Mordus Andersson

Mordus Andersson

"Now close your eyes my love,
Drink my essence
And forever you'll be mine."

Mély hangommal lyukat hasítok a szívedbe, s megbizsergetem vele minden apró kis részed, ha akarod, ha nem. Mindig is nagy hatással voltam az emberekre, erre pedig már egészen fiatalon rájöttem, így egy mocskos manipulátorrá váltam, melynek személy szerint minden pillanatát élvezem. Azonban az áldozataim is, nem is kérdés! Célratörő vagyok, kinek határozottsága és önbizalma megingathatatlan, s ez mind másokból táplálkozik. Imádom, hogy imádnak, létem a rivaldafény, s egészen halálomig mártóznék meg benne.
Nincs! Mindenemből erő sugárzik, de... Mindig van egy “de”. Az érzelmek világába valahogy sosem tudtam belépni. Pontosítok, tizenhat évesen még teljesen más voltam, de akkor még élt az ikertestvérem. S mi lett belőlem, miután tóba fulladt? Egy olyan ember, ki az érzelmeit gyásszá és haraggá kovácsolta, s elásta őket mélyre, valahova a halott testvére csontjai mellé.
Ágyban, párnák közt halni meg... Főleg, ha vesz közben a kamera és épp pár nő ugrál rajtam. Jó, ez kicsit erős. Egy is elég, de kamera legyen, és minden pillanatát rögzítse, ahogy orgazmus közben a sóhajom egyben az utolsó lélegzetvételem is!
Hogy egyszer elhagy a varázsom, s már senki sem lesz kíváncsi rám, illetve hogy egyszer álmomban kinyírok valakit, s örökre a börtönben fogok rohadni.Fizikailag tökéletes egészségnek örvendek - leszámítva a hasamon tátongó lyukat, ami hamar be fog gyógyulni -, köszönöm kérdésed. Szeretnél tesztelni? *kacsint* Ami a lelkieket illeti... Ha azt mondom, hogy az alvajárásom olyan súlyos szinteket ugrott meg az utóbbi napokban, hogy álmomban hasba szúrtam magam, s az ablakból kellett visszarángatni, hogy ne ugorjak le... Akkor ezzel azt hiszem, hogy mindent elmondtam.  

- Ne basszatok fel, hogy még innen is saját magamat kell néznem! - elképedve mutatok ki a kórház ablakából egy friss, megvilágított plakátra az esti órákban, melyről a csapatunk néz vissza ránk. Hatásszünet, csend, majd hangos röhögés teríti be a szoba minden szegletét. Igen, ezek a seggfejek elintézték, hogy pont itt lábadozzak... Ugyan nem volt tervben, hogy a kórházban is megjelenek a világkörüli turnénk Sydneyben levő állomásán, de hát az élet kiszámíthatatlan, s kilenc év után kaptam tőle egy hatalmas pofont, mely majdnem az életembe került. Ám kezdjük is az elejéről! Figyelmesen olvasd, mert erről aztán nem ír a média!
Tizenhat éves koromig egy lelkes, jó tanuló, csendes srác voltam, aki minden idejét az ikertestvérével és a haverokkal töltötte. Nagy jövő állt előttem, egyetemre terveztünk menni, diplomát akartunk, majd családot és gyereket. Sőt, még az esküvőnket is egy napra terveztük! Tele voltunk kamaszkori érzelmekkel, lángolással, hatalmas tervekkel! Azt az érzést pedig nem tudom leírni sehogy, mikor utoljára láttam Őt. Ott lebegett a víz felszínén, s annyira... Tökéletes volt. Annyira... Szabad volt.  
Aiden halála után képtelen voltam a tükörbe nézni. Mindig őt láttam mindenhol, bármilyen visszatükröződő felületre pillantom rá. Hallottam a hangját, mikor beszéltem, az ő haját fésültem, az ő testére húztam fel ruhákat, s az ő érzelmeit kellett mélyre elásnom, hogy ne bolonduljak meg. Ugyanis nem bírtam elviselni a gyászt. Képtelen voltam feldolgozni, hogy a másik felem egyszerűen... Nincs többé. Muszáj volt megkeményednem, muszáj volt változnom, muszáj volt egy új Mordust megalkotnom, aki kicsit sem hasonlít a régi önmagamra. Ebben pedig a családom mellett a barátaim segítettek. Rájuk támaszkodtam, ők öntöttek belém lelket, s ők villantották fel egy új szórakozás lehetőségét...
Eleinte csak a garázsban csináltuk pár tálca sör, s némi amfetamin társaságában. Benyomtunk valami menőbb számot, aztán úgy táncoltunk rá, mint valami idióták. Aztán ezek az idióták jobban összekovácsolódtak. Ezek az idióták elkezdtek egyszerre mozogni, kibaszott menő koreográfiákat kitalálni. Aztán ezek az idióták felléptek a végzős bálon, s olyan hatalmas sikert arattak, hogy az egyik tanár tovább szervezte őket. Pedig csak ökörségnek indult az egész, egy hatalmas figyelemelterelésnek... Aztán egyik fellépés követte a másikat, s a szabadidőnk már abból állt, hogy együtt jártunk konditerembe, a táncstúdióba, s valójában mindenhova. Mi hatan egy család lettünk. Sok-sok személyiséggel, melyek a húszas éveink elejére már teljesen kiforrottak, s egy kicsit át is alakultak...
Hamar kiderült a közönség reakcióiból, hogy többet akarnak pár egyszerű fiatal srácnál. Ők férfiakat akartak, olyanokat, akiktől nedves lesz a bugyijuk. Ebben van a pénz! A szexualitásban! A nők izgatásában! Elkezdtünk hát kosztümökben táncolni, mint rendőr, katona, diák, orvos... Ám ez sem volt elég. A tömegnek még több kellett. S mivel egyikünk sem volt épp az erkölcsök mintapéldánya, így azt mondtuk, hogy miért ne? Egyre jobban belesüllyedt mindegyikünk a kialakított szerepébe, a jellembe, amit magunkra húztunk. Igen, ez is kellett ahhoz, hogy egy igazi, kibaszott menő csapat legyünk. Egyikünk testesítette meg a romantikus férfit, aki rózsával a szájában is megjelent már, s aki ha épp rajta volt a sor, akkor a színpadra hívott hölggyel úgy bánt, mint egy úrnővel, egy kisasszonnyal, egy drágakővel. Volt, aki a vicces srác volt, ki őrültségeket csinált, volt a gyerekes, ki ártatlanságával bájolt, volt a keveset beszélő titokzatos, aki inkább a nézésével hengerelte le a közönséget, volt a kedves jófiú, ki figyelmességével és tökéletes mosolyával bájolt el mindenkit. Nekem pedig jutott a szadista rosszfiú szerepe, ki kicsit sem simogatott, kicsit sem kedveskedett, ha épp ő hívott fel magához valakit a színpadra. Én szerettem, ha ujjaim ráfonódnak az íves nyakakra, s szerettem jól beletépni egy-egy tökéletesen megcsinált hajkoronába. Egyszóval, én lettem az erőszakos seggfej, ki szerette a bőrruhákat, s még azon az átkozott plakáton is bőrgatyával feszített pár enyhén szadista bőrcsíkkal a mellkasán. S egy mocskosul széles vigyorral... Mindig is jól állt nekem ez a szerep, hiszen ellentéte volt annak, aki régen voltam. S mire egyáltalán feleszméltem, a régi Mordus megszűnt létezni, én pedig eggyé váltam azzal az agresszív tahóval, aki eleinte csak egy szerep volt, aztán már az egész lényem meghatározta. Egy érzelemmentes fasz, aki nem ismeri a romantika szót, aki aláz, s akivel jobb, ha nem tervezel esküvőt és gyereket. Ellenben egy kibaszott szenvedélyes férfi, aki megtestesíti minden nő titkos vágyálmait, akire titkon gondolnak az elhízott férjük mellett éjszaka, miközben magukhoz nyúlnak... Ez voltam én. Tökéletes testtel, mély hanggal, mely számtalanszor énekelt bónuszként egy-egy fellépés során. S mivel egyre kevésbé érdekelt az erkölcs, a tisztelet, és minden más, s mivel imádtam a csorgó nyálú nőket, így úgy voltam vele, miért ne mehetnék tovább? A remek ötletemet pedig a többiek is díjazták...
Egy idő után már némelyik zártkörű rendezvényen a ruha is lekerült némi plusz pénzért, sőt az extra szolgáltatásnak is volt nagyon ritkán még extrább szolgáltatása... Amikor a magányos hölgyeket már mi magunk is kezelésbe vettük. Ezért azonban kurva sokat kellett fizetni, de például egy gazdag ribancnak ez semmi, főleg ha tökéletes lánybúcsút akar magának, ahol hat jóképű fiatalember kezelésbe veheti a magányos hölgyeket... Meg a nem magányosakat is. Meg úgy mindenkit. Mégsem éreztem magam ribancnak egy percre sem, hiszen én élveztem a nőket, ők élveztek engem, s attól, mert egy kis pénz is volt a háttérben... Ilyen persze elég ritkán fordult elő, de megesett, hogy egy fellépés egy durva kis orgiába fulladt. Ez pedig számomra bőven elég volt. Nem akartam kapcsolatot, sőt, szerintem képtelen voltam már a szeretetre. Mintha az tizenhat évesen kihalt volna belőlem... Kinek kell egy újabb csalódás? Kinek kell egy újabb tragédia?
Hiába hittem az életem tökéletesnek - imádom ezt a szót! -, valójában a közelében sem volt. Aiden halála után valami történt a fejemben, hiszen megszaporodtak a lidérces éjszakák, melyek során útra keltem önkívületi állapotban. Ijesztő dolog az alvajárás. Ijesztő, mikor visszahallod másoktól, hogy miket műveltél, hogy miket beszéltél. Különösen akkor, ha ön- és közveszélyes vagy, s olyan agresszió jelenik meg alvajáráskor, aminek nagyon nem kéne ott lennie. Az első években még ez jelentéktelennek tűnt. Ám egy ideje súlyossá fordultak a dolgok. Egyik este eltörtem egy recepciós orrát. A következőn pedig már kést szúrtam a hasamba, s ki akartam ugrani az ablakon. Borzalmasan nyomasztó érzés, hogy ezt mind én tettem, és semmire sem emlékszek! Mintha alváskor átlépnék egy másik ember életébe, aki épp tombolni és rombolni akar. Hogy nem tudatosult már bennem ez előbb? Miért nem léptem? Miért kellett ennek idáig fajulnia? Míg fürödtem a rivaldafényben, el is felejtettem, hogy a magánéletem valójában romokban...
Az orvosok szerint túlélem. Még szép, hogy túlélem saját magam, bassza meg! Ám az alvajárás olyan súlyos méreteket öltött, hogy kórházi megfigyelésre szorulok.  
- Hé, doki, ez eléggé perverz azért, nem gondolja? - szólok szemöldökvonogatva az idős orvos után, ki az imént szíjazta le a kezeimet.  
- Maga egy szánalmas alak, Mr. Andersson. Inkább próbáljon aludni, s bármi problémája van, azonnal kiáltson. Figyelni fogjuk. Ne aggódjon. - ajkaimat beszívom, s egy remegő sóhajjal válaszolok.
- Akkor remélem, erekcióm lesz az éjjel. - alpári röhögéssel döntöm hátra a fejem, de ez csak a látszat. Kurvára nem tetszik ez az egész. Kurvára nem tetszik a kórház, sem az, hogy úgy figyelnek meg, mint valami kibaszott kísérleti patkányt, sem az, hogy le vannak szíjazva a kezeim a biztonság kedvéért, nehogy kinyírjak valakit. Vagy önmagam. Így áldozna le egy tökéletes karrier? Még mit nem! Hétvégén zártkörű fellépésem van, ahol akár kilógó belekkel is, de meg fogok jelenni...

Is this a dream, or is this real?