Alejandro Salazar

Alejandro Salazar

"Régi bűnnek hosszú az árnyéka."

Lélekjelentét és kondíció. Az én életem sosem a nyugalmas hétköznapokról volt híres, hiszen egy olyan családba születtem, mely messze a sötét oldalon áll a fényes helyett. Így már hamar meg kellett tanulnom, hogy két lábbal legyek a földön, hogy űzzem el a pánikot, s hogy legyek erős nem csak fejben, de testben is. Egészen fiatal korom óta bokszolok, a gimnázium és az egyetem évei alatt számtalan versenyen is jártam, így őszintén mondom, az ütésem halálos is lehet. Ám egy olyan élethez, mint az enyém, szükséges a fizikai erő. Elvégre ki tudja, mikor kell betörni jó alaposan pár selejtes koponyát?
A család. Tudom jól, hogy azokban az alvilági körökben, ahol én mozgok, nem kellene ennyire aggódnom miattuk, s olyan kőszívű férfivé kellene válnom, akinek még a saját anyjának az élete sem számít... Ám az nem én lennék. Az életemet adnám értük, s bár nagyon nehéz idegeneknek elérnie ezt nálam, de ha sikerül, akkor a védelmező ösztöneim rá is kiterjednek. Akár egy rossz megjegyzés hallatán is képes vagyok ütni, az pedig nem túl szerencsés, hogy az indulataim olykor ennyire elragadnak, ha épp előjön belőlem a nagy védelmező.
A legnagyobb vágyam, hogy a világon létező összes lőfegyverből legalább egyet birtokolhassak. Rajta vagyok az ügyön! 
Rettegek attól, hogy baja esik bárkinek a családomból. Mindkét szülőm él még, s van még öt testvérem, így néha nagyon stresszes tudok lenni, ha napokra eltűnnek és nem hallok felőlük, ugyanis mindegyikünknek van egy rendes szakmája, ami mellett van egy illegális üzlete is. S az ilyenek bizony nem mindig felhőtlenek.  
Odafigyelek az étkezésemre, rendszeresen bokszolok, futok, s konditerembe járok. Talán a jó gének, talán az odafigyelés, bármi is legyen az oka, de idejét sem tudom már annak, hogy egyáltalán náthás mikor voltam utoljára.

Töredékek

- Gyönyörű szemeid vannak. - megérintem a lány vállát gyengéden, s mosolyom olyan melegséget sugároz felé, melynek hatására még fájdalmas vonásai is feloldódnak és megenyhülnek. Neki valójában már mindegy, ki mit gondol róla. Sőt, szép szavaim jobban marhatják a lelkét, hiszen enyhe érdeklődésem mézesmadzagát elhúzom előtte, holott magam is tudom, s ő is, hogy pár napja van csupán hátra ezek között a fehér és rideg falak között. Az én bókjaimat ilyenkor pedig hiba túlértékelni, s olyan tartalmat adni nekik, melyek érzelmi töltettel vannak tele, de valótlanok. Ugyanis nekem valóban tetszenek a szemei. Őszintén... Nagyon... Tetszenek...

Az egyetem egyik földszinti termének az ajtaja halkan nyikorogva nyílik ki, majd csukódik be utánam, s a morajlás szinte azonnal megszűnik. Kíváncsi, szorgosnak tűnő tekintetekkel találkozok, de ez tudom jól, hogy nem az anatómia órának köszönhető, s annak az anyagnak, mely valójában untatni fogja a diákokat, hanem a tekintélyemnek. Ugyanis bármilyen legyen egy oktató, ha nincs tekintélye, ott minden bukik. Vonásaim szigorúak, olykor kegyetlenek, s olyan hangosan tudok üvölteni, hogy az első sorban ülők biztosan megsüketülnek. Néha megpróbálkozik egy-egy diák azzal, hogy megzavarja az órámat, de az ilyen szánalmas és ostoba próbálkozások hamar alább maradnak. Kezdjük is hát az órát!

- Ez a perforált lemezborítás pedig elősegíti a légáramlást, és a cső hűtésére szolgál. - az idős úr alapos leírást ad nekem a Sturmgewehr 44 felépítéséről, melynek nem csupán alkatrészeit ismerteti, de még történetét is elmeséli számomra, s hogy milyen remek fegyver volt ez a II. világháborúban, és hány embert sikerült vele a pokol kénköves bugyraiba küldenie. Olyan átéléssel beszél, hogy szinte látom magam előtt a tankokat és lövészárkokat, s egy pillanatra belefeledkezek a merengésbe, miközben épp megkötjük az üzletet egy borongós, őszi estén. Egy háborús övezet kész aranybánya lehetett egy magamfajta orvos számára. Már nem az elejtett fegyverek miatt. Hanem az elhullottak miatt.

- Alejandro Salazar! Már megint mit művelsz?! - ha anyám a teljes nevem mondja, azután bizony egy hatalmas tasli következik! Úgy csattan a keze a fejemen, hogy istenemre esküszöm, még bele is szédülök! Nem értem, hogy ő miért utálja így a lángokat. Hiszen a lángok olyan gyönyörűek, ahogy nyaldossák békésen a világot, mégis ott hordozzák magukban a pusztítást! Ekkor még talán tíz éves lehetek, s annyira bele vagyok bolondulva a tűzbe, hogy már nem egyszer sikerült kisebb balesetet okoznom. Ki gondolta volna még akkor, hogy ez a csodálat felnőtt koromig kitart, s amolyan... Mániává alakul?

- A Salazar család üdvözletét küldi. - a pisztoly halkan sül el a hangtompítónak köszönhetően, mely után halk puffanással csapódik a test a nedves talajra. Tudom, éreznem kellene valami bűntudatot, lelki fájdalmat... Ám ez is olyan, mint egy kedvenc étel. Ha túl sokszor eszünk belőle, csökken az élvezeti értéke. Ha túl sokszor ölünk, már egy idő után olyan kérges lesz az a szív, hogy nem hat meg egy újabb ember halála. Különösen nem akkor, ha az illető veszélybe sodorta egy családtagom életét, ki majdnem odaveszett miatta. Nálam pedig a család mindenek felett áll. Gondolkodás nélkül állítok félre bárkit, aki az utunkba kerül. Függetlenül attól, hogy a Salazar család keze bőven benne lóg az alvilág mocskaiban.

- Mrs. Barston, maga mintha tíz évet fiatalodott volna! - lépek a tükör előtt álló idős hölgy mellé, kitől olyan erős és szeretetteljes ölelést kapok, hogy megmondom őszintén, még az én szívemet is megmelengeti. Ugyanis autóbalesetet szenvedtek a férjével, melynek során elvesztette élete szerelmét, kivel minimum ötven évet együtt voltak, s az ő arca pedig teljesen szétroncsolódott. Az ilyen szörnyű esetek kivétel nélkül az unokahúgomat juttatják eszembe, akit már rég elvesztettem, de titkon még ennyi év után sem tudtam túltenni magam rajta. Én tizenhat éves voltam, ő pedig tizenkettő, mikor elvittem moziba, s hazafelé belénk jött egy kamion. Én megúsztam pár töréssel, neki azonban az egész arca összeroncsolódott. Ugyan sikerült neki intézni plasztikai sebészt, de egyértelműen nem tudta őt fogadni azonnal. Én pedig végignéztem a szenvedését, átéltem a depresszióját, s én találtam meg, mikor kihűlt teste a plafonról lógott egy üzenettel alatta. ”Sajnálom, de nem bírok tovább így élni.” El sem tudjátok képzelni, milyen érzés volt ez az egész... Átélni az addigra tizenhárom éves unokahúgom haláltusáját, s leszedni a nyakáról a kötelet... Ez volt az a szörnyű pont az életemben, amikor elhatároztam, hogy bármi történjék, én plasztika sebész leszek, jelenleg pár hónapja már Sydneyben. S egy ilyen tragédia, mint Mrs. Barstoné... Őszintén meg tud érinteni.  

"Csak a tűz tisztítja meg vétkeitől az embert!"