosoly.
-Azt hiszem, hogy chilis bab, de maga tud főzni? Ritka tehetség ez, kevés ilyen hím neműt ismerek. Persze nem sértésből mondom.

Egyből szabadkozni kezdtek, nem vagyok nagy emancipanci se férfigyűlölő, csak tényleg kevés főznit tudó férfit ismerek. 

Egy kicsit, talán egy kicsit hálás voltam, hogy nel vett az eperből. Tényleg önző disznó vagyok, hogy habár szívesen adom, mégis örülök, ha több marad. Ezért a rossz karma. Ezért járok olyan rosszul a férfiakkal. Az egyetlent akit tényleg érdeklek, az a pszichopata Brenner. Jellemző. Remélem, a következő életem jobb lesz, ha most bűnhődök. 
Kinyomtam a telefonomat és bevettem a számba egy kisebb epret egészben. Olyan zamatos volt, látszik, hogy szeretettel nevelgettem. Közben a doktor telefonja is megcsörrent és akaratlanul is hallottam, higy majd menni fog valahová 2 nap múlva.
-Egyet értek. Még rezidensként is iszonyú kínos, ha nem tud valamit az ember. A múltkor Dr Evanshoz voltam beosztva kardiológián, jól megizzasztott, mert nem tudtam elég egyszerűen elmagyarázni a szívbillentyű cserét. - Kifújtam egy nagyobb levegőt és felcsíptem egy újabb eperszemet.- Jómagam traumatológus leszek, ha minden igaz. Minden erőmet belefeccölöm, hogy sikeres legyek majd.
Magabiztos mosolyomat nem moshatta le semmi. Sosem voltam még ennyire biztos semmiben. Néha megingok az tény, de attól még tudom, hogy ez az utam.
-Meg?? - "Jaaaaaaah, huhh ezt úgy mondta, hogy majdnem komolyan vettem." Hm ezen őszintén még sosem gondolkoztam el, de egyik barátnőm azt mondta, hogy élete legnagyobb orgazmusa közben. Hát nem egy rossz gondolat. Ezt át kellene konvertálni kevésbé kínos megfogalmazásra. -Ágyban, párnák közt mint a versben.
Tulajdonképpen a vers költője pont, hogy nem ágyban és párnák közt halt volna meg, de mellékes. 

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

- Szerencsére nem vagyok egy mogorva ember. Egy orvos, véleményem szerint ne is legyen az, elvégre másokért csináljuk azt, amit, nem igaz, kedves Estefania? Ha kellemetlen, komor arcunkkal néznénk a betegekre, ők a szenvedéseik közepette pontosan így tekintetének vissza ránk. Néha egy kedves mosoly többet jelenthet mindennél. - mély hangom ennél határozottabb már nem is lehetne ezekben a bágyadt, délutáni, fáradt órákban. - Magácskát például mi ösztönözte arra, hogy orvosnak szegődjön? Mindig is sajnáltam, hogy nem volt régebben sok lehetőségünk arra, hogy komolyabban beszélgessünk. Túl sok diákom volt, pedig mikor az egyetemre érkeztem, egy kisebb kurzust bíztak volna csupán rám. Aztán láthatta, milyen tömeg volt mindig... - van, aki úgy tartja, hogy egyáltalán nem vagyok beszédes, és az olyan szimpatikus lányok, mint Estefania, az ellenkezőjét tapasztalhatják. Őszinte embernek tartom magam – a sok alvilági hazugság mellett -, s akinél nem érzem a szimpátiát, azzal feleslegesen nem is teremtek kapcsolatot.
- Remek arcmemóriával büszkélkedhetek. Annyira régen azért nem voltak azok az egyetemi évek... Vagy igen? Lehet, kezdek öregedni és összefolynak az évek. - nevetem el magam. - Eléggé messze keveredett Mexikótól. - mint jómagam. Mint oly sokan, kiket üldöz a múltjuknak sötét foltja. Ki tudja, hogy Sydneyben meddig leszek? Ki tudja, mikor üt be itt is valami baj, ami miatt egyik napról a másikra el kell tűnnöm? Felettébb sok sejtelmes dolgot hordoz magában kissé hosszas sóhajom, s az ablakon túli, lemenő napsugarakra vetülő tekintetem. Ez a hely kellemes. Kár lenne, ha az élet hamar elüldözne innen is.
- Tudja, kedvesem, ha egy férfi egyedül él, egy idő után megunja a sok rendelt és éttermi ételt. Néha kell egy kis hazai ízvilág, amit az én két kezem készít. S nem is olyan rossz egy-egy péntek estén bevonulni a konyhába egy üveg borral, s elkészíteni egy tökéletes ételt, mely szinte beszélni kezd a tányéromon! - elmosolyodok, bár e mosoly mögött lapul valami furcsa, megmagyarázhatatlan, nem odaillő. Vagy mégsem? Az én főzési tudományom, hogy is mondjam... Egy cseppet eltér az átlagostól.
- Dr. Evans? - eltöprengek, miközben borostámon végigsimítok. - Sajnos nem ismerős a neve, pár hete érkeztem csak, úgyhogy van még bőven kit megismernem. Annak viszont örülök, hogy ismerős arcokra is lehet itt bukkanni a világ másik felén. - micsoda véletlen, nem igaz? Hogy Estefania is pont itt van, s én is. Azonban nem ültetek belé gyanút egyelőre. Kár lenne bemocskolni egy ilyen kellemes teremtést.
- Traumatológus! Micsoda remek választás! Örülhet, aki a magácska keze alá fekszik majd. - kacsintok felé alig észrevehetően egy széles mosollyal. Nem ismerem ugyan még jól Estefaniát, de intelligens nőnek tűnik. Vajon a problémamegoldó képessége is a helyén van? Kíváncsi lennék, hogyan viselkedik éles helyzetben, s ha lehetőségem lesz rá, akkor biztosan meglesem...
- Egy hölgy valóban ilyen békés halált érdemel. Egy férfi azonban a csatamezőn vesszen oda! - szorítom ökölbe a kezem nevetve. Ugyan más idők járnak manapság, de ha vesznek kell, akkor egy ütközetben lőjenek agyon, vagy üssenek halálra, mint hogy valami ócska betegség vagy baleset vigyen el. Nem lenne méltó hozzám. Épp, mikor kezdenék bele egy következő témába, akkor szólal fel a csipogóm hevesen, melyre letekintek, s már egyből állok is fel helyemről.
- Köszönöm ezt a remek tortillát és a társaságot, de most sajnos mennem kell. Felébredt az egyik betegem a kómából, s ott akarok lenni, mikor tükörbe néz. További szép napot, Estefania! - biccentek a lány felé, azzal elviharzok. A következő nap eléggé zsúfolt lesz számomra, a kórtermeken és vizsgálókon kívül szinte futva lehet csak elcsípni a folyosókon, aztán pedig két, három napra teljesen felszívódok. Elérkezett az a bizonyos konferencia, melyre már Sydney előtt hivatalos voltam. Fontos ügyek lesznek terítéken, én pedig írtam magamnak egy több oldalas beszédet is. Egyszóval, sokat készültem rá, s most a reptéren lépkedve még inkább lelkes vagyok, hogy közeleg az én időm. A bőröndömet magam mögött húzom, fejem tetején egy napszemüveg, kezemben egy nagyon vékony kabát, felsőtestemet egy fehér ing takarja, alul pedig barnás, szürkés nadrág díszeleg rajtam. Megállok a hatalmas kijelző előtt, s azt pásztázva keresem épp ki magamnak, honnan is fog indulni még pontosan a gépem. Egy kávéra és egy cigire is van még időm, úgyhogy a gép előtt azt is hamarosan beiktatom.

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

-Sí! De akkor ezek szerint, csak nem úgy véli Dr Salazar, hogy túl olcsón adom? Nehezíthetek rajta ha szeretné.
Még mindig furcsa volt, hogy a nevemet használta. Mindig is utáltam az Estefaniát és a Steffi becenevete is, de Dr Salazar, ahogy kimondja az olyan jól hangzik. Mintha nem is ugyanaz a név lenne. Gyakran még magamat sem tudom komolyan venni, tininek érzem magam, amikor Steffinek szólítanak pedig szinte kivétel nélkül ez van...Szinte csak Dr Evans és Dr Salazar nem neveznek a becenevemen, azon a beceneven amibe csak bele kellett nyugodnom.
- Nahát. - A kacajt sikerült elnyomnom kisebb nehézségek árán, de az ajkaim felfeé görbülését mát nem tudtam megakadályozni. - Ne mondja, hogy nem tudja, mégis mi lehetett a tömegnek az oka!
Tény, hogy remek orvos és nagyon jól oktatott már akkor is, de nagyon sok hallgatója mégcsak nem is az egügyi karon volt. Voltak ott jogászok is, akik semmit sem értettek belőle.
Arról viszont nem akartam beszélni, hogy mi vett rá arra, hogy én azok közé tartozzak, akiket tényleg maga a hivatás érdekelt. Mit szólna hozzá egy ilyen komoly, viszonylag elegáns férfi? "Óh képzelje, én fedeztem fel anyám vérben úszó hulláját a fürdőkádban, mert ugye drog függő volt és nem bírt velünk élni, utána a bátyám állandóan bajba keveredett és muszáj voltam ellátni. Jajj, meséltem már, hogy múlthéten összeverve, véresen, félholtan és bespeedezve találtam a lakása kanapéján?"
Valószínűleg amint kimondtam ezt, kedvesen mosolyogna és odafigyelne, hogy legközelebb minél távolabb tartsa magát tőlem. - Gondoltam jól jön egy orvos a családba és végül őszintén érdekelni kezdett, az emberi szervezet és a gyógyítása.
Szép, diplomatikus válasz volt tőlem. Nem akartam, hogy csak rólam beszljünk, de valahogy Dr Salazar mindig úgy irányította a beszélgetést, hogy kénytelen voltam válaszolni.
- Csak egy pár éve az igaz, de neveket megjegyezni? Na az viszont nekem egyáltalán nem menne. Például szerintem nem is tudom, hogy van-e másik neve a Dr Salazaron kívül.
Pedig hát nem lenne nehéz dolgom kideríteni. Elég lenne rálesni a jelenléti ívre.
- Tú también.
Visszaváltottam egy kicsit mexikóira. Miért ne? Hiszen ő is ugyanolyan messzire került az otthonátől mint én és néha jól tudott esni a fülemnek a spanyol. Sokkal szebb, kifejezőbb és szexisebb mint az angol, vagy mint az összes többi a Világon és erre nagyon is büszke voltam. Sosem éreztem a hátrányát annak, hogy latina vagyok. Dr Salazar tekintete hirtelen olyan érdekes ett. Nem tudhattam, hogy min gondolkozott el ennyire, de biztosn nem a régi jó házikosztok jutottak eszébe. Mindenkinek vannak titkai, kissebbek vagy nagyobbak. A titok az titok és csak addig marad az, amíg nem mondod el egy léleknek se.
A szemöldököm felvontam a megnevezésére.  "Kedvesem", mintha egy bácsit hallanék a mozgásszeri rehabról. Vagyoshát nem tudom. Nem sokkal idősebb nálam, de mégis olyan érzés volt, mintha ez lenne a helyzet. Lehet, hogy azért mert Ő így gondolja? Na majd kiderítenm.
-Beszélni? Hahah van egy olyan érzésem, hogy akkor mégsem stimmel valami a kulináris tudásával doktor úr. Az ételnek nem szabadna beszélnie, amikor az asztalra kerül.
Egyből Gordon Ramsay séf jutott eszembe, amikor olyanokat mond, hogy "Ez a sertés olyan nyers, hogy még röfög."
Én tényleg igyekeztem tisztelettudó lenni, de ez egyszerűen csak kikívánkozott belőlem. Még nevettem is. - Dios miooo, sajnálom. Még mindig kuncogtam, de eltakartam a számat a kezemmel, hátha sikerül visszakényszeríteni. Szóljon mellettem, hogy a szemeimmel próbáltam bocsánatot kérni, őszintén.
- Majd hozzászokik a nevekhez. Nekünk rezidenseknek könnyebb dolgunk van. Kevesebb nevet kell megjegyeznünk és hamar megtanultunk mindenkit.
Valóban nagy meglepetés volt itt látni őt, de persze egy kellemes meglepetés, hiszen tényleg segít a kórházat még híresebbé tenni egy ilyen szaktekintély. A St Claire remek orvosokkal büszkélkedhet. Remélem, hogy egyszer én is azoknak az orvosoknak a sorát fogom gyarapítani, akik miatt emellett a kórház miatt döntenek az emberek.
- Nagyon remélem, hogy így lesz! Sosem adom fel, hogy a lehető legjobbat hozzam ki a teljesítményemből!
Milyen kis kedves volt ez Dr Salazartól! Lehet, hogy minden rezidensnek vagy medikusnak ugyanezt mondja, de jelenleg nekem okozott vele örömöt, szóval hálás voltam.
Nem mindegyik orvos szeret velünk foglalkozni, pedig tényleg már a valódi szakorvosi lét ajtajában kopogtatunk egytől-egyig. Annyira nincs velünk sok baj. Nem is értem...
- Van amiben egyszerűen megéri meghalni, mi?
Ezt hallja meg a kórhát igazgatója és még ki is rúg ebben a pillanatban... gyorsan hátra is fordultam, nem-e hallja meg amit beszélek. Szerencére nem.
-Sok sikert az eredményhez.
Kétség sem fért hozzá, hogy elégedett lesz a páciense az eredményre. Még én is elgondolkoztam rajta annó, hogy megkérem, tegyen be nekem mellimplantátumokat, de rájöttem, hogy igazából csak fel kell szednem pár kilót és szerencsére, előnyös helyen fog meglátszódni. Egyszerűen csak a napokban túl sok volt a stressz és fogytam egy keveset.
Ezek után teljesen jól ment a napom, addig amíg nem hívott megint az a szám... Felvettem és kiderült, hogy Soledad Barrios, az egyik idősebb betegünk volt. A napokban szállították haza, miután itt szenvedett balesetet a Taxiban és hát csak spanyolul ért. Én voltam az akit állandóan hozzá irányítottak. Egy édes kis idős hölgy, tipikus latin virtussal. Ahol ő él, nincsenek orvosok és megint féjdalmai vannak a csípőjében. A kórház pedig úgy döntött, hogy engem küldenek megnézni. Valszínűleg úgy is csak begyulladt neki és injekciózni kell.
Eszembe SEM volt egyedül menni. Stavo kiesett ugye e lehetőségeim közül, szegény Tristan is valami hegyekben van fotózni valamit...nem tudom nem értek hozzá. Nagy nehezen egyik Brisbaneben élő barátnőm az orvosiról beleegyezett, hogyg elkísér oda.
A reptér tele volt emberekkel, de nem lehetett így sem elvéteni a tömegből is kimagasló Dr Salazart. Ő nem vett engem észre, így követtem, kíváncsian, hogy megérzi -e a jelenlétem. Hát nem szóval eldöntöttem, hogy észrevetetem magam, amíg a kijelzőt kémleli. Mögé lopóztam és hátulról befogtam a szemeit, már amennyire felértem a maga legelább száznyolcvan centijével...
- Holaaa Senor Salazar. Találd ki, melyik legrosszabb rémálmod vagyok!
A hangomat egy kicsit elmélyítettem, hátha nem ismer meg már a köszönés miatt.

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

- Ó, ilyen kezek munkájáért a fél vesémet is odaadnám! Most már aztán tényleg kénytelen lesz magácska is megízleli azt a bizonyos chili con carnét, mielőtt még szégyenben maradok! - nevetésem feloldja a komolyságot, s kicsit el is űzi azt a képet, amit sokan hisznek rólam, ugyanis mikor egymagam vagyok, gyakorta vált komorrá az ábrázatom, vagy épp haragossá, mintha az egész világot gyűlölném. Ám ez csupán családi vonás, minden férfi családtagot szigorú arcélekkel áldott meg a sors.
- Mi volt a tömegnek az oka, Estefania? - kérdezek vissza enyhe nagyképűséggel, mintha nem lenne semmi sejtelmem arról, hogy egyesek miért is látogatták pontosan az óráimat. Hihetetlen, hogy egy fiatalkori fellángolás milyen ostobaságokra képes ösztönözni egy diákot. Ezért is emlékszek többek közt ilyen jól erre a lányra, hiszen ő nem csupán pislogott felém két szép szemével, hanem bájos ajkait értelmes, intelligens szavak is elhagyták, eléggé gyakran. Egy nőben pedig igazán vonzó, ha az IQ szint megüt egy bizonyos mércét. Félreértés ne essék, attól, mert én nem tartoztam abba a kategóriába, aki ágyba vitte a diákjait, még nyitott szemmel jártam. Nagyon is.
- Nehéz volt ezt a szöveget begyakorolnia? - kérdezek vissza váratlanul egy apró, célzó mosollyal, hiszen ha tudná, hányszor hallottam már azt, hogy valakit “elkezdett érdekelni csak úgy”, meg hogy “jól jön egy orvos a családba”... Sokaknak rákérdezek az indíttatására, de csak kevesen válaszolnak őszintén. Ám ki vagyok én, hogy átlépjem Estefania személyes terét a kíváncsiskodásommal? Természetesen elengedem e témát, s nem is várok tőle választ az inkább költőinek szánt kérdésemre.
- Alejandro. Hivatalos körökben jobb szeretem, ha megtartjuk a kellő tiszteletet, s megmaradok Dr. Salazarnak. Ezeken kívül általában Andronak szólítanak. Kivéve a jó anyám, ő a mai napig gyakorta szeret a teljes nevemen hívni. S mi bújik az Estefania mögött? - ugyanis a kórház berkein belül még nem hallottam, hogy bárki nevén nevezné őt. Régen a zárthelyiknél és beadandóknál ugyan biztosan ott volt a teljes neve, de bennem valahogy mégis az Estefania maradt meg egyedül. Valahogy illett mindig is a zöldbe borult íriszeihez. Az pedig, hogy mindketten távol kerültünk a hazánktól... Csak egy néma, sokat sejthető bólintással ejtem el hamar a témát. Mindenkinek vannak titkai.
- Akkor jól sejtem, hogy még nem kóstolt olyan ínyencségeket, melyek a magácska szájában lehelik ki a lelküket? Pedig egy igazi élmény! Már azoknak, akik nem félnek attól, ha megmozdul valami a szájukban. - sejtelmesen csettintek nyelvemmel, mint valami élő állat eledel szakértő. Persze, azért egy kutya nyakát nem harapnám el, de bizonyos bogarak, apró testű madarak, vagy kisebb halak például tökéletesek erre a célra, ha az ember képes átlépni bizonyos korlátait. Én átléptem. Egy párat...
Valahogy mindig is vonzott a reptér nyüzsgése, s az a temérdek idegen arc, mely megfordul ott. A repülést mindig kellemes elindítani egy nyugalmas fél órával, melyet javarészt egy kávézóban vagy egy szendvicsbárnál töltök. Most is ezek lennének a terveim, s talán épp abban a pillanatban fonódnak finom illatú kezek az arcom elé, mikor lépnék előre. Pedig engem veszélyes így hirtelen meglepni, ugyanis hamar ütök reflexből... Ám a leányzó illata sokkal hamarabb ér el elmémhez, mint a váratlanság ereje.
- Az, amiben kannibalizmussal vádolnak? - válaszom után fogaim hirtelen kimásznak szám rejtekéből, s enyhén megharapom a kotnyeles kezet. Nem nagyon, épp hogy csak érintem, s az is csupán egy leheletnyi másodperc erejéig.
- Estefania! Micsoda meglepetés! Lassan kezdem azt hinni, hogy nem csupán a véletlen műve, hogy mi ketten épp megint “véletlenül” találkoztunk. - mosolyom sejtelmessé válik, mikor megfordulok, de végül kíváncsian pillantok le a holmija felé. Láthatóan ő is készül valahova, nem pedig vár valakit.
- Hova, hova? Talán te is a konferenciára készülsz velem? - ez volt a legelső ötletem, melynek hamar hangot is adok, holott én ostoba tisztában vagyok minden egyes meghívott taggal. Talán a tudatalatti lenne?
- Mikor indul a géped? Nem tartasz velem előtte egy reggelire és egy kávéra, ha van még időd? - eléggé hamar átváltok közvetlenebb hangnemre, hiszen már nem a kórház falain belül vagyunk, teljesen felesleges az erőltetett tisztelet. Közben egy hangulatos reggeliző felé mutatok, ahol szendvicsektől kezdve tojásokon át még hidegtálak is pihennek a pultok mögött. No meg az a mennyei kávé illat...  

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

- Még nem is tudja, milyen tehetséges vagyok vagy, hogy az vagyok-e egyáltalán. Vagy ilyen hazárd játékos lenne ön?
Azért vesékben nem játszanék, még akkor sem ha a Világ legjobb chilis babja kerül ki az ő kezei közül és annak ellenere sem, hogy ilyen meglepően dallamos a nevetése. Az órákon ritkán lehetett látni mosolyogni. Nevetni nem is láttam még, mégis mindenki imádta. 
Én magam sem vagyok kivétel, hiszen tényleg jól magyarázott és átlátható volt minden. Az sem volt hátrány, hogy pár éve is igazán jól nézett ki. Mint mindenki más is, én is elkepzeltem ezt-azt de tudtam, hogy eleve nincs értelme egy diák-tanár viszonynak főleg, hogy csak egy tanévet voltam ott és jöttem is vissza Sydneybe. Most viszont nem értettem, hogy mit akar. Mondjam ki, hogy a diáksereg kilencven százaleka ráizgult alvás előtt?
- Szerintem nincs felkészülve a válaszra Doktor úr.
Felvontam a szemöldököm és félholdasan vigyorogtam, de kértem gondolati szinten, hogy ne akarja, hogy ezt kimondjam. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem mondhatsz ki a felettesednek. Legalább is amig rezidens vagyok, rangban mindenképp felettem áll és tisztelem is a szakmájában elért sikereit.
- Túl állásinterjus lett, mi? 
Örültem, hogy nem forszírozott semmit és egyszerűen hagyta, hogy tovább haladjunk. Ez nagyon kedves volt tőle, dehát nem valami tinilányok vagyunk, pizsipartyn, hogy lelkizni kezdjünk és nem is gondoltam, hogy őszintén érdekelné a melodráma.
- Alejandro...
Az elején csak kipróbáltam, hogy hogyan hangzik. Mexikóból származok és akármilyen hihetetlen, ő az első Alex, akivel beszélek. -Nos Dr Salazar, remekül passzol a neve a pofihoz.
Nem állt szándékomban se nyalizni, se személyeskedni. Egyszerűen így gondoltam és próbaltam minél kevésbé tiszteletlennek hangozni. 
- Nem tudom, ez tetszett a szüleimnek..gondolom. Sosem volt a kedvenc nevem, jobban szerettem volna ha a második nevemet használják az emberek, de valahogy a Steffi ragadt meg mindenkinél. Kénytelen voltam elfogadni.
Örök hálám Alejandronak, hogy nem Steffinek szólít. Az Estefania tetszik az ő hangjával és kiejtésével. Kevés embernek áll jól a nevem sajnos, de ő megoldja.
-Élmény? Ez...nem állatkínzás? Megenni egy szegény, élő állatot?
Mennyire retteghet az a szegény állatka, amíg halálra nem zúzzák az emberek a fogaikkal? Például az a kis polip, amit élve nyelnek le. Hát a polipoknak szurkolok és nem sajnálom azokat az embereket akik abba fulladnak bele, hogy út közben feltapad valahová a polip.
Hála az égnek, rémálmaim nem voltak emiatt a gondolat miatt, így frissen tudtam ébredni és már tíz előtt a reptéren voltam. Majd Brisbaneben talalkozott Leahval és eltöltjük az időt ami adatik.
Alejandro a kezeim között megrendült egy pillanatra. Nem is gondoltam bele, hogy ennyi erővel hátrafordulhatott volna és lendületből adhatott volna egy szép kis,  lemoshatatlan sminket a szemem köré.
- Kannibalizmussal? Remélem, nem én leszek a terítéken legközelebb.
Nevettem egyet és megnéztem a kezem, semmi nem látszódhatott rajta olyan gyenge volt a harapás, mégis szinte még éreztem a fogait. Fura érzés volt.
-Áhhhh a bátyuskámra esküszök, hogy nem követem önt! 
Felemeltem a kezeimet a levegőben, mintha fegyvert tartana rám de könnyeden kacagtam a helyzeten. Mekkora esély volt rá, hogy itt fussunk össze?
- Nem, sajnos. Egy barátnőmmel fogok találkozni. Meg kell látogatnom egy beteget, akinek fájdalmai vannak a protézis műtéte után.
Őszintén reménykedtem, hogy csak be van gyulladva. Úgy tudom, hogy ahonnan jött, ott nincsenek igazán eleresztve eszközökkel. Kicsit el vannak maradva...állítólag még autók sincsenek.
- Fél órám van még, végülis. Egy kávé és egy piritós még siman belefér.
Kicsi volt a hely, de hangulatos ahhoz képest, hogy egy reptéren volt és a frissen pörkölt kávé illata is igazan vonzó szamomra. Ki is néztem az avokádókrémes pirítóst, a pisztáciás kávé pedig tökéletes lesz mellé. - Kíváncsi vagyok, milyen lesz az időjárás Brisbaneben. Úgy értem oda tartok jelenleg és nem hoztam esernyőt, cinkes lenne ha a Világ legnagyobb vihara várna ott.

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

- Az értelmes diákjaimra emlékszek, s aki ilyen intelligens volt, mint magácska, kétlem, hogy elbukott volna útközben. Ezt pedig az is bizonyítja, hogy itt találkozunk újra, így az előzetes bizalomnak, amit magába fektettem, most meg is érett a gyümölcse. Jó azért látni, hogy nem minden tanítványom végezte a McDonald’s-ban. - őszintén nevetem el magam, hiszen attól, mert valaki bekerül az egyetemre, s esetleg sok pénzt öl a tanulmányaiba, attól még nem lesz orvos. Egy diploma nem jelent egyenes utat ehhez a szakmához.
- Ennyire alábecsül, kedves Estefania? - vastag szemöldököm apró mosollyal csúszik feljebb homlokomon, s ezen a ponton érezheti, hogy inkább kekeckedni próbálok vele, hiszen amilyen bátran felhozta e témát, annál bátortalanabbul hagyná veszni a kíváncsiságom, ami nem valós. Sosem érdekeltek a diákok kíváncsi tekintetei, sem a sóhajok okai.
- Pontosan! Ha interjún lett volna, biztosan nyert ügye lett volna. - másnál igen, nálam nem. Én nem vagyok híve a sablonszövegeknek, s nem is szeretem azokat, ám egy nem túl közvetlen beszélgetésbe tökéletesen illett, ha le akarja rázni az ember a személyes kérdéseket.  
- Nahát, milyen szépen cseng a nevem a magácska szájából! Már egészen hozzászoktam, hogy angol ajkúak nulla érzéssel ejtik ki. - sosem tagadtam, hogy a honvágyam mindig üldözött Mexikón kívül. Mintha az a hely kiszakadna a világból a saját atmoszférájával, amit semmi más nem pótolhat.
- Ó, annak szólítom én, aminek csak szeretné! Mi a második neve, ha szabad kérdezni? S a családneve? - érdeklődöm csillogó, végtelen homoktengerekben fürdő tekintettel. Estefaniára különleges lányként emlékeztem mindig. Ha egy cseppet tovább megyünk azon a gondolaton, hogy csak a diákom volt, akkor kilyukadunk ott, hogy tökéletes alkatát és bőrét fejben már ízekre szedtem. Bájos lány, egészségesnek is tűnik, s egy ilyen testért milliókat kaszálnék... Ez persze csak gondolatban maradt, s marad is. Szeretem ilyen téren megvizsgálni az embereket. Minél közelebb van a tökéletességhez valaki, annál többet ér... Ezek a gondolatok azonban ajkaim finom szegletének rezdülése mögé bújnak, s el is tűnnek a következő témával.
- Ebben kérem nincs semmi kínzás, hiszen nem egyesével fosztom meg a lábaitól, hanem egyetlen harapással elveszem tőle az életét. Ez az élmény! Egyszer kipróbálhatná velem, tényleg különleges dolog. Bár a nők annyira nem élvezik az ilyesmit. - megvonom a vállam, de azért a meghívás marad!  
Nem gondoltam volna, hogy a reptéren újra keresztezik egymást az útjaink, főleg nem ilyen különös belépővel, mint amit a lány produkál.
- Ki tudja, mikor kerülsz te is terítékre? - biccentem oldalra a fejem, s miközben enyhén megnyalom ajkaimat, kénytelen vagyok szélesen elvigyorodni. - Csak viccelek, nem akarom rád hozni a frászt. Bár neked ez majdnem sikerült! - szerencsére annyira nem tudott meglepni, hogy bekapcsolja a túlélő ösztöneimet. Nem szívesen ütök meg nőt.
- Ez igazán kedves tőled, hogy ilyen messze is elmész egy betegedhez. - azt ugyan nem tudom, hol van ez a bizonyos “messze”, de mivel reptéren vagyunk, sejtem, hogy nem éppen itt a közelben. - Remek! Nekem is fél óra múlva indul, úgyhogy meghívlak. - a reggeliző egy kétszemélyes asztala mellé lehelyezem a bőröndöt, s napindítónak rendelek egy kis tenyérnyi nagyságú húsos pitét, egy jó erős feketével, melybe leheletnyi cukrot kérek csupán. Mindig így ittam a kávét, annak kesernyés íze egyszerűen fenomenális, már ha nem a legolcsóbb, legrosszabb fajtából való.
- Brisbane? Na jó, Estefania, ki vele! Ki küldött utánam? - szélesedő mosollyal húzom elő a belépőkártyámat, melyen ott pihen a “Brisbane” név, alatta pedig az ülőhelyem pontos száma. Ezt a furcsa véletlent...
- Az előrejelzések szerint remek időnk lesz. Gondolkodtam is rajta, hogy az egyik este megnézném magamnak az ottani tengerpartot. Kössük össze a kellemeset a hasznossal, nem igaz? - hamar meghozzák a reggelinket, s az én orromhoz egyből a lány kávéjának különleges aromája ér el. Egy elismerő bólintást eresztek meg felé, hiszen én ennek az egyszerű keserűnek vagyok a híve, nem pedig az ilyen egyedi ízeknek. Talán még sosem kóstoltam olyan kávét, aminek amilyen aromája lett volna.
- És csak a jó szíved visz Brisbane városába, vagy más terveid is vannak ott? Mikor indulsz haza? - ahogy felteszem kérdésem, egyből szétvágom késsel a pitét, s nem túl lassú tempóban elkezdem falni. Nincs olyan sok időnk, s szeretném hagyni, ha legalább negyed órát ülepedhet még bennem itt, mielőtt felszállnánk a repülőre. Ahová követ a kellemes asztaltársaságom is...

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

-Tusé.
Csak ennyit tudtam erre mondani, hiszen valóban nagyon sok korábbi csoporttársam került el dolgozni a McDonald's lélekölő pultjai mögé vagy a KFC-be éppen. No de ÉN kitartó vagyok és nem égett olaj szagúan akarok minden nap hazatérni.
- Inkább csak túl jóhiszeműnek tartom.
Nem minden a külső és a látszat. Gyakran mondogatták a lányok, hogy szinte sosem látják női társaságban és nagyon magának valónak tűnik. Lehet, úgy néz ki mintha valamelyik Szappanoperából előttünk termő szívtipró lenne, de igazából meg egy magányos farkas, aki jobban szeret egyedül lenni. Ezt támasztja alá, hogy itt, a kórház étkezőjének zajos falai között is egyedül étkezik általában. 
- Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb helyen nem arra lennének kíváncsiak, hogy milyen volt az életem, mielőtt orvossá váltam volna.
A kész tények, a sablon, az érzelemmentes, professzionális hozzáállás az amit keresik. Ami végülis nem hátrány, ha olyat akarnak foglalkoztatni, akinek nem remeg meg a keze egy pillanatra sem  ha életet kell mentenie. Az ilyennek viszont darab-darab és nem az emberi elet mentése miatt csinálja.
- Alejandro Salazar, remekül összecseng.
A j...illetve a "H"  hangot egy kicsit jobban megnyomtam. Pont mint, ahogyan azt kell. Én sokkal régebb óta élek itt Ausztráliában, már hozzászoktam, hogy senki sem úgy ejti a nevem, ahogyan otthon. Anya olyan szépen ejtette ki, amikor éppen magánál volt, nem egy elszállt mámorában..- Hívhat nyugodtan úgy, hogy "Cariño". -Elnevettem magam és bicsánatkérően néztem rá. Csak nem harapja le a fejem. Nem akartam tiszteletlen lenni, csak nem hagyhattam ki. - Akkor legyen mondjuk Roxanne. Az szexis. - Bedobtam a számba egy szem epret ismét és csak azután válaszoltam, hogy azt lenyeltem.- Egyébként Aida a második nevem, a családnevem pedig Garcia.
Egytalán nem egy ritka vagy nemes családi nev, de az enyém es nagyon szeretem. Alig várom, hogy Dr Garcia legyen a hivatalos megnevezésem, mikor szakorvos leszek.
- Dehát...ott vége van a kis életének az ön szájában. Nem fél, hogy egyszer...beleürít? 
Ez egy olyan kérdés mint az amikor megkérdezi a mesében egy állat a mamutot, hogy nincs-e takony íze a víznek amit az ormányával felszív. Kiderül, hogy De. 
Furcsa de nem kellemetlen találkozás volt ez a doktorúrral és tényleg a fene tudja, hogy milyen iróniának köszönhetjük a viszont találkozást a reptéren. 
- Hát remélhetőleg, ha már terítékre kerülök, akkor nem szószerint akarnak majd megenni.
Olyan komolysággal mondta, na és az a körítés hozzá, a látvány amit az ajkain végighaladó nyelve nyújt. Hát egy pár másodpercre el kellett hinnem, hogy tényleg lehetne kannibalizmussal vádolni. Áh..nem ez ki van zárva.-Sajnálom. Nem gondoltam bele, hogy van aki nem sikítozni kezd, hanem ütni. Még szerencse, hogy nem egy monoklival kell gépre szállnom. 
Biztos nem sok eszköz lenne ellátni a repcsin egy szép kis plezúrt. A beteghez sem szívesen mennék olyana arccal.
- Igazából a hölgy csak spanyolul beszél, szóval nem magamtól mentem, hanem konkrétan löktek. Volt már rossz talasztalatom egy ilyennel és nem fogok kockáztatni.
Soha többé... nem bízok meg cuki öregnénékben a multkoribeset után. Ezért jön velem Esperanza is, aki Brisbaneben rendőr. Ő majd megvéd, ha történik valami. Alejandrot nem akartam viszont ezzel traktálni.
-Igazán kedves öntől doktor úr.
Hálásan elfogadtam a meghívást. Nem szokásom meghívatni magam, de ott van az a törékeny dolog, aminek a neve: Férfi büszkeség és nekem nem gond, ha megspórolok ennyit is a hónapra.
- Haha. Esküszöm csak az FBI. 
Jajj egek, távol álljon tőlem az ilyen meló. Nem hiányzik, hogy idő előtt kinyírjanak valami huligánok, akik után nyomozok. Éppen elég izgalom lesz nekem a kórházi élet. Pláne amióta azt a popsztárt vagy kit ellátják éjszakánként. Na ő vele már meggyűlt a baja egy pár kollégának. Megnéztem jól az ő repjgyét is és nem csak a Brisbane útivél volt a meglepő. Hanem az ülése is. - Hű...van még itt meglepi.
Kikutattam a jegyemet és láthatta, hogy pont az enyém a mellette lévő ülés 
- Igen, jól hangzik. Brisbane nagyon szép hely, jól fogja ott magát érezni.
Utána néztem, ahivá megyek, Mud Island nem egy hawaii, de ha ott lakik a beteg, akkor nincs mit tennem. Letöltöm ott a kötelezőt és meglátjuk, lesz-e másra időm.
A kiérkezett kávémnak remek volt az aromája és minden jót, mézet, cukrot, tejszínt körépakoltak. Szándékoztam is mindenből tenni bele egy kicsit, de nem annyit, hogy elnyomják a pisztácia különleges ízét.
Az illatára úgy láttam, hogy Alejandro is felkapra a fejét. Hát igen, jó ízlésem van.
-Kér egy kortyot? Egyszeri alkalom  amíg nem iszok bele.
Felétoltam egy centire a csészét és asdig beleharaptam az avokádós szendvicsembe.  Mi tagadás? Majdnem finomabb volt, mint az enyém. De csak majdnem.
Utána visszahúztam magam elé a kávém, ha ivott belőle, ha nem és beleöntöttem mindent, amit szerettem volna.
- Még nem tudom, hogy mennyi időbe telik majd ellátni Señora Barriost, de a kórház kiadta nekem a hetet rá. Majd meglátom, hogy végzek. Elvileg Mud Islanden lakik a hölgy.
Na az ő pitéje egyszerre nezett kibínycsiklandónak és bizarrnak. Mégis milyen husi lehet benne? Alejandro korábbi említéséből ítélve, hogy megeszi az élő állatot, bármi lehet.

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

- Látja, Querida, még szerencse, hogy nem nálam töltötte az interjút. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ki rejtőzik a bájos külső mögött, s milyen ennek a lánynak az őszinte véleménye. Hogy érez, hogy gondolkodik. Elvégre emberek vagyunk, nem pedig gépek. - ettől függetlenül egy mosollyal nyugtázom csupán, hogy Estefenia múltját nem szándékozok kényszerrel kihúzni belőle. Nem vagyok e téren erőszakos alkat, s nem is hiszem, hogy helyén való, ha mindenki kiteregeti a kis titkait már a harmadik mondatnál. Pedig aztán hány ilyen ember létezik!
- Aztán ki tudja, még alám is kerülhet egyszer valamilyen módon, mikor kénytelen lesz megnyílni nekem! - nevetésem halkan merül bele a kávézó morajába, hiszen bár kissé talán furán fogalmaztam, mégis sosem lehet tudni, hogy egymáshoz közel álló ágak mikor simulnak össze annyira, hogy az ő területén akár az én szavam is számíthat majd. Nem bánnám, ha ilyen segédem lenne, mint ő.
- Ha kicsit örömtelibb pillanatokat akarok magamnak, akkor megkérem magácskát, hogy ismételgesse a nevem. Különösen kiábrándító, mikor azt a bizonyos “j” betűt pontosan ennek is ejtik. - azért mégis csak kellemesebb a fülnek, mikor egy spanyol ajkú hölgy rágja meg, s köpi ki a nevünket szépséges ajkain, semmint egy törött nyelvű nő fröcsögve okádja, melybe még bele is süketülünk.  
- Cariño... - ismétlem meg felvont szemöldökkel, borostámba bújó mosollyal. - A Roxanne valóban szexis, ahogy magácska mondaná. Ám az Estefania... - próbálok mély hangommal egy különös zöngést adni alá. - Nekem személy szerint sokkal jobban tetszik. - ha már neveink boncolgatásába kezdtünk, a Dr. Garcia felettébb jól fog egyszer csengeni. Én már nem is emlékszem arra az időszakra, mikor a doktor jelző nem volt a nevem előtt, pedig aztán életem nagy részét nélküle éltem le.
- Hogy beleürítene a számba? Nem félek. És magácska? - ezen a ponton kissé szélesebb mosollyal, bocsánatkérően intek, hogy erre az ostoba viszontkérdésre egyáltalán nem kell válaszolnia, hagyja csak azt a labdát szépen lepattanni a földre.
- Hogy lehet nem szó szerint megenni? - kérdezek vissza már a reptéren a remek belépője után. Tudom, tudom, csak el kellett volna nevessem magam, ám ahogy pár nappal ezelőtt már bizonyítottam, az ilyen kis elszólásokat nem szoktam szállni hagyni a levegőben.  
- Legalább egy kicsit kikapcsolódsz. Néha nem árt, ha kimozdulunk a kórház falai közül, melyek olykor már képesek összenyomni, ha az ember túl sok időt tölt ott. - szavaim már lépteimmel párhuzamosan szólnak, miközben haladunk a reggeliző felé. - Miféle rossz tapasztalatod volt? - figyelek a részletekre, s szeretek minél többet tudni. Estefania is érdeklődést hallhat inkább ki a hangomból, semmint kellemetlen kotnyeleskedést. Ez is egy olyan kérdés, amit feltettem, amire ha nem kapok tőle választ, úgy nem is kényszerítem ki belőle.
- Nem hagyhatnánk el ezt az illemet? Szólíts bátran Andronak, úgysem a kórházban vagyunk. - nemleges választ nem fogadok el, hiszen most nem egy doktorral kávézik itt a reptéren, hanem egy férfivel. Nem minden helyzetben szeretem a szigorú tiszteletadást, s ezek bizony azok a pillanatok, mikor szerintem elhagyhatjuk. Homokszín szemeim közben a felém nyújtott jegyre vetülnek, s elképedve csóválom meg a fejem.
- Márpedig ez vagy az FBI, vagy a sors keze lesz. Legalább nem fog unalmasan telni az a másfél óra! - nos, valóban egy cseppet furcsa, hogy pontosan egymás mellett ülünk ezzel a lánnyal, pontosan a Brisbane felé tartó gépen. A gyanakvás mindig ott van bennem, de hát jól kezelem a spontán helyzeteket, ha esetleg egy ilyennel akarna meglepni egyszer Estefania. Sosem lehet tudni elvégre, hogy ki lapul a bájos külső mögött ugyebár...
- Ennyire finnyásnak tűnök? Azt hiszem, van még mit javítanom akkor a kisugárzásomon! - elnevetem magam, s félreteszem azt a bizonyos illemet. Eleve a magunkfajták valamivel közvetlenebbek, mint az Európaiak, s ez most abból is látszik, hogy magamhoz húzom a csészét, s egy illatozás után egy egészen apró korty kúszik át ajkaimon. A távolba révedve ízlelgetem magamban, s egy jóleső hümmögés szakad fel belőlem.
- Lehet, hogy néha több különlegességbe kellene belekóstolnom. Az ilyenek keserű dolgokat amúgy sem tudnám hozzád elképzelni, mint ez itt. - ujjbegyemet a csésze alatti tányér aljához emelem, s tolok rajta egyet a lány felé, jelezve, hogy ha kész magához venni egy kicsit a keserűségemből, hát tegye bátran! Közben megkóstolom a tenyérnyi pitét, melynek különleges fűszere egyből megízlik.
- Mud Island... - fogaskerekeim láthatóan elkezdenek pörögni. - Azt hittem, hogy azt a kis szigetet nem is lakják. Remélhetőleg nem informáltak félre. Ugyanakkor... - az utolsó falatom után a fekete kávé maradék kortyai is elvesznek bennem. - Ha rám hallgatsz, szakítasz időt azért a kikapcsolódásodra is. Talán nem ellenezné az a Bruja! - mármint a boszorkány, kissé illetlenül és spanyolul fogalmazva. Nekem is sűrű lesz a programom, de azért becsúsztattam ezt-azt a konferencia köré, elvégre ha csak a munkámnak élnék, az nem is lenne élet.  
Sokáig nem tudunk ücsörögni a kellemes hangulatú reggelizőben, hiszen hamarosan itt hagy minket a gép. Kikérem hát a számlát, s ha csak Estefania nem szeretne még elmenni valamerre, úgy kész vagyok a beléptetők felé igyekezni.
- Egyenesen Mud Island felé mész tovább? Én személy szerint az Incholmban szállok meg, a konferencia pontosan mellette lesz. Az a szálloda pedig egészen kápráztató, ahogy összehozza a régies hangulatot a modern világgal. - ha minden rendben, úgy én kész vagyok megállás nélkül haladni a repülő felé, hogy aztán egy fél óra séta és ellenőrzés után végre elfoglalhassuk a helyünket. Ugyan az én jegyem szól belülre, de...
- Szeretnél ablak mellett ülni? - kérdem a lányt, s intek a belső ülés felé. Nekem teljesen mindegy, de valaki jobban bírja az emelkedéssel járó kellemetlenségeket, ha közben kileshet az ablakon.  

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

A doktor úrnak végülis igaza volt. Sosoem lehet tudni, hogy a bájosság álarca mögött milyen démonok léteznek, de egy állásinterjú... nos ott mindenki azt állít magáról amit csak akar. Ettől függetlenül most én sem tudtam leplezni azt a fényt, amit a szemeim akkor vesznek magukra, amikor valami "alattomosra" készülök.
- Szóval szerinted bájos vagyok.
Azonnal egy feloldalas mosoly váltotta fel az addigi kedves, ártatlan görbületet. Végülis egészségügyisek vagyunk, ez ahhoz képest ártatlan kis viccelődés, amit le szoktak művelni egyes kollégák.
Néha tényleg azt hiszem, hogy semennyire sem mások a kórházak az életben mint amiket a sorozatokban mutatnak.
A modnat,a mi ezek után elhagyta a száját viszont még engem is majdnem zavarba ejtett és majdnem sikerült félrenyelnem az italomat. Majdnem.
- Tudja, nem nyílok ám meg akárkinek, aki alá kerülök.
Semmilyen értelemben sem. Vannak olyan részei az életemnek, amit már csak akkor mesélek el másnak, ha ittas vagyok vagy pedig tényleg meg is bízok abban, akinek mondom. Dr Salazar mély tekintete arról árulkodik, hogy ő nagyon is jól tart titkokat, de ki tudja, az ő tekintete is milyen meglepetéseket rejteget?
- Hogy ismételgessem? Nem fél, hogy kifáradok a sok ismételgetésben?
Jajj már el is képzeltem, Dr Salazar fekszik egy ágyon én ülök mellette egy széken és csak ismételgetem a nevét, amíg el nem alszik...vagy épp én nem laszok el. - Az Estefania jobban hangzik az ön szájából, mint az én fejemben.
Mint bárkiéből, vagy mint a Steffi, de ezen nem fogok még egy unott kört futni még gondolati szinten sem. Inkább igyekeztem elrejteni a borzongást, ami végigfutott rajtam, amikor ismételten a szájára vette a nevemet. Reméltem, hogy nem csinál ebből rendszert, mert akkor gonban leszünk. legalábbis én. Egyszerűen csak minden sokkal szexisebben hangzik, ha egy délamerikai mondja ki.
- Nekem nem kell tőle tartanom én nem veszek be olyan dolgot a száma, ami nem odavaló.
Például egy élő állatot, ami ott helyben összecsinálhatja magát. Uhh. Nem, nem az én világom a dolog. Meg nem fura, hogy ott izeg-mozog?
Dr Salazarnak talán több rejtegetni vaja van, mint azt gondolnánk. Lehet, hogy itt mosolyog meg kedves, de valójában meg olyan vágóhidat üzemeltet, ahol embereket dolgoznak fel.
Vettem a jelzését, hogy figyelmen kívül is hagyhatom akár, amit mondott, de az nem én lennék. Nem mindig sikerül lecsapni a labdát, de ha egyszer eltalálom, akkor annak nagyot kell szólnia.
- Hát úgy, hogy amit megkóstol, azt nem rágja meg és nyeli le?
Most nagyon büszke voltam magamra, lehet sikerült úgy lecsapni a labdát, hogy észre sem vette? Az egy új csúcs lenne tőlem. Dr Salazar túlságosan is úriember ahhoz, hogy ilyet egyáltalán feltételezzen rólam.
Az úton már a kis kávézó felé, más dolgokon kellett elgondolkodnom. Mit és hogyan osszak meg vele, hogy most ne tűnjek teljesen hülyének, hogy elvállaltam az utat, ami Mud Islandre vezet?
-Ez egy eléggé hosszú történet. Röviden, van egy zaklatóm akit börtönbe jutattam és a múltor, amikor elvittem Mrs Parkernek az esernyőjét a kórházból, akkor ott meglepett és kiderült, hogy Mrs Parker ennek a Brenner nevű pasasnak a nagyanyja. Juhú.
Aztán elmenekültem onnan és találkoztam Tristan Sheon Parkkal, a világ egyik legviccesebb pasijával. Nem semmi fazon, teljesen sikerült elfeledtettnie velem, hogy egy elmebeteg, idióta leselkedik odakint. Pedig hagyhatott volna a sorsomra is. Örökké hálás leszek neki érte. Kár, hogy ide nem sikerült magammal rángatni, ő biztosan meg tudna védeni pedig.
-Köszönöm, de akkor maradok az Alejandronál. Az jobban tetszik.
Igyekeztem minél  inkább ahhoz hasonlóan kiejteni, ahhogy a múlkor említette, hogy tetszik neki. Igazából tényleg csak a "J"-t kellett kicsit megnyomni. Az Andro sem  rossz, sőt kimondottan férfias egy becenévhez képest, de megmaradok egyelőre a hivtalosabb formánál. Pedig a Dr Salazar is remekül passzol hozzá.
Pont, ahogy az üléseink is egymás melletti helyek és ugyanoda szólnak. Ennél több véletlen talán elő sem fordulhatna.
- Hmmm, vérbeli boszorkányként azt mondanám, hogy ezt a sors intézte így. Sorsunk fonalai meg majd összegubancolódnak Brisbane rejtélyes városában.
Itt már muszáj voltam kacagni. Próbáltam a lehető legrejtélyesebb, jósnű hangot megütni, amit az ember meghallhat egy karneváli kis sátorban. Pontosabban Estrella volt a hölgy neve és igazából semmi sem jött be abból, amit nekem elregélt. Pénzkidobás volt. Méghogy olyan emberekel találkozok majd, akik megrengetik majd a hitemet egy közeli barátomban. Persze.
Tekintetemmel követtem, hogy kézbe veszi a csészémet és belekortyol a kávémba. Elégedetten kondtatáltam, hogy az ajkai nem görbülnek lefelé és nem gyűrődik meg úgy az arca mint egy papírgalacsin. - Igazán? És ezt rossz vagy jó éretelemben kell vennni?
Bizony nem vagyok oda az üres, fekete kávéért, de nagyon sokan így isszák a kórházban. Szerintem nekem a gyomrom is kikészülne tőle. Meghát az keserű.
A húsos pite is érdekes választás volt, de feljegyeztem egy képzeletbeli kis listára, hogy Dr Alejandro Salazar ezt az ételt szereti. Sosem lehet tudni, hogy mikor lesz szükség eme tudásra. Valamilyen oknál fogva, nem akartam visszautasítani az ajánlatot. Magamhoz vettem a kávéját is megkóstoltam. Talán meg van a maga bája annak, ha nincs semmvel sem hígvtva, lágyítva és módosítva a kávé íze. Ilyenkor lehet igazán érezni, hogy valójában frissen van-e őrölve és a kávébab minden sajátos aromáját. Attól még túl keseő volt az én nyelvemnek. Vissza is toltam neki, mielőtt gyorsan haraptam volna a saját szendvicsemből.
- Iiiigen, én is úgy tudtam, de egyértelműen ez van a címeként feltüntetve. Elméletileg csak valami helyi tud majd átvinni oda a ladikján. Már most érzem, hogy bele fogunk borulni a vízbe.
Sóhajtottam egy hatalmasat. Ez végülis megmagyarázza, hogy miért mondták, hogy ott ne is számítsak közlkedési eszközökre. Briliáns lesz az élmény. Azért remélem, hogy vezetéses víz az lesz. - Esperanza barátnőmmel elmegyünk majd vásárolni, aztán elvisz majd egy "jó kis helyre" szórakozni. Ha gondolod gyere velünk nyugodtan. Amit pedig az a banya nem tud, az nem fáj neki
Nem tudtam semmit a konferenciájának a részleteiről, de szívesen fogadjuk társaságunkban. Nem kétlem, hogy Esperanzával meg rudjuk magunkat védeni, de ha van velünk egy ilyen kaliberű férfi, az mindenképpen nagy segítség. A reggeli és a kávé után eljutottunk végre a repülőig. Nagyon kevés alkalommal ültem repcsin és az út nagyobbik részére nem emlékszek. Mindig végig aludtam. Kicsit félek a repüléstől és mindig vettem be nyugtatót. Jót küldtek erre az útra, mi?
- Valóban nagyon szép...
Nem hiszem el! Még megszállni is ugyanott fogunk! Mostmár biztosan azt fogja hinni, hogy olyan vagyok mmint Kyle Brenner. Inkább nem is mondtam tovább a mondatot, csak elrofdítottam a vörösödő fejemet, mintha nézelődnék. A kórház foglalta nekem a szobát, de természetesen csak a felét állják. Máshol talán nem is volt hely ebben a szezonban.
- Szabad? Hát ez nagyon kedves, Gracias!
Gyorsan, mielőtt meggondolná magát bespuriztam a belső ülésre és hálásan mosolyogtam felé. - Szeretek ablaknál ülni, szóval majd meghálálom valamivel a kedvességed!

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

- Ami esztétikai szempontból egy pozitív élményt nyújt, azt igen, nevezhetjük bájosnak. - önelégülten döntöm oldalra a fejem, hiszen nem tudott megfogni a kérdésével. Az én területemen az a szó, hogy “szép”, “bájos”, vagy “különleges”, külön könyvbe foglalható definícióval bír, ezért is nyújtok most Estefania számára egy enyhe kételyt, hogy vajon szakmai szempontból fejeztem ki magam, vagy pont, hogy szubjektív véleményt közöltem?  
- Pedig, ha engem kérdez, néha nem árt, ha teljes egészében megnyílunk, s kiengedjük valakire azt a temérdek elfojtott gondolatot és érzést, ami belülről feszít minket. Vagy magácska tán nem így gondolja, kedves Estefania? - nyúlok a szívem felé, s egy szenvedélyes, szappanoperákba illő mozdulattal nyújtom az irányába a tenyeremet, ennek a mozdulatnak persze elnevetem a végét. Nem egy szájból hallottam már, hogy olyan a kisugárzásom, mintha egy sorozatból léptem volna ki. Miért ne játszhatnék rá egy kicsit?  
- Akkor maradnék az Estefaniánál, ha nem bánja. - még szép, hogy jó hallani a nevünket olyanoktól, akik ki is tudják mondani, s még a legapróbb hang is a helyén van. Ezért is hívatom magam hivatalos körökön kívül Andronak, hiszen annak kiejtésébe talán nem csikorognak bele a füleim.  
- Pedig a város szélén van egy kis piac, ahol igazi ínyencségekre lehet akadni, nem csupán apróbb élő állatokra, de olajban kisült pókokra, patkányokra, s még skorpiókra is. Ha egyszer meggondolja magát, feltétlenül értesítsen. Nem akadtam még partnerre ebben sajnos. - pedig próbáltam e téren kivetni a hálómat egy-két emberre, természetesen sikertelenül. Nem mindenki szereti az olyan különlegességeket, mint én, de azért nem adom fel! Tudom, hogy létezik legalább egy olyan ember, aki partner lenne abban, hogy leül velem a móló szélére elrágni egy sült patkányt. Micsoda hangulatos délutáni időtöltés lenne!
- A kóstolás nem csak abból áll, hogy megízleljük a nyelvünkkel. Olykor rá kell harapni, hogy a belső értékek is hamar kijöjjenek, hiszen néha egy keserű külső felettébb ízletes belsőt takar. Ha pedig lenyeljük, akkor már egészen más oldalról is meg lehet közelíteni az eseményt. Magával a tudattal, hogy ott van bennünk, ott kering a testünkben, a részünké válik az, amit megeszünk. Ez persze túlmutat egyértelműen a létszükségleti táplálkozáson. Ezek már olyan magaslatok, amikor az élvezet az úr. - fejtem ki egészen sajátos véleményemet túlzások nélkül, csupán annyi információt elhallgatva, hogy pontosan mi az a bizonyos íz, étel, fogás, ami felülkerekedik az ösztönökből fakadó táplálkozáson. Ezt persze természetesen Estefania előtt örökké titok fogja övezni. A téma közben különös vizek felé terelődik, s arcom árnyalata is egy szigorúbb tónust vesz fel.
- Tudod, mire lenne szükséged? Fegyvertartási engedélyre és egy vizsgára. Szívesen megtanítanálak lőni, olykor-olykor úgyis elvállalok egy oktatást. Lehetnél a tanítványom. Persze, nem hobbi szinten. Hivatalosan vállalok oktatást. - aztán odatartaná ennek a Brenner nevű fickónak a koponyájához a pisztoly végét, s gyönyörűen meghúzná a ravaszt. Kézbe kell vennünk a saját életünk védelmét, ugyanis sem az államra nem számíthatunk, sem a családra, sem a barátokra. Az egyetlen ember, aki mindig velünk van a bajban, az bizony saját magunk. S ennél már nem is lehetne édesebb ez a keserű korty!
- Ha nem tudnám, hogy ez nem lehetséges, akkor azt mondanám, hogy e két mondat erejéig átszállt beléd az én drága abuelám lelke. Ő is szeretet hasonló misztikummal beszélni, különösen, ha az új babáiról és főzeteiről áradozik. - sejtelmes mosollyal vonom fel szemöldököm. - Mielőtt még Sydneybe érkeztem volna, jósolt nekem. Ő mindig a füstben látja a képeket, így beszívtam egy egyedi jóspipa aromáját, s annak fekete füstjében látta meg a sorsom fonalait, melyek... - el kell nevetnem magam. - “Majd összegubancolódnak Brisbane rejtélyes városában.” Mire én: "öreganyám, én Sydneybe megyek!" Mire ő: "drága fiam, az cseppet sem számít, te hova mész." - az egész történetben az a legviccesebb, hogy ez nem vicc. Pontosan úgy történt, ahogy elmondtam, még akkor is, ha Estefania nem hisz nekem. Az én drága abuelám talán sokkal többet tudna, mint hittem?
- Természetesen jó értelemben. Nyitott vagy az újra és a másra. Ez pedig szerencsés tulajdonság egy nőnél. - az én kávém azonban épp a másik oldalról közelíti meg a dolgokat. Kell egy erős keserű, ami visszafogja a sok cikázó gondolatot. Vagy csak most is épp túlságosan sokat filozofálok. Megesik. Olykor.
- Akkor Mud Island egy igazi kaland lesz számodra. - jók is az ilyen kis kitérők, amik megszakítják a hétköznapokat. Ezért is vártam már annyira a konferenciát, mert nem csak közölhetem az újításaimat, de egy kicsit kikapcsolhatom az agyamat a szabadidőben.
- Sajnos vissza kell utasítanom az ajánlatod. Én inkább az a bárban ücsörgős típus vagyok, nem szoktam bulizni. Viszont két fiatal lány vesse is csak bele magát az éjszakába! - nem is kifejezetten visszautasítás ez, de mások az én prioritásaim. Kicsit kifinomultabbak, s ha szórakozóhelyre megyek, ahol zene és tánc is van, azt általában okkal teszem, nem pedig azért, hogy én is beleolvadjak az egyszerre mozduló tömegbe. Hamarosan a reggelizőt magunk mögött hagyjuk, s már el is foglaljuk a helyünket, melyek természetesen pont egymás mellé szólnak. Akaratlanul is felidéződik bennem az öreglány sunyi és alattomos arca, ahogy a sorsomról beszélt...
- Ugyan, ez nem olyan dolog, amit meg kellene hálálni. Sokszor ülök repülőn, már egészen megszoktam a látványt és az érzést. Másfél óra pedig igazán csekély idő. - a biztonsági övem kattan, végighallgatjuk a légiutas-kísérő ismertetőjét, aztán egy tíz perc után mozdul a gép, elkezdünk gyorsulni, s már érkezik az a kellemetlen érzés, melyet a gyorsulás és a nyomás változása vált ki.
- Ugye, nem szoktál rosszul lenni? - a kérdésem egy erősen öklendező hang hatására teszem fel, mely valahonnan mögülünk szólal fel egy lányból. Kellemetlen, de hát eléggé gyakori. Én magam a szédülést tudtam eddig nehezen legyűrni ilyenkor, s ez a mai napig sincs másképp.

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

- Esztétikai szempontból... Köszönöm?
Azt hiszem ez egy dicséretnek számít, egy plasztikai sebész szájából. Ugye? 
Nos legalább nem unottan mondta ki, fapofával. Az furcsa lett volna. Nagyon. Az viszont egy dolog, hogy mit tartunk esztétikailag megfelelőnek a sztenderd alapján és más az, hogy mi magunk mit tartunk vonzónak. Brad Pitt is egy jóképű pasasnak van titulálva, nekem mégsem jön be, pedig nők dobálják magukat a lábai elé.
- Dehogynem. Viszont a másik felet is figyelembe kell venni, akinek megnyílunk. Nem biztos, hogy az a személy tudja, hogy mibe vág bele.
Én bárkit szívesen meghallgatok, ha kell elmondom neki, hogy külső szemlélőkémt ez hogy néz ki, de nel biztos, hogy ez a személy már őszintén érdeklődni fog az iránt, ami az én mondanivalóm.
Az emberek csak ilyenek és nem minden kölcsönös.
- Nagyon szívesen! Amint nem ezeket az...egzotikus állatkakat fogja felajánlani, azonnal.
Majdnem minden undorító állatot felsorolt, ami létezik a világon és amiktől félek is. Sosem érnék hozzájuk, holtan sem. A számba pedig főleg nem venném be egyiket sem.
- Ha..harapni? Mi egyértelműen nem ugyanarról a dologról beszélünk.
Azért elvörösödött az arcom, de igyekeztem nem kimutatni a zavaromat. El sem mertem képzelni, amit mondott egy kicsit másabb értelembem. Jót is tett az atmoszférának, hogy elérkeztünk a mennyei kávé aromával körbelengett kis étkezőhöz. Miért nem tudom befogni a számat? Legközelebb nagyon oda kell majd figyelnem, hogy mit mondok.
-Lőni? Komolyan? Hát akkor erre muszáj vagyok lecsapni! Mindig is akartam tanulni, de akik tudnak az ismertségi körömben, ők nem akarnak fegyvert látni a kezemben. 
Pf, mintha elindulnék emiatt egy gyilkos, körútra, hogy mindenkit lelőjjek. Ugyanmár! Ráadásul én az életek mentésére tettem fel az életem és nem a kioltására.
Viszont ha lenne otthon egy fegyverem, akkor kevésbe félnék otthon, egyedül.
-Oh ajjaj, ugyanezeket hallottam Estrellától. Nem lehet, hogy ugyanaz a két nő?
Gyakori eset, hogy az ilyen jósnők költöznek és minden fesztiválon megjelennek, lehet ugyanazt a begyakorolt szöveget nyomatják mindenkinek. Végülis eléggé általános szöveg, Brisbane városától eltekintve.
- Nem csak egy nőnél szerencsés ez.
Sokkal jobb ha egy ember nyitott szemmel és elmével járja a világot. A világot, ami árnyalt, szürke és nem csak fehér-fekete. Több igazság létezik, de vannak akik ezt nem látják be. Legalább is ez a szerény veleményem.
- Bizonyára sorsfordító lesz.
Elnevettem magam, hiszen mi történhetne egy olyan helyen mint az? Technika alig létezik, a lakosság is lassan de biztosan kiöregszik. Mintha egy szigetre mennék a békés, idős emberekhez. 
Alejandro sajnos visszautasította az ajánlatom, amit könnyem elfigadtam. Nem mindenki szeret pezsegni a latin, hip-hop és R&B számok keverékére. Én viszont imádom tánc közben kiereszteni a gőzt.
- Hát jó, akkor köszönöm!
Elfiglalram a helyet, becsatoltam magam és igyekeztem visszameditálni magamba, már jó előre a remegést. 
"Nyugi Steffi ez csak egy repülő, teljesem biztonságos. Többen halnak meg autóbalesetben mint repülő katasztrófában!"
Jó szuper, ez megtette a hatását! 
- Amíg nem jön valami turbulencia, addig szuperül leszek. 
Lehet, sima menet lesz és csak úgy letelik a masfél óra úgy, hogy észre sem veszem!

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

A látszat ellenére nem olyan egyszerű begyűjteni tőlem egy bókot, hiszen a szavaim mögött sokkal inkább szakmai utalás rejlik, semmint egy apró szikrája a személyes érzésekből fakadó csodálatnak, ezért is gördül ajkaim szélére egy sejtelmességbe burkolt mosoly, melyet Estefaniának ajándékozok.
- Vagy inkább nem biztos, hogy az a személy érdemes arra, hogy megnyíljon előtte a halál árnyékának völgye... - szemhéjaim tágabbra nyitódnak, szemöldököm pedig enyhén mozdul homlokom felé. - Egy szörnyű múltat nem lehet rázúdítani egy gyenge emberre. Csak egy erős személy képes olyan támaszt nyújtani, ami elbírja egy másik ember... Titkait. - érezhetően nem vagyok híve a túlzottan könnyed beszédnek, de ha már nem az anyanyelvemen szólalok meg, akkor igyekszek kihasználni ennek a művészibb, magasztosabb oldalát. Csak hogy még inkább rátegyek az engem körbelengő titokzatos aurára.
- Tán undort éreznél, ha szemtől szemben venném a számba egy skorpió kis testét, és roppantanám össze a fogaimmal? Amilyen harcias, bosszús és szenvedélyes állat, meglepődnél, milyen finom és puha belül... - ó, igen, a skorpió összehasonlíthatatlan a többi állattal. Míg azok egy unalmasabb kategóriát képeznek, ez messze kiemelkedik onnan. Legalábbis az én ízvilágomnak bizony ott van a csúcsán...
- Mi számít neked különlegességnek? Sok mindenre rá lehet bukkanni ott a piac mélyén. - nem egyszerű lehúzni az embereket az én szintemre, de hát azért töretlenül próbálkozok. Kiélvezni valaminek a zamatát sokkal édesebb másnak a társaságában.
- Biztos nem ugyanarról beszélünk, Estefania? - oldalra biccentett fejjel figyelem őt, de kérdésem inkább költőinek szánom, semmint olyannak, melyre várom a választ. Ki tudja úgyis, miről zagyválok itt megint...
- Miért nem akarnak fegyvert látni a kezedben? Talán használnád hamar? - hogy komolyságot vegyítek a mondatomba vagy humort, azt az ábrázatomból nem igazán lehet kivenni. Ugyanakkor kíváncsi lennék, hogy Estefania hogyan viszonyul egy fegyverhez, ugyanis ide némi pszichológiai előismeret is szükséges, hogy minden hivatalos és legális legyen. Egy labilis idegállapotú ember egyértelműen nem kap engedélyt a kezébe. Még szerencse, hogy az én vérem olyan hűvös, mint az óceán.
- Az én öreg abuelámmal biztosan nem találkoztál még. Arról tudnék. - mosolyodok el sejtelmesen. - Ő édesanyám édesanyja, nem jár fesztiválokra és karneválokra. Egy kunyhóban él Mexikóban, egy Coatzacoalcos melletti erdőben, ahonnan ritkán mozdul ki. - nem is övezi őt túlságosan kellemes légkör. Az emberek kissé tartanak tőle azon a vidéken, ahol ő él. Bolond öregasszonynak tartják őt, pedig ha tudnák azt, amit én... Drága öreg Yolandám arca azonban elveszik a süllyedő táj képében, s az elmémben csengő szavai is halkan csitulnak, miközben egybeolvadnak Estefania alakjával...
- Izgalmas a turbulencia, pedig aztán teljesen veszélytelen. Évtizedekkel ezelőtt egyetlen repülő sem zuhant le emiatt, és... - épp kezdenék mélyebben belemenni a témába, de mintha ráérezne a gép, hirtelen erősen elkezd rázkódni. Pánik hangja hallatszik mindenhonnan, de mivel én már átéltem ezt párszor, ezért kicsit sem renget meg az esemény. Nem is tart sokáig, s mikor végre egyenesbe érünk, akkor már a biztonsági öveket is kikapcsolhatjuk. Kérdően pislogok Estefania felé, s kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy szemügyre vegyem az arcát.
- Minden rendben? Vagy inkább ne kérdezzek rá, hogy meginnál-e velem egy korty rumot? - biccentek a kis italos kocsi felé, mely mögöttünk még kicsit távolabb halad felénk, s egy szőke hajú, túlságosan is kisminkelt lány tolja széles mosollyal. Én szívesen legurítanék pár kortyot, de hát azt jobb lenne egy partnerrel együtt, a kérdés már csak az, hogy a mellettem ülő leányzó is épp ilyen lelkes-e, mint jómagam.

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

Nos, nem vagyok az a fajta nő, aki ne szeretné a sejtelmes kis mosolyokat egy férfi arcán díszelegni de nem szeretem amikor nembtudom eldönteni, hogy mi járkálhat a fejükben ilyenkor. Azt hiszem, ezt hagynom kell elengedni. Ezúttal.
- A halál árnyékanak a völgye? Dr Salazar, egy költő veszett el önben. Viszont legyen bármennyire is erős egy ember, nem biztos, hogy megtartja ezeket a titkokat magának.
Bizony, bizony nehéz kérdés. A titkok feltárásához meg kell ismerned azt az embert akihez a fül tartozik, amibe belesuttogod mindazt, ami nem tartozik másra. Márpedig ha ezekről van szó, akkor nagyon válogatós tudok lenni. Lehet rossz embernek mondom és kettőnk közül Dr Salazar az akinek több csontváz lapul a szekrényében. Legalábbis ezt az érzést kelti bennem.
- Nahát, sosem gondoltam volna, hogy bárki így fog beszélni arrol az arahnoid lényről. De valóban, egy fokkal jobban hangzik, mint a...a patkány.
A patkany undorító és mindig a betegség jut róluk eszembe, szóval inkább meghagyom a doktorúrnak. A skorpió viszont így..nem is hangzott annyira rosszul. Dél- Amerikában is megesznek az emberek mindenfélét, nagyi is tett ezt-azt a gyógyfőzeteibe, de nem fognám meg, venném fel a földről és enném meg. 
- Én nem éppen a különlegesekre vágyok, jobban szeretem a megszokott, jól bevált ízeket. Mondjuk...a csokiba mártott epret és a karamellizát almát nagyon szeretem. 
Biztosan unalmasnak fog most ezzel tartani, hogy nem eszek ilyen extrém dolgokat. Hazudni viszont nem fogok azért, hogy egy délutant ne az albiban töltsek, bármennyire is vonzó az ajánlat. Aztán meg Dr Salazar esetében azt sem tudhattam biztosra, hogy nem-e csak viccel.
- Egészen biztos, Alejandro.
Dünnyögtem halkan az orrom alatt, inkánn csak magamnak mint neki. Az egész arcom és fülem égett, biztosra vettem, hogy ez bárki számára látható volt. Saját magamat húztam bele a csőbe és vállalnom kellett ezt az apró kis szenvedést.
- Attól félnek, hogy lelőnék valakit vagy véletlenül, magamat. Van az a lány, aki folyton jár a kórházba. Jane Doe a neve. Belőle kinézek ilyesmit, de én nem vagyok olyan kis szerencsétlen.
Kénytelen voltam felnevetni, gyakran futok vele össze és tényleg amilyen cuki a kishölgy, olyan kis béna is. Dehát én vagyok a fiatalabb, két teljes évvel...mégis kishölgynek nevezem.
- A nagyid? Nagyon hasonlít az enyémhez akkor. Szuper finom sütiket készített, de volt amikből mi gyerekek nem kaphattunk.
Jah, azok a bizonyos varázs sütik.. mostanra persze tudom, hogy miért volt ez a neve, de őszintén...Ha egy gyereket el akarsz tőle rémíteni, ne nevezd "varázs sütinek". 
Egyszer elég volt azt hinnem, hogy medúza vagyok, ami a tengerben úszkál és lazul.
- Az rendben van. De hazafelé jövet mexikóból volt egy hasonló eset és rémesen ijesztő volt.
Az összes horror film az eszembe jutott, ami létezik a világon, amiben lezuhan egy repülő. Valami viharfelhőbe repültünk bele és akkor, egyedül ez nagyon kikészített. Még a légzőmaszkok is lehuppantak elénk 
-Igen...Jól vagyok.- Vettem egy mély levegőt. Sikerült végre lenyugodni, nem is volt vészes. - De azt hiszem valami italra nem mondanék nemet.
Legalább ellazulnék és ki tudja, a hatására még akár végig is aludhatom azt a masfél órát.
 

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

Kellemes meglepettséggel tölt el a tudat, hogy Estefania nem csupán abban volt jó, hogy a könyveket bújja, s bemagolja a tananyagot, de önálló gondolatokra is szert tett az évek során. Szemének bársonyos csillogása összetéveszthetetlen mással, itt bizony saját véleményt hallhatunk.
- Ó, természetesen semmiképp sem szabad a legelső embernek megnyílni, aki csak szembejön velünk az utcán. Nehéz dolgok ezek. Leginkább a hatodik érzékhez tudnám kötni. – kezdünk témánál lenni, de erre talán nem a legmegfelelőbb helyszín egy kórház étkezdéje, ellenben egy étterem vagy egy bár például sokkalta remekebb helyszín lehetne ilyen remek témáknak...  
- Tudja, Estefania, ez a bizonyos hatodik érzék nem mindenkinél kapcsol be, sőt, talán az ember egész életében öt személyt sem tudna idesorolni. Magácska érzett már ilyen különleges bizsergést valaki közelében? – milyen csodálatos is tud lenni, ha két ember közt felbukkan az értelem kicsiny szikrája, mely ki tudja, milyen magaslatokat képes elérni? Mégis vissza kell fognom magam, mielőtt még mélyebben belemennénk a témába. Kár lenne egy igazán érdekes ponton megszakítani azt.
- Karamellizált almát történetesen láttam a piac mélyén, sőt, sült banánt is! Mit gondol, elférne a móló végén egymás mellett egy ízletes skorpió és egy kerek alma? – ez az utolsó ajánlatom, amennyiben nem él vele, úgy nem is fűzöm tovább ezt a dolgot. Pedig az a móló különleges hangulatot birtokol a maga finom hullámzásával, különösen a délutáni órákban, mikor a lemenő nap fénye megcsillan a víz felszínén. Pár hete vagyok csupán a városban, s örülök, hogy azt a piacot ilyen hamar felfedeztem. Egy igazi élmény! Ott még a magány is egészen melengető. Mindig is szerettem magamba szívni egy-egy hely varázsát, melyet még akár egy reptéri reggelizőben is magamévá tudok tenni.
- Senki sem úgy születik, hogy értene a fegyverekhez. Ehhez sok gyakorlás kell, no meg az, hogy ne csak magát a pisztolyt lássuk. Hanem annál sokkal többet. Szenvedéllyel kell az ujjunknak meghúznia a ravaszt... Mit gondolsz, menne ez neked? Vagy csak egész egyszerűen kipróbálnád? Ha ilyen remek tortillát tudsz készíteni, mint amit a kórházban kóstoltam, akkor biztosan jó kézügyességed lehet. Szóval, én bátran a kezedbe adnám a fegyverem. - mosolyom egészen szélesre húzódik, hiszen mindig is szerettem a lelkes embereket, kikben ott pattog az élet kiolthatatlan tüze, s nem kell könyörögni azért, hogy lépjenek egyet előre. Estefania pontosan ilyen embernek tűnik, aki nem fél az ismeretlentől, hanem kész akár fejest ugrani is belé. Remek tulajdonság!
- Miféle süteményeket készített? Csak nem olyat, amibe elrejtett egy kis “jó kedvet”? Azt ne mondd, hogy gyerekként nem loptál belőle! - kénytelen vagyok elnevetni magam, mikor átfut gondolataimon a kislány Estefania, ki épp egy apró hintában próbálja elérni a Holdat. Ilyenek ezek a nagyszülők, nekik a mi nemzedékünk a furcsa, a miénknek pedig az övék.
- Ez esetben megértem, ha tartasz tőle. Ám egyet se félj, ha zuhanunk, s én előbb érek földet, ígérem, elkaplak. - egy kis humor mindig oldja a feszültséget, de egy biztató mosolyt is igyekszek felé küldeni, hogy amíg engem lát, addig nincs ok a pánikra. Ha pedig beüt a baj, s egyszer tényleg lezuhanunk... Nos, akkor már úgyis mindegy lesz. Addig pedig ideje elterelni egy kicsit a figyelmünket, s erre leginkább Estefania mély sóhaja ösztönöz. Intek hát a felénk közelgő nőnek, ki kitölt nekünk két kis kupica rumot. Egyiket a lány felé nyújtom, másikat pedig ujjaim közé veszem.
- A sorsra! - tolom koccintásra a rumot a hozzánk remekül passzoló köszöntő mellé. Nem kértem sok kortyot, csupán egy kis gondűzőt, ezért hát egyetlen húzásra kiiszom a pohár egészét. Ez a szerencsém. Ugyanis pontosan abban a pillanatban, mikor torkomon lecsúszik a kesernyés alkohol, hirtelen olyan erőset ránt rajtunk a gép, hogy kis híján a légiutas-kísérő is elesik. Ezen a ponton kérnek minket, hogy kössük be magunkat újra, én pedig természetesen azonnal engedelmeskedek.
- Unalmas lenne az út izgalmak nélkül. - jegyzem meg magam elé nevetve. Párat még lök rajtunk a repülő, de talán öt perc elteltével újra biztonságosnak nyilvánítják a terepet, így az öv végre újra kipattanhat a helyéről.

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

A plasztikai sebész kijelentésére megemeltem a szemöldökeimet. Annyira ritka, ha egy férfit akár egy minimális szinten is érdekelnek a misztikumok, a természetfeletti és ezt be is ismeri.
-Ezzel nem tudok ellenkezni Dr Salazar. - Hiszek abban, hogy két ember akár egy szempillantás alatt is annyira egy hullámhosszon van, hogy egy életre együtt maradnak. Illetve az ellenkezője, meglátni és megutálni is létezik. - Óh én igen. Na és ön? Gyakran érez eféle..."bizsergést"?
Dr Salazar egy olyan férfinek tűnik, aki inkább megtartja minden titkát magának és ritka madár lehet az, akivel bármit is megoszt. Legalábbis az igazán bensőséges titkokat. Egy ember hiheti, hogy mindent tud róla, pedig az igazság az, hogy még nagyon a felszínt kapargatja. Bennem ezt a benyomást kelti a tekintete.
- Sült banánt? Ezer éve nem ettem. 
Pedig milsen finom is a palacsinta tészta alatt rejlő gyümölcs, ami a "bundán" lévő mézhez képest, friss s már egészen citrusos érzést kelt.- Elfér, csak ne keljen látom, hogy mozog mikor beleharap. Lehet elsírnám magam.
Nyilván nem és jót mulattam a saját kis fenyegetésemen, de tényleg nem akartam látni, hogy élve megeszik valamit. Már holtan, pirítva jó...de élve? Nem. Nem bizony. Még ha a világ legszebb látványát is kínálja a mólóról.
- Még nem gondoltam bele ennyire, már rég lemondtam róla. - Legyintettem a kezemmel és nevettem, hiszen valóban túlféltenek. Aranyos ez meg minden, de gyakran édzem azt, hogy feldühít. Egyre gyakrabban.-Kell hozzá szenvedély és kézügyesség? Azt hittem csam tudni kell célozni és hidegfejjel gondolkozni.
Mennyi olyan esetről lehet hallani, hogy valaki kezébe fegyver kerül és gyilkoló körútra indul a hirtelen szerzett "hatalomtól" megrészegülve.
- Nem loptam. Megcsináltam és mondanom sem kell...én voltam a legkevésbé kecses medúza a szárazföldön.
Akkor vicces volt, utána kínos mégis voltak olyan időszakaim...stresszesebb időszakaim, hogy őszintén vágytam rá, hogy újra magamra ölthessen a zselé-testű tengeri lény képét és gond nélkül elevickeljek az életben. Azóta sem nyúltam ilyesmihez, de van néha kísértés. 
Egy medúza sosem zuhanhat le a repcsivel, de nem is kapja senki, hogy megmentse.
- Super Alejandro nem lapulna palacsintává? 
Attól még jól esett, hogy igyekszik megnyugtatni. Sokkalta jobb így utazni mint egyedül. Biztosan remekül eltereli majd a figyelmem a zuhanás gondolatától. Az első rázkódáson egész ügyesen tettem magam, már rá voltam készülve. Mégis egy picit hevesebben vert a szívem. 
Alejandro ezt ügyesen, némi szeszes itallal próbálta bennem feloldani. Jó ötlet végülis. Miért ne?
Elfogadtam az italt és koccintottam vele.
- Salud!
Egy vigyor után minden vacilálás nélkül bedöntöttem a rumot. Ugyan...tequilához vagyok szokva, a multkor Lottéval vodkából is lecsúszott egy-két feles. Ez a rum a bulis piákhoz képest egész kifinomult és lágy volt. Szinte selymesen kúszott végig a torkomon, le a hasamba, ahol kellemes, meleg érzetet keltett bennem. Mindaddig, amíg nem kezd el megint rázni a gép. Összeszorítom ajkaimat, az állkapcsomat és erősen imádkozok minden szenthez, hogy ne égessem le magam az utasok előtt. Nem vagyok rókázós, még sok pia után sem, de a veríték és a szédülés ellen nem tudtam védekezni. - Ja, izgalmak.

Végre nem rázkódott a gép és kikapcsolhattuk a biztonsági öveket. Kivettem a táskámból a neszeszeremet és felálltam, hogy megcélozzam a mosdót. Veszek be egy kis vitamint, nyugtatót és simán kibírom az utat. -Engedelmeddel megyek és...bepúderezem az orrom.

Próbáltam egy minél megnyugtatóbb mosolyt magamra ölteni. Mindenki tudja, hogy amikor a nő ezzel az indokkal távozik, akkor nem a sminkelés a cél.
Már pont Alejandro előtt jártam, amikor megtörtent az újabb baleset. Az Andro előtt lévő ülés hátracsapódott...Én meg nos... az ülés és Alejandro közé szorultam.
A gyerek mamája próbált bocsánatot kérni, de a gyerek továbbra is jól szórakozott. Próbáltam közbem nem Alejandrora simulni teljesen, de nem volt valami sok hely mozogni. 
 

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

Ki gondolta volna, hogy egy magányos, kórházi délután ilyen különleges beszélgetéseket tartogathat? Hozzá vagyok szokva az unalmas társalgásokhoz, melyekbe csak ritkán kúszik bele egy-egy érdekfeszítőbb téma, leginkább orvosi, szakmai ügyek, pletykák és szexuális dolgok mozognak a levegőben. Érdekfeszítő dolgokba leginkább Catrionával szoktam belefolyni, de mostanság az ő csillogása is kezd fakulni. Estefania azonban apró fény a sötétségben, kinek lángját talán nem árthat jobban felszítani.  
- Tudja, kérem, harminchárom éves vagyok, de eddig életemben kétszer éreztem ilyet, utoljára még talán öt vagy hat éve Mexikóban, mikor több időt töltöttem tanárként, mint orvosként. – ezen a ponton egy mosolygással teli hatásszünet következik, miközben a lány lélektükreit próbálom fejtegetni. - Attól azonban, hogy elénk sodor az élet egy olyan embert, aki kiválthat ilyen érzéseket, még nem jelenti azt, hogy nem fogja visszavenni tőlünk. Ám ha két embernek már a születése pillanatában összefonódott a sorsa, akkor eltelhetnek akár évek is, egyszer majd úgyis egyesülnek. - jobb és bal kezem mutatóujját még közelebb is emelem egymáshoz, mintha így is mutatnám azt a bizonyos egyesülést. Erről rengeteget tudnánk még filozofálni, s ha rajtam múlik, meg fogunk ejteni egy olyan eszmecserét, mely nem munkaidőben történik.
- A magácska kedvéért talán megpiríttatom előtte olajban azt a skorpiót. Úgyhogy erre az alkalomra még visszatérünk a jövőben. Köszönöm a beszélgetést, Estefania, igazán örülök, hogy a sorsunk újra... Egyesült. - egy kacsintás kíséretében hagyom el a büfét, de hát a véletlenek, melyek nem léteznek, üldözőbe vesznek mindkettőnket, megtalálnak a reptéren is, s őszintén kíváncsi vagyok, hogy mik az univerzum nagy tervei, melyeket mi ketten még nem érthetünk. Én nyitva tartom a szemem, s figyelni fogom az apró jeleket.
- Hajlamos vagyok arra, hogy a dolgoknak egy kicsit a mélyebb változatát veszem, ne is figyelj arra a sok hülyeségre, amit összehordok. - legyintek széles mosollyal a fegyverrel kapcsolatos témára. Ha én csinálok valamit, azt szenvedéllyel csinálom, igazán beleadok mindent, de hát nem mindenki ilyen... Milyen szót is szoktak mondani rám? Fura?
- A medúzák igazán misztikus lények. Egyszer volt szerencsém egy medúzarajt megfigyelni pár éve a Korall-tengeren. Igazán egyedi és kísérteties élmény volt. Néha tudatosul az emberben, milyen apró ebben a hatalmas világban, s hogy mennyi minden lapulhat még a sötétben, szóval meg tudom érteni, hogy a tudatod ilyen kecses lénnyé varázsolt. - még mindig képes vagyok beleborzongani a sötét, csontig ható érzésbe, amit kiváltott belőlem a látvány, s melyet azóta sem tudtam feledni. Ám ez csak egy apró, jelentéktelen információmorzsa az életemből, melyen hamar túl is lépek, s inkább legurítok egy izgaloműzőt Estefaniával együtt, kinek láthatóan nagyon nem tesz jót a turbulencia.  
- El ne vessz nekem. - próbálom kicsit hátrébb húzni a lábaimat, hogy kiférjen, de hát egyesek képtelenek kordában tartani és megnevelni a gyermeküket, így sikeresen nekicsapódik Estefania hátának a szék, aki így kis híján nekem esik, ha nem tompítanám reflexből azzal a becsapódást, hogy ráfogok egyik kezemmel a derekára, másikkal pedig a combjára. Ettől függetlenül képtelenség csak úgy szabadulni erről a szűk helyről, főleg, hogy a kölyök anyja még szerencsétlenkedik előttünk. Nekem azonban lehetőségem nyílik arra, hogy felidézzek magamban egy régmúlt emléket, hiszen a lány parfümjének az illatát már évekkel ezelőtt is éreztem. Nem nehéz újra felidézni úgy, hogy lényegében két kebel közé szorul az arcom.
- Hölgyem, megtenné, hogy megigazítja az ülést? - szólok előre hangosabban, kiintegetve Estefania karja mellett, mire meghallja az egyik kék ruhás kisasszony, s kisegíti őket. Vagy minket.  
- Ez a rózsás aroma már régen is kellemes volt. - jegyzem meg mellékesen a nyaka alá biccentve, mikor sikerült megoldani az apró kis problémát, mely akár kellemetlenné is válhatott volna. Elengedem őt, s mivel nem akarom tovább lefoglalni a lányt, így hagyom, hadd menjen a dolgára, azonban abban biztos lehet, hogy ha tíz percen belül nem tér vissza, akkor megindulok utána, s bekopogok a mosdóba egy “minden rendben?” kérdéssel.

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

Dr Salazar igazi szakiként beszél, mint aki mindig is a misztikumokat nyomozta, fejtegette és mára igazi mesterévé vált. Még mindig hihetelennek találom ezt az egész témát. Öt éve még én is mexikóban tartózkodtam. Ott engem is tanított és bizony volt akkora "rajongói tábora", hogy könnyedén kiválasszon egyet közülük, aki megfogta azzal a bizonyos...bizsergéssel.
- Más kérdés, hogy az a személy vissza akar-e térni hozzánk. 
Gyakran gondolkozok el azon, hogy mennyire létezhet igazi szerelem, hogy az aki neked életed szerelme, annak te szintén az vagy-e. - Olvastam egy érdekes könyvet, nem is olyan régen. Farkasokról szólt. Ha találkoztak azzal, aki a sors Istennője szerint a társuk, akkor az aktus után megjelenik rajtuk ugyanaz a jel. Ha ez három hónapon belül nem történik meg, akkor egyszerűen csak nem egymásnak lettek szánva. - Itt egy pillanatig el kellett gondolkoznom. Lehet nem is három hónap volt? Na mindegy. - A főhősnő beleszeret egy férfibe, aki viszont igyekszik távol maradni. Persze hamar összegabalyodnak, de nem kapják meg a jelet. Ekkor gondolkozik el a főhősnő azon, hogy elhagyja a férfit. Hiszen abban biztos, hogy neki ő az igazi, de így egyértelművé vált, hogy a férfi számára nem Aurora az igazi.
Happy end volt a vége egyértelműen, de végig összeszorult szívvel olvastam Aurora szenvedéseit. Mélyen elgondolkodtató történet, hiszen a szerelmét akarta szabadon engedni, hogy legyen esélye megismerni azt a nőt, aki az igazi társa.
Az orrom alatt kuncogtam a kijelentésre, hogy a kedvemért megpirítattja azt a pókszabásút. -Lehet jobban is teszi, úgy hallottam a skorpió igazán csúnya bibit tud okozni a szúrásával.
Az igazán hatásos elköszönése után nem tudtam nem forgatni a gondolataimban a szavait. Áh, nem. Biztosan nem rám célzott az öt évvel ezelőtti, tanári élményeivel.
- Szerintem remek dolog, hogy mindenbe odateszed magad száz százalékig és keresed a mélyebb értelmet. Olyan...misztikussá tesz téged.
Egyben bátor is. A legtöbb ember, legalább is én, nem kezd el mélyebb gondolatokat szentelni bármi olyasniben mint a fegyverek. Félek a gondolattól is, hogy élvezném meghúzni a ravaszt és eltalálni valakit vagy bármilyen élőlényt.
- Egy medúza rajt? Búvárkodtál vagy valami üvegfenekű hajón? - Még sosem volt ilyesmire lehetőségem, élőben csak partravetett, félig kiszáradt medúzákat látta. - Nahát, gyerekkoromban minden voltam csak nem kecses.
Egy hangosabb kacaj hagyta el az ajkaimat, még egy könnycseppet is le kellett a szemem sarkából törölni. Csak bele kellett gondolnom, hogy hogyan festhettem, tán még az egyik fogam is hiányzott.
Azóta már felnőtt nő vagyok, aki még mindig nem győzte le a repcsi-frászt. Az italtól nem vártam el, hogy azonnal jobban legyek de egy örömmel fogadott csoda lett volna. 
-Majd igyekszek.
Ennél kevésbé meg el sem veszhettem volna Andro szeme elől, tekintve, hogy a kis pokolfajzatnak hála, kapott belőlem a sebész egy ölnyit. Nem győztem tartani magam, hogy mindenemet ne préseljem azért hozzá. Keresni akartam egy utaskísérőt, de jobban lefoglalt, hogy ne reagáljam túl a férfi közelségét, a kezét a combomon. Hát persze, hogy egy pillanat alatt azonnal egy "gyengepontomra" is rátapint. Szerencsére hamar megoldotta a kisasszony a problémát, én pedig le is pattanok egyből a doktor úr "öléből", miután vörös arccal megköszöntem a dicséretet 
A mosdóban már nem csak a szédülést kellett elnyomnom, hanem a zavarba esés kínosságát is. 
Valóban ugyanazt a parfümöt használom már jó ideje, de arra nem számítottam, hogy ezt az illatot Alejandro meg is jegyezte. Egyáltalán mikor volt lehetősége? Nem egy erős illat, inkább a viselője kedvéért van tervezve, mint mindenkinek a száz méteres körzetében. Engedtem némi vizet a kezembe es megmostan vele az arcomat. Itt az ideje kiverni ezeket a gondolarokat Alejandroról a fejemből.
 

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

- Szerintem lényegtelen az egyén akarata. Megeshet, hogy a világ olyan szegletébe született valaki, mely telenyomta őt előítéletekkel, melyek elriaszthatják a másiktól. Lehet a rácsok mögött, egy börtönbe zárva jön rá csak két ember, hogy a sorsfonalai összefonódnak. - könyvet lehetne írni erről a témáról, s egyszer talán meg is próbálkozok vele, ha már több tapasztalatot szereztem eme spirituális dologban, melyekre csak kevés fül nyílik meg előttem kíváncsian. Érdeklődve hallgatom Estefania szerelmesnek tűnő történetét, mégis jobban érdekel az ő személyes véleménye.
- S ebből milyen tanulságot szűrtél le, már ha volt benne? - sokszor egy különleges, mesébe illő történet is képes arra, hogy rádöbbentsen a világ nagy kérdéseire, melyeknek a válasza ott bújhat a sorok között. Remek időtöltés az ilyen filozofálgatás, különösen egy érdekes személy társaságában.
- Természetesen a méregtüskéjét előbb el kell távolítani, s biztonságossá kell tenni a fogyasztást. A Szaharában közvetlen táplálék bizonyos népeknél, akik úgy tekintenek rá, mint mi akár a csirkére. - a szakmám mellett számtalan olyan dolgot tudok, amelyre valójában semmi szükségem az életben, csupán érdekességnek számít. Nem véletlenül tudok mindenhez hozzászólni, s véleményt alkotni, melyet szeretek az emberek tudtára adni.
- Neked például mi volt a legkülönlegesebb dolog, amit valaha ettél? - kérdem a másikat, s szívesen kitágítanám egy kicsit az ismereteit, s feszegetném a határait. Azt hiszik az emberek, hogy a határon túli dolgok mind rosszak, de csupán ismeretlenek, melyek bizony hatalmas élvezetet tartogathatnak, legyen szó akár egy ételről vagy eseményről.
- Titokzatos jelzővel már illettek, de misztikussal még nem. Azonban szeretek világot látni, és megismerni különböző spirituálisnak mondható helyeket, vagy éppen átélni ilyeneket. Ez a medúzales is ilyen volt a Korall-tengeren. Csak egy egyszerű, kisebb méretű hajóról figyeltük ezeket a lenyűgöző teremtményeket, melyek közel úsztak a felszínhez. Az a furcsa hang, mely a mélyből jött ekkor, még inkább hozzátett a varázslatosságukhoz. Te jártál esetleg olyan helyen eddig, ami igazán megragadó volt számodra? - kérdezek vissza a reptér reggelizőjében, s egy olyan érzés kerít hirtelen hatalmába, hogy egy cseppet talán nem ártana visszavenni ebből a nagy spirituális tempóból, s valami könnyedebb témát bedobni. Érezheti Estefania is, hogy a szavakat belőlem aztán nem kell harapófogóval kihúzni, viszont miután elfoglaljuk a helyünket a repülőn, egyelőre visszatuszkolom magamba a misztikus késztetéseimet. Akad ennél kellemetlenebb és kellemesebb élményünk egyaránt, melyek között mintha percenként hullámoznánk. Miután távozik a lány, a tekintetem egy kis időre az előttünk levő ülés támlájára szegeződik, ahol valami ócska, ismeretterjesztő műsort adnak. Még így is érzékelem, hogy tíz perc után Estefania sehol sincs, s mivel nem szeretném, hogy esetleg rosszul legyen a mosdóban, így hát felkelek a helyemről, s megindulok ahhoz az ajtóhoz, amely mögött eltűnt.
- Minden rendben odabent? - ujjaim halkan dörömbölnek, miközben közelebb húzódok, hogy hallhassam, ha kiszól odabentről. Ha segítségre lenne szüksége, abban az esetben azonnal nyitok is beljebb.

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

- De ilyen értelemben, akkor a sorsnak a keze van abban is, hogy ez a személy a börtön rideg vendégszeretetét élvezi. Én szeretem azt gondolni, hogy igenis némileg van némi beleszólásunk abba, ami történik.
Nagoyn vonzanak a sors kifürkészhetetlen dolgai, szeretek foglalkozni a témáról, de megijeszt, hogy bármit is teszek az nem az én döntésem, hanem a sors keze. Vagys a döntésem is azon alapszik, hogy mi kíván a sors. Kicsit kilátástalannak tűnik a dolog és én szeretek megküzdeni, ha kell azért amit el akarok érni. - Magát nem rémíti meg egy ici-picit?
Jó-jó igen, felnőtt férfi, céltudatos erős és rendíthetelen, de akkor is mindenkinek megvan az a bizonyos, titkos kis szörny az elméjében, amitől retteg. Én például pont ettől tartok, hogy megismétlődik a sors és Stavot találaom egyszer holtam és bármennyire is erőlködjek, nem tudom majd megmenteni, mert erősebb, hidegebb kezek ragadják el tőlem. A torkom is összeszorul a gondolatra.
- Mint minden romantikus történetben, akik egymásnak lettek szánva, megtalálják a módját, hogy együtt legyenek. Ha törik, ha szakad. Illetve, ha szeretsz valakit, néha el kell engedned. Ahogy mondják, ha a tiéd, úgy is visszatér.
Túl giccses lenne? Lehet. De ha már ő kérdezte, hogy egy ilyen történetben milyen tanulság lehet, akkor kimondtam. Nem tudhatom, hogy menynire van tisztában a főleg női közönségnek íródott könyvek rejtelmeivel, de biztos van róla némi fogalma, hogy miről szólhat a legtöbb. Beteljesülő szerelem, harc a világ ellen... stb stb. Amin nem kell elgondolkozni, csak olvasni és kikapcsolni az agyad. Pláne egy nehezebb nap után, amikor csak menekülnél valahová, de a buli és az italok világa éppen nem az amire vágysz.
- Mint a csirkére. Minden fura ételre, amire azt mondaná valaki, hogy gusztustalan, azt mondják, hogy olyan mint a csirke. Szegény szárnyasok...
Én sem lennék boldog, ha valaki beleharapna egy csigába és azt mondaná: Hmmm, ennek igazán Estefania íze van. - Nem igazán vagyok merész, ha arról van szó, hogy mit veszek a számba. Azt hiszem a...Fésűkagyló. Persze ha nem számítjuk nagyi varázssütijét.
A skorpiók említése után úgy éreztem, hogy kicsit túl egyszerű vagyok. Mindig azt hittem, hogy bátor vagyok és keresem a kalandokat, az élet élvezeteit... de pár perc Dr Salazarral és máris sokkal szűkebbnek tűnik a Világ, amiben élek.
Az után pedig, hogy ismét Alejandroba futottam a reptéren és ugyanod tarunk, hát csak ezt bizonyítja. A Világ tényleg kicsi...és még így is milyen keveset láttam belőle. Medúza rajokat meg pláne nem. Amióta Autósztráliába költöztünk, nem igazánadtam magamnak lehetőséget, hogy Világot lássak, még ennek a kontinensnek sem láttam a nagyrészét, nemhogy bárhol máshol a Világban. Meg a rezidensi fizetésem sem igazán arra tartogatom. Majd talán egyszer.
- Igen, itt ausztráliában a Wallaman vízesés környékén él egy törzs, ami nagyon emlékeztet arra, ami a nagyim szülőfalujában található. Nagyon elrejtetten élnek, egyszerűek és beavattak a megtisztulási rituáléba. Varázslatos volt.
Utána valóban, mintha újjá születtem volna. Miután visszatértem Mexikóból, akkor találtam rájuk egy túra alkalmával. Párszor vissza kellett térnem, hogy meggyózzem óket, de sikeres volt és minden belefektetett percet megért. Nanciyaga egy közülük, aki segített benne, remélem, egyszer újra láthatom a lányt. Azóta már biztosan sokkal magasabb.
Ő egy kedves kis gyerek volt, nem úgy mint az, aki nem bírt magával és hála neki, kapott belőlem Alejandro egy ölnyit. Szó szerint, én pedig életem egyik legintimebb jelenetét, amihez semmi kköze nem volt az erotikának. A kezei rajtam, a hangja, a közelsége és az, hogy tetszett neki a parfümöm illata...hát talán jobban elkalibráltak, mint maga a rázkódás. Muszáj voltam menekülni.
Be, egyenesen a mosdóba. Talán még én magam sem vettem észre, hogy mennyi idő telt el.
- Igen..
Nahát a hangom nem volt megnyugtató még számomra sem, hát akkor számára, aki azt sem tudja, hogy pontosan mi bajom lehet... Megelőzve a bajt inkább gyorsan kinyitottam az ajtót és betessékeltem. Leültem a lezárt fedőre és felnézem Alejandrora. - Esküszöm, tényleg minden rendben van...csak megijedtem egy kicsit a rázkódástól, de rendben leszek.
 

Estefania & Alejandro

"In the cold where no life nor death exists, all is finally done...
Me...
And infinity..."

- Én is úgy hiszem, hogy van beleszólásunk. Viszont én talán a negatív oldalról közelíteném meg. Vegyünk például egy hatalmas hegyet, s annak a csúcsát, ahova csak egyetlen út vezet fel, amiről, ha lelépsz, akkor egész egyszerűen lezuhansz. Meghalsz. Vége. Ez az út előre megvan írva, s számtalan állomása lehet, ahol el lehet veszni. Olykor jön egy borús éjszaka, mikor nem látod a következő lépésed, s olykor még fényes nappal is sűrű, végtelennek tűnő erdőségeket kell átszelni. Néha nehéz. Néha lehetetlennek tűnik. Ám az út ott van, ami felvisz a csúcsra. Egyetlen út. Röviden és tömören, beleszólhatunk, de akkor szerintem meghalunk idő előtt. - s ezt mind mosolyogva közlöm. Ez csupán az én saját hitemen alapul, ami egyáltalán nem biztos, hogy igaz is. Ám hitetlenül élni a nagyvilágban, gondolatok és eszmék nélkül, az élet lehet egyáltalán?
- Nem mondanám, hogy kifejezetten megrémít, de engem inkább a tudatlanság aggaszt. Miért vagyunk itt? Mi a célunk? Mi az a temérdek dolog, amiről még nem tudunk? Mi lehet odakint? - az ablakon túlra biccentek, a lemenő nap aranyló sugarai felé, utalva a hatalmas univerzumunkra, melyről halovány fogalmunk sem lehet. Talán írnak róla könyvek, de ez mind más gondolata. Ezek nem a saját tapasztalataink, ezért is nehéz befogadni.
- S magácska, Estefania, nem fél a jövőtől? Mit gondol, jó úton halad? - kérdem érdeklődve, nehezen engedve el e témát, melybe belecsöppentünk ezen a kellemes délutánon. Nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk, mikor ideült hozzám, s felkínálta a remek tortilláját.
- Ha a tiéd, úgyis visszatér. Ez egy remek meglátás! Talán több szerelmes történetet kellene olvasnom! - mosolygom szélesen a lány felé ironikus szavaimat. Biztosan megvan egy ilyen könyv varázsa, de azt hiszem, ezek nem nekem íródtak.
- Gyakoriságra értettem a csirkét. A skorpió íze igazából összehasonlíthatatlan máséval. Ellenben például a krokodil íze keveredik valóban a csirkéével és a haléval. - amennyi különleges állat egy kis részecskéje végezte már a gyomromban... Szeretem az egyedi falatokat, s azt hiszem, hogy ezt a mércét eléggé magasra toltam fel.
- Nem is nagyon találkoztál még olyannal, aki esetleg belevihetett volna a “rosszba”? - mert azért valljuk be, ritkán támadnak az embernek olyan gondolatai, hogy na akkor fogja magát, s elmegy megenni valahova egy pókot. Ehhez kell egy bűntárs, aki bizony nem minden bokorban terem. Illetve én valahogy mindenhol ott vagyok, s ezt jól bizonyítja, hogy nem egyszerűen összefutottunk a reptéren, hanem még a foglalásaink is egymás mellé szóltak.
- Egy megtisztulási rituálé? - kíváncsi csillogás kerül homokszín szemeimbe, s még egy pillanatra a pulzusom is hevesebb ütemre kapcsol e téma hallatán. - Nem akarod nekem elmesélni, hogy történt ez a rituálé? Még sosem hallottam erről a törzsről, de szívesen meglátogatnám őket egyszer. Már ha befogadnának maguk közé egy olyan alakot, mint én. - nevetésem halkan száll az ülések közé, de hamarosan már csak az ostoba, nevetetlen kölyök vinnyogását hallhatjuk. Estefania közben távozik a mosdóba, én pedig tíz perc múltán inkább utána eredek, hátha valami gond adódott vele. A válaszára egyből belépek, s mikor ő lerogyik a zárt tetejű vécére, én egy biztató mosollyal leguggolok elé. Ha hagyja, akkor megragadom két kis kezét, melyeket saját tenyerembe süllyesztek, amik ezáltal elvesznek ott benne.
- Az ilyen rázkódások gyakoribbak, mint gondolnánk. Főleg a klímaváltozás miatt, az időjárás olykor teljesen megbolondul, de a szakemberek kézben tartják a dolgokat. - próbálom őt újra nyugtatni meleg hangszínemmel, s igazán békés ábrázatommal. - Mi lenne, ha megpróbálnál esetleg aludni egyet, míg oda nem érünk? Majd én felébresztelek, ha leszállunk. - a felőlem áradó nyugalmat azonban hamarosan megakasztja valami. A bent levő lámpa váratlanul elkezd pislákolni, s egyszer csak kialszik. Ezzel egy időben újra rázkódni kezd a gép, de ez most nem múlik el pár másodperc után.
- Menjünk innen. - jegyzem meg azonnal, majd felállok, s mikor akarnám kinyitni az ajtót, az egész egyszerűen nem mozdul. Kicsit sem. Hiába rángatom, hiába próbálom kitépni a helyéről, nagyon úgy tűnik, hogy beragadt. Vagy tán köze van az áramingadozáshoz?
- Nincs ok a pánikra, ilyen olykor megesik. Semmi probléma! - hiába próbálom még mindig kézben tartani a helyzetet, kintről már kiabálás is behallatszik. Lehet, hogy nem ártana a repülőútjaimra magammal hoznom egy ejtőernyőt?

Alejandro & Steffi

"In a dark time, the eye begins to see."

Csendben hallgattam végig a doktor elmélkedését a sorssal kapcsolatban. Volt benne igazság, de én az a típus vagyok, aki szereti felfedezni a lehetőségeit, ha pedig nincs más választás, akkor megkeresni a jót abban, ami történik.
-Igaza lehet Dr Salazar, azt hiszem akkor nincs más választásunk, mint élvezni a csúcsra tartó utat is, hiszen onnan még lehet felfelé nézni, de a csúcsról csak lefelé. Nem?
Ahogy az érmének is, mindennek két oldala van. Nagyim mindig ezt mondta legalább is. Ahol van árnyék, ott lesz világosság is, hiszen nem léteznek egymás nélkül.
Bár a pillangóhatást sokkalta jobban kedvelem, lázadóbb időszakaimban. Mindennek hatása van valamire és csak egy mozdulattal cselekedsz is mást, már átírod a saját történeted. Pesszimistább időkben pedig, sorszerűnek gondolom a változást. Mindenesetre ez egy felettébb érdekes téma, amit a doktorral találtunk. - Mi van, ha csak egy szerencsés véletlen, hogy mi emberek létezünk? Nem voltunk betervezve, de ha már itt vagyunk, akkor élvezzük ki és tegyünk valamit, amire később büszkék lehetünk. Maga hisz a földöntúli életben doktor úr?
Nem lehetetlen, mint az óceán mélye a világunk is teljesen felfedezetlen. - Egy kicsit. -Ismerem be. - Nem tudhatjuk, hogy tényleg csak mi vagyunk-e vagy vannak mások is. Vannak-e tényleg magasabb hatalmak. Én szeretném hinni, hogy ez így is van. Milyen izgalmas gondolat! Dehát csak az ember hiszi azt, hogy egyedüli, megismételhetetlen és felülmúlhatatlan kreálmány. Nem is csoda... mikor néha már annak a határait súroljuk, mintha Isten játszanánk, ennek pedig meg is lesz az eredménye. Dio...Lehet, egy újabb vízözönre lesz szükség hozzá. Vagy elpusztítjuk saját magunkat.
Lehet, afelé halad a Világ.
Nagyon szeretném, ha az ellenkezője lenne. Ha valahogy észhez térne az ember és tenne valamit azért, hogy ne csak elvegyünk. De időben vagyunk-e a felismeréshez? Nem biztos. Én azonban nagyon szeretném ezt gondolni, hogy egyszer csak megváltozik minden és a jobbik irányba.
- Nem kell ironizálni doktor úr. Nem mindenkinek valóak a mély és heves érzelmek vagy a szenvedély. Pedig a szenvedély az, ami nélkül nem érdemes élni.
A mosolyom kedvessége átváltott egy kötekedő görbületre. Éppen csak nem nyújtottam ki rá a nyelvemet, mint egy gyerek. Annál sokkal jobban tisztelem a sebészt.
Egyébként, nem kimondottan a testiségre gondoltam itt. Milyen élet az, amit kiábrándulva élsz és egyszerűen nem találsz semmit, amiben megtalálod a tüzedet? Az talán nem is élet, hanem csak túlélés...létezés. Élveztem ezt a kis diskurzust a természetfelettiről és az életről magáról, de ideje volt könnyedebb vonalon haladni. Például az étel, mert az mindig megfelelő téma nálam.
- Áááh, értem. - Bólintottam, majd egy ismét furcsálló tekintet fürkészte a doktorét. - Krokodil...van olyan a világon, amit még nem kóstolt meg?
Most már őszintén csodálkoztam, hogy létezhet-e bármi élőlény, aminek a húsába még nem mélyesztette bele a fogait. Remélhetőleg még nem élve és nyersen. Hall az ember ezt-azt, de inkább szeretek úgy tenni, mintha ilyen nem létezne és csak viccelnének vele. A nyusziról is...Ki az aki meglátja a tapsifülest és az jut az eszébe, hogy most ezt aztán igazán megeszi. Vagy Bambit, a nagy barna szemeivel? - Ebben az értelemben nem. Önt ki vitte bele a "rosszba"? Mindenkinek van egy első.
Mindig ő kérdez és én válaszolok. Itt az ideje, hogy én is kérdezzek és többet tudjak meg. Vajon mikor jöhetett rá, hogy neki nem elég a hagyományos ételeket megkóstolnia? Van-e olyan, ami neki nem ízlik? Az én kis hagyományos tortillácskáimon végignézve, lehet túl egyszerű lenne neki és ezért a legkisebbet vette el?
- Úgy ám. Nagyon szívesen elmondom, hogy miről is van szó de csak ha kevesebben lesznek körülöttünk. Ők szeretik megóvni a biztonságukat és tisztaságukat azzal, hogy nem tudnak róluk sokan. - Azért nem akartam teljesen üres kézzel hagyni, ha már felhoztam mint a legizgalmasabb, különlegesebb élményt amiben részem volt. - Van a hegyekben egy kis, iglu szerű agyag építményük. Amolyan szaunaként kell elképzelni, ahol a sok gyógynövényből kipréselt olaj és az általuk átitatott gőz a főszereplők. Előtte megitatnak veled egy szuper titkos főzetet és utána készen is állsz a megtisztulásra. Általában a vallási vezető végzi ezt el, de mivel nő vagyok, így Nanciyaga anyja, a vallási vezető lánya végezte el rajtam. Bekent az olajjal és elmesélte közben, hogy mi-mire van hatással. A végére új embernek éreztem magam és leszoktam például a dohányzásról is, de állítólag volt akinek az alkoholizmusán segített.  
Előtte sem voltam egy láncdohányos, de elszívtam naponta egy-két szálat. Azóta csak nagyon ritkán nyúlok hozzá és nem azért mert kívánnám, csak a buli kedvéért. Ami viszont nem volt buli, az a kis kölyök székes produkciója és az anyja hatástalan nevelési technikája. Végül is a mosdóban sikerült megnyugodni valamelyest, de sokkal inkább zaklatott voltam a reakcióm miatt, Alejandro érintésére. Neki szerencsére meg se kottyant, de én teljesen összezavarodtam. Tetszik neki a parfümöm, meg ahogyan ezt közölte...

" Ez a rózsás aroma már régen is kellemes volt."

Hát még most is beleborzongok, a lehető legjobb értelemben. Mégis mikor érezhette rajtam? Keveset fújok magamra és általában nem is érzi meg, aki nem kerül olyan közel hozzám, mint nemrég Alejandro. Tulajdonképpen jól is jött a rázkódás, hogy ki tudjak menekülni a mosdóba. Ő azonban követett és hát...beengedtem. Életem egyik legjobb ötlete lett volna, ha megnyugtató hatással lenne rám az érintése. - Az alvás jó ötletnek tűnik.
Ha már a sors, akkor a sors nem akarta, hogy nyugton maradjak. A gép megint rázkódni kezdett, a lámpa kialudt és már Alejandro hangja sem tűnt olyan nyugodtnak. Pláne nem a beszűrődő hangokon keresztül. Még szerencse, hogy én is felálltam, hogy kimenjünk...Megkapaszkodtam a csapnak a kis pultjában és ott próbáltam magam stabilizálni. - Soha többé nem hiszek neked.
Igyekeztem lassan és mélyen venni a levegőt, orvosként tudom, hogy az csak rosszabb, ha elkezdek itt hiperventilálni. Nem volt hányingerem már rég, csak rettegni kezdtem, hogy a sorsunk egy repülőgép katasztrófába vezetett minket.