Out of the deep of sin - Sophia & Alejandro

Balesetis orvoskét sosem unalmas az ember lányának az élete, s nem ritka azon esetek száma sem, amikor túlóráznom kell, vagy egy-egy sürgős esetben pluszba be kell ugranom a St. Claire-be, mert éppen aznap kevés orvos áll rendelkezésre a futószalagon.
Ezt azonban én egyáltalán nem bánom, hiszen a munkám az életem, és azt hiszem, az éltető erőm is. Abba kapaszkodni, hogy életeket menthetek és segíthetek más, rászoruló embereken – még, ha ez kissé nyálasan is hangik -, azt hiszem a legfelemelőbb életcél. Érezni, hogy szükség van rám, hogy fontos, amit csinálok, elismerés önmagamnak is, még ha soha sem vágytam különösebben az elismerésre.
De a munkám nem csak ebben segít, hanem abban is, hogy elmeneküljek a mindennapok sötét és égbekiáltó kétségeitől.
Rájönni, hogy akivel az életedet akartad leélni, egy számodra teljesen idegen személy, ráadásul olyannyira idegen, hogy már elfogadni se vagyok a negatív tulajdonságait, eléggé le tudja szállítani az embert a földre.
Gabriellel, mint kiderült, egymás ellentétei vagyunk, de ezek az ellentétek már nem vonzzák egymást. Ez teljesen távol áll tőlem, és ha csak egy része is igaz annak, amilyen sejtéseim vannak a férjemmel kapcsolatban, akkor én nem akarok ebben a házasságban maradni.
Persze, ez nem ilyen egyszerű, mely részleteket azonban most nem fejtenék ki, de a dolog lényege, hogy annak érdekében, hogy minél kevesebbet tartózkodjak a csodás otthonunkban, akár önkéntesen is bevállalok egy-egy extra műszakot.
Közben a fejembe vettem, hogy nem nyugszom, amíg ki nem derítek minden egyes piszkos kis részletet a „megmentőm” titkos életéről, de erre még várnom kell, hiszen tudom, hogy nagyon óvatosan és okosan kell nyomoznom. Főleg így, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, már-már a tulajdonának tekint, és egyes esetekben még az is előfordul, hogy tartok tőle.
Ma este is éppen egy ilyen többletműszakból térek haza kellemes fáradtsággal a hatalmas, őrökkel és bejárónőkkel ellátott luxusvillába.
Sose vágytam ilyen életre, de még csak hasonlóra sem – azok inkább apám és a férjem voltak-, mégis ez adatott miközben emberek milliói éheznek. Persze, azért nem akarok álszent sem lenni, tehát egész jól elvagyok így is az otthonomban és élek az pénz adta lehetőségekkel is.
Szinte azonnal célba veszem a hálószobát, de mivel a Gabriel nyitott ajtójú dolgozószobája mellett kell elvonulnom, hogy feljussak az emeletre, kénytelen vagyok vele is pár szót váltani. A beszélgetésből megtudom, hogy ma este vendége lesz üzleti ügyben, ami az ő nyelvén annyit tesz, hogy nekem nem kell részt vennem a megbeszélésem, azaz nem fog mutogatni a társaságának kirakati babaként, eszközként, hogy ő megmutassa azt is az üzletfeleinek, hogy még a párválasztáshoz is kifogástalan az érzéke, hiszen az ő felesége orvos és mellesleg mások szerint kinézetre is első osztályú.
A legrosszabb az egészben azonban még mindig az, hogy meg kell játszanom Gabriel felé az odaadó feleséget, hogy úgy kell tennem, mint akit érdekelnek a szavai és, hogy mi van vele. Mindezt azért, hogy a családomat óvjam, hiszen tudom, ha a férjem észrevenné rajtam, hogy hogyan viszonyulok hozzá, az apámon torolná meg azt.
Miután véget ér a kötelező diszkurzus, ahogyan terveztem felmegyek a hálóba, és ha megszabadulok a ruháimtól, birtokba veszem a szobához tartozó fürdőt.
A zuhanyzás végezetével, egy ekrüszínű számomra kényelmesebb angol stílusú, ívelt nyakkivágású miniruhát veszek fel, elrendezem szétengedett hajzuhatagomat, és csak minimális sminket dobok fel magamra.
Igen, a Városi Tanács vezetőjének feleségeként sajnos állandóan ügyelnem kell a külsőségekre, hiszen bármikor, bármelyik percben olyan vendég érkezhet hozzánk, akinek meg kell felelni…
A műszakom igen-igen fárasztó volt, de mégsem vagyok álmos, inkább csak egy kis lazításra, kikapcsolódásra, magányra van szükségem, hogy feltöltődjek – ma szerencsére Gabriel-mentesen.
Úgy döntök, hogy magamhoz veszem az éppen aktuális könyvemet és levonulok a nappali egy kanapéjára, ahonnan az egyik ablak kellemes kilátást nyújt a kertre.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg így magamban lazítok, de hamarosan azt kell tapasztalnom, hogy a párom benyomul a nappaliba és különös kéréssel – vagy inkább utasítással?  - áll elő. Ráadásul nem is egyedül érkezik, hanem egy másik férfi társaságában.
- Drágám, – már attól összerándul a gyomrom, amikor így nevez, de azért úri nő módjára, gyorsan felállok a kanapéról és megigazítom a ruhámat – jött egy sürgős telefonhívás, és muszáj bemennem az irodába – persze, az irodába - negyed órára. Megtennéd, hogy amíg vissza nem érek, lefoglalod, társaságot csinálsz Dr. Salazarnak?
Csak ekkor nézek rá a Gabriellel érkező pasasra, de ahogy a név párosul az arccal, azonnal tudom is, hogy kiről van szó. Tudom, hogy egy helyen dolgozunk, ő egy újonnan érkezett plasztikai sebész, de azt hiszem, még sosem beszéltem vele. Nem mintha bánnám. Sosem ítélek elsőre, de valamiért nagyképűnek gondolom, de ez lehet, hogy csak egy sztereotípia a plasztikai sebészekkel szemben.
- Hát persze, ez csak természetes - bólintok beleegyezőn a férjem kérésére, habár ez a hozzáállás inkább a vendégnek köszönhető.
- Én nem különben – nyújtok kezet az idegennek, amikor az bemutatkozik nekem és kijelenti, hogy örül a találkozásnak. Most mégsem mondhatom azt neki, hogy a hátam közepére se kívánom a társaságát.
- Nem, amint látja, nem zavart meg semmit – rázom meg a fejemet, majd ugyanúgy a fejemmel a félrerakott könyv felé bökök, amikor már kettesben maradunk.- Nálunk a vendég az első! – teszem még hozzá egy ártatlan mosoly keretében, de most még nem is hazudtam.
- Nos, mivel maga a vendég, válasszon: maradjunk itt a nappaliban, megjünk át az étkezőbe, de tőlem akár megmutathatom a klub szobát is – ecsetelem újonnan szerzett vendégemnek a lehetőségeket.
- Esetleg egy italt, Dr.? – kezdek bele a vendéglátó szerepébe miközben megcélzom a bárpultot. Szinte biztos vagyok benne, hogy a pasas fogyaszt alkoholt.
- És mi járatban van a férjemnél? Van egy olyan érzésem, hogy Gabriel nem készül plasztikai beavatkozásra. – mosolyodom el szélesen, mert most akármennyire is nem fűlik a fogam a szórakoztatásához, a szüleim mindig illedelmességre neveltek, és sose szoktam bunkó lenni senkivel sem. Még akkor sem, ha gyanús nekem ez a szituáció, hiszen, mit kereshet itt, ha nem orvosi dolog miatt van itt? Ha Gabriellel van valami ügye, akkor az nem lehet tiszta dolog.
Valahogy csak kibírom azt a tizenöt percet. Vajon miért van olyan érzésem, hogy az a tizenöt jóval több lesz?

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Ember tervez, Isten végez – szokták mondani a Bibliát olvasottak és a kevésbé olvasottak is, habár azt hiszem, a tény, hogy a ma este nem úgy alakult, ahogy elterveztem, nem akkora tragédia. A lényeg az egészben, hogy még mindig nem Gabriellel kell eltöltenem egy újabb estét, éjszakát…
Kérdezné az olvasó, hogy vajon egy legszebb éveiben virágzó, frissen házasodott nő, akinek még gyermeke sincs, miért gondol ilyeneket?
Néha én is elgondolkodom magamon, hogy miért változott meg minden, de erre a válasz egyértelműen az, hogy Gabriel átvert engem. Átvert, még ha nem is közvetlenül, de a házasságunk előtt egészen más embernek mutatta magát.
Erre a hírnév és a pénz még rá is segített, és azt hiszem, jelenleg nincs, ami meg tudná állítani a férjemet.
Nem tudom, miért titkolózik előttem? Talán, ha még az elején korrektül elmondja, hogy milyen életet tervez élni, akkor talán még  el is tudom fogadni őt így is, mert szerettem. Vagy valami hasonló. Sosem fogom megtudni.
De így az egész cukormázas kis mézeskalács házikóm összedőlt, és ennek morzsáira kel felépítenem egy új életet. Lehetőleg olyat, amiben én vagyok az első.
Igazából egy kicsit meg is lep Gabriel kérése, miszerint hostess-kednem kell az egyik vendégének, amíg ő távol van. Ilyesmi igen ritkán szokott előfordulni, hiszen tudvalevő, hogy a párom betegesen féltékeny. Nos, én ezt is túl későn tudtam meg.
Ebből viszont megtudom, hogy ezzel a mai alannyal nyilvánvalóan nagyon fontos számára, hogy megkötessék az üzlet, amit a bennem rejlő  - igen mélyen leledző és minimális mértékben megtalálható -  kisördög legszívesebben valamilyen módon kihasználna és a maga javára fordítana.
Elsősorban talán segíthet az ügy abban, hogy megtudjak valamit Gabriel sötét életéről, másodsorban pedig még az sem jönne rosszul, ha egyszerűen tönkre tenném az üzletkötést, de ezt még át kell gondolnom, mi lenne a „jövedelmezőbb” a számomra.
Nálam nem kérdés, hogy vállalom a feladatot, amit kiróttak rám. Talán nem mindenkinek természetes ez, de megpróbálok mindenkivel kedves lenni bármilyen helyzetben. Lehet ez szakmai ártalom vagy csupán nevelés, beállítottság kérdése, de én ilyen vagyok.
Még akkor is próbálok pozitívan állni a szituációhoz, ha Dr. Salazar elsőre nem is a legszimpatikusabb ember. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy többre tartja magát az átlagembernél, de persze tévedhetek is.
Nem tagadom, egész jól beilleszkedtem már a férjem által kialakított világunkba, tisztában vagyok az etikett szabályaival, képes vagyok elrejteni az érzelmeimet és talán annak, aki nem ismer, még sznobnak is tűnhetek.
Azonban Dr. Salazar a legelső megszólalásával bebizonyítja, hogy ő más, mint a férjem eddigi látogatói.
Az elevenembe lát és egyetlen mozdulattal lerántja rólam az illem hófehér leplét, amely eltakarja igazi énemet. Egyetlen egy másodperc erejéig meztelennek és zavarodottnak érzem magam, a megjegyzését hallva szó szerint tágra nyitom ajkaimat, a meglepettségemet még csak el sem tudom rejteni.
Első körben azt hiszem, jól be is szólnék neki, de aztán elszámolok magamban tízig, és még egyszer megpróbálom folytatni az előbbi felszínes stílust.
- Az életemnek vannak unalmas és kötelező részei, igen, de a vendégekre való odafigyelést, azt hiszem, még otthonról hozom – válaszolok halkan, amikor felocsúdok a méla meglepettségemből. Habár azzal is tisztában vagyok, hogy ő ezt nem így értette, de még véletlenül sem akarok lehetőséget adni arra, hogy bárki akár csak résnyire betekintést nyerjen a „csodálatos” házasságom színfalai mögé.
Viszont ezzel együtt egy kicsit megkönnyebbülők, mert ez azt jelenti, hogy nem kell megjátszanom magam.
Mint sejtettem, az úr elfogadja az italt, az pedig már meg sem lep, hogy Gabriel azonnal a borospincéjével kérkedett, mindenkivel ezt csinálja. Igazából tényleg ért a borokhoz, de engem ezzel a témával halálra untat. Bizonyára azért, mert ezt a témát is presztízskérdésnek veszi.
- Dr. Salazar, nincs szerencséje. Higgye el, ami a borokat illeti, a férjemmel százszor jobban járt volna, én nem vagyok nagy borszakértő, de azért azt hiszem, én is tudok segíteni – sóhajtok egyet megadó mosollyal, majd a boroshűtőhöz sétálva egy határozott mozdulattal kihúzom tartójából a 2002-es évjáratú Granga Shiraz-t, ami egy híres klasszikus ausztrál száraz vörösbor.
- Koncentrált, selymes, testes. Gabriel szívesen kínálja ezt a borát a vendégeinek. A többit pedig meghagyom, hogy ő kóstoltassa meg magával – magyarázom, miközben az egyik fiókból előveszem a bornyitót és szakavatott mozdulatokkal kinyitom a palackot
- Aromában kávé, fahéj és vanília. De ne ijedjen meg, semmi nőies nincs benne! – vigyorodom el újra, mialatt megtöltöm a férfi poharát, hiszen tudom, hogy a férfiak ódzkodnak mindentől, ami édesre hajaz. Majd amikor a vendég kijelenti, hogy szeretné, ha vele tartanék, egy újabb pohárét nyúlok és abba is töltök a vörös nedűből.
- Igazából ritkán fogyasztok alkoholt, de még véletlenül se szeretném, ha magában kellene innia – reagálok szavaira, majd amikor megkérdezi, hogy van-e arra lehetőség, hogy ezeket kint, a kertben fogyasszuk el, csak bólintok és megindulok a teraszajtó felé.
- Nem, valóban kellemes az idő odakint – felelem halkan, majd figyelmesen hallgatom, amit a nyelvi tudásáról vagy nem tudásáról oszt meg velem.
- Semmi gond, tökéletesen értettem, mit szeretett volna mondani. Nagyon jól beszél angolul. Ráadásul tanultam én is egy kis spanyolt az egyetemen – teszem még hozzá, hogy biztosítsam arról, miattam nem kell feszélyezve éreznie magát, bár, ahogy elnézem, erre nincs is szüksége.
Amikor rátérünk a Gabriel-témára, nagyon ügyelnem kell arra, hogy ne nevessek, amikor az ajánlott plasztikai műtétjéről esik szó. Mégis, hogy venné az ki magát, ha a férjemen szórakoznék, habár szívesen megtenném ezt.
Ezután azonban kicsit komolyabbra vesszük a témát és Salazar elmagyarázza nekem, hogy pontosan miért is van most itt. Közben kattognak a fogaskerekek.
- Ezek szerint a húga egy igazán talpraesett nő, maga pedig egy nagyszerű bátty – mondom ki elismerősen a szavakat, habár a röpke gondolat ismét csak végigfut agytekervényeimen, hogy sem Alejandro, sem pedig a húga nem tiszták. Vagy pedig nagy veszélyben vannak. De mint mondtam, nem lehetek előítéletes. Várnom kell.
- Ezt teljesen meg tudom érteni, én is megtennék bármit a családomért – szalad ki a számon őszintén ez a mondat és közben egy pillanatra el komorodom, hiszen ez a valóság és ráadásul pontosan ők azok, akikért kitartok Gabriel mellett.
- Ó, az én munkám nem olyan érdekes, tudja, én csak egy unalmas mezei baleseti sebész vagyok – felelek a kérdésére egy kicsit szarkasztikus hangnemben, de semmiképpen sem olyanban, hogy megértsem őt.
- Viszont én nagyon szeretem az ottani pörgést, meg különben sem lehet mindenki plasztikai sebész – teszem hozzá ugyanúgy. – Ha jól tudom, maga plasztikával foglalkozik, igaz? - Habár mi még sohasem beszéltünk ezzel a pasassal, vannak olyan nővérkék, akiknek „hála” sok mindenről tudok, ami a kórházban történik, ha akarom tudni, ha nem…
- Megkérdezhetem, hogy miért hagyta el az anyagországát? – érdeklődőm őszintén, hiszen ha már beszélgetni kell, akkor miért is ne élvezhetném azt. Talán nem is annyira szörnyű ember, mint amilyennek elsőre tűnt.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

A szeretethez hasonlóan a bizalomnak is sok arca van. Nem olyan, mint egy megbízható motor, amelyhez kézikönyv jár és amelyik csak egyféleképpen működik. A bizalom adott helyzettől és kapcsolattól függően változó, azaz egyszerűbben fogalmazva helyzetfüggő.
Nos, én jelen helyzetben nem bízhatok senkiben.
A kórházi kollégáim teljesen más oldalamat ismerhetik, mint azok, akiket Gabriel által ismertem meg és az ő köreiben mozognak. És még egy harmadik oldalam is van, az igazi, de ezt csak nagyon keveseknek mutatom meg, csak a hozzám legközelebb állóknak, de az utóbbi időben szinte senkinek se tudok/akarok megnyílni.
A kórházban azt mondják, mindig nevetek, mindenkivel kedves vagyok, barátságos, segítőkész. Az a tipikus orvos, akire a betegnek szüksége van a legnagobb fájdalmai és félelmei átélése közben. Amikor a páciens érzi és tudja: most jó kezekben vagyok, a kezébe teszem az életem.
Ott én vagyok az, aki meghallgat, aki meghallja a legbelsőbb fájdalmadat. Nem szól semmit, csak végig hallgat, ha az kell, de tanácsot és támogatást is nyújt, ha azt várják tőle. Ha arra kérik, kendőzetlenül véleményt mond, de ha valakinek éppen egy kegyes, mosollyal teli hazugságra van szüksége a legsötétebb pillanatban, azt is megteszi, de csak az orvosi etika keretein belül.
Ha a szükség azt kívánja, csak egy mosollyal bátorít, de van, hogy csak a kezedet fogja, hogy ne legyél egyedül. Mint mondtam, a munkám az életem, és ott bármi vagyok, ha kell.
Itthon, a házunkban, a férjem társaságával azonban egy álcát veszek fel. A tökéletesség álcáját, mert igazából tökéletesség nem létezik.
Itthon én vagyok a hibátlan feleség, mint egy tökélyre fejlesztett gépezet, aki háttérből támogatja Gabrielt, aki vezeti a villa háztartását, aki pontosan azt teszi és úgy néz ki, mint azt elvárják tőle.
Nem ritka, hogy a Városi Tanács elnöke és felesége újságcímlapokon szerepelnek, amit igazából rühellek. Amikor azokat a képeket nézegetem, egy idegen tekint vissza rám, akit csak a külsőségek, a csillogás, a luxus érdekel, de az emberek nem. Talán sokan ezt gondolhatják rólam, és jelen helyzetemben ezt még csak meg sem akarom cáfolni.
Alejandro Salazar egyben kolléga is, de ugyanakkor Gabriel ismerőseként van az otthonunkban jelen. Ráadásul nem egy közeli munkatársról van szó, szóval biztos, hogy csak felszínes társagást fogok vele folyttani. Hiába próbálja megtörni az évek óta tégláról tégláról magam köré felépített falat, nem hagyom magam. Ez a terv.
- Nem vagyok én olyan sértődős, és amúgy sem vettem rossz néven – reagálok végül is már mosolyogva, amikor a doktor észreveheti rajtam a meglepettséget.
- Az pedig, hogy mennyire szerencse, azt majd meglátjuk – nevetem el magam halkan, hiszen igazából fogalmam sincs, mennyire vagyok abban jó, hogy kérésre szórakoztassak valakit.
Kicsit megkönnyebbülök, amikor a férfi közli, hogy nem egy nagy borszakértő, mert így legalább nem kell végig hallgatnom a bor kóstolása utáni elemzését, amit a férjemtől szinte mindig kell. Majd azért újabb nevetéssel jutalmazom, amikor elmondja, hogy szépen meg tudja hallgatni azokat, akik a borról beszélnek. Meg kell hagyni, nem is annyira kellemetlen ez a beszélgetés, mint amire az elején számítottam. Bár az is biztos, hogy az utóbbi időben a férjemnél bárki jobb társaság.
- Pedig valóban nem értek hozzájuk – rázom meg a fejem határozottan -, csak amikor az ember annyiszor hall és lát valamit, azt egy idő után bemagolja, nem, igaz?
A pasas ezt követő mélyre ható megjegyzése a nőiességről és férfiasságról egy kicsit újra elhallgattat, főleg, amikor durvaságról beszél. Habár tudom, hogy ezt csak átvitt értelemben mondja, nem tudok elsiklani felette magamban.
- De igen, igaza van. Nem lehet ezt is különválasztani, hogy mi való a férfiaknak, és mi a nőknek – felelek halkan, miközben a férfi arcát méregetem a nedű kóstolása után, hogy vajon elnyeri-e a tetszését, amit választottam.
- Hát, hogyne – egyezek bele a koccintásba, mivel ugyebár a vendég kéri, én meg amúgy is azért vagyok itt, hogy ő kellemesen üsse el az időt vagy valami ilyesmi. Minden esetre Gabrielt a guta ütné meg, ha elüldözném a vendégét, mire visszatér a fontos ügye elintézéséből. Mondjuk, az az ördög ismét csak ki-kikandikál a balfülem mögül… - Bár, mint mondtam, én csak ritkán keresek rá alkalmat, hogy koccintsak – teszem hozzá, majd poharamat elegánsan a férfiéhez emelem, majd az kristályok finoman összekoccannak.
Kicsit örülök is, hogy a pasas a kertet választotta annak a helynek, ahol eltölthetjük az időt, hiszen ez a kedvenc helyem az egész házban, ráadásul magam terveztem meg. Ha időm akad, a mai napig részt veszek a növények gondozásában.
Figyelmesen hallgatom szavait, mikor áttérünk a család témára. Azt hiszem az este folyamán ez az egyik legőszintébb pillanatom, hiszen teljesen egyet tudok érteni minden egyes szavával.
- Mintha csak a számból vette volna ki a szavakat. Igaz, én egyke vagyok, de vannak unokatestvéreim, és értük is úgyszintén bármit megtennék – teszem hozzá én is a szavakat elmélázva. – Ezek szerint a húgainak igazán jó dolga van – mondom halkan az első elismerő szavakat a spanyol származású férfi felé. Talán, ha nekem is lenne egy hozzá hasonló bátyám, nem kellene tartanom Gabriel elnyomásától. Habár, ha ez a férfi is olyan, mint Gabriel, akkor nem kívánok magamnak ilyen testvért.
- Hm, igen, mondják, sokan - húzom el a számat valami cinikusféle mosolyra, amikor a másik megjegyezi, hogy Gabriel szerencsés, amiért én vagyok a felesége. Nem szeretem magamat fényezni, de tényleg nem ő az első ember, aki ezt mondja nekem. A fordítottját már egyáltalán nem tudom állítani.
- Nem tudom, milyen a plasztikai sebészek élete, de az biztos, hogy a nevük olykor sokkal ismertebbek a városban, mint egy egyszerű baleseti sebészé – nevetgélek újra halkan, de aztán ismét csak komolyabbra veszem a formát. – Félre, ne értsen, semmi bajom a plasztikai sebészekkel, de fordítva már tapasztaltam tőlük amolyan fellengzős stílust. Lehet, hogy maga nem egy közülük – kezdek bele aztán ismét csak őszintén, hiszen teljesen sosem tudtam meghazudtolni önmagam. Ezen kívül ez a téma teljesen Gabriel-mentes, lehetek egy kicsit lazább, ráadásul ez a Dr. Salazar valahogy azt is könnyebben eléri, hogy megeredjen a nyelvem és elégedjem magam, mint mások.
- Szóval igen, pont erre gondoltam én is, hogy a maga munkája sokkal kifinomultabb, mint az enyém, de ettől függetlenül semmi pénzért nem cserélném el azt a pörgést, ami nálunk van. Semmi se jobb érzés számomra, amikor valaki élet-halál közt lebeg és sikerül őt megmenteni…
A séta közben tovább figyelem a sötét hajú és elgondolkodó tekintetű sétapartnerem válaszát a kérdésemre, és azon kapom magam, hogy valóban érdekel, mit felel, nem csak az illem miatt.
- És, hogy érzi, Sidney-ben megtalálta a helyét, vagy innen is tovább megy? – vonom fel a szemöldököm érdeklődve. Mindig csodáltam, ha egy ember mer lépni, továbblépni. Én sajnos ragaszkodom a megszokott dolgokhoz, nehezen mozdulok ki a komfort zónámból, talán ezért is fogadom olyan nehezen el, hogy tönkrement a házasságom.
- Habár az előbb már félig válaszoltam a kérdésére, egyáltalában nem készít ki a hatalmas pörgés a sürgősségin. Sőt, valamiféle adrenalin-löketet ad, amitől jobban tudok teljesíteni, azt hiszem – válaszolok most én elgondolkodva, hiszen olyan régen volt már, hogy valakinek magamról beszéltem. – Már kislány korom óta orvos akartam lenni és soha nem gondoltam meg magam. Anyám ápolónő volt szintén a sürgősségin, talán a nyomdokaiba akartam lépni, nekem viszont már megadatott, hogy egyetemre járjak, neki nem – adom meg végül a kérdésére a választ.
A következő kérdés hallatán azonban ismét csak megáll bennem az ütő, és szerintem ez séta közben a mozdulataimon is meglátszik. Nem számítottam arra, hogy ma este egy idegennel – ráadásul férfival – a házasságomról kell beszélnem.
- Ó, hát ez egész elég meseszerű vagy rémálom – felelek azért kelletlenül. – Csak tudja, ahogy lenni szokott – hangom szarkasztikusan hangzik, mert az is.  - A családommal hazafelé tartottunk a kórházból, amikor egy maszkos, fegyveres férfi megtámadott bennünket, pontosabban az apámat. Gabriel pedig, mint egy hős lovag az utolsó pillanatban érkezett, és szó szerint megmentette az életét – mesélem el lassan a mára már betanult szöveget – valamikor jó magam is hittem az önzetlen férfi énjében, de már egyre jobban sejtem, hogy az egész egy megrendezett eset volt a párom részéről.
- És maga, Dr. Salazar? Létezik egy Mrs. Salazar is, aki magával tart az „utazása” során? – kérdezek én is vissza, ha már megosztottam vele az életem egy-egy bensőséges részletét, ami rám igazán nem jellemző. Na, meg amúgy sem árt egy-két dolgot megtudnom róla, ha már a férjemmel üzletel. Talán általa kideríthetek valami újat.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

A langyos szellő kellemesen járja át a ruhám alól kikandikáló testrészeimet, egészen békésen érzem magam, még akkor is, ha ezt a sétát pillanatnyilag egy idegennel teszem.
Ez a kert a mindenem, a szívem csücske az otthonunkban, ez jelenet számomra nyugalmat, kikapcsolódást, és talán azt hiszem, hogy valamiféle búvóhelyet is jelent a férjem elől.
- Ó, attól tartok, hogy ha az én ízvilágomba akar belekóstolni, akkor nem kap mást csak valami alkoholmentes gyümölcskoktélt – nevetem el magam halkan, hiszen nálam az alkoholbevitel mennyisége minimális. – És van egy olyan érzésem, hogy a doktor úr nem pont erre gondolt.
Most is, mint legtöbb esetben, ha semleges dolgokról van szó, őszinte vagyok, és talán az est sötétje vagy a kert harmóniája adja meg a hangulatot, de még jól is esik ez a kellemetlennek induló gardedámosdi. Viszont a válaszom is semleges, hárítok, még véletlenül se akarok Gabrielről semmi negatívat kijelenteni, hogy aztán többet beszéljünk róla a kelleténél.
Viszont úgy néz ki, hogy ezt a pasast nehéz lesz becsapni, mert pont rátapint, megérzi a szavaim mögött búvó szarkazmust, amire egyáltalán nem számítottam. Még véletlenül se akarom lerántani magamról az állarcot, azt viszont szívesen megtudnám, hogy vajon pontosan milyen közös ügyük is van a férjemmel, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a szép szavak ellenére valami piszkos ügy van a háttérben.
- Ha az, hogy bevallom, nem mindenben egyezik a véleményem a férjemmel, akkor legyek negatív – húzom halvány mosolyra aljkaimat. Az évek alatt már egész jól megtanultam színészkedni, habár ez egyáltalán nem én vagyok.
- De ne árulja el senkinek! – halkítom le a hangomat megjátszott félelemmel miközben mutató ujjamaz az ajkaim elé rakom, mintha csak valami óriási titokról rántanám le a leplet.
- Igen, a szüleim is a városban vannak. Az apámnak egy ingatlan cége van Gabriel „jó voltából” – felelek a családomra vonatkozó kérdése már egy kicsit elkomolyodva.
- A többiek viszont szülőfalumban maradtak, én egy egészen kicsi turista paradicsomból származom, Augusta-ból, néha még mindig visszavágyom, habár öt éves koromban költöztünk Sidney-be.
És ismét egy újabb belső információ. Ez a pasas egyszerűen kihozza belőlem azt, hogy be ne álljon a szám. Még az is lehet, hogy Gabriel bérelte fel azért, hogy kiszedje belőlem, valójában mit érzek vele kapcsolatban…..Na, jó, egy kicsit elszállt az agyad, Sophia!
- Női hiszti? – vonom fel a szemöldököm a testvéreiről való beszéde közben megjátszott felháborodással. – Hát ilyenek lennénk?
De azután újra kénytelen vagyok megereszteni egy őszinte mosolyt, amikor a „kertészünk” képességeit dicséri.
- Igen, valóban nagyszerű kertészek állnak a rendelkezésünkre, de be kell, valljam, ezt az egészet én álmodtam meg egyedül – kezdem tartózkodó mosollyal az arcomon kezemmel mutatva a talán végeláthatatlannak tűnő zöldes övezet irányába, mint az anya, amikor a gyermekéről beszél büszkén. – Sajnos mostanra már kevesebb időm jut erre az egészre, mint szeretném, de azért még így is minden változtatás előtt kikérik a véleményemet.
Felvonom ismét csak a szemöldököm, amikor visszakérdez arra, hogy vajon azt mondogatja-e valaki, hogy én szerencsés vagyok Gabriel mellett. Miféle kérdések?
- Biztos vagyok benne, hogy sokan lennének  a helyemben – felelek tömören gondolván itt a pozíciómra és az éltvitelemre a hites férjem mellett. Csak röviden, tömören válaszolok, még véletlenül se akarok belemenni a házasságom árnyalt részleteibe.
Azután figyelmesen hallgatom a monológját a plasztikai sebészekről szőt véleményéről. Mondjuk ezt, mint kollégáról nem is árt tudnom, és talán ezentúl majd másképp nézek rá a kórház falain belül is.
- Igen, sajnos ha az ember kezébe nem várt hatalom kerül, hajlamosak vagyunk elfeledkezni a Hippokratészi-esküről és arról, hogy honnan jöttünk, valójában mi a feladatunk és egyebek. Én ezért is nem vágyom többre, ami a munkát illeti. Habar bevallom, nem egyszer kacsingattam a gyermeksebészet felé – felelek elgondolkodva. – De maga ezek szerint a jók táborát erősíti. Én pedig majd igyekszem elvonatkoztatni a sztereotípiáktól.
- Ahogy maga is tapasztalja, csak ritkán jut időm a pihenésre, de őszintén én ezt nem is bánom, szeretem magam hasznosnak érezni – célzok itt a ma este váratlan fordulataira, hiszen ezt a társalgást is most Gabrielnek köszönhetem.
- Nem, sajnos nem jártam be annyi helyét, mint szeretnék. A munkám, na meg a férjem posztja a városba köt minket. De mindig azzal nyugtatom magam, hogy egyszer kiveszek egy hosszú szabadságot, és beutazom a világot - szaladnak ki számon ismét a vágyaim, gondolataim. Csak egyszerűen, őszintén. A biztos alapokról most inkább nem beszélnék, mert azt hiszem, lebuknék. – Akármilyen unalmasan hangzik is, az egyetemet is itt végeztem. Szóval maga igazán szerencsésnek mondhatja magát.

Végül aztán elérkezünk a kertem kedvenc részére, amiét én csak nyugalom szigetének nevezek. Fehér, fonott asztal és székek, egy apró vízesés csobogása rengeteg zöld növénnyel körülvéve.
Úgy néz ki, hogy a mi doktorunkat is megfogta ez a sarok, mert ő is azonnal helyet foglal a kerti kanapén, én pedig csatlakozok hozzá egy vele szemben álló székre helyezve hátsómat.
Hát, igen, a Gabriellel való „szerelmi történetem” pontosan úgy hangzik, mint egy igazi tündérmese. Mr. Salazar még csak nem is sejti, hogy én pontosan ezt gondolom erről, amit ő kimondott: előre megírt forgatókönyv. Méghozzá maga a férjem  által.
Istenem, mennyire naiv voltam, hogy ezt bevettem, de nem csak én, az apám is, ennek pedig azóta is isszuk a levét. Talán pontosan e-miatt is bízok meg ennyire nehezen az emberekben.
- Valóban, Gabriel mindig is tudta, hogy hívja fel magára a figyelmet. Mindig is adott a látszatra és mindennek megadja a módját – nevetem el magam a gondolataimmal ellenben  Alejandro szavait hallva.
Ezek után én is meghallgatom, hogy mit mond a leendő Mrs. Salazarról, de konstatálnom kell, hogy a doki még facér.
- Biztos vagyok benne, hogy maga is megtalálja a saját kis romantikus történetét. Már, ha akarja egyáltalán – jegyzem meg mosolyogva, hiszen manapság nem meglepő az sem, ha valaki egyáltalán nem is szándékozik megházasodnia. Nekem is azt kellett volna tennem. – Engem ilyen téren régimódinak neveltek a szüleim.
A férfi következő kijelentése azonban igazán meglep, minek hallatán alsó ajkamba harapok, majd újra felnevetek.
- Ó maga igazán nagyvonalú, azonban attól tartok, hogy a férjem ezzel nem értene egyet. És én sem – rázom a meg a fejem határozottan, hiszen nem áll szándékomban egy vendéget magára hagyni.
- Viszont, ha úgy gondolja, visszamehetünk a házba, szerintem Gabriel hamarosan megérkezik vagy nem – állok fel a szék kényelmet adó biztonságából, majd miután végig simítok a ruhámon, lassú léptekkel a villa felé veszem az irányt. ha ő is követ természetesen.
A nappali teraszajtajához érve ismét csak kissé elbizonytalanodok, mert úgy emlékszem, hogy becsuktam azt, most pedig tárva nyitva van.
- Azt hiszem, már meg is érkezett – jegyzem meg Gabrielre célozva, majd előre sietve gyorsítok kissé a lépéseimen, hiszen furcsa érzés kerít hatalmába.
Azonban ahogy közelebb lépek a méretes üvegajtóhoz, a nappali padlózatán egy eszméletlen testet pillantok meg.
- Steven…!!! – szűröm ki fogaim közt ijedten a testőröm nevét. Kiáltani szeretnék, de megdermedek, amikor meglátom a tarkója tájékáról csörgedező vértócsát.
Orvosként, ráadásul sürgősségisként, ilyen esetben már észrevétlen pillanatok alatt a sérült mellett lennék és a tőlem telhető legjobb módon adnék neki segítséget, most azonban teljesen ledermedek.
A sejtés, hogy mi történhetett, teljesen megbénítja a testemet. Látva a feldúlt nappalit, a törött poharakat, a lövésnyomokat. Az agyam tudja, mi történhette és mit kéne tennem, de a testem ledermed, mint aki odafagyott az ajtó elé. Egyszerűen tudtam, hogy mi történhetett, de még nem akartam elhinni…

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Nem tudom, mióta nem nevetek annyit, mert nem akarom saját magamat elemezni. Viszont, ha visszagondolok a fiatalabb éveimre, szinte állandóan kacaj hangjai törtek fel belőlem. Optimista voltam, szinte mindenen tudtam nevetni, mára azonban a rengeteg színészkedés, a Gabriel melletti élet, gondolom a starpás munka a kórházban, elvették tőlem ezt.
Most a doktor szavait hallva mégis nevetnem kell. Őszintén és szívből tör elé belőlem, nincs semmi álarc, csak én.
- Jaj, nem, a világért sem hiszem azt – válaszolom kapásból határozottan. – De így jobban belegondolva, tényleg úgy jött le, mintha valami megrögzött alkoholistának titulálnám magát – nevetek fel hangosan a helyzet komikumán. – Elnézést kérek, ne értsen félre! – teszem még hozzá, amikor sikerül kilábalnom a kacagás okozta kedélyállapotomból.
- Ha visszamegyünk a házba, mindenképp készítek magának egy általam kedvelt koktélt – teszem méghozzá huncut arccal. Soph, még csak az kell, hogy tényleg elüldözd a férjed jövedelmezőnek tűnő üzletfelét! Habár, mint azt mondtam, ez sem lenne egy rossz opció. Viszont akkor estére kettesben kellene maradnom a férjemmel, amihez még kevésbé van hangulatom.
Kissé abbahagyom az előbbi vigyorgást Mr. Salazar megállapítása után, amit történetesen rólam tesz.
- Ez viszont engem tölt el örömmel, hogy nem olyannak nézek ki – jelzem szavaimmal, s többet nem kívánok a témához fűzni, de valójában azt gondolom: Örülök, ha nem látja rajtam, hogy egy agresszív állattal élek együtt.
Igazából nem vagyok határozott, és nem is vagyok talpraesett, mint az ő állítja, hiszen, ha az lennék, akinek hisz, már rég kiléptem volna ebből a toxikus kapcsolatból.
- Úgy gondolom, hogy egész jól elvagyok itt Sidney-ben. Én egy kicsit másképp gondolom, mint maga. Szerintem egy ember bárhol megtalálhatja önmagát, ha azt csinálhatja, amit szeret – na meg, ha olyannal van együtt, akivel jól érzi magát – vonom meg a vállamat elgondolkodva, hiszen sosem vágytam arra, hogy másik városban éljek. – Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem vágyom világot látni.
- Á, értem – vigyorodom újra el, amikor Salazar közli velem, hogy a húgai bizony hisztisek. – Azt hiszem, nem vagyok hisztisnek mondható valóban, de biztos vagyok benne, hogy van az a pillanat, amikor belőlem is elő lehet ezt hozni.
Amikor elárulom, hogy a villát körülölelő hatalmas kertet én álmodtam meg, elismerést kapok a vendégünktől, de én ezt csak egy szerény mosollyal veszem tudomásul. Sohasem szerettem fényezni önmagam.
- Nincsenek vendéglátós terveink, de sose tudni – mosolygok tovább sejtelmesen a bajuszom alatt, miközben lábaimat keresztbe teszem, combomra könyökölök, és kézfejemmel megtámasztom államat. – De ha munkahelyet váltanék, ígérem, maga lesz az első, akit értesítek.
Amikor aztán ő is reagál a hatalom birtoklásával kapcsolatos megjegyzésemre, ismét csak elkomolyodom és így figyelem őt.
- Egyet értek minden egyes szavával – nem is tudja, hogy mennyire tapasztalanból beszélek, de aztán megreked bennem a szó, amikor a férfi tovább folytatja a történetét és az unokahúga tragikus belestét osztja meg velem. Erre nem számítottam, hogy ilyen fordulatot él meg a társalgásunk és ekkora mélységekbe megyünk bele.
- Istenem….., nagyon sajnálom, ez szörnyű emlék lehet – és azt is, hogy nemrégiben még ilyen mély sztereotípiás gondolatokkal voltam a plasztikai sebészek irányába – az ő irányába is - , most pedig kiderül, hogy nem akar mást, csak segíteni. – De köszönöm, hogy megosztotta velem.
- Érdekes, mindig azt mondjuk, hogy a külső nem fontos, csak a belső, aztán végül is mindig bebizonyosodik, hogy a szépségnek mennyire meghatározó szerepe van az életünkben. - Ezt gyakran tapasztalom a saját bőrömön nőként is a férfiak részéről, de ugyanúgy a nőkéről is, csak egykicsit más formában, pedig én valóban sosem hajtottam a tökéletes kinézetre.
- A gyerekekkel kapcsolatban pedig bizonyára sokan így érzünk, de egyelőre ez részemről csak egy terv – húzom el ajkaimat alig láthatóan. Gabriel ki lenne akadva, hogy most újra esti iskolába járogatnék.
- Ó, rengeteg – felelek olyan arccal, mint egy vágyódó kislány, amikor az utazás lesz a téma. – Természetesen a férjemmel is eljárunk nyaralni, de ezt csak ritkán tehetjük meg, a munka a városba köt mindkettőnket. – Na, meg nem is éppen Gabriel Green-nel terveznék meg egy világ körüli utazást, mert akkor félő, hogy csak a szálloda vagy az autó ablakából csodálhatnám meg az egyes vidékek látványosságait. – Talán kissé közhelyes, de első körben talán Európa nagyvárosai. Azután pedig az valami egzotikus vidéket szeretnék megnézni. Maga milyen helyeken jár már? Talán tud adni valami tanácsot, mit nem érdemes kihagyni – érdeklődőm ugyanolyan gyermeki kíváncsisággal.
Végül aztán áttérünk a számomra legutáltabb témára, a kapcsolatok témájára, ami közel sem a kedvencem, és ahogy a mérgező kapcsolat kerül fel a terítékre, úgy is tűnik el arcomról szinte el azonnal a lelkesedés sugara.
- Ezzel is egyet értek – jegyzem meg, amikor befejezi a hosszú monológot a kapcsolatok milyenségéről miközben nyelek egyet és a karórámra pillantok. Na, nem azért, mert unnám a társaságát, hanem egyszerűen csak nem akarok megint valami előre betanult szöveggel előállni, a valóságról azonban biztosan nem beszélek. Szóval talán nem illendő, hogy egy ilyen mélyreható beszéd után, csak ennyit füzök hozzá, de egyszerűen képtelen vagyok többet kinyögni.
Talán ezért is van az, hogy fel akar menteni a kötelező társalgásból? Amit persze én nem hagyok.
Ezután, ahogy azt ajánlom, visszaindulunk a kivilágított villa felé, bár akkor még nem sejtjünk, hogy mi vár ránk.
- Én pedig azt remélem, hogy nem voltam annyira szörnyű társaság, és nem unta halálra magát – nevetek huncutan, s habár azt még véletlenül sem ígérem neki, hogy fogok vele társalogni a kórházban is – pont az hiányzik, hogy a férjem férfiakkal lásson -, de magamban be kell, valljam, hogy már rég tudtam itthon ennyire elengedni magam, még ha csak egy tizenöt percről is volt szó.
Innentől kezdve azonban nincs időm tovább gondolkodni, az agyam helyére valami jéghideg rémület telepszik, amikor meglátom Steven élettelen testét a hófehér padlózaton elterülve.
Csak akkor sikerül kijózanodnom, amikor helyettem Salazar kapcsol, és a testhez szalad, majd pedig megragadja a karomat és magával ráncigál.
Szó nélkül vele tartok, főleg azért, mert még mindig nem vagyok teljesen magámnál.
Csak akkor térnek vissza belém értelmes gondolatok, amikor már a bárpult „biztonságában” guggolok. Haragszom magamra, amiért képtelen voltam odarohanni a testőrhöz, haragszok az egész helyzetre, de legjobban Gabrielre haragszom, mert biztos vagyok benne, hogy ez az ő hibája.
- Nem, nincs! – rázom meg határozottan a fejem nagyokat lélegezve, amikor a társam megkérdezi, hogy van-e arról fogalmam, hogy mi lehet ez.
- De Gabriel tisztsége mellett szinte bárkik lehetek, de nem tudom, mit akarhatnak – teszem hozzá zilálva a félelemtől, de azért próbálok ura lenni a helyzetnek.
- Ezek profik, az biztos – jegyzem meg, miután elveszik a házban az áramot és ezzel próbálnak elvágni a külvilágtól, mintha a másik legalább is ezt nem érhetné fel ésszel. Talán még egyetlen reménységem van.
- Van magánál telefon? Talán tudjuk értesíteni a kapunál álló embereinket vagy a rendőrséget – mondom ki az ötletet, ami legelőször eszembe jut, de van egy olyan érzésem, hogy az ottani őr is hasonlóan járt, mint Steven.
- De ha nincs, Gabriel irodájában van egy analóg telefonkészülék is pontosan áramszünet esetére. Csak nem tudom, hogy juthatnánk el oda – fújom ki a mélyen beszedett levegőt, mire azt hiszem, kezd helyre állni a szervezetem.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Az egész „feladat” nem tűnik annyira szörnyűnek, mint azt az első pillanatokban képzeltem, habár azzal a tervemmel, hogy esetleg kiszedek valamit Dr. Salazarból Gabriellel kapcsolatban semerre sem haladtam, s még mindig csak valami fejemben meglévő kósza ötletfoszlány. A tettek mezejére valahogy nem sikerül lépnem.
Talán azért nem, mert nem sűrűn csinálok ilyet, és talán azért is, mert ha egyszer elindulok lefelé a lavinán, ha bárkinek is elárulom, hogy a házasságom egy tragikomédia, akkor elveszítem az álcámat és kénytelen leszek valóban felvenni a kesztyűt a férjem ellen.
A doktor úr egyébként teljesen normálisnak tűnik, kellemes beszélgetőpartner, intelligens, értelmes és mély gondolatai vannak, de ha Gabriellel üzletelget, pontosabban a húga, akkor valami nagyon nem stimmelhet talán az egész családjával.
- Jaj, nem, tényleg nem szerettem volna modortalan lenni – ejtek még meg egy utolsó halvány mosolyt miközben finoman tagadólag megrázom fejemet azzal kapcsolatban, hogy a férfit majdnem alkoholistának tituláltam. Azonban kissé meg is nyugszom, amikor látom, hogy ezzel egyáltalán nem sértettem meg, és érti a viccet.
Ritka dolog, hogy egy férfi ennyire mélyenszántóan belemegy női gondolatokba és hozzá tud szólni, ráadásul még érdeklik is a nők gondolatai.
Szóval csak komoly arccal figyelem, amikor szavaival megcáfolja véleményemet, s neki bizony nem elég, hogy csupán azt tegye, amit szeret.
Habár nem látszik rajtam, de szavaival párszor gyomron is szúr, hiszen, ha már a negatív talaj a téma, én már csak tudnék róla mesélni.
- Igen, azt hiszem, ilyesmit már tapasztaltunk mindannyian bizonyos helyekkel kapcsolatban, de számomra ez sosem volt egy egész városra kiterjedő. Habár, mint az előbb mondtam, nem jártam még olyan sok helyen, mint szerettem volna – válaszolok elgondolkodva. – Vagy talán Sidney számomra pont az a hely, ami azzal a bizonyos melegséggel járja át a szívemet, mint azt ön is említette.
Na, persze, ha csak azon múlna, hogy nem látom többet Gabrielt, hogy el kell hagynom ezt a várost, szó nélkül rohannék, még a kofferomat se pakolnám össze.
Viszont a pasas következő megjegyzése meglep. Egyszerre lep meg és hoz zavarba a kijelentésével, miszerint kíváncsi arra, hogy egy olyan nő, mint én milyen, ha tombolni kezd.
Most kérdezzek rá, hogy mégis milyen nő vagyok én? Milyennek látszódom egy kívülálló számára? Neeeeem. Akkor attól tartok, belekezdenénk az elemzésembe, azt pedig még véletlenül sem akarom.
- Talán egyszer része lesz ilyesmiben – ütöm el a témát végül egy nevetéssel. – Mármint, ha egyszer megnősül.
A szomorú emlék, amit a jelenlétemben mesél el, engem is megráz, hiszen mindig is könnyen tudtam azonosulni mások fájdalmával. Habár ezt a sérülést valóban már semmi sem tudja begyógyítani.
Látszik rajta, hogy a munkáját is komolyan veszi, hogy a hivatásának tekinti és nem csak a külsőségekkel törődik, hanem a munkája pszichológiai részével is.
- Félek, hogy akkor egyhamar nem kapja meg tőlem a választ, hiszen önszántamból nem szándékozom kés alá feküdni – mosolyodom el megjegyzésén, amikor számomra is felteszi azt a bizonyos kérdést, amit a betegeinek szokott.
Habár azért is nem fűlik a fogam a válaszadáshoz, mert jelenleg magam sem vagyok biztos abban, hogy ki is vagyok. Nincs semmi bajom azokkal, akik igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat akár esztétikai okból, viszont tény az is, hogy nincs problémám a külsőmmel, de még ha lenne, akkor sem gondolom, hogy foglalkoznék plasztikázással.
Szerencsére hamarosan kellemesebb vizek felé evezünk, azaz az utazási lehetőségeimet latolgatjuk.
- Lehet, hogy megfogadom a tanácsát. Mindig is szerettem volna elmenni egy olyan színes és változatos helyre, mint Mexikó – bólogatok mosolyogva, amikor úti célként szülővárosát, az otthonát ajánlja nekem. Attól tartok azonban, hogy a közeljövőben ezek csak álmok maradnak a részemről.
- Rendben. legközelebb, ha a férjemnél jár, mindenképp keverek magának egy egészséges koktélt – felelem már majdnem a teraszajtóhoz érve, de aztán a koktél gondolata már csak valami régi emléknek tűnik a feltörekvő aggodalmas gondolatok sokasága mellett.
Nem vagyok egy akcióhős típus, azt biztosan állíthatom. Habár a Gabriel melletti életből, a testőrök állandó jelenlétében valahol számításba veszi az ember lánya ezt az opciót is az életében, hogy egyszer csak valaki megtámadja vagy életveszélybe kerül, de valahogy mégsem sejtettem soha, hogy ilyen lehet átélni azt a pillanatot.
- Gondolja, hogy Gabriel rendezte el az egészet? Hogy megölessen? Vagy magát? – kérdezem kissé lihegő hangom felvont szemöldökkel már a bárpult délibábos biztonságában. – Na, ne nevetessen! - Akármiylen szörnyű ember is Gabriel green, biztos vagyok benne, hogy nem kívánj azt, hogy bajom essen.
- És igazából ilyen még soha nem fordult elő ez idáig. Csak most, hogy maga itt van…. – szalad ki számon idegesen, de aztán már meg is bánom, hiszen nem áll szándékomban őt sem gyanúsítgatni. Ráadásul sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy egymást célozgassuk.
- De nem, nem tudok semmiről…- rázom meg a fejem, amikor megkérdezi, hogy történt e valami furcsaság mostanság velünk. – Viszont, tudja, ha valaki valamilyen magasabb poszton van, mindig akadnak ellenségei – teszem hozzá már kissé bizonytalanul, mert mégis van egy olyan érzésem, hogy ez nem a Városi Tanács elnökének szól, sokkal inkább Gabriel ama bizonyos sötét énjének, aminek létezéséről nekem tudnom sem lenne szabad. Viszont még most sem áll szándékomban ezeket a vészes gondolatokat megosztani egy idegennel.
- Miért is lenne szerencsénk? – gondolkodom el fennhangon, amikor a férfi közli velem, hogy nem áll rendelkezésünkre semmilyen telekommunikációs eszköz.
Viszont azt is azonnal leszűröm, hogy ez a férfi, akit ma ismertem meg, az első pertől kezdve megragadta az irányítást, amit én jelen esetben egyáltalán nem bánok. Sőt, inkább úgy iszom a szavait, mintha csak valami gyerek lennék hozzá képest, és tőle függene az életem. Nos, azt hiszem, ez pontosan így is van.
Amikor rákérdez a fegyverre, érzem, hogy az arcom szürkéből fehérre vált át, és bizonytalan vagyok abban, hogy elmondjam azt, amiről tudnom sem kellene.
- A klubszobában vannak vadászpuskák… tudja…- felelem halkan, hogy a betolakodók ne hallják meg a hangunkat és a tervet. – És a férjem dolgozószobájában. A széfben van egy igazi pisztoly is. A fajtáját sajnos nem ismerem – teszem hozzá ugyanolyan bizonytalanul. Viszont részletezni egyáltalán nincs kedvem, hogy azt éppenséggel véletlenül találtam meg, amikor a férjem után kutattam.
Emlékszem, a hideg acél megérintése után napokig alig tudtam aludni. A tény, hogy a férjemnek fegyvere van, és talán már meg is ölt vele valakit, mély sebet ütött szívembe. Ekkor láttam be igazán, hogy teljesen elvesztettem, és ő is engem.
- Maga…tudja használni? – fordulok most elkerekedő szemekkel az orvos kollégám felé. Kissé meglepő, hogy egy orvos át tud menni Rambo-üzemmódba is, de úgy ítélem meg szavaiból, hogy konyít valamicskét az ilyesmihez. Tőlem bizonyosan jobban.
Ezután lassan megindulunk kifelé a bárpult takarásából – pontosabban és Salazar nyomában –, de ekkor halk beszélgetésre leszünk figyelmesek, a hangokat viszont sajnos nem tudom beazonosítani. Azt is látom, hogy a jelenlegi „társam” választ vár tőlem, de nem tudok segíteni.
Csak ártatlanul megrázom a fejem, jelezve, hogy fogalmam sincs, kik ezek az alakok és mit akarhatnak tőlünk, de van egy olyan érzésem, hogy nem engem.
- Nem látom sehol. Green nincs a villában – hallom ki most végre ez egyik betolakodó érdes hangját.
- Akkor hívd a főnököt, hogy mi legyen a nővel meg az ipsével! – utasítja a másik a mélyhangút.
Ezután fél perc csend következik, majd a hangokból ítélve úgy néz ki, hogy jelentkeztek a vonal másik végét.
- Főnök, a célszemély nem tartózkodik itthon. A személyzet nagy részével végeztünk – erre a szemeim úgy érzem, kiugranak a helyéből, ajkaik pedig levegőért kapkodnak a félelem árnyékában. – Mi legyen az asszonnyal…..? – Itt aztán félbeszakíthatják a telefonáló férfit, mert nem hallom a hangját tovább.
- Minden szemtanút ki kell iktatni – jelenti ki hamarosan mégis határozott hangon, amitől azt hiszem, végül is úrrá lesz rajtam a félelem, és ismét csak képtelen vagyok megmozdulni. A hideg falnak dőlve próbálok kiutat találni a reménytelen helyzetből, de azt hiszem, a tény, hogy hamarosan meghalok, teljesen lebénítja az agyamat.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Azt este odakint kifejezetten kellemesnek mondható, és talán már egyáltalán nem is bánom, hogy kirángattak ide a nappali mesterséges világából. Még akkor sem, ha az, aki miatt megszakítottam addigi tevékenységemet, maga Gabriel volt.
Habár kaptam rá egy korrekt és értelmes választ, még mindig elképzelésem sincs arról, hogy valójában milyen ügye lehet ennek az egész normálisnak tűnő doktornak a férjemmel – illetve a húgának. (Még érthetetlenebb.)
- Igen, feltételezem, találkozott már rosszabbal is – helyeslek végül is halkan, amikor az orvos biztosít arról, hogy távol áll tőlem a modortalanság fogalma. Amiben azért igazat kell adnom neki, hiszen tényleg nem vagyok bunkó természetű, még akkor sem, ha valójában melegebb égtájakra kívánok bizonyos személyeket.
- És valóban az – helyeslek megint csak miközben még pár enyhe bólogató fejmozdulatot is hozzáteszek, hogy ezzel is jelezzem, Sidney egy érdekes és különleges város számomra is.
- Hm.  Hát az a helyzet, hogy most így nem tudnék választani. Azt hiszem, mindkét világ vonz, tehát nyilván elmennék színesebb, zajosabb helyekre is, de szívesen felfedeznék olyan vidékeket is, melyek mentesek a modern világ zajaitól – válaszolok kissé ábrándozva, mert félő, hogy a világ felfedezésére sajnos sosem lesz igazán alkalmam. – Minden esetre, ha egyszer a nyakamba veszem a világot, Mexikó az első helyek közt lesz, amit meg akarok látogatni – mosolyodom el egy kacsintás keretében, hiszen Mr. Salazar valóban felkeltette az érdeklődésem, ami a szülővárosát illeti.
- Ó, hát, köszönöm, azt hiszem – mondom kissé pironkodva, majd ismét halkan felnevetve az orvos bókján, amit nyilván ő nem annak szán, de megnyugtató, hogy szerinte nincs szükségem plasztikai beavatkozásra.
Habár azzal is tisztában vagyok, hogy ezt az egész témát kissé elvontabban elemezné, de nincs az az isten, hogy én egy idegennek betekintést nyerjek jelenleg kissé megtört lelki világomba. Félre értés ne essék, távol álljon tőlem a depresszió bárminemű formája, de az is biztos, hogy az utóbbi időben sokkal bizalmatlanabb vagyok az emberekkel szemben, és igazából nem az vagyok, aki voltam, vagyis nem tudom pontosan, most ki/mi vagyok.
Ezen kívül abban is biztos vagyok, hogy elkezdenék magamról beszélni, egy Alejandro Salazarhoz hasonló szakember nyilván azonnal leszűrné, hogy nincs minden rendben, és még csak az hiányozna, ha beárulna Gabrielnél.
Amilyen kellemesnek tűnt eddig ez a virágillatos este, olyan hamar átvált az ellenkezőjébe, hogy azt mi észre se vesszük.
Azután a történtek látták, csak kapkodom a fejem, és úgy érzem magam, mint ha valami akció filmbe csöppentem volna.
A vértócsa látványa a hófehér márványkövön, a hirtelen házat beborító sötétség, a néma, szinte vágható csend, elsőre mind olyan benyomást kelt, mintha nem is lennék ennek a történetnek a közvetlen főszereplője. Egészen addig a percig nem akarom bevallani magamnak, hogy konkrétan mi is történik, amikor abból a bizonyos telefonbeszélgetésből ki nem derül, hogy mi bizony ma este meg fogunk halni. Mert, ha ilyen emberek meg akarnak bennünket ölni, mégis mi akadályozná meg őket benne? Én képtelen lennék megvédeni magam, Alejandro pedig egy orvos, nem hinném, hogy valami szuperügynöki képességei vannak.
- Számomra szokatlan ez az egész helyzet, igazából még sosem kerültem életveszélybe – suttogom halkan, amikor Salazar szabadkozni kezd, hogy ő egyáltalán nem Gabrielt gyanúsítja a betöréssel. Én viszont egy szavát sem hiszem el. persze, hogy arra gondolt, mint ahogy én is. Sajnos az új információk alapján, amiket a férjemről megtudtam, simán el tudom képzelni, hogy képes lenne megöletni valakit, azonban nem hinném, hogy képes lenne veszélyeztetni az életem. Ha meg akart volna ölni vagy öletni, már régebben megtette volna, és szerintem sokkal csendesebb módon. – Úgyhogy elnézést, ha kissé le vagyok fagyva, de kissé rosszul érintenek is a földön fekvő hullák.
Aztán azért a tagadását számomra semmissé teszi azzal a kijelentésével, hogy neki furcsa az egész egybeesés, mármint Gabriel hirtelen távozása és a fegyveres támadás. Bennem pedig csak még jobban megerősíti előző gondolataimat.
- Higgye el, fogalmam sincs, hogy mit akarnak vagy, hogy kik ezek a emberek – állítom határozottan, amikor a spanyol férfi tovább erősködik, hogy egy ilyen kaliberű támadásra nyomós indok kell. Valóban nem hazudtam, még csak elképzelésem sincs arról, mi történik.
- Mivel egymás mellett van a két helyiség, körülbelül egyszerre tudnánk elérni őket. Már csak valahogy el kéne oda jutni – felelem nem túl lelkesen, csak amolyan robotszerűen, mert szinte egyáltalán nem bízom abban, hogy a nappaliból bárhová is eljutunk.
Viszont, amikor Alejandro kijelenti, hogy ismeri a fegyverekkel, először kissé elkerekedett szemekkel nézek rá, majd felcsillant előttem egy halvány reménysugár is, hogy talán mégis megmenekülhetünk. Valóban meglep, hogy egy ilyen férfinek efféle szenvedélye. Habár, ha szintén benne van valamiféleképp az alvilágban, mint a férjem, akkor talán annyira nem is furcsa… Most azonban ezt mégis inkább pozitívumként fogom fel, mint ellenkezőjének.
Ugyan azt nem tudom, hogy miért gondolom azt, hogy ez a férfi engem is meg fog védeni, azt nem tudom, ez egyszerűen csak egy megérzés, egy megérzés, hogy megbízhatok benne és talán rá bízhatom az életem.
Viszont, amikor eljön az előbb említett pillanat, hogy ezek a betolakodók most le fognak vadászni minket, ennek ellenére ismét kicsúszik lábam alól a talaj, Dr. Salazar azonban ismét olyan dolgot tesz, amire nem számítok.
Ismét csak tágra nyílt tekintettel meredek szemeibe, amikor hirtelen közelebb hajol hozzám, és számra tapasztja egyik kezét, s egészet addig így tesz, amíg nem sikerül engem megnyugtatnia. Valóban sikerül ezt elérnie, már amennyire ez egy ilyen helyzetben lehetséges.
Miután ez megtörténik, tisztában vagyok vele, hogy cselekedni kell, azonban azt nem tudom milyen formában.
Mire bármilyen ötletem is lenne, Alejandro máris cselekszik, és már csak azt veszem észre, hogy lefogja az egyik pasast, akinek a fegyvere azonban a padlóra puffan.
Ekkor azonban ismét egy olyan helyzetbe kerülök, ami nagyon távol áll tőlem.
Hallom az orvos kolléga utasító szavait, látom a rideg fegyvert a földön, és azt is tudom, hogy én vagyok az egyetlen, aki fel tudja venni azt. Azzal is tisztában vagyok, hogy igaza van.
Egy ideig hezitálok, de aztán lehajolok és megragadom a hideg fémfegyvert.
Lassan felemelem azt a támadó irányába, ujjamat vélhetően a ravaszra helyezem - habár még sosem volt a kezemben fegyver -, de egyszerűen képtelen vagyok tovább menni.
Kezeim szemmel láthatóan reszketnek, és Alejandro hiába kér, utasít, én képtelen vagyok kioltani egy életet.
Azon agyalok, hogy talán lábon kellene lőnöm az idegen alakot, azzal talán már harcképtelenné teszem, de azzal ugyanúgy megszegem orvosi mivoltomat, így egyelőre csak fejben van meg ez az ötlet.
Mielőbb megvalósíthatnám „nagy” tervemet, csak azon kapom magam, hogy a hátam mögött hirtelen valami megragadja a nyakamat, majd valami jéghideg fémet présel a nyakamhoz.
- Dobd el a pisztolyt, kiscica, mert ha nem teszed, először kárt teszek a szép kis pofidban, felvagdalom azt, és csak utána öllek meg téged is, meg a pasidat is. Bár ki tudja, lehet, hogy előtte elszórakozom veled – súgja fülembe érdes hangon a támadóm, miközben csak egy amolyan „sajnálom- tekintetet” tudok oda vetni Salazar felé, hiszen azt hiszem, ezt rendesen elcsesztem.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

A sors furcsán és kiszámíthatatlanul tudja irányítani az életüket, és olyankor olyan fordulatokat mutat meg, amire legrosszabb rémálmainkban sem gondolnánk. A ma este egy tipikus példa erre…
- Én magam talán nem fogalmaznék ilyen drasztikusan – nevetem el magam, amikor az orvos kolléga jellemzi, hogy némely esetemben mit is kapunk mi a betegeinktől. – De valóban igaza van, Dr. Salazar, a balesetin elég sok ilyen esettel tud találkozni az ember lánya. Viszont már megtanultam az ilyen helyzeteket kezelni, és nem figyelembe venni. Olyankor csak arra tudok koncentrálni, hogy megmentsem a beteg életét, akárkiről is van szó… - kezdek bele lelkesen, bár a mondatóm végére egy kicsit elhalkulni látszanak a belőlem áradó hangok. Tény, hogy a munkahelyemen több kellemetlen és bunkó emberrel, beteggel találkozom, mint szeretnék, de még így is jobban érzem magam a kórházban, mint a saját otthonomban. – És ettől függetlenül, én próbálok nem ilyen lenni, és nem átvenni ezt a stílust - mosolyodom el újra halványan.
- Ó, igen, teljesen egyet értek – jegyzem csak meg halkan, de aztán kíváncsi, kislányos arckifejezéssel hallgatom, ahogy Andro a mexikói szokásokról és hiedelmekről mesél nekem.
- Erről hallottam már, de biztosan más lehet élőben átélni, részt venni egy ilyen eseményen, mint amikor ezt egy dokumentumfilmben vagy mozvásznon látja az ember, esetleg olvas róla – bólogatok elgondolkodva, mert ez a doktor nagyon meg akarja hozni a kedvem az utazáshoz, habár legbelül tudom, hogy erre a közeljövőben nincs sok esélyem, legalább is nem Gabriel nélkül. – De azért kihangsúlyozom, hogy ha Mexikóba megyek, nem egy temetésbe szeretnék betekintést nyerni, akkor inkább valamiféle fesztiválra mennék el.
- Maga is hisz ezekben a dolgokban? Mármint a túlvilágban? – kérdezem meg hirtelen, nem is gondolkodva azon, hogy illendő-e az ilyesmi vagy nem. Jómagam a tudomány embereként nem igazán hiszek semmi természetfeletti vagy halál utáni fizikai dologban, de Salazar úgy beszélt erről az egészről, mintha hinne szülőföldje misztikumában, ami természetesen nem baj, csak kíváncsisággal tölt el.
És igen, pár perccel később egy igen csak fontos kérdésnek tűnhet a halál utáni élet és egyebek, hiszen úgy néz ki, hogy hamarosan Andro és én meg is tapasztalhatjuk, hogy mi vár ránk a halál után…
- Abban biztos lehet, hogy megteszem, már ha valóban túléljük…- reagálok ijedt arckifejezéssel, hiszen ekkor bizonyosodik meg bennem a tény, hogy valóban életveszélyben vagyunk.
Még sohasem kellett a saját életemért küzdeni, mindig csak mások, a betegeim élete volt a tét. Akkor, azokban a pillanatokban mindent bele adok, kihozom magamból a maximumot, most nem tudom, mitévő legyek. Ha a saját életemről van szó, életképtelennek érzem magam, mert nem tudom, hogy kell megvédeni önmagam.
És most, csak most látom, hogy mennyire szükségem lett volna arre, hogy eljárjak valami önvédelmi kurzusra, hogy tanuljak valami harcművészetet is az edzőtermen és a futáson kívül. Megfogadom magamnak, hogy ha bármi esély van erre, hogy túléljük ezt az éjszakai kalandot, akkor beiratkozom valahová.
Nem igazán tetszik, amilyen stílusban Andro beszél Gabrielről, de nem a férjem tekintélye miatt, inkább azért, mert úgy érzem, az orvos is tudja, megerősít abban, hogy Gabriel rosszban sántikál. Mindig reménykedtem benne, hogy az ember, akivel élek, talán nem olyan rossz, mint azt sejtem, de az idő csak még inkább az én igazamat iagazolja.
Itt és most azonban csak Alejandro Salazar és én vagyunk, ő az, akiben meg kell, akiben muszáj megbíznom. Az egyetlen mentsváram, ha túl akarom ezt az egészet élni.
Akkor, amikor kezét számra helyezi, és jelzi, hogy maradjak csendben, mint egy jókislány, örömmel engedelmeskedem neki, ráadásul tekintetével még megnyugtatnia is sikerül engem. Jelen pillanatban az sem érdekel, ha egy követ fújnak a férjemmel és pont olyan bűnöző, mint ő, úgy érzem, segíteni fog nekem.
Hamarosan el is kezdődik a mi kis kétes kimenetelű akciófilmünk, habár személyemmel, azt hiszem, inkább hátráltatom a mi hősünket, de ilyen figura a mozifilmekben is van mindig.
Ezt a tényt, akkor érzem igazán, amikor a velem egy oldalon álló spanyol férfi bevetésbe kezd, majd végül rám hárul egy nehezebb rész, képtelen vagyok teljesíteni a kérését, és úgy általában bármit is.
Mint mondtam, nem sűrűn kerülök ilyen helyzetbe, ez nem az én aszalom, ráadásul az emberölés szemben áll minden egyes elvemmel, még akkor is, ha ezzel talán a saját életemet menteném.
Azután pontosan e-miatt kerülünk olyan helyzetbe, hogy hirtelen megfordul a kocka és a betörők kerülnek ismét, egy szempillantás alatt fölénybe. Persze csakis miattam.
A torkomra helyezett hideg fém hatására megint csak nem mozdulok, Alejandro pedig képes a saját életét kockáztatni miattam, amivel újabb meglepetéssel szolgál.
- Nem! – nyögöm ki kábán, ám határozottan, amikor olyan cserélt ajánl fel az alvilágiaknak, hogy az szabadon engedésemért cserébe, őt vigyék el túsznak. Még csak az hiányzik, hogy meghaljon miattam.
Viszont az én ellenvetésemre senki nem figyel, az események pedig újra pörögni kezdenek körülöttem.
Csak némán hallgatom az ide-oda cikázó szavakat, és jelen pillanatban bele se akarok gondolni abba, mit is jelentene az én „bejáratásom”, amit nyilván tudtam. Viszont ami meglep, és amitől egyben meg is könnyebbülök, hogy ez a két idióta a saját malmára hajtja a vizet és képesek ellenszegülni a főnöküknek, ami egyértelműen arra utasította őket, hogy gyilkoljon le bennünket.
Fogaimat összeszorítom, és olyan arcot vágok, mint aki citromba harapott, amikor a kezemből elkacsmart fegyverrel tarkón ütik Alejandro-t, de mivel fájdalom különösebb jelét nem látom rajta, megnyugtatom magam, hogy nincs komolya baja.
Közben azt is megállapítom, hogy ezeket a pacákokat nem sok ésszel áldotta meg a jóisten, aminek szívesen hangot is adnék és az orruk alá dörgölnék, de tisztában vagyok vele, hogy itt a hallgatás most aranyat ér, hiszen még véletlenül se akarom felhívni a figyelmüket a bakijaikra.
A szexrabszolgás kijelentésre gyilkos szemeket és karmokat növesztek, de nálam még mindig a józanész diktál, így nem próbálok meg bemosni egyet a pisztolyt tartó férfinek.
Ezután a klubszobába tuszkolnak bennünket, ami kicsit megnyugtat, mert így legalább van még valami remény a szabadulásra. Ráadásul ismét csak megbizonyosodok az ész hiányáról az ellenségek felől.
- Igen, jól, azt hiszem. Már, ha nem vesszük számításba, hogy a lehetőségeim: vagy meghalok vagy szexrabszolga lesz belőlem – felelek őszintén egy kis humoros vegyítéssel. Valahogy mindig próbáltam optimista maradni az életben, hát most sem akarom elveszíteni önmagam.
- És te? – próbálom fejemet úgy fordítani, hogy ránézzek a hátam mögé kötözött férfire. Most már én sem érzem szükségét a magázódásnak, hiszen az életemet köszönhetem neki, valamit talán ő az utolsó emberi lény, akit látni fogok életem során.
- Alejandro, sajnálom. Az egészet elcsesztem, de egyszerűen képtelen voltam meghúzni a ravaszt. – Dúl bennem a lelkiismeret-furdalás és önmagam hibáztatása, ez nem is kérdés.
- És köszönöm, hogy megmentettél, de nem lettél volna köteles megmenteni az életemet, azaz magadat ajánlani helyettem – teszem hozzá hálásan egy sóhaj keretében.
- Alejandro, tudnom kellene valamit rólad, amit eddig nem tudtam? - vonom fel szemöldököm arra célozva, hogy tulajdonképpen az ő neve miatt vagyunk itt, ahol vagyunk, illetve nem öltek meg bennünket egyelőre.
- Viszont arról legalább meggyőződhettünk, hogy ezek az emberek se nem profik, se nem okosak. Egy profi semmiképp sem szegül ellen a vezetője parancsának, egy okos ember, pedig sose zárt volna be bennünket egy olyan szobába, ahol vadászfegyverek és kések vannak elhelyezve – magyarázom immáron összeszedve magam miközben kiadom magamból minden gondolatomat. Szerintem ezek a barmok szét se néztek  a helyiségben.
- Azt már tudjuk, hogy az igazi célpont Gabriel lehet, hiszen hallottuk a telefonbeszélgetést, hogy elsősorban őt keresik. Annyit elmondhatok, hogy Gabrielt nem kell félteni, nem egy elveszett férfi, ha az életéről van szó. Biztos vagyok benne, hogy elbánna ezekkel is odakint, már ha valamikor még hazaérkezik. Hacsak nincs már ő is ilyen helyzetben, mint mi ketten – mondom tovább, miközben próbálok kezeimet kihúzni a kötél fogságából, ami esélytelen.
- Rambo-nak könnyű dolga lenne ebben a szobában, nézd a késeket és puskákat! Meg neked is, ha már értesz hozzájuk – bökök fejemmel a fegyvertartó vitrinek felé. – De attól tartok, hogy ebből nem tudunk kiszabadulni – nézek elkeseredetten megkötözött kezeim irányába, de ekkor észreveszem, hogy a vállam irányában a krém-fehér ruhám vörös színbe váltott át. – Nagyszerű, ezt a ruhát meg dobhatom ki – veszem elő ismét az előbbi fekete humoromat. – Azt hiszem, sikerült engem megsérteni a késsel, de biztos vagyok benne, hogy semmi komoly.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Sophia & Andro

"Curiosity is gluttony. To see is to devour."

- Á, meg sem lepődöm – mosolyodom el válaszán a hittel kapcsolatban, miközben kissé megharapom alsó ajkamat. Ez a férfi is eléggé komplexnek tűnik, nem csak a vallása, habár azt még magam sem tudom, hogy jó vagy sem. De abban biztos vagyok már most, hogy ő sok mindenben különbözik, a beskatulyázott átlag férfitól.
- Rendben, egy másik alkalommal. Most igazán kíváncsivá tett – reagálok őszintén, habár ez inkább a mondandóm második részére vonatkozik, hiszen van egy olyan érzésem, hogy úgysem lesz alkalmunk arra a második alkalomra. Ha meg is látogat még bennünket, akkor Gabriellel lesz dolga, ő pedig nem hinném, hogy preferálná, ha részt vennék kétes ügyeinek megvitatásában. Nem tudom, miért, de legbelül egyszerűen elkönyveltem, hogy csakis ilyesmiről lehet szó. Egyébként meg az utóbbi időben nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy új barátságokat kössek.

Az est kellemes, lágy-meleg fuvallataival megtöltött nyugalma, a kertben burjánzó növények üdítő illata, a már-már szórakoztatónak tűnő, könnyed beszélgetés egy idegennel, szempillantás alatt változnak át emlékfoszlánnyá, mintha ezer év történései lennének, és nem a mai estéé.
Helyébe lép a döbbent némaság, a szívfagyasztó félelem, mintha nem is velem történne ez az egész. Ijesztő képek, vér látványa, ismeretlen félelem, idegen zajok és emberek a feldúlt házunkban és hasonló képek jelennek meg előttem. Az nem lehet, hogy ez az egész velem történik, ráadásul az otthonomban.
Nem tudom, nem akarom elhinni, hogy mindez a valóság, teljesen leblokkolok, elveszítem önmagam, eluralkodik rajtam a rémület, képtelen vagyok irányítani a saját testemet.
Életemben csak egyetlen egyszer fordult elő velem hasonló, amikor az apámat megtámadták azon a bizonyos estén, de ott nem volt időm a félelemre, hiszen Gabriel gyorsan cselekedett, s ezzel együtt meg is pecsételődött a sorsom.
Nyilvánvaló, hogy ha Gabriel nem lenne most az életem része, a mai este sem így alakult volna, hiszen biztos vagyok benne, hogy ezek az állatok nem engem akarnak, még csak nem is Salazart…
Csak Alejandro hangja és önbizalma az, ami nem engedi, hogy teljesen szétcsússzak, az húz ki a jeges melankóliámból, csakis ettől tudom magam összeszedni és újra értelmes gondolatokat táplálni a fejemben. Ami mondjuk ki, eléggé meglepő, tekintve azt, hogy pár perce még rá is gyanakodtam.

- Igazán remek kilátása van mindkettőnknek – jegyzem meg fanyalogva, szarkasztikusan, hiszen, ha már a szabadságommal nem rendelkezem és talán pár perc múlva életben sem leszek, akkor legalább maradjunk meg a humorunknál, ha lehet.
Annyi mindent történt velünk olyan rövid idő alatt, hogy a nem régi rémületet és fagyott állapotot sikerült legyőznöm és úrrá lenni rajtuk, ami azt hiszem, mindkettőnk számára kedvezőbb állapot.
- A rossz enyhe kifejezés, de te most is úriember vagy, ahogy látom – ingatom meg a fejemet, amikor ő természetesen nem hibáztat engem, amiért nem tudtam meghúzni a ravaszt. – Viszont az valóban igaz, hogy képtelen voltam rá…
- Végül is, ez valóban egy ok lehet az ilyen bűnözők számára – mondom elgondolkodva, amikor magyarázatot kapok arra, hogy miért is húzhatnak hasznot belőle ezek az emberek. Azonban van egy furcsa érzésem, érzek a szavak és a dolog mögött valami mélyebben megbúvó indokot, de most ez nem az a hely és nem az az idő, amikor ezt firtatni fogom. – Nem igazán megy a gondolkodás a bűnözők fejével. – Milyen érdekes, hogy a doktor úrnak igen… - De most, hogy mondod, ennek így nagyon is van értelme.
- Igen, ez így máris sokkal jobban hangzik – nevetek fel kényszeredetten, amikor végül a doki társam azt kezdi el ecsetelgetni, hogy nem is muszáj szex rabszolgának lennem, hiszen túszként is szuperálhatok.
- És ostobának ostobák, de így legalább tudtukon kívül adnak nekünk egy kis időt – sóhajtok egyet szintén csak kényszeredetten, mert nem nagyon hiszek abban, hogy innen szabadulni tudunk.
- Nem, illetve nem tudok róla, de azt az egyet tudom, hogy nem egy elveszett ember. Vele pont, mint a borok esetében, most is jobban jártál volna, mint velem – vonom fel a szemöldököm, amikor Andro megint csak Gabriel felől kérdez. Először azt gondolom, hogy csak véletlen az egész, de a következő kérdése teljes mértékben megcáfolja ezt a naiv gondolatomat. Biztos vagyok benne, hogy Andro vagy sejti, vagy egyenesen tudja, hogy miket művel a férjem, és most tőlem szeretne többet megtudni. Amivel más esetben talán még nem is lenne baj, de így, hogy csak feltételezéseim és összeesküvés elméleteim vannak, nem lenne értelme a férjem dolgait.
- Sajnálom, de semmi használhatót nem tudok már mondani, ami jelen helyzetben segít rajtunk. Csak annyit tudok megmondani, hogy mi merre van – nézek rá kissé bocsánatkérő arccal, hiszen tisztában vagyok vele, hogy csak teher vagyok neki. - Talán időközben a férjem is hazaér, és akkor tőle személyesen kérdezheted meg ezeket, és talán mi is megússzuk…
- Akkor már ezért megérte – jegyzem meg hasonlóan laza stílusban, amikor a a karomon végigfolyó vért említve megjegyzi, hogy jól áll neki a piros. Egyelőre kár is ezen aggódni, hiszen, ha nem jutunk ki élve innen, akkor teljesen mindegy, hogy elvérzek, avagy sem. Meg orvosként amúgy is tudom, hogy nem halálos a sérülésem.
- Igen – bólintok a késeket illető kérdése hallatán, s amúgy is ideje egy kicsit komolyabbra venni a témát, ha ki akarjuk játszani ezeket az idiótákat. Na, meg elkövetkező pályafutásom szex rabszolgaként sem valami kecsegtető. Elég nekem, hogy a férjemmel le kell feküdnöm olykor…
- Rendben, az nem lenne rossz. - Csak helyeselni tudok, amikor felvázolja a lehetőségeinket és felterjeszti, hogy el kéne jutnunk a kések irányába. Viszont a további terve hallatán egy pillanatig ismét nem tudok szóhoz jutni. No, nem a tervvel van gond, csupán csak van egy kis bibi a dologban, én nem vagyok valami szuperügynök, aki falakon meg bátorokon ugrándozik és mászik, és félő, hogy képtelen vagyok megtenni azt, amit kiszabott rám.
- Ez a terv James Bond számára sem lenne rossz, félek, hogy én leszek, aki elrontja, de természetesen próbáljuk meg! – mondom azért kissé már határozottabban, mert tudom, hogy ez az egyetlen lehetőség. - Mit veszíthetünk?
Szóval, miután Andro elszámol háromig, tologatni kezdjük magunkat a padlón és csodák csodájára azt kell tapasztalnom, hogy minden egyes lökéssel közelebb érünk az említett asztalhoz.
Amikor elérjük a kívánt célt, én következem, habár elsőre félek, hogy megint én leszek az, aki elrontja az akciót. Viszont hihetetlen, hogy az élni akarás és az adrenalin mire képesek. Így tehát lábaimat feltolom az asztalra és minden erőmet összeszedve próbálom magam feltolni az asztal tetejére. Most még pozitívabban látom azt, hogy minden nap sportolok.
Többedik alkalommal – és azt is érzem, hogy Alejandro is segít, ahogy tud – végre sikerül is, és mint valami rongybaba sikeresen felfekszem az asztalra.
- Na, most maga jön, Bond – szólalok meg kissé lihegve az erőfeszítéstől. Zavar, hogy egyelőre többet nem tudok tenni, de amíg a kezeink nincsenek szabadon, addig továbbra is csak a másikra hagyatkozhatok. Míg várok, kissé aggódva pillantok a padlóra, ahová a vállamból még mindig csöpög a vérem, de próbálok továbbra se foglalkozni ezzel a kis aprósággal.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Sophia & Andro

"Curiosity is gluttony. To see is to devour."

Minden egyes lökő és toló mozdulat, amíg lassan elszerencsétlenkedjük magunkat a kívánt helyhez – én legalább is – számomra óráknak tűnő időt vesz igénybe. Nem mondom, hogy nekem egyszerű ez a fizikai megerőltetés, de az adrenalin mindenképpen jót tesz ilyenkor, és csak arra tudok koncentrálni, hogy mielőbb a kések közelében legyünk.
Félek, hogy nem érjük el őket időben, mielőtt belépne ismét valamelyik idióta, aki összekötözött bennünket, ezért aztán csak még inkább hajt az élni akarás.
Talán ezért is vagyok képes felmászni arra az asztalra ilyenformán, mert biztos vagyok benne, hogy más esetben ez sem sikerült volna. És talán azért is akarok most annyira teljesíteni, mert a jóelőbb csődöt mondtam, és egy kicsit magamat hibáztatom azért, amiért ide jutottunk. Habár legbelül azt is tudom, hogy valaki egészen mást kellene. Olyan valakit, aki ma gyanúsan sokáig van távol.
- Most mondjak, hogy örülök neki, hogy nem tűntem olyannak? Mert így van – Egyáltalán nem akarok olyannak tűnni, aki a képes életeket elvenni. Bárkiét. És még kevésbé akarok hasonlítani a férjemhez.
- Hát, legalább valamelyikünk képes volt megőrizni a hidegvérét kettőnk közül – húzom el a számat ismét csak önmarcangolóan, de lassacskán azért sikerül feloldódnom, és visszatér az igai Sophie.
- Nem nagyon hiszek abban, hogy a női mivoltom bármiből is kihúz bennünket, főleg nem ebből a helyzetből – nevetem el magam kényszeredetten, mert valamiért még mindig nem érzem magam túlságosan hasznosnak. – De talán a te szaktudásod igen – teszem hozzá egy kicsit halkabban, mert valóban hálás vagyok a sorsnak, hogy most ő van itt és nem valaki olyan tehetetlen személy, mint én.
- Nem tudom, és ezt már igazából nem is tudjuk meg soha – rántok ismét a vállamon egyet, hiszen nem is akarom most belegondolni abba, mi lenne, ha Gabriel most itt lenne velünk, velem.
- Úgy vélem – válaszolok a visszakérdésére Gabriellel kapcsolatban kapásból, habár ahogy kimondom, egy kissé elszégyellem magam. Még jó, hogy háttal ülünk egymásnak Alejandro-val, így nem láthatja közvetlenül ezt a zavart, hiszen már hozzászoktam, hogy nem nyújthatok belátást a kapcsolatomba. Jelenleg viszont annál dühösebb vagyok „életem párjára”, mint, hogy ne szívből beszéljek és cselekedjek.
Fel is kapom a fejem arra, amikor a hátam mögötti férfi ecsetelni kezdi, hogy pontosan mit is kérdezne meg Green uraságtól – igazán kíváncsi vagyok a kérdésre. Viszont a kapott válasz meglep és talán még egy kicsit zavarba is hoz. Mégis milyen feleség vagyok én, akire-annyira kellene vigyázni? Azért, mert talán a külsőm a társadalom számára szép, attól még nem vagyok értékesebb, mint más. Bár azt is hiszem, hogy valóban minden feleség, nő, barátnő, menyasszony megérdemelné, hogy nőként bánjanak vele. Viszont ezeket a fejtegetéseimet most inkább nem mondom ki hangosan.
- Egyáltalán nem bántottál meg, sőt…igazad van - szólalok meg aztán nehézkesen, amikor Andro befejezi a mondandóját, mert szavaival annyira a vesémbe, a szívembe lát és szúr egyszerre, de nem mondanám, hogy rossz értelemben, csak éppenséggel újra elkezdi rólam lehúzogatni azt a bizonyos leplet, ami a tökéletlen életemet fedi, sőt, azt hiszem, már teljesen le is húzta.
És valóban, eddig miért nem gondoltam erre? Magamra? Hogy, ha a férjem valóban olyan, amilyennek sejtem, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy ez a színjáték, amiért vele vagyok, egyszer az Én életembe is kerülhet. Eddig csak arra gondoltam, hogy apámat megvédjem, hiszen ezért maradtam vele, de most a saját bőrömön tapasztalom a félresikerült házasságom negatív következményeit.

Mikor már az asztal tetején hevesek, szinte hallom saját szívverésemet, úgy szurkolok a férfinek, hogy sikerüljön neki, amit eltervezett. Jelenleg passzív résztvevőnként csak ennyire vagyok képes.
Tudom, hogy nincs könnyű dolga velem a hátán, de a fejével mégis sikerül neki betörnie a vitrint, amiben Gabriel féltett és becses vadásztőrei találhatóak. Nem is értem, hogy képes erre, de megteszi és megszerzi a kívánt eszközt, amivel ki tudjuk szabadítani kezeinket, és fel tudjuk magunkat oldani a székek a fogságából.
Ismét csak pörögnek a másodpercek, amikor az én kezeim már szabadok és próbálom levágni a férfi kezéről is a kötelet, de most sem akarok időt veszíteni, ezért minden erőmet beleadom.

- Igen, az volt, pontosabban remek munkát végeztél és az ötlet is jó volt – jegyzem meg elismerően, amikor kimondja, hogy remekül sikerült akciónk ezen része.
- Semmiség, túlélem – legyintek, amikor vértől áztatott karomra pillant, de most ez egyáltalán nem tud érdekelni. Mégis hagyom, hogy ingéből lenyessen egy ívelt darabot, majd elállítva a vérzést jó szorosan a karomra köti azt.
- Micsoda szerencse, hogy egy orvossal vagyok összezárva – teszem hozzá egy halvány mosoly keretében viccel próbálva leplezni idegességemet. – Köszönöm – rakom mellé még őszintén a szemébe mélyedve, mellyel nem csak a kötözést, de az egész mentőakciót köszönöm meg.
- Héj, de az arcod? – vonom fel szemöldökön ijedten, amikor észreveszem, hogy a vitrin üvegének „jóvoltából” ő is vérzik. Automatikusan nyúlok jobb kezemmel a sértett felülethez, de szerencsére nem mély a seb, és Andro amúgy sem ad időt ezzel foglalkozni, mert szinte azonnal a fegyverek után érdeklődik, így kezem gyorsan el is kapom borostás arcáról.
- Nem hinném, hogy meg vannak töltve. Viszont a vitrin alatti fiókban tartja ezeket a férjem – mondom és lépek egyúttal az említett fiókok felé, majd kihúzom azokat, átadva ismét a terepet a másiknak, hogy megtöltse az általa kiválasztott fegyvert.
- Megtöltenél egyet nekem is? – nézek rá kislányos szemekkel az előző kudarcom ellenére, és magamban megfogadnom, hogy legközelebb hasznosabbnak bizonyulok. – Fegyverrel a kezemben mégis veszélyesebbnek nézek ki, nem?
- Mindenképpen – bólintok, amikor a másik a szökésre céloz, hiszen nem szeretnék megkockáztatni egy újabb összetűzést ezekkel a bűnözőkkel.
Közben a könyvespolcok elé lépek és a kart meghúzva széttárom azokat.
- Gondolom, nem lep meg, hogy a férjem szereti, ha mások elismerik, dicsérik őt, szeret másokat lenyűgözni, így ide a pocok mögé, kialakított egy lejáratot a kedvelt borospincéjébe, hogy innen is le tudja vinni a vendégeit – nézek a férfire csillogó szemekkel, amikor az ajtók kitárulnak.
- Onnan pedig természetesen van egy kijárat is, ami abban a kertbe vezet, ahol nemrég ücsörögtünk – hadarom tovább. – Már csak a kerten keresztül kellene épségben a kijárathoz vagy a garázshoz jutnunk, de fogalmam sincs, hogy van-e valaki odakint – mondom elgondolkodva, de semmi esetre sem akarok több időt ebben a helyiségben eltölteni.
- Megyünk, mielőtt még észreveszik a turpisságot? – mosolyodom el most először, mióta ebbe a hülye helyzetbe keveredtünk.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Sophia & Andro

"Curiosity is gluttony. To see is to devour."

- Én lassan úgy érzem, hogy már ezt se vagyok képes megállapítani – szólom el magam, amikor azt állítja, hogy képes mások nézéséből megállapítani, hogy mire/és mire nem képesek (vagy valami ilyesmi). Célzok itt arra, hogy a férjemet is mennyire félre ismertem, és ez által vagyok bizalmatlan az emberekkel kapcsolatban. Persze ezt hangosan nem boncolgatom, meg a mondat is csak úgy kiszalad a számon.
Elvileg nem vagyok egy buta nő, sem hülye, Gabrielnek mégis sikerült elvarázsolnia a hős lovag állhatatos jelmezébe bújva, de az után csak kiderült, hogy ez egész egy alaposan átgondolt jelmez. Azóta nem ítélkezek, és nem hiszek az első benyomásban.
- Ó, hát ebbe még így nem gondoltam bele, de most, hogy felhívtad rá a figyelmemet, nem lett jobb, ugye tudod? – nyelek nagyot, amikor azt kezdi pedzegetni, hogy a női mivoltom mennyire is lehet értékes az ilyen vadállatok számára, főleg szexuális célból. Ha meg az állatiasságukat emlegeti, csak még jobban elborzadok ettől, és ez szerintem az arcomra is van írva.
- Majd mondom akkor is, de ettől függetlenül még mindig jobb, mintha egyedül lettem volna ma itthon. – Eddig bele se gondoltam, mi lett volna, ha valóban az történik, amit mondandómban említettem és egyedül lepnek meg ezek a gyilkosok engem. Valószínűleg már rég halott lennék vagy pedig annak az állatias aktusnak lettem volna része, amit az imént a doktor emlegetett.
- Nem, ilyesmi meg se fordult a fejemben, pedig gondolhattam volna, hogy egyszer ez lesz… - válaszolok halkan a másik költőien feltett kérdésére. Ez a megjegyzésem megint csak többértelmű, hiszen előfordulhat ilyen – a filmekben legalább is – egy magasabb pozícióban lévő emberrel, de egy alvilágban mozgolódó személlyel egyaránt. Azonban jelen pillanatban számomra a válasz egy beláthatatlan sötét verem legalján lapul, így inkább nem részletezem hangosan a gondolataimat.
Saját sérülésemnél valójában jobban érdekel az övé, hiszen a mai nap folyamán immáron sokadjára teszi kockára az életét helyettem.
- Én is úgy látom, de azért nem ártott ránézni – mosolyodom el halványan, amennyire az adott helyzet engedi, és csak akkor veszem el kezemet az arcáról, amikor a fegyverekkel kezd el foglalkozni.
Habár számomra is megtölt egyet, ahogy kértem, azt is látom rajta és ki is mondja, hogy nem szívesen teszi, viszont úgy vagyok vele, hogy így egy picit az én hasznomat is lehet venni.
- Rendben, úgy is tervezem, de sose tudni. Én pedig nem akarok meghalni. és azt se akarom, hogy te meghalj – válaszolok halkan, amikor határozottan azt mondja, hogy bízzam rá a fegyverkezős részt.
- Ó, igazán? Az képzelem – nevetek fel most mégis önfeledtem, amikor már ő is enged a komolyságból és viccelődni kezd. Elég nevetségesnek tűnhetek, amikor kiveszem kezéből a vadászpuskát, de mégis elszántnak érzem magam.
Amikor végezetül bemutatom Andro-nak Gabriel borospincébe vezető kijáratát, pontosan azt a gondolatot fogalmazza meg és mondja ki hangosan, amire én magam is gondoltam mindig.
- Ugye?  De talán most segít rajtunk ez a hatásvadász kijárat, ahogy mondtad – mosolyodom el újra egy bólintás közben. – Innen ez az egyetlen lehetséges kiút.
- Helyes, én is úgy gondolom. Menjünk! – értek egyet vele, hiszen jómagam is azért mutattam meg a pincelejáratot, hogy itt elmeneküljünk, már ha tudunk.
Miután ezt egyöntetűen eldöntöttünk, meg is indulok a járatszerű folyosón, hogy mielőbb elhagyjuk ezt a szobát, ahová be voltunk zárva. Igaz, nem egy bonyolult labirintusról van szó, szóval egyedül kitalált volna ő is, de én mégis csak jobban ismerem a járást.
- Ha nem haragszol és nem tűnök figyelmetlennek, most nem mutatom be személyesen Gabriel minőségi borait – viccelődök halkan, mert arra az egyre rájöttem, hogy ezt Andro társaságában megtehetem, és még jól is esik.
Ahogy haladunk előre, ismét előtör bennem az akciófilm-feeling, de valahogy most kevésbé érdekes és látványos a helyzet. A szívem a torkomban dobog, de mégsem engedem meg magamnak, hogy eluralkodjon rajtam a félelem, legalább is MÉG nem.

Viszont, amikor meghalljuk a fejünk felől jövő dobogó hangokat, teljesen eltűnik ez a „nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a félelem”- érzés, és érzem, hogy ismét az életünkért kell küzdenünk.
- Egyik a két rossz közül, de egyiket se szeretném meglátni – válaszolok, amikor Alejandro is pont ugyanarra gondol, amire én, majd amikor azt tanácsolja, én felveszem a nyúlcipőt és futólépésben kezdem el megközelíteni a kijáratot. Persze igyekszem ezt csendben tenni, már amennyire lehet, de tisztában vagyok azzal is, hogy ilyenkor egy civil nem igazán képes okosan gondolkodni.
- - Jössz? – szólok vissza a társam felé. – Már mindjárt ott vagyunk – teszem hozzá mindjárt biztatóan. Viszont ezzel nem csak őt, de magamat is próbálom felbátorítani és egy kellemesebb jövőképpel kecsegtetni, hogy talán mégis megmenekültünk.
Már majdnem a kijárathoz érek és nyúlok is az antikszerű fémkilincs felé, amikor az hirtelen az érintésem nélkül kivágódik, és azt kell tapasztalnom, hogy áll valaki az ajtó külső oldalán.
A sötét hatására szememnek még egy ideig zavaró a napfény, és így egy ideig rejtve marad számomra, hogy kivel is kerültem szemben.
A vér azonban újra megfagy bennem és azonnal hátrálni kezdek addig a pillanatig, amikor hátulról Alejando mellkasának nem ütközök…

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Sophia & Andro

"Curiosity is gluttony. To see is to devour."