Maddie & Jerry - Mayday! Mayday!

Maddie & Jerry

mayday! mayday!

 Korábban már nem egyszer okozott problémát, hogy minden időmet a munkának szenteltem, és szinte csak aludni jártam haza, így miután kezdett ismét vészesen erre hasonlítani a jelenlegi helyzet, úgy döntöttem, hogy elég volt! Ideje időben behúzni a kéziféket, amíg még könnyű megállni és irányt változtatni, nem pedig akkor, amikor már a szakadék szélén egyensúlyozik az ember. És mi is lehetne jobb, mint a régóta gyűlő szabadságokat kivenni, és három hetet otthon tölteni a családom társaságában?
Legalábbis első körben azt hittem, jó ötlet ennyi időt munka nélkül otthon tölteni, pláne, hogy a szüleim is a szomszédba költöztek, és Maddie-nek is elkél otthon a segítség velük szemben, mielőtt még nagyon elharapódzna a helyzet. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy nem épp úgy fog alakulni az otthoni pihenés, ahogy én azt elgondoltam… mondhatnánk úgy is, ha a szülőség egy GPS program lenne, most egyfolytában az „Újratervezés!” menne nálam.
Amennyire édesnek találtam eddig, ahogy a lányok franciául énekelgetik a Jégvarázs zenéit, most szívem szerint a saját kezemmel fojtanám meg azt, aki fejéből kipattantak azok a dalocskák, és kezdek belefáradni, hogy eddig nem telt el olyan nap, amikor ne léptem volna legalább háromszor legóra, vagy valami más, apró, elszórt játékra. Amikor kéne, sosem akarnak aludni a lányok, azt pedig még nem sikerült eldöntenem, hogy melyik tart tovább, megetetni őket, vagy előkészülni és összetakarítani utána… Igen, ha már úgy is egész nap itthon vagyok, én naiv, kegyesen felajánlottam Maddie-nek, hogy menjen csak, csavarogjon egyet a városban, kikapcsolódjon, én majd addig gondját viselem a lányoknak. Hisz mégis, mi baj történhetne? Most már tudom – bármi és minden… Ahogy Murphy is megmondaná, ami elromolhat, az el is romlik. És milyen igaza van!
Délelőtt még egész biztos voltam magamban, nos… uzsonnaidőre már úgy lestem az órát és vártam a feleségem, mint a messiást, talán pont ezért kerülte el a figyelmemet, hogy míg Kate épp fél centis cafatokba aprítja és szétszórja maga körül a vajas kenyerét, addig Molly épp a lekvárral mázol ki mindent, amit elér. Végre két perc csend, talán azért is kerülte el a figyelmemet, és tessék! Mire eszembe jutott, hogy mindenki óva int, ha csendben a gyerek, jobb ha kezdesz félni, már kész is volt a baj!
- Papa? Kéjek még! - Molly hangja zökkentett ki a valóságba, amikor azonban megláttam, hogy hány négyzetméteren kente szét azt a három kanál eperlekvárt, hirtelen nem tudtam, hogy rosszul legyek, vagy inkább büszke rá egy ilyen teljesítmény után.
- Ahogy elnézem, ennyi egyelőre bőven elég lesz, aranyom. - sóhajtok fáradtan, mielőtt egy újabb reménykedő pillantást vetnék a falióra, majd a bejárati ajtó felé, de mivel még mindig semmi, erőt veszek magamon, majd hónom alá kapom az egyik, majd a másik kis ördögfiókák, és irány a fürdőszoba… tudom, hogy tudnak a saját lábukon is menni, de tegnap már eljátszottuk ezt, azt hitték, hogy fogócska-bújócskázunk – Katie az udvar felé szaladt elbújni, Molly meg a bejárati ajtó mellett keresett rejtekhelyet, közben pedig minden útjukba eső bútort végigtapicskoltak a maszatos kis mancsukkal, sőt, még Dobbynak is jutott belőle! Így talán egyszerűbb, még ha át is kell öltöznöm utána, bár… lassan megszokom, hogy az én ruháimon is legalább annyi folt van, mint az övékén, ha nem több! Vagy lehet, még sem olyan jó ötlet? A pár nappal ezelőtti mosakodás után is úszott az egész fürdőszoba… Mindegy is, essünk túl rajta, ez se rosszabb, mint Dobbyt megfürdetni – vagy igen? - csak ne ordítanának mellé torkuk szakadtából...
- Légyszi,  maradjatok csendben! Meggondoltam magam, utána megnézhetjük megint a Jégvarázst, csak maradjatok már nyugton! - próbálom alkudozni velük, még ha sok reményt nem is fűzök hozzá. Azt hiszem, az elmúlt pár nap alatt igencsak leadtam az elveimből, és hol van még a szabim vége? Vajon Maddie nagyon kiakadna, ha előbb visszamennék a kórházba?

Maddie & Jerry

just think about Ohana

Mindig nagy örömmel és izgatottsággal várom, amikor közeledik Jerry szabadsága. A kezdetektől így van ez, egész azóta, hogy megismertem. Persze eleinte amikor még csak együtt jártunk olyankor az volt a program, hogy vagy egy hétig ki se tettük a lábunkat a lakásból, mindent együtt csináltunk, együtt főztünk, filmet néztünk, habfürdőztünk, kizártuk a külvilágot. Később azért vártam, mert általában olyankor elutaztunk valahová, világot láttunk. Amióta gyerekeink vannak, valahogy úgy tekintek arra, hogy otthon lesz néhány napot mint a Messiásra. Mert ilyenkor azért nekem is le szokott esni egy-egy “menj csak, pihenj egyet, vásárolgass a városban nap. Ami nélkül ugyan lehet élni, de nem érdemes.
Persze már egy hétvége és két kihagyott munkanap elég volt ahhoz, hogy lássam Jerry számára még mindig mentálisan kimerítőek a lányaink. Döbbenet, hogy valaki gondolkodás nélkül felsorol vagy húsz féle betegséget latinul tünetestől, de az Én Pici Pónim az nem megy le a torkán. Pedig sajnos a Törpillákat még kevéssé érdeklik a közel-keleti konfliktus vagy egy kibontakozó gazdasági világválság. Az orvostudományokkal se nagyon lehet őket lefoglalni, már ha az ember nem sorolja a tudományok alá néhány plüssállat akkurátus belezgetését.
Egy szó mint száz, nem igazán reménykedtem a csajos napban, de Jerry mindig rám cáfol és bizonyítja, hogy jobban szeret mint gondolnám: bevállalta a csajokat, így eljutok fodrászhoz, kozmetikushoz, kész wellness lesz a napom! Nem sokat kecmeceltem, már foglaltam is az időpontokat, sőt, még egy késői ebéd is belefér az időmbe a rég nem látott barátnőkkel.
Meg se fordult a fejemben aggódni, amikor reggel elköszöntem tőlük. A lányokért legalábbis nem, hiszen Jerry képes rájuk vigyázni, meg tudja akadályozni, hogy a konnektorba dugdossák az ujjukat. Azonban szegény páromat féltem egy kicsit, mert tudom milyenek a drága gyermekeink, és bizony ma reggel Kate és Molly arcán is ott ült az a sunyi kis vigyor, amiből tudom, hogy egész nap rosszalkodni fognak. Gondolom, így is tettek.
Feltöltődve, illatosan, hidratált bőrrel és kisimult idegekkel gördültem be az udvarra délután a kocsival. Amikor benyitottam a házba, és körülnéztem, bevallom megfordult a fejemben, hogy inkább eltöltsek még egy kis időt a városban. Morzsák, lekvár és rendetlenség mindenütt. Ahogy tettem pár lépést a nappali felé, azonnal elfogott a sírhatnék, hogy valamelyik istenverése a krém színű kanapé hátulját teljes hosszában végig tapicskolta valami piros lekvárral. Egy napra, csak egyetlen napra hagytam őket az apjukra, és teljesen leélték a kecót.
Hallom, hogy odafent vannak, valószínűleg nagyban megy a mosakodás, a zajok alapján. Rutinosan nyúlok a különböző kárpit tisztítóért, törlőkendőért és a többi eszközért a szekrénybe, és már neki is állok a romeltakarításnak. Mert ha jól sejtem életem párja arról elfeledkezett, hogy bár a lányokat megszabadította a ragacstól, de ha ide bejönnek akkor kezdődik az egész elölről. Ilyenkor mindig elnyomok magamban egy ironikus horkantást, mert még emlékszem, hogy milyen lelkesen kampányolt a gyerekekért, meg nagy családot akart mindig is. Vajon már meggondolta magát? Nem lennék meglepve.
Már éppen végzek a nagyjával, amikor látom, hogy lefelé masíroznak, és képtelen vagyok elnyomni a vigyort hallva Jerry engedményét a Jégvarázsra vonatkozóan. Szegénykém… szerintem ha még egyszer meg kell néznie, forró ólmot fog önteni a saját füleibe. Aztán megkérem, hogy öntsön az enyémbe is.
- Sziasztok Bogyókák! - nem kell többet mondanom, a lányok már meg is rohamoznak, mintha legalábbis egy hónapja láttak volna legutóbb. - Na, milyen volt a nap? Apa jól viselkedett? - egyszerre állnak neki elmesélni a maguk verzióját, és bevallom pislognom kell kettőt, hogy értelmezni tudjam az agyamat megrohamozó információkat. Mert az építőkocka, Dobby háta, lekvár, olvasni, állatkert, megmosta szavak, amiket kivettem a zűrzavarból egy kicsit se passzolnak össze első blikkre.
- Szóval rávettétek Apát, hogy menjünk majd el az állatkertbe? - teszem fel azt a kérdést ami logikusnak tűnik az adott helyzetben
- Hoooojnaaap! Hojnaaap megyüüük! - sikoltják ugrabugrálás közben, mire egyszerre segélykérő és lesúlytó arccal bámulok Jerryre. Jellemtöpörtyű. Egy nap alatt felőrölték volna a lányok az elveit, és engedett a zsarolásnak? Abból kiindulva, hogy már a Jégvarázsba is belement, könnyen meglehet.

Maddie & Jerry

mayday! mayday!

 Túléltük! Jelentem, hogy túléltük a fürdést, és én naiv azt hittem, az még a könnyebb fele volt a mutatványnak. Mert az egy dolog, hogy úszik az egész fürdőszoba, meg a szekrény felső polcaira is jutott egy kis víz, összejárkálták a lányok a vizes tappancsaikkal az egész emeletet… na de az öltözködés! Csak egy fél szekrényre való ruhát pakoltam ki mindkét lány ruhatárából, mire akadt olyan köztük, amit hajlandóak voltak felvenni. Mert naná, hogy egy szimpla, kényelmes, itthoni pamutnadrág meg hozzá illő póló (na jó, valójában az első ami a kezem ügyébe akadt…) nem nyerte el egyik leányzó tetszését sem. Mert a flitteres, csillámos, habosbabos rózsaszín kell itthonra… Egy fél óra kínlódás után már az sem érdekelt, ha a húsvéti jelmezükben rohangálnak, csak szabaduljak már a ruháktól… miért kellett ebben is az anyjukra ütniük?! És hova tűntek már megint?!
- Kate! Molly! - szólongatom őket, miközben sietős léptekkel indulok utánuk, a nappaliba érve azonban megkönnyebbülve látom, hogy végre Maddie is hazaért, hála az égieknek. Örömömben gyorsan megrohamozom én is egy de-jó-hogy-végre-hazaértél csókért, meg hogy megölelgessem, visszatöltve valamit az erősen megtépázott életkedvemből. Már persze, ha a lányoktól odaférek akár két másodpercre is.
-Ilyen hamar itthon? Azt hittem, hogy estig nem is foglak látni. - próbálok valami könnyed, laza hangot megütni, de az igazat megvallva, ha csak anyámékhoz ugrott volna át fél órára valamiért, az is soknak tűnt volna. Durva, de ahogy kilép az ajtón, mint ha egyből belassulna az idő…
- Az úgy volt, hogy… - kezdenék bele a magyarázkodásba, de a Törpillák már megint közbevágnak és lelkesen ujjongva számolnak be az állatkertről is – Megmagyarázom! - emelem fel a kezem megadóan. Ó, ha tudná, hogy ez még a kisebb rossz volt az alkudozás lehetséges kimeneteleiről…
- Először feleséget akartak Dobbynak. Aztán kutyát. Pónit. Olyan lovat, mint a Jégvarázsban, ami a vízen tud szaladni… Csak egyszarvút. Meg… mindegy. Az állatkertben úgy is rég voltunk, épp ideje, nem? - erőltetek mosolyt a képemre, mielőtt eszembe jutna, hogy – Ja, amúgy anyám telefonált… valamit a holnappal kapcsolatban, azt hiszem, valami színházat emlegetett, meg kultúrát… ugye, hogy az állatkert mennyivel jobban hangzik? Csak mi négyen? - kérdezek vissza, mert ha meggondolta magát, csak egy szavába kerül, aztán ötletelhet a kedves anyósával, hogy milyen öltözék illene a lányoknak egy több órás színházi előadáshoz.

Maddie & Jerry

just think about Ohana

Van abban valami bájos, amikor a két kislány csurom vizes hajjal szalad le a lépcsőn (pedig ha kétezerszer nem mondtam el akkor egyszer sem, hogy nem szabad a lépcsőn futkorászni). Az amúgy édes csigás loknik úgy a fejükhöz vannak tapadva, mintha csak a koponyájukra rajzolta valaki a szöszi fürtöket. Ezek szerint a pancsi már megvolt. Meg az öltözködés is, ha már itt tartunk. Kate egy rózsaszín alapon kék virágos, flitteres pólóban és a kinőtt rózsaszín fodros szoknyájában parádézik, Molly pedig ennél is tovább ment: a Margaret nagyitól kapott “csinos” fodros pöttyös blúzban valamint egy sárga árnyalatokban pompázó skótkocka mintás szoknyában libben elém. Bármelyik ember akinek nincs durva ízlésficama a látványtól önként és dalolva bökne desszertvillát a saját szemébe. De nekem ők így is a legszebbek, ráadásul külön öröm, hogy piszkálhatom majd Jerryt amiért a lánykák így kenyérre kenték az öltözködésnél.
Nyújtóznom kell, hogy megkaphassam a puszimat, de csak sikerült! Már az arckifejezéséből látom, hogy a drága páromnak durva napja volt. Bunkóság lenne kérni tőle még egy órácskát, hogy elszaladjak a boltba valami kaja alapanyagért? Igen. Azt hiszem az lenne.
- Menjek vissza? - kérdezem incselkedve, mert hallom ám, hogy mennyire őszinte ez a csodálkozás. - Vagy a nap hátralévő részére inkább megosztjuk a szülői felügyeletet? - ajánlom fel, mert tény, hogy nálunk az egy felnőtt - egy gyerek felállás a leghatékonyabb. Úgy valahogy kevésbé borítják ki az apjukat, mint amikor összeáll a dinamit duó. Néha eljátszok a gondolattal, hogy nem is volt akkora hülyeség amit a Két Lotti szülei csináltak...
Aztán persze esély sincs értelmes párbeszédre, mert a porontyaink egymás szavába vágva újságolják el a nap legfontosabb híreit. Dobby és a lekvár, apa cipője és a málnaszörp találkozását, valamint azt, hogy holnap megyünk az állatkertbe.
- Hallgatlak? - nem tudom letörölni a sunyi vigyort az arcomról, pláne amikor magyarázni kezd, a lányok pedig illegve-billegve bólogatnak és ugrándoznak.
- Szóval szegény Dobby nem kap feleséget. - summázom a hallottakat. - Tulajdonképpen rég voltunk és szép idő is lesz. Én benne vagyok! - értek egyet gyorsan, hallva mi lenne a másik alternatíva. Színház az anyóssal? Pfuujj! Akkor inkább az állatsimogató a lámákkal még úgy is, hogy nagy eséllyel egy jó adag birka és láma… khm… kakit kell majd lepucolnom a lányok cipőjéről. Szerencsés esetben csak a cipőjükről (a hideg is kiráz ahogy eszembe jut a múltkori eset…).
- Nyuszikák, mit szólnátok ha ma pizza lenne a vacsora? - ha látott már valaki valaha is csillogó szemeket! És ez a hang! Mint a fogorvos fúrója, csak ez a gyerekek torkából jön! Mondtam már, hogy egyébként élvezem az anyaság minden percét? - Persze csak ha apa is benne van, hogy ma pihenjen a konyha egy kicsit. - pillantok a megnevezett terület felé, ahol még az uzsi romjai terítik be a pultot. De persze közben ez a két gumilabda már el is poroszkált a nappaliba, Jégvarázst követelni, elvégre megkapták az engedélyt még korábban.
Amíg Jerry letölti méltó büntetését, és elindítja a mesét, így hallva legalább két percet az első dalból, kicsit közelebb somfordálok a konyhához. Egyrészt, mert szomjas vagyok, másrészt mert innen kevésbé hallani a kornyikálást. Miért kell minden mesében énekelni? Miért nem jó a történet ha elmondják, miért kell dalba önteni?! A nappaliba pillantva azt látom, hogy ez a két hiperaktív gyerkőc szinte a kanapéhoz van ragasztva, és tágra nyílt szemekkel bámulják a tévét. Mi történt? Miért nem ficánkolnak?
- Papa! Nem éjtem. Elza mást énekel. - motyogja az egyikük megszeppenve, pedig a zajládából szép és érthető angol szavak reppennek feléjük. Oh! Oooh! Tudom ronda dolog a káröröm, de élvezettel nézem az összezavarodott tekintetüket. Bizony, ez a hátránya annak, hogy csak franciául voltak hajlandóak eddig mesét nézni. Furcsa nekik ha az anyanyelvükön (másik anyanyelvükön) dalolászik a Disney hercegnő. Hogy Jerry enged-e a nyomásnak és átállítja-e franciára vagy élvezzük a “csendet” és marad angol, ezt ráhagyom. Türelmesen várom, hogy megkapjam végre a rendes ölelésemet és a kiérdemelt két jó szót az új frizurámra.
- Ígérem legközelebb csak sokára kérek megint kimenőt - motyogom jólesőn a vállába, ha már végre megkaptam az ölelést.

Maddie & Jerry

mayday! mayday!

 - NE! - bukik ki belőlem akaratlanul is olyan gyorsan, hogy drága feleségemnek esélye sincs befejeznie ezt az amúgy is rövidke kis mondatot – Legalábbis ha nem szeretnéd, hogy a következő néhány hétben minden létező túlórát elvállaljak, akkor maradt. - segíts, kérlelem szavak nélkül is, ahogy a két kis primadonnát figyelem, hogyan ugrálják körbe az anyjukat, mint ha már legalább egy hete nem látták volna, nem pedig néhány órája indult volna el a városba.
- Megbeszéltük! - kapok az alkalmon szó nélkül, még mielőtt beindulna a mesedélután, Kate és Molly pedig egymás szavába vágva áruljon be, mi mindent engedtem meg nekik, amit amúgy esélyesen nem csináltunk volna, ha Maddie is itthon van. Vagy ha éppenséggel ő van itthon velük… hiába, kicsit rutinosabb az alkudozásban, mint én, mostanra már a fél karomat odaadnám öt perc csendért és nyugalomért. Vagy inkább csak nyugalomért, a csend nem feltétlenül jelent jót, ha az embernek ilyen kis gyerekei vannak.
- Nem, maradt agglegény, nem hiszem, hogy elbírna a lányok mellett bárki mással még pluszban zsúfolt kis életében. - bólogatok egyetértően, ha rajtam múlt volna, most macskánk se lenne, Maddie-nek köszönje, hogy nem hajléktalan, vagy valami állatotthonban kötött ki. Túl telhetetlen ne legyen!
- Tudtam, hogy hamar megtaláljuk a közös hangot! - mosolyodok el magam is, ismerve, mennyire „jóban” van anyámmal, szerintem bármilyen programban benne lenne, ha a másik alternatíva a velük való vacsora lenne.
- Csak akkor, ha rendeljük a pizzát, és nem mi készítjük. - házi pizza ide vagy oda, elhiszem, hogy annak is megvan a maga szépsége, meg annak, hogy a lányokkal süt az ember és mindenki a saját pizzáját készíti – hát még ők mennyire szokták élvezni… sokkal inkább, mint mi a romeltakarítást utána – de tekintve, hogy még a korábbi étkezések után sem sikerült visszaállítani a korábbi állapotát… jó lesz az a pizza a pizzériából is. Sőt, már-már abba is belemennék, hogy a nappaliban ücsörögve fogyasszuk el, mesét nézve, de elég csak felidézni, hogyan tapicskolták össze legutóbb is pizzaszószos kézzel az új bőrkanapét, és egyből el is hessegetem az ötletet. A terasz viszont még egész jó opció lehet…
- Dehogynem érted, manócskám, figyelj csak jobban! - ha minket megért, amit mondunk, márpedig azt biztosra tudom, hogy érti, akkor ezt is fogja, csak akarni kéne… az igazat megvallva annyira a csapból is ez a dal folyik, hogy nekem igazából már fel se tűnik, hogy épp milyen nyelven megy, egyformán a hideg szaladgál a hátamon az összestől. Ha viszont a lányok továbbra is elégedetlenkednének az angol nyelvű ének miatt, akkor csak a vállam felett hátraszólva próbálom „lerázni” – Ez most egy titkos nyelv, amin énekel, azért más, mint amilyen lenni szokott, és csak a legügyesebbek értik. Ti értitek? Hmm? - teszek egy gyenge próbát, miközben már ölelem is magamhoz életem biztos pontját, töltekezve egy kicsit a pozitív érzésekből a mai nagyon fárasztó nap után. És hol van még a vége!
- Mondtam már, hogy imádlak? Bár, ha szeretnél, menj nyugodtan máskor is, mást nem átállítunk a lányokkal anyumékhoz, hadd szórakoztassák őt is kicsit a végtelen energiájukkal. - dünnyögöm az orrom alatt. Úgy is az volt a baj eddig, hogy messze élünk és ritkán látják őket, tessék, ha már ide költöztek a szomszédba, adja magát a megoldás. Miért is nem jutott ez előbb eszembe?
- Akkor vacsorára pizza… nem tudod, hol vannak azok a szórólapok amiket múltkor dobtak a postaládába? Nyílt valami új hely a városban, próbáljuk ki azt, vagy maradjunk inkább a megszokott pizzériánál? - érdeklődök a további menetrend felől, miközben még mindig nem engedem Maddie-t… Úgy tűnt, ha másra nem is, úgy 1 percre már hatásos ez a titkos nyelves kamuzás a lányoknál, legalábbis nagyon koncentrálnak a képernyőre, és próbálják Elsa vagy ki után motyogni a dalszöveget. Használjuk ki, mielőtt elfogy az amúgy sem sok türelmük.

Maddie & Jerry

just think about Ohana

- Úgy emlékszem, de javíts ki, ha tévednék, hogy te egy szép, nagy, gyerekektől hangos házat szerettél volna. A nagy ház megvan, a gyerekek megvannak… esetleg a hangerővel van a gond? - szívom egy kicsit a vérét, mielőtt még egy puszit adnék neki, hogy érezze a viccet. Ritkán hozom ezt fel, hogy milyen lelkesen kampányolt a gyerekekért, mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem így gondolta. Nem így tervezte. Nem is számított ilyen eredményre. Valószínűleg, ha a lányok egymás után, 2-3 év különbséggel érkeznek, akkor jobb lenne a helyzetünk, de most már ez van, és igazából abban is van valami végtelenül cuki, hogy ikrek lettek. Mert mégis ki tudna ellenállni a két oldalról érkező szinkron puszinak?
- Legyen. - adom meg magam én is - Ha ketten vagyunk, mégis csak könnyebb. - ismerem el, és szándékosan nem teszem hozzá, hogy azért elég gyakran fordul elő, hogy én speciel egyedül tartom a frontot, és mégse járnak így túl a türelmemen a Törpillák. Úgy tűnik, Jerry végérvényesen megmarad józsarunak, úgy meg aztán igazán nehéz is lenne őket fegyelmezni és fullba tolni az atyai szigort.
- Ez igaz, valószínűleg már így is sok nő van az életében. - bólintok, ahogy a szekrény tetején reszkető macskára pillantok. Csak ott van egy kis nyugta, amikor nem kergetik a porontyaink. Vajon egyáltalán jó ez neki? Mármint, hogy a gyerekek így hajkurásszák naphosszat?
- Az állatkert jó muri, majd megnézzük az elefántot meg a zsiráfokat. - simogatom meg az izgő-mozgó Molly pofiját
- Zebját iss! - vágja rá türelmetlenül Molly, hogy nehogy elfelejtsük.
- Természetesen a zebrát is. ÉS a fókát, mielőtt még mondanád Kate. - megyek elébe a problémának. Most épp a zebra és a fóka a menő, egy hónapja még a csimpánzokért rajongtak, előtte a delfinek, az előtt pedig a kenguru volt a sláger. Tudom, mert nekem kellett megvenni ezeket a plüssöket életre-halálra a boltban.
- Naná, hogy motoros pizzát kérünk! - bólogatok nagy egyetértésben. A lányok így hívják, nem is teljesen minden logika nélkül: általában motoros futár hozza a finomságot, ők pedig már az ablakban toporogva szokták várni, hogy mikor érkezik már. A robogó hátulján az a kis melegen tartó doboz az ő csacska szemecskáiknek hasonlít a sütőhöz, így aztán meggyőződésük, hogy a rendelt pizza az a motoron készül el.
Nem kevés kárörvendés szorult belém, ahogy a hatalmas koncentrációt nézem, amivel a mesét próbálják megérteni. Ilyenkor általában már rég a díszpárnákon hemperegnek szerte a nappaliban, de most más, most valóban aktív a figyelmük.
- De nem úgy mondja - motyogják ismét összezavarodva, de megnyugtat Jerry válasza. Szóval most az egyszer megússzuk a francia karattyolást, helyette jöhet az angol nyelvű kornyikálás! Csak jólesőn bújok az ölelésbe, kivételesen érzem, hogy most nekem kell erőt adnom neki, mert biztos, hogy pocsék napja volt. A lányaink nagyon aranyosak, de tudom, hogy nagy dózisban inkább toxikus a hatásuk. Mint a kávé vagy a csoki: egy kevéske boldogság, a túl sok már álmatlanságot és zsírpárnákat okoz.
- Nem akarlak elkeseríteni, de az még leterhelőbb. A múltkor mikor átmentünk, egész délután hallgattam, hogy a lányok neveletlenek, miért nem járnak még zeneiskolába, és mi az, hogy még csak két nyelven beszélnek. ÉS mellé a lányok is randalíroznak ugyanúgy. - forgatom a szemeimet. Szerintem három éves lányok esetén a kettő is egy nagyon szép eredmény, és ha tetszik az anyósnak, ha nem: az ikerek nem Mozart vagy Chopin reinkarnációi. Nem kell még hangszer közelébe menniük, épp elég amikor az itthoni zongorát csépelik.
- Maradjunk a jól bevált étteremnél, nem merném megkockáztatni, hogy nem ízlik nekik és frizbizni kezdenek vele… mint a múltkor. - újabb sóhaj. Nem vagyok büszke rá, de roppant találékony gyerekeink vannak, főleg ami a rosszalkodást illeti.
- Viszont, délután felhívott anyum, és felajánlotta, hogy a hétvégén vigyáznak a lányokra Bobbal. Kapaszkodj meg: egy egész délután, este, éjszaka, ééés még a másnap délelőttünk is szabad lehet. Elmennek majd cirkuszba meg valami játszóházat is emlegetett. Még nem mondtam igent, de azt hiszem, tudnánk mit kezdeni egy majdnem 24 órás kimenővel. - simogatom meg a vállát minden hátsó szándék nélkül. Elmondom, hogyan képzelek el egy tökéletes pihentető napot: kora délután egy jó kis szundi, aztán egy nagy habfürdő összebújva, utána rendelünk kaját, az ágyban elmajszoljuk és alszunk másnap délig. Bár nem szerepel benne semmi szexis csipke fehérnemű vagy ilyesmi, de azért van rá 50% esély, hogy Jerry is támogatná az indítványt.
- Szóval? Szeretnél egy csendes estét kettesben?