Cesare & Lana - A gyász kezdete

Lana-t nézve megrohamoztak az emlékek. Ültem már ilyen kórházi ágy mellett, teljes kétségbeesésben és bizonytalanságban. Ezerszer is azt kívántam itt a sok-sok óra alatt, hogy bár inkább én feküdnék itt és nem Lana. Egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen sokszor voltam vele morcos, hányszor utasítottam el a kedves közeledését amikor többet akart volna tudni rólam vagy a múltamról. Ha akkor közel engedtem volna, most pontosan tudná, hogy miért fogadtam nehezen a hírt, hogy gyerekünk lesz.
Amikor nem a bűntudat rág, akkor bevallom egy kicsit megkörnyékez a félelem. Csak remélni tudom, hogy Franco képes lesz megérteni amit tettem, bár tudom, hogy erre nincs bocsánat. Ha akkor és ott elmondtam volna neki mindent, valószínűleg ő is jött volna velem. Így viszont jó néhány órával később szerzett csak tudomást az esetről, és ami rosszabb: két napot veszített az utazásnál, hiszen ha jól tudom még mindig nem ért ide. Ha már a városban lenne, valószínűleg alulról szagolnám az ibolyát.
- Onnan tudom, hogy már átéltem ezt. - sóhajtok egy nagyot. Erről nem tudhat szegény kislány, hiszen nem mondtam el neki mostanáig. - Minden nappal egy kicsit jobb lesz, főleg ha már otthon leszel te is, és nem itt a kórházban. - a karját simogatom, és hagyom, hogy rám öntse a haragját. Úgy tűnik, most mindenkinek én lettem a céltáblája.
- Tudom. Persze, hogy akartad őt, olyan nagyon büszke vagyok rád. - fiatal is, és már eddig is sok veszteség érte, mégis szó nélkül maradt a házban és vigyázott magára. Kár, hogy pont azok vallottak kudarcot, akiknek védelmeznie kellett volna. Bár ez is relatív, utolsó lélegzetükig védték a lányt.. Lana még nem tudja, de a két testőr akiket elveszítettünk, mindketten az ő védelmét látták el. Nagy volt a káosz a lövöldözésben, de amit eddig tudok róla, az alapján Lana volt az elsődleges célpont, a többiek úgymond csak a hab a tortán.
- Haza is fogsz jönni, csak pár napot kell kibírnod már. Itt leszek veled, rendben? - azt nem ígérhetem, hogy minden percben, mivel valószínűleg vissza kell majd mennem a rendőrségre is, védeni az embereinket, már aki megmaradt közülük. Szerencsénk, hogy mindnek volt hivatásos testőr engedélye, és fegyverviselési is, így azért jóval egyszerűbb. A másik ügy ami elszólíthat mellőle az bizony Franco. Gyanítom, hogy nem sok együttérzés szorul belé ilyen idegállapotban, és azonnal ki akarja tekerni a nyakam amint megérkezik.
- Sokat gondolkodtam rajtatok, rajtunk meg azon ami történt. Azt hiszem, az én hibám minden, de nem úgy ahogy most gondolod. Hidd el, én se tudtalak volna jobban védelmezni, az embereink szó szerint mindent megtettek ezen a téren. - Angie azt mondta, hogy Lana testőreit úgy kellett félre tolnia, hogy hozzáférjen a lányhoz addig is amíg a mentők kiértek. - Nem kérhetem, hogy maradj velem az adott körülmények közt, megértem, ha szeretnél elmenni. Amint biztonságos lesz, nem tartalak vissza, ezt megígérem. Addig is lehetsz a nagy házban Franco és Angie mellett, ha nem szeretnél velem lenni. - fáj ezt mondanom, de megértem, ha látni sem akar a történtek után. Nagyon megszerettem ezt a lányt, de el kell engednem, hiszen ez a vége mindig: akit szeretek az veszélybe kerül, és ilyen borzalmakat kell kiállnia.

*Nem én akartam egy ilyen világba csöppenni, de az ember nem választhat, hogy kik legyenek a szülei. Ha valamiben hibás vagyok, akkor az az, hogy beleszerettem abba az óriás öltönyös alakba. Ő volt az első férfi az életemben, így nem tudhattam, hogy mi a természetes és mi nem. Persze azt tudtam, hogy egy maffia családba csöppentem bele. Nem is akármilyenbe, az olasz maffia főnök birtokán élek, napi szinten találkozok is vele. Talán csak most jövök rá, hogy mennyire nem természetes egy ilyen élet. Viszont Cesare olyan magától értetődő törődéssel és szeretettel vett körbe mindig is... Viszont nem bízott bennem. Éreztem, hogy van valami a múltjában, amit nem oszt meg velem, de igyekeztem nem tudomást venni róla. Amúgyis éppen eleget tudunk veszekedni, az olasz vér... Mégis szerettem vele élni. Nem azért, mert semmiben sem szenvedtem hiányt, elég volt mindent csak kérnem, hanem mert egyszerűen szeretve voltam.
És ott volt a hasamban az a pici fiú. Sajnos Cesarenak hamar el kellett utaznia. Valahol sajnáltam, hogy kimaradt ezekből a hetekből. Szépen kerekedett a hasam, ahogy növekedett a fiúnk. Sokszor egyedül éreztem magam, főként esténként egyedül az ágyban. Egy kis rituálét alakítottam ki, mindig megsimogattam a hasam és beszéltem hozzá. Elmeséltem neki a szülei találkozásának történetét meg azt is, hogy apukája is talán hamarosan csatlakozik ehhez a pocak simihez esténként.
És amikor minden jól alakul, az élet egy hatalmas pofonnal ébreszt rá, hogy soha ne ringassam magam a hamis biztonság érzet illúziójába. Egyik percben még Enzoval játszottam... olyan zabálnivalóan aranyos kisfiú... Aztán egy kórházban ébredtem és közölték velem a hírt, amiért  Cesarét tudtam csak hibáztatni. Ott és abban a pillanatban én is meg akartam halni.
Más helyzetben valószínűleg az óriásom  nyakába ugrottam volna, hogy ismét velem van. De most akárhányszor csak lehunyom a szemem ismét a parkban vagyok és újra élem azokat a perceket. Bizonyára még nem jött volna haza hozzám, csak a lövöldözés miatt tért vissza. Valakire pedig dühösnek kellett lennem...*
-Honnan tudod, hogy ez valaha is el fog múlni? *Nem úgy éreztem, hogy ez a mardosó fájdalom valaha is el fog múlni. Honnan tudja ő ezt? Igen, vannak titkai az emberemnek, nem is egy. Sokszor azt sem tudom mit gondol, annyira jól leplezi a gondolatait olykor. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy milyen úton tudnék még közelebb kerülni a lelkéhez... Mert pontosan tudom, hogy hatalmas lelke van, csak jól leplezi.*
-Én tényleg akartam őt... *Néztem fel rá könnyes szemekkel. A kezdeti pánik után kezdtem tényleg anyának érezni magam. Háttérbe szorítottam minden önnös vágyakat és csak rá koncentráltam. Bevettem én minden vitamint, amit az orvos javasolt, hogy szépen fejlődjön. Nem szökdöstem sehova, bár ezek szerint nagyobb biztonságban voltam egyedül. Mire mentem a testőrökkel? Ha ő ott van, talán nem történik ez meg.
Fel akartam ébredni ebből a szörnyű rémálomból. Nem megy.. Még hogy nem fog fájni ez mindig. Minden percben ott lesznek a hegek rajtam, hogy egy pillanatra se felejtsem el.*
-Haza akarok menni. *A gépek pittyegés, az infúzió a karomban, a fehér falak... Csak előhozzák a régi emlékeket. Persze álmodozhatok erről, csak a probléma, hogy erről nem én döntök. *

Különös érzés fogott el már akkor is, amikor Lana bevallotta a terhességét. Akkor is az első gondolatom az volt, hogy nehogy megint valami tragédia legyen belőle, és onnantól kezdve minden áldott nap gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, rosszabbnál rosszabb dolgok, események, amik történhetnek vele vagy a gyerekkel.
Amikor elutaztunk, még nem is tudtuk a baba nemét, még szinte nem is látszott rajta a terhesség. Éppen amiatt is mentünk, hogy az őt fenyegető veszélyekre pontot tegyünk, lezárjuk a családi viszályt, hogy Lana és a kicsi biztonságban élhessenek. Kicsit sem örültem neki, hogy el kellett mennünk és emiatt nem lehettem mellette amikor szüksége lett volna rám, és épp ezért igyekeztem minden nap beszélni vele telefonon vagy akár videóchaten.
Tudom, hogy mennyire megijedt, amikor megsebesültem, és pár napig nem tudtunk beszélni csak telefonon, és milyen aggodalmas volt az arca amikor először látta a felkötött karomat. Szerencsére már szépen gyógyul, szóval szinte nem is látszik belőle semmi. Bár az ő sérülése is ilyen lett volna, ha nem került volna a gyerek életébe az a lövöldözés.
Darabokra tudnám szaggatni a puszta kezeimmel, akik ezt tették vele. Elnézve itt a kórházban, sápadtan és elveszetten, csak még jobban rám telepszik a bűntudat. Meg kellett volna védenem, még jobban kellett volna vigyáznom rá. De sajnos, ha ott vagyok mellette, akkor is megtörtént volna, és valószínűleg én sem védhettem volna jobban mint azok akik ott voltak mellettük. A legjobb testőreinket hagytuk otthon, akikre pedig nekünk is szükségünk lett volna, de Franco és én is egyetértettünk abban, hogy a Sydney-ben hagyott szeretteink többet érnek bárminél és bárkinél, Enzo, a Mamma, Lana és Angie védelme ezerszer fontosabb mint az, hogy nekünk védve legyen a seggünk. Ezért sem értem, hogy történhetett meg ez a tragédia.
Amikor Lana felébred, egyszerre könnyebbülök meg és török össze mégjobban. Szegény kislány, már megint egy veszteség, megint egy olyan balszerencse ami pont őt érte. Nem igazságos, de tenni sem tudok ellene semmit.
Csak állok, némán összeszorított szájjal amikor azt kérdi hol voltam. Ha minden rendben lenne, simán vissza kiabálnék, hogy épp az ő fenekét próbáltam kihúzni a bajból, de ez most nem az a helyzet. Mégis, amikor a gyereket említi, a kisfiút akit már soha nem fog tudni átölelni, olyan mintha megütött volna.
- Nem voltam melletted. - ismerem el, mert nincs más válasz amit adhatnék. Se mentség, se kifogás. Ott is kellett volna lennem vele, meg ott is Franco mellett. Két helyen nem lehetek egyszerre, ezt be kell látnia.
- El fog halványodni. Ugyanúgy fájni fog, de legalább nem a nap minden percében. Megtanulunk majd együtt élni vele. - újra megpróbálom megfogni a kezét. Bár neki még új ez az érzés, nekem sajnos már van benne tapasztalatom. Mintha én is el lennék átkozva, ahogy a fiaim, akik közül egy sem születhetett meg. Egyikük sem látta a napot, és egyiküket sem tarthattam a karomban. Nincs nap amikor ne jutnának eszembe, sem a néhány évvel ezelőtti tragédia, se a mostani. De nem élhetünk a múltban.
- Lana, muszáj lenne megnyugodnod. Tudom, hogy nehéz és azt hiszed azért mondom mert nekem nem fáj, de hidd el, én ugyanabban a pokolban vagyok most amiben te. Veled kellett volna lennem, és annyira sajnálom, hogy ez történt. De csak most az egyszer még kérlek hallgass rám, nem tesz jót ha felizgatod magad. - nem akarom, hogy az orvosok megint tele nyomják nyugtatókkal, hogy csak még tovább tartson a letargia és a felépülése. Mindenkinek az lenne a legjobb ha minél előbb meggyógyulna és haza tudna jönni, de legalábbis lábra állni. Nem akarom ilyesmivel terhelni, de tudom, hogy aligha bocsátaná meg, ha nem lehetne ott a kicsi temetésén. Fájdalmas dolog és nem is akarom most elmondani neki, de a kisbaba akit úgy vártunk, előbb utóbb a föld alá kell, hogy kerüljön, hogy a lelke csatlakozzon az angyalokhoz. Vallásos családból származom, ez így helyes.

*Magamban annyit tervezgettem a jövőt, mert végülis ez egy anya dolga. Ez a kis élet idebent növekszik és én azon töröm a fejem hogyan is fogadjuk. Ha már az apja ki tudja hol van éppen. A házban volt egy kicsi, de annál otthonosabbá tehető szoba. Jelenleg az Cesare dolgozó szobája, mindig ott készül a bírósági ügyeire. Hát kénytelen lesz ezentúl beérni a nappali egyik sarkával. Persze, ha szeretne még egy plusz szobát a házhoz építtetni... Szóval én elkezdtem kiválasztani a bútorokat, a szoba színeket. Izgatottan vártam, hogy Cesare haza jöjjön végre és el mondja mit szeretne. Bár azt sem tudtam mikor fog ez megtörténni, mert soha nem tudott konkrét időpontot mondani. Onnantól kezdve, hogy megtudtam a pici nemét, még jobban belevetettem magam a tervezésbe. Én egy aranyos kis kalózos falmatricát képzeltem el, mert bizony, kisfiú volt ez a kisember idebent. Szokásomhoz híven mit csináltam? Hát ruhácskákat kezdtem vásárolni neki. Ha nem is mászkálhattam, akkor rendeltem. Fehér, zöld, kék, barna, piros... Minden, ami egy kisfiúnak jól állhatnak. Amennyire féltem az elején, annyira vártam már. Igaz, még nem tudom mit kezdek majd egy gyerekkel, de sokat olvasok róluk és majd csak belejövök.
Talán ezért is jöttem ki olyan jól a kis Enzoval, mert már tudtam, hogy fiam lesz. Persze valahol féltem, hogy majd milyen élet várhat rá, amikor megszületik és felnő. Ha rajtam múlik, akkor mindent megteszek azért, hogy normális élete legyen és később az lehessen belőle, amit csak akar.
És az álom aznap rémálommá változott. Annyiszor kockáztattam az életemet a szökéseimmel és pont akkor történik tragédia, amikor vigyázok magamra. Sok mindenre nem emlékszek a lövöldözésből. Onnantól kezdve, hogy meglőtték, csak a babám miatt aggódtam...
Nem tudom mennyi idő... hány óra vagy nap telt el, mire ismét magamhoz tértem. De talán jobb lett volna, ha fel sem ébresztenek, mert nem akartam azzal a tudattal ismét szembesülni, hogy a babám már nincs. Most azonban Cesare arca volt az, amit először megláttam ebben a nyomasztóan fehér szobában. Hát ez kellett ahhoz, hogy haza akarjon jönni. Más körülmények között a nyakába ugrottam volna... Most viszont csak néztem, ahogy kiszabadítja a kezeimet. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Annyira dühös voltam most rá. Ha nem utazik el, akkor ez talán meg sem történik.*
-Hol voltál? *A könnyeimnek nem tudtam megálljt parancsolni. Mintha önállósították volna magukat, csak úgy maguktól folytak le az arcomon.* -Hol voltál, amikor....megölték a fiúnkat? *Annyira nehéz volt ezt kimondani. Tagadhatnám is magam előtt, de értelme nem sok lenne. Hogy fogok ezen túl lenni azt nem tudom. Én csak a babámat akartam vissza, akitől el sem tudtam köszönni.*
-Miért velem történik? *Ismét megtörtént. Először a szüleimet vették el tőlem, most pedig a gyerekemet, aki meg sem születhetett. Nem érdekelt az sem, hogy a sírástól állandósult a hasamban.... Mintha büntetném magamat ezzel.*

Nem először kerülök olyan helyzetbe, hogy féltenem kell az életemet. De arre eddig még soha nem volt példa, hogy Franco haragjától féljek, az ő valószínűleg tomboló dühe az ami miatt állandóan a hátam mögé kell néznem. Tisztában vagyok vele, hogy amit tettem azt nem fogja megbocsátani, de nem tehettem mást. Soha többé nem tudtam volna a tükörbe nézni, ha nem indulok azonnal haza Lanahoz amint megtudtam, hogy mi történt.
Eleve hónapokon át tartó gyötrelem volt az élet Olaszországban, de főleg Szicíliában. Felkutatni Franco ellenségeit aztán kivonni őket a képből leírva egészen egyszerű. Megvalósítani viszont szinte lehetetlen küldetés lett volna, ha a helyi kapitányok nem végzik el a munka oroszlánrészét. Az én feladatom, gyakorlatilag szinte az egyetlen feladatom Franco védelme volt. Ez persze szintén nem egyszerű, mert a világért se ült volna otthon a védett házban a seggén hanem személyesen akart ellenőzizni és felügyelni sokmindent. Nagyjából egy hónapja kaptam is egy golyót miatta, szerencsére csak súrolt de nem sokon múlt. Szinte minden napra jutott egy lövöldözés, de azt mondom inkább gyors voltam ebben az esetben is mint lassú, elvégre a fivéremet félre tudtam lökni, engem pedig épp, hogy eltaláltak. Persze kórházba nem mehettünk, és mit ne mondjak Fabrizio nem éppen egy Carter doki a Vészhelyzetből, esküszöm a kontár sebvarrása jobban fájt mint a találat.
Szóval, már amúgy is bőven teljesítettem a dolgom, megsérültem, épp csak mostanra lettem megint száz százalékosan bevethető. Este indultunk volna, hogy befejezzük amiért jöttünk, így vagy úgy. Csakhogy jött az a telefon. Nem hazudok, szerintem a szívem is megállt, amikor Angie higgadt (hogy a bánatos Madonna szép szerelmére tudott higgadt lenni?!) hangja kirántotta alólam a talajt. Két testőrünk halott, egy megsérült, Enzo kórházban mert sokkos állapotban van és eltört a karja ahogy az egyik őr rá esett, a Mamma Massimo ágya mellett stárzsál mert az öreget súlyosan megsebesítették, és Lana… akkor még az sem volt biztos, hogy egyáltalán ő túléli a dolgot.
Nem kérdeztem. Nem mondtam semmit, csak az első autóba bevágódtam és meg se álltam a kis repülőtérig, ahol egy kisgéppel előbb Rómába majd onnan azonnal Ausztráliába utaztam. Persze a telefonom nem bírta a nagy idegességem, egyszerűen szétpattant a kezemben, így Franco ha akart volna sem tudott volna felhívni. Sőt, mivel én beszéltem Angievel de azonnal indultam, ezért még az is lehet, hogy Franco semmit sem tud.
A reptérről egyből a kórházba mentem, és azóta el se mozdultam innen. Angelle meglepődött, hogy 24 órán belül már ott is voltam, de a legkevésbé sem érdekelt. Amióta ideértem, azóta ülök Lana ágya mellett, most már harmadik napja, alvás nélkül, evés nélkül, bármi nélkül. Remény nélkül, hogy valaha is megbocsát nekem.
Éppen kimentem az orvossal egyeztetni, amikor felébredt, mert mire visszaértem csak a rémült tekintete várt.
- Csss! Minuscolo! Itt vagyok. - futok oda mellé, és azonnal megfogom a kezét - Itt vagyok veled. - törlöm le az arcát, miközben óvatosan elkezdem kiszabadítani a kezeit. Álmában csapkodott, emiatt volt erre szükség, de remélem ébren már minden rendben lesz vele.

*Teltek-múltak a napok mióta beismertem Cesarenak, hogy bizony túlságosan korán, de szülők leszünk. Nagyon féltem a reakciójától, de csak kiderült, hogy hiávaló volt az egész, ő teljesen nyugodtan fogadta. Kezdtünk olyanok lenni tényleg, mint egy igazi család. Én már elkezdtem tervezgetni, hogy hol legyen a gyerekszoba, milyen legyen a mintája, a színe. Titkon már a bútorokat is nézegettem, hogy melyik kis ágyacska vagy szekrény lenne jó. Tényleg kezdett jól alakulni, leszámítva, hogy egy öblítő reklámon is el tudtam magam sírni újabban. Fránya hormonok....
Mígnem egy napon Cesare elém állt azzal, hogy Francoval el fog utazni Olaszországba. Na ez volt az a pont, hogy kiakadtam nagyon. Talán a terhesség miatt, de most az érzelmeim valahogy sokkal erőteljesebbek voltak. Lehet a kelleténél jobban is, de felemeltem a hangomat. A legrosszabb az volt, hogy azt sem tudta mennyi időre kell elmennie. Sajnos azonban mindezeket nagyon megbántam, mert haraggal váltunk el egymástól. Persze tudtam, hogy mit vállalok azzal, hogy vele vagyok egy ilyen világban, de naívan hittem, hogy a babával néhány dolog meg fog változni....
Egyedül a házban a bömbölyödő hasammal nagyon nyomasztó érzés volt. Pláne amikor rámtört egy-egy rosszullét... Azt már nem is említem, hogy egyedül kellett elmennen az ultrahangra, amikor elárulták a babánk nemét. Haragudtam Cesaréra, hogy nem volt itt, hogy más fontosabb volt neki, mint ez a kicsi.
Egy valami azonban nagyon jó volt. Itt volt a birtokon Franco édesanyja, Carmela. Legnagyobb meglepetésemre teljesen úgy bánt velem, mint Angievel. Nem tett velem kivételt. Pedig Cesare nem is vérszerinti fia. Hallottam pletykát arról, hogy meghalt a kisebbik fia és Cesarét sajátjaként nevelte. Nagy szíve volt az biztos. Olyan volt, mintha lenne egy második anyám. Kedves volt és ötleteket adott a terhesség kellemetlen mellékhatásainak elviselésére. Méghozzá micsoda ötleteket! A gyömbér tényleg kitűnő az émelygés ellen! Talán az anyai szeme volt az, ami észrevette, hogy nem szeretek egyedül lenni és nem árt némi támogatás. Sokat beszélt arról, hogy hogyan tudok jó párja lenni Cesarénak egy ilyen világban. De őszintén nem tudtam hogyan ne rettegjek minden este, hogy hazajön-e hozzám...
Egyik nap remek programot talált ki. A parkot céloztuk meg mindannyian, Angie a kis Enzoval, Carmela és a testőre...no és a mi testőreink. Örültem egy kis kimozdulásnak a birtokról. Azt hiszem az anyaság kihozta belőlem, hogy egyre jobban csíptem Enzot. Az állandó vidámsága, az állandó csacsogása mindig mosolyt csalt az arcomra. Örömmel löktem a hintát vagy ültem le mellé a homokozóba. Gondolom Angienek is kis könnyebbség, hogy nem neki kell mindig Enzo után futkosni, hanem pihenhet kicsit.
Éppen Enzonak dobáltam a labdáját, amikor valami furcsa érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Szemöldök ráncolva néztem körül. Sok volt a szülő vagy éppen dada gyerekkel. Akkor éreztem magam így, amikor Cesare rámtalált a mólón, ki is derült, hogy nem csak ő figyelt akkoriban. Ugyanazt éreztem most is. Minden porcikám azt súgta, hogy valami nem stimmel.*
-Enzo, szaladj oda mamához. Úgy látom hiányzol neki. *Mosolyogtam bíztatólag a kisfiúra, aztán csak néztem, ahogy odaszaladt Carmelához, aki Massimoval beszélgetett.
És ekkor megtörtént az, amire nem számítottam... Amiről azt hittem, hogy a párom csak túloz. Egy éles csattanás és égető fájdalmat éreztem a hasamban. Ösztönösen kaptam oda és el is kapott a pánik, amikor megláttam a vért. Csak az zakatolt a fejemben, hogy a baba... Szinte nem is hallottam magam körül a hirtelen támadt sikításokat, kilátásokat és talán még néhány lövést. Egyik pillanatban még álltam, de aztán már nem bírtam és a földre kerültem. A félelemtől egyre jobban csak kapkodtam a levegőt. Már csak egy pisztolycsövet láttam magam előtt és én egyre csak azt hajtogattam, hogy a baba. Következő pillanatban már egy újabb lövés dördült. Azt hiszem Massimo lőtte le azt, aki rámlőtt, de kezdett minden elmosódni.
Amikor legközelebb magamhoz tértem már azt hiszem egy kórházban voltam. Nem tudom mennyi idő telt el, de annyira fáradt voltam még mindig. Valami ütemesen pittyegett felettem. Próbáltam azt a ködöt eltüntetni a fejemből, hogy tisztán gondolkodhassak. Aztán mint valami vullámütés, úgy kaptam a hasa hoz, de óriási fájdalom hasított belém. Gyorsan letoltam magamról a takarót és a kötés... De a sokat mondóan lapos hasam... Szerintem akkorát sikoltottam, hogy még a másik emeleten is hallották. Talán ez vagy az ezt követő hisztérikus csapkodás miatt belémnyomtak valamit, amitől ismét a sötétség lett úrrá rajtam. Hogy meddig voltam szedálva azt nem tudom, de legközelebb már a kezeim sem tudtam mozgatni, lekötöztek. A könnyeim megállíthatatlanul hullottak csak, ennyi maradt csak nekem.*