Angie & Franco - A véres viszontlátás

*Az olszországi út pontosan úgy telt, ahogy vártam. Szépen lépésről-lépésre, napról-napra kerültem közelebb kerültem közelebb ahhoz, hogy ki áll az árulás hátterében. Egy lépés választotta el a maffia világot attól, hogy a néhány évvel ezelőtti ezelőtti dolog megismétlődjön és Itáliá csatatérré változzon. Megint emlékeztetnem kellett őket, hogy ki az úr a háznál. Ha nem is vagyok mindig az országban, ha kell bármikor jövök és rendet vágok.
Ezúttal jobban elhúzódott a dolog, a tervezett néhány hétből hónapok lettek. Az egész családunk biztonsága viszont megér ennyit számomra. Nem volt olyan nap, hogy ne keveredtünk volna lövöldözésbe vagy egyéb összetűzésbe az árulók csoportjával. Szépen lassan számoltunk fel őket. Persze voltak veszteségek részünkről is, Cesarét is érte sérülés, de szerencsére nem súlyos. Mindig azt hittem, hogy számíthatok rá minden körülmények között, mígnem....
Aznap talán pont az utolsó tárgyalásra készültem. Méghozzá két befolyásos család fejével, hogy Lanat ne kelljen a birtokon tartanunk állandóan. Már indulóban voltunk, amikor Cesare szó szerint elrohant, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Az ő párja biztonságáról lett volna szó. Eléggé haragos állapot a kerültem, mert eddig ő volt az, akire mindig számíthattam. Ha most a kezeim közé került volna, lehet nem élte volna túl. Amúgyis teljesen más jellem vagyok mióta itt vagyunk... Szóval sanszosan szerencséje volt. De ezért még számolunk. Ellenben meghagytam az egyik testőr ek, hogy derítés ki mi történt.
Én pedig szépen a tárgyalásra igyekeztem figyelni, itt gyengeségnek nincsen helye. Hosszú órák teltek el, de végül megállapodtunk abban, hogy lemondanak Lana véréről, ha soha nem teszi be a lábát Olaszországba. Én feltételbe szabtam, hogy Szicília kivétel, hiszen az az én felségterületem. Már éppen elégedetten dőlhettem volna hátra, hogy elintéztem, amiért jöttem, amikor is megkaptam a hírt, hogy mi történt Sidneyben. Késlekedés nélkül a repteret céloztam meg, ahol a magángép várt, amivel ide is érkeztünk. A legrosszabb, hogy se Angiet, se anyámat nem tudtam elérni. A hazafelé tartó hosszú órák alatt majdnem megőrültem a félelemtől. Ha elveszítem a családom... De közben a düh és a vérszomj is egyre nőtt bennem... Ezért valaki a vérével fog felelni....
Sidneybe érve a kórházba mentem. Viszont a lelki állapotom miatt csak külső szemlélődő voltam. A folyosóról néztem a begipszelt karú fiamat és az ágya mellett ülő Angiet. Nem maradtam sokáig, jobb ha nem tudják, hogy itt vagyok, mert valahol Angiere is haragudtam, hogy miért nem szólt. Inkább elindultam megkeresni azt, aki ezért felelős. Mondjuk úgy, hogy néhány fül és hüvelykujj porba hullott mire eljutottam az elrendelőig. Az egyik helyi banda vezére volt... Gondolom még nem jutott el idáig a hír, hogy a vérdíjak vissza vannak vonva. Szarul járt, nagyon szarul. Senki nem packázhat velem vagy éppen a családommal. Saját kezemmel kínoztam meg és csak nagyon sokára engedtem meg, hogy meghaljon.
Hazatérvén a csurom véres ruhámban nem bújkáltam. Enzo és anyám kórházban, így nincs ki előtt titkolóznom. A fürdőben tűnt csak fel, hogy a kezemben van a fegyverem. Amióta Enzo megtanult járni, a fegyveremet mindig a széfben tartom. Most viszont csak letettem a mosdókagyló szélére. A zsebemből a késemet is kitettem, ami még úgyis csurom vér volt, hogy össze volt csukva. Csak néztem magamat a tükörben. Éreztem, hogy megkaptam azt, amit akartam ezért, de még távolról sem az voltam, aki néhány hónapja itt hagyta a családját. Azt az embert hamar meg kell újra találnom. Vagy lehet, hogy túl mélyre süllyedtem? Nem... Azt nem hagyom... *

Mielőtt Franco elutazott, elég hosszasan beszélgettünk. Eleinte arról, hogy mi várhat rá ott, és rám itthon, de aztán valahogy szépen átment a beszélgetésünk a békésebb jövőnk tervezgetésébe. Talán azért csinálta, hogy ne legyek úgy betojva, vagy ne nyomasszon egyikünket sem a gondolat, hogy odaát bármi megtörténhet, szó szerint bármelyik nap lehet az utolsó. Meg persze, felkészített, hogy itthon se lesz sétagalopp az élet, ha nem muszáj ne menjünk sehová, maradjunk a házban és vigyázzunk magunkra. Meg az anyukájára.
Egy ideig minden ment is szépen, úgy láttam, hogy Carmela és Lana nagyon jól kijönnek egymással, amit én egyáltalán nem is bántam mert egyrészt így legalább nem kellett Lana miatt aggódnom hogy majd elmászkál, másrészt még emlékszem, hogy nekem milyen jót tett az öreg Donna Malvasi tanítása. Enzo miatt aggódtam egyedül, mert már éppen elkezdtünk összebarátkozni pár kisgyerekkel a közeli játszótéren, amikor hirtelen be kellett zárkóznunk a házba, ráadásul borzasztóan hiányzott neki az apja is. Szerettem volna ha többször van lehetőségünk videóhívásra, hogy ne csak a hangját hallja a pici, de egy idő után Franco azt mondta jobb ha most nem látjuk.
Persze tudom, hogy miért mondja. Ismerem már gyakorlatilag minden arcát, és valószínűleg egy kicsit beleragadt ott abban az agresszív énjében, amikor még a szeme is másképp csillan. Ijesztő, és megértem ha nem akarja, hogy úgy lássa Enzo. Viszont a kiskrapek unszolásának engedve, elkezdtünk összejárni a kis barátaival, többnyire áthívtuk át őket egy kis kerti mulatságra, de néha mi mentünk el egy-egy születésnapi zsúrba, elvégre Enzonak szüksége van a gyerekek társaságára is.
Ez volt a baj, hogy elmentünk egy szülinapi buliba, és hazafelé lehetetlenség volt nemet mondani neki, amikor meglátta, hogy a parkban a többi gyerek a szökőkútban pancsol. Még épp csak leparkoltunk és elindultunk a nagy viháncolás irányába amikor eldördült az első lövés, amit rengeteg másik követett. A kicsit az egyik testőr maga mögé tolta, így elölről a férfi teste védte, hátulról meg a golyóálló autó. Nem is féltem semmitől, ott kuporogtunk a fiammal a testőreink lábánál összebújva egészen addig míg egyik a másik után össze nem esett. Enzo szinte azonnal sokkos állapotba került, csak bámult rám az óriási szemeivel, és teli torokból sikoltott folyamatosan.
A kórházból hívtam fel Cesaret, hogy elmondjam neki nagyjából mi történt, és azt is, hogy… hát, ami Lanat és a babájukat illeti. A szívem szakadt meg azért a kislányért, de szerencsére még altatják, és ez néhány napig így is marad majd, amíg jobban nem lesz. Én pedig csak vártam, hogy mindenki felébredjen, vagy legalább valaki hazajöjjön mert teljesen kicsúszott a talpam alól a talaj. Amikor megláttam a folyosón Cesaret, megnyugodtam, de persze épp csak egy percre. Mert egyből leesett a tantusz, hogy nem kért engedélyt a hazaúthoz, így inkább eltakarítottam szem elől. Más se hiányzik, mint az, hogy Franco mérgében nekiessen a kórház közepén. Apropó, a drága páromnak se híre se hamva.
Majdnem három napot töltöttem a kórházban, és megkértem az anyósomat, hogy néhány órára maradjon Enzo mellett, csak amíg haza szaladok átöltözni és lezuhanyozni. Egy kórházi kezeslábast kaptam kölcsönbe mert az én ruháimat vér borította, és már szívesen lemosnám magamról ami rám ragadt a lövöldözés óta. Hazaérve nem is néztem semmit, fáradt is voltam és eltemettek a gondolatok. Egyből a hálószobát céloztam meg, azon belül is a fürdőszobát, hogy végre megejtsem azt a jól megérdemelt zuhanyt.
Amikor megpillantottam Franco-t, egy pillanatra ledermedtem. Hónapok óta nem láttam, és borzasztóan hiányzott is. Mégse merek közelebb menni, csak állok megkövülve az ajtóban vagy egy percig ebben a ronda kék kórházi hacukában.
- Lupo? - szólítom meg halkan, és nem szégyellem bevallani, hogy már attól is, hogy itthon van elönt a megnyugvás. Mert ha ő velünk lett volna biztos, hogy senki nem mert volna ránk támadni.

*Az elmúlt években Angie nagyjából belerázódott abba a világba, ahova valószínűleg soha nem akart tartozni. Megtanulta, hogy mikor kell elfordítania a fejét és cserébe letettem elé egy életet, amiben soha nem kell nélkülöznie sem neki, sem a gyermekünknek. Persze egy maffia vezér családjának soha nem fekete-fehér az élet, mindig lebeg felettük egy bárd. Ha valamit elcseszek, ők ihatják meg a levét. Ez hajt engem, hogy ők mindig biztonságban legyenek. Ezt Angie is tudja. De hogy ne legyen annyira feszült, próbáltam elterelni a figyelmét az utazásom előtt. A jövőről beszélgettem vele. Nem tagadom, megemlítettem neki, hogy nem szeretne-e még egy gyereket. Ezúttal úgy kellene egy tesót összehozni, hogy nem verem át. Aljas dolog volt tőlem, most már belátom, de egy csodálatos fiúnk lett. Mondtam neki, hogy gondolja át, majd visszatértünk rá, amikor visszajövök. Persze mindketten tudtuk, hogy nem biztos a visszatérés....
Sokat beszéltünk telefonon a távollétemben. A videóhívás nem tűnt jó ötletnek egy hullával a háttérben. Enzonak nem kell megismernie apjának azt a sötét, kissé őrült tekintetét...legalábbis még nem. Mindenkinek nehéz volt, de így lesz a legjobb.
Azonban az ausztráliai támadás híre, még jobban bele lökött egy szakadékba. Talán már akkor tudtam, hogy innen nehéz lesz a visszatérés. De nem hagyhattam megtórlás nélkül a családom ellen elkövetett támadást. Azonban ilyen jellegű szadizmust én személyesen még soha nem csináltam. Erre megvoltak a megfelelő embereim. Ez viszont személyes volt. A fiam, a feleségem, az édesanyám és Lana. Egészen megkedveltem azt a lányt. Olyan pattogó természete van, hogy le sem tagadhatná az olasz származását.
Itthon csurom véresen csak bámultam magam a tükörben. Nem is tűnt fel, hogy nem vagyok már egyedül. Kicsit léptem csak odébb, hogy a tükörben lássam a nejemet. Nem akartam megfordulni még. Rá is haragudtam, hogy nem szólt azonnal. Azt hiszi, hogy nem fontosak számomra? Cesaréval később számolok... *
-Miért nem szóltál? *Csak halkan szólaltam meg. Bár ez nálam sokszor nem a nyugalom jele.* - Miért? *Egyre jobban kezdtem érezni a dühöt. Persze őt soha nem bántanám. Szinte nem is gondolkodtam, hanem ököllel csaptam a tükörbe, ami aztán hangos zajjal tört sok apró darabra. Éreztem, hogy a már így is viseltes öklöm tele volt szilánkokkal ezután. Mély levegőt vettem és megfordultam. Most aztán láthatja hová kerültem. Nem volt olyan testrészem, ami ne lett volna véres.*
-Ez vagyok én... *Most láthatja, hogy melyik az az énem, amit még soha nem látott, amit gondosan titkoltam. Eddig valahogy mindig kordában tartottam, hogy ne szabaduljon el. Őszintén még én is kicsit megijedtem attól a sötétségtől, ami bennem lakozik.*

Sosem gondoltam volna, hogy egy napon pont az ér majd utól, amit kerülni próbáltam. Igen, az árvaházban nehéz volt, utána a házasságban még nehezebb és ha lehet rosszabb, akkor a válás után az lett. Még Enzo születése előtt, hazafelé a hajón vallottam be Franconak, hogy miféle életet éltem, miket tettem a túlélésért. Nem vagyok rá büszke de előtte nincsenek titkaim, és úgy éreztem tudnia kell.
Pont ő volt az aki bele rántott ebbe a veszedelmes világba, ahol már az is borzasztó nagy szó ha az ember a közeli rokonaiban megbízhat, nem még a barátokban vagy alkalmazottakban. Fél szemmel mindig a hátam mögé nézek, és ez nagyon fárasztó és nyomasztó is egyben. Mégis, ez a különös, veszélyekkel és bűnnel teli élet hozta meg számomra a családot és egyfajta ideiglenes boldogságot.
Nekem kellett vigyázni a családra mert bár természetesen Franco a főnök és ő dirigál, de ha több ezer mérföldre van, valakinek itt helyben kell döntéseket hoznia. Azt a mitugrászt akit maga helyett hagyott, hogy őrizze a rendet és az üzleti dolgokat elég hamar sikerült kiismernem. Hűséges, de egy ekkora birodalmat nem lehet nyúl szívvel igazgatni. Nem is kellett hozzá sok idő, hogy szép lassan hozzám is elkezdjenek szivárogni Franco eddig féltve őrzött üzleti ügyei és a titkai. Meglepődtem, de beláttam, hogy ez a fajta hatalom brutalitás és erőfölény által tartható fenn.
Különös, hogy nincs három éve annak, hogy világgá mentem mert Franco valakit felzabáltatott a cápákkal, és most olykor nekem kellett ilyesmire rábólintani, még ha nem is mentem oda személyesen intézkedni. Amikor bárki aggodalmaskodott csak annyit mondtam, hogy majd én tartom a hátam a Tuttiftutti felé ha hazajön. HA. Mert egyáltalán nem volt ez sem biztos.
Nem is kell hát csodálkozni, hogy valaki azt hitte megtámadhat minket, igazából ez talán végig ott volt a levegőben és csak a szerencsén múlt, hogy nem történt meg hamarabb a dolog. Vagy nem lett belőle még súlyosabb tragédia. Ahogy Enzot öleltem, háta mögött az autóval csak arra gondoltam, hogy puszta kézzel belezem ki aki bántani akarja a kisfiamat. Semmi más nem buzgott bennem mint a féktelen bosszúvágy, egész addig míg el nem ült az utolsó lövés hangja is, mert akkor hirtelen vette át a pánik a helyét minden más érzelemnek.
Közhelyes, de két nap tényleg az örökkévalóság, ha arra vársz, hogy jöjjön a segítség vagy a párod akiről tudod, hogy képes megvédeni a családot. Cesare ott maradt Lana mellett, amit nem bántam, amúgy is látszik rajta, hogy amint elül a sokk, össze kell kapaszkodniuk, hogy együtt tudjanak kimászni a gödörből. Tudva, hogy a lány jó kezekben van és Cesare is elkezdte felvenni a kapcsolatot a rendőrökkel, már teljes erőmmel fókuszálhattam én is Enzora.
Nem beszél. Nem sír. Még csak a szemembe se akar nézni, úgy megijedt.
Nem terveztem sokáig otthon lenni, épp csak egy gyors zuhany, valami vacsora és irány vissza a kórházba, csakhogy ott volt Franco a fürdőszobában, nyakig véresen. Nem láttam még így, de sokkal kevésbé döbbent meg mint hiszi. Ennek a vérnek most megnyugtató a hatása, azt jelenti nincs mitől félni többé. Különös érzés a tükörből nézni a szemébe, ebbe a furcsa, űzött vad tekintetébe. Sosem láttam még csak hasonlónak sem, de abban azért biztos vagyok, hogy elmentek neki otthonról. Mégse ijedek meg, akkor sem amikor az ökle a tükörben csattan. Nem mi lennénk, ha most megszeppent nyuszikaként állnék a szőnyeg szélén. A mi házasságunk nem olyan.
-Stupido egoista! - hagyja el a szám kissé cinikus hangon az olasz szó. - Mikor kellett volna szólnom? Az előtt vagy az után, hogy a kardigánomat nyomtam Lana vérző hasára, hogy kitartson amíg a mentők kiértek? Az előtt vagy az után, hogy Massimot újraélesztették? Az előtt vagy az után, hogy Enzo sokkos állapotban került a kórházba, törött karral? Mikor?! - egyre emelkedik a hangom, mert vele ellentétben én nem tudom elnyomni az érzéseim, ami a szívemen az a számon és ki is jön rajta! Nehogy már még az én hibám legyen minden?!
Amikor végre felém fordul, a hajától a cipőjéig véresen, megemelem az államat és rezzenéstelen arccal nézek rá vagy fél percig. Meg kellene rémülnöm és sikoltozva menekülni, minden normális ember ezt tenné a helyemben. De én már rég nem félek tőle, mert ha egy valamiben biztos vagyok, az az, hogy sosem bántana. Szándékosan legalábbis nem.
- Rendben. Ez vagy te, látlak. - felelem halkabban, de szemernyi félelem nélkül. - Tojok rá, hogy másokkal mit tettél. - ha már itt tartunk, a vér se érdekel, ha nagyon keresni akar, az én hajamban is talál valamennyit, így aztán határozott léptekkel indulok meg felé, hogy átöleljem. Úgyis zuhanyozni akartam, nem oszt nem szoroz. - Hiányoztál, mi amor.

*Emlékszem arra hogyan csöppentünk bele ebbe a kapcsolatba. Megbízott bennem annyira, hogy azt is elmondta miket kellett tennie a túlélés érdekében. Igazából valahol mindig is sejtettem ezeket a dolgokat, de nem érdekelt. Mindenkinek van múltja és hozza magával kis batyuban a dolgait, ha lehet így fogalmazni. Én is sok mindent elmondta neki, de egyes múltbeli dolgaimtól, tetteimtől meg kell védenem. Nem biztos, hogy jó lenne, ha rászakadna például az, hogy mit tettem az öcsémmel. Elég az, hogy nekem kell hazudnom anyámnak...de Angie is annyira szereti őt...nem tudna a szemébe nézni utána valószínűleg. Súlyos teher ez is... Néha elgondolkodok az életemen, próbálom elképzelni magam egy másik életvitelben, de nem megy. Mindig arra jutok, hogy nekem ez az életem... És ami egy napon Enzo élete is lesz, amire jól fel fogom készíteni. A nagy bajom, hogy a házban valaki mindig pofázik és olyan dolgok jutnak el Angiehez, amik nem biztos, hogy jót tesznek neki... Mármint ez csak egy plusz teher lehet neki. Lehet több fegyelmezés kéne némelyik nagypofájú hülyének, hogy tudjanak hallgatni.
Ez az egész olasz út... Már jóval előre tudtam, hogy mivel fog járni. Tudtam, hogy megint egy olyan részem fog erőre kapni, ami régóta mélyen szunnyadt. Viszont ez kellett a túléléshez... hogy ne legyen vértenger Olaszországban, mert civil áldozatot most nem akartam szedni, amikor az olasz rendőrség is sokat szaglászik. Talán kicsit leállnak ők is, hogy lenyugodtak a kedélyek. Őszintén szólva az olasz rendőrök tisztában vannak vele, hogy a maffiát nem fogják tudni felszámolni... Javukra van mondva, hogy azért sok dolgunk nincs velük. Tudom kiket kell lefizetni....
Most viszont csak álltam azon a szent helyen a fürdőben vértől mocskosan tükör darabokkal a kezemben. Dühös voltam az egész világra, mert azokat bántották, akik fontosak számomra. Elengedtem egy vadállatot, akinek most esze ágában sincs ismét ketrecbe kerülni. Talán ez lenne a valódi énem? Nem tudom. Ami viszont meglepő, hogy Angie nem hátrált meg cseppet sem. De az egyre emelkedő hangja nem tetszett. *
-Ne kiabálj velem... Most ne... *Nem tetszett, hogy felemeli a hangját. Máskor csak jót mosolygok rajta, de a mostani énem nem viselte el. Továbbra is képtelen voltam felfogni, hogy miért nem szólt, hogy baj van. Hiába minden érve, ebben az álapotomban nem jutnak el az agyamig.
Az ölelése meg egyenesen sokkol. Hogy tud ezek után is ugyanúgy nézni rám? Meg sem mozdultak, mert a düh még fortyogott bennem, de neki nem akartam ártani. Próbáltam visszafogni magam, de lehet kicsit durvábban a kelleténél a falnak löktem és megtámaszkodtam mellette a falon.* - Nem az vagyok már, mint aki voltam. *Egy valami azonban nem változott. Az érzéseim irányába nem változtak. Sőt, mindkettőjüket meg kell védenem magamtól és úgy tűnik ettől az egésztől is. Talán ha távol tartanám magamat tőlük... Túl sok gondolat kavargott a fejemben, szinte ordítani tudtam volna tőlük, az az ezernyi hang a fejemben. Új egyensúlyt kell találnom... *
-Nem megy... *Hátrálni kezdtem tőle. Ha a biztonságuk ára az, hogy el kell mennem, hát legyen. Csak ne szeretném őket ennyire. Képtelen voltam Angie-nek csakúgy hátat fordítani, inkább csak hátráltam tőle. *

Franco valahogy már az utazás előtt is feszültebb volt otthon, pedig mi igazán nem adtunk rá okot neki. Mostanában sokat agyal azon, hogy milyen az élete, milyen titkokat cipel, mivel jár ez az egész. Kegyetlenség, hideg fej, kérlelhetetlenség ami a döntésekhez kell, és hálás vagyok, hogy ezt próbálja távol tartani a családtól, de tudom, hogy ez lehetetlen. Amikor az üzleteivel és a Familiával van gond, az valahogy mindig haza is jön, az otthonunkba. Enzo kapott tőle egy vizipisztolyt… már attól frászt kaptam, ahogy a kezébe adta, és tanította hogyan tartsa, hogyan célozzon. Nem jó ez, nagyon nem jó, pedig tudom, hogy fel akarja készíteni a fiút arra ami rá vár. Mert muszáj lesz az apja után neki vinni a boltot, ha nem teszi akkor nem csak veszélyben lesz az élete hanem halott lesz. Ebben a világban a nagy hal megeszi a kisebbet, és szó szerint mindent vagy semmit a játék tétje. Bár kezdek bele nyugodni a dologba, de mégse igazán.
Aztán ez az egész lövöldözés, Lana, a testőrök, és Enzo sérülése… Minden szétesett, pedig Franco nélkül már éppen kezdtem volna “bele jönni” a dolgokba, meghozni döntéseket, átlátni dolgokat, tervezni a következő lépéseket. Csakhogy így képtelen lennék bármire is. A fiam a kórházban van, és napok óta nem beszél. Egy árva szót sem szól, csak ül az ágyában és sír vagy bámul maga elé. Mesét sem akar nézni, se a Mammával nem kommunikál, se velem. Kétségbeejtő a helyzet, és úgy látszik, hiába jött haza Franco, vele se lettünk sokkal előrébb.
- Most ne? Akkor te miért most kértél számon? - kerekednek el a szemeim, és képtelen vagyok elnyomni magamban az indulatot. A fenébe is, az lenne a dolga, hogy most megnyugtasson! Vagy nem? - Nem az egyik embered vagyok akinek megmondhatod, hogy mit csináljon. - jegyzem meg mégis valamivel higgadtabb hangon. Látom, hogy nem kellene ingerelni, de az én idegeim se a régiek, éppen kezdik felmondani a szolgálatot. Inkább próbálnám megölelni, elvégre nagyon hiányott már, és szükségem is van rá ezekben a nehéz időkben.
Amikor viszont ellök magától, még a levegő is a torkomon akad. Amikor már végre megint normálisan tudok lélegezni, erősen vissza kell fognom magam, hogy ne üssem meg. Túllőtt a célon, valószínűleg nem akart ilyen erősen meglökni, de így sikerült.
- Én viszont az vagyok aki voltam. - semmi érzelem nem szorult most a hangomba. Nem fenyegetem, nem könyörgök, nem kedveskedek és nem is vitázok. Tényt közöltem, és remélem tudja ez mit jelent. A kapcsolatunk arról szólt, hogy tudtuk ki a másik, és tiszteletben tartottuk a határait. Persze, feszegettük de én is tudom, hogy meddig mehetek el, és remélem még ő is emlékszik rá. Nem bánthat, még véletlenül sem, mert annak következményei lesznek. Nem kellemesek.
- Pedig mennie kell, tudod jól. Két családod is van, és mindkettőben számítanak rád. - már nem bámulom őt, inkább elkezdek vetkőzni, elvégre még mindig (és Franconak köszönhetően egyre jobban) véres vagyok, amit le akarok mosni. Ezért jöttem haza, és nem azért, hogy a férjemmel veszekedjek. Vissza akarok érni minél előbb a kórházba, hogy mire vacsora idő lesz, ott legyek Enzo mellett. Otthonról viszem neki a kedvenc ételét, már el is készítette a szakács. Franconak két családja van: Enzo, a Mamma és én, és egy másik, a "munkahelye". Jó lenne, ha mi is azt az énjét kapnánk amire szükségünk van, mert velem ugyan moroghat és veszekedhet, de a Mamma ezért szét fogja rúgni a seggét.
Mégis akármennyire is előadtam az elmúlt percekben a kemény nagylányt… eddig bírtam magamban tartani ezt a sokmindent ami azóta történt, hogy elutazott. Ledobálom egy kupacba a ruháimat, és kicsit sem érdekel, hogy mielőtt elutazott volna, előtte ez mit jelentett volna: ölelések, csókok, féktelen érzelmek és szex orrvérzésig. Most csak gyorsan bemenekülök a zuhany alá, ahol hüppögve tör elő belőlem a sírás. Utálom, hogy most még rá sem számíthatok! Azt hittem ha haza jön majd mindent kézbe vesz, és egy kicsit helyre teszi majd a lelkem. Ehhez képest? Morog, kiabál és lökdösődik miközben Enzo miatt is hülyére aggódom magam! Nem érdekel mit csinál, ennyi erővel maradhatott volna ahol volt, inkább csak sietősen dörzsölöm le magamról a vért, hogy minél kevesebbet kelljen veszekedni.