Tristan Sheon Park

Tristan Sheon Park

„Stressz az, amikor üvöltve ébredsz fel, aztán rájössz, hogy nem is aludtál.”

A vezetői készségem már a tökéletesség határát súrolja, s most nem a nagyképűség beszél belőlem, hiszem a cégem szárnyal, s már nem egy világhírre szert tett modell került ki tőlünk. Nem vagyok aljas vezető, nem nézem le az embereket, nyitott vagyok az új ötletekre, s számtalanszor hagyja el a számat dicséret. Ugyanakkor nagyon szigorú és kemény is tudok lenni, de szerencsére sosem voltam hangulatember, kinél azt kell lesni, mikor van épp jó kedve, hogy hozzá lehessen szólni. A jó problémamegoldó készségem is szintén elengedhetetlen ahhoz, hogy jó igazgató legyek. Bármi gond adódik, agyam fogaskerekei pillanatokon belül elkezdik gyártani a vészterveket. A szépérzékem is remek, hiszen bár nem az én feladatom lenne az, hogy meglessem az új jelentkezőket, mégis úgy tartom, hogy a kezemnek idáig is le kell érnie, így számtalanszor jelenek meg magam is a meghallgatásainkon. Egyszóval, minden tulajdonságom megvan ahhoz, hogy pénzt csináljak, ám ami a magánéletet illeti... Nehezen tudom elengedni magam, állandóan pörög az agyam, s mivel a munkám csúszott az életemben az első helyre, így minden mást elhanyagolok. Fogalmam sincs, mikor szórakoztam utoljára, s arra sem emlékszek, mikor volt utoljára kapcsolatom... Nehezen ismerkedek, nehezen mondok igent, s talán ezért is morzsolódtak le mellőlem a fiatalabbkori ismerőseim. Hiába, egy főnök élete ilyen. Azonban be kell látnom sajnos, hogy a munkának nem szabad az életet jelentenie. Mikor ennyi év hajtás után azt mondta az elmém, hogy állj, s egy sötét sugallat arra ösztönzött, hogy a folyóba hajtsak... Sosem gondoltam volna, hogy létezhet olyan, amiben gyenge vagyok, mégis az új szívvel a mellkasomban be kell látnom, hogy de, bőven akad még mit tanulnom. Vágyak? Nehéz kérdés, ezen nem igazán szoktam agyalni. Talán az, hogy több időm legyen. Mindenre. Hogy a cégem becsődöl, s a hosszú évek alatt felépített birodalmam összedől.  A jelenlegi állapotom nem túl fényes. Mögöttem van egy öngyilkossági kísérlet és egy szívátültetés, így manapság sok időt kell a kórházban töltenem. Túl sokat...

Név: Tristan Sheon Park

Született: 1984.12.29.

Meghalt: 2020.12.29.

Halál oka: Öngyilkosság

A mellkasomat átölelő hosszú heg, melyet többször kénytelen vagyok végigsimítani a tükör előtt állva, arra emlékeztet, hogy ki is voltam egykoron. S arra, hogy abban a sötét veremben ma már más szíve veri az ősi dobokat...
Ám kezdjük is az elejéről, megpróbálok némi betekintést adni az én kusza életembe, s talán megérted, hogy miért lettem olyan, amilyen.  
Szingapúrban láttam meg a napvilágot, melyre hihetetlenül büszke vagyok, hiszen a legcsodálatosabb hely a világon még így is, hogy már számtalan országot bejártam. Hiába, mindenkiben az otthona él a legszebb emlékképekben, főleg úgy, hogy több ezer kilométer távolságra kell lennie. S hogy hogyan is kerültem ily' távol mindattól, amit szeretek? Munka, munka, munka. Én is, mint oly' sok honfitársam, beleestem a munkamániások édes méreggel csábító csúfos csapdájába. Már egészen kicsiny koromtól kezdve arra neveltek, hogy egyszer majd leveszem apám válláról a terhet, s én fogom vezetni ezt a mindent behálózó modellügynökséget. Hamar belecsöppentem az üzleti életbe, hiszen amellett, hogy az egyetem elvégzése után - és közben - már magas pozícióban voltam, édesapám nagyon hamar itt hagyott minket. Váratlan halála mélyen lesújtotta az egész családot, s a pillanatnyi kilátástalanság homályából előléptem én. Apám mindenre megtanított. Így visszagondolva mintha csak érezte volna, hogy hamar eléri a vég, talán ezért is vert a fejembe minél hamarabb minél többet, s talán ezért is vehettem át sikeresen a céget huszonnégy éves koromban, s lettem én magam az igazgató. Hatalmas felelősség zúdult rám, de úgy éreztem, hogy képes vagyok ezt kezelni. Az első években rettentően élveztem a dolgot. Minden percét imádtam annak, hogy a saját két kezemmel kerestem meg ezt a temérdek pénzt, hogy a cégem napról napra egyre jobban fejlődött, s hogy az évek alatt egyre nagyobb hírnévre tett szert. Azonban ahogy teltek, múltak az évek, szinte nem is vettem észre, hogy a munka teljesen magába szippantott. Szinte mindennapossá váltak a két, maximum három órás alvások, a folyamatos üzleti utak. A szórakozás pedig teljesen eltűnt az életemből. Aludni jártam csak haza vagy a hotelbe, persze ha nem éppen az irodám asztalán, a kislámpa bágyadt fényénél nyomott el az álom egy halom papírból álló párnán. Ám még mindig kitartottam. Még mindig csak a jót láttam mindenben, s csak az lebegett a szemeim előtt, hogy világuralomra török ezzel a modellügynökséggel, s felkerülök a száz leggazdagabb férfi ranglistájára. Viszont sajnos be kellett látnom talán tíz kőkemény év után, hogy a látszat nem is annyira mesés, mint azt elsőre gondoltam. A siker érdekében elnyomtam magamban mindenféle vágyat, álmot, ösztönt, élvezetet. Egy idő után már nem jártam el szórakozni, így a régi barátok szép lassan lemorzsolódtak. Nem tudtam időt szakítani másokra, sőt, még arra se, hogy akár kedvtelésből egyek egy jót valami puccos étteremben, hiszen még az ebédemet is szinte futva fogyasztottam el. Rohanni ide, utazni oda, megbeszélni ezt, aláírni azt, kirúgni ezt, felvenni azt... S a fiatalságom szinte egy csettintésre tovarepült. Erre pedig harmincnégy évesen jöttem rá, mikor megpillantottam az első kicsiny ráncot az arcomon. Mi baj történhet? - gondoltam én. Egy ocsmány, kiüresedett patkány lettél. - mondta a tükörképem. A következő hetekben szinte nem is aludtam. Próbáltam terelni a gondolataim, ahogy csak tudtam, s mivel tettem ezt? Munkával, mi mással. Ám a sötét és nyomasztó gondolatok oly' váratlanul bukkantak elő mindig, hogy felkészülni sem tudtam rájuk. Most pedig beszéljük meg a jövőévi költségvetést. - mondtam én. Még a hangod is szürke, akár csak a beesett, színtelen arcod. - mondta az ablaküvegről visszapislogó tükörképem. Mi következett hát? Munka. Hívja be kérem azt az öt hölgyet a meghallgatásra. - szóltam én. Ne is álmodozz, te impotens fasz. - mondta a whiskys pohár faláról visszabámuló szürke alak. Mi a teendő? Munka! Egy jegyet kérnék a Sydneybe induló járatra, első osztályra. - mondtam én. Miért nem mész és inkább halsz meg a csúcson? - mondta a repülőtéri mosdó tükrén át a fenyegető, halott arc. Rendben. - bólogattam én. Akkor indulj. - válaszolta Ő.
Az idegösszeomlás jelei eleinte elenyészőek voltak, aztán olyan gyorsan zúdult rám minden, hogy már nem tehettem semmit. Megtörtént. A pohár megtelt. Mit megtelt? Széttört, s kizúdult minden, ami az utóbbi sok évben lerakódott. Úgy éreztem, hogy kiürültem. Már nem örültem semminek, de nem is voltam haragos. Nem éreztem fáradtnak magam, sem élettel telinek. Az összeomlás előtti hetekben olyan voltam, mint egy darab kő, kit még a csobogó patak sem képes kizökkenteni. Majd végül elsodort mindent. Az érzések, melyeket eddig elfojtottam, a vágyak, melyeket eddig elnyomtam szinte egyszerre szakadtak rám. Ez pedig... Lesokkolt. Nem éltem semmit, öregszek, a kapcsolataim alapja csupán a pénz, se társ, se gyerek, se vágyak, se álmok, csak a pénz. Élet az ilyen? Ez már rég nem az. Elfáradtam... S elegem van. Hogy miből? Hát magamból...
Az autó úgy kanyargott szélsebesen az úton, mintha egy részeg fiatal ült volna a volán mögött. Ehelyett egy megtört, zokogó és üvöltő férfi verte a kormányt. Ha két éve azt mondták volna nekem, hogy ezen az estén meghalok, valószínűleg kiröhögtem volna az illetőt. S kirúgtam volna, természetesen. Akkor viszont tényleg ott ültem, a kormányt pedig erősen balra rántottam. A kocsi nekicsapódott a szalagkorlátnak, s az autóval együtt engem is elnyeltek a Parramatta sötét habjai. A becsapódástól hatalmas fájdalom áradt szét a mellkasomban, de ez pillanatokon belül csillapodott, mikor a megnyugvástól terhes hűvös víz lassan megtöltötte a teret. Édesen engedtem el végtagjaim, s mielőtt még megtelt volna a tüdőm, sóhajtottam egy nagyot. Ezt szántam e világ utolsó lélegzetének. Majd a hullámok homályosultak, végül minden elsötétedett...  

Pár hónappal később...

A szemeim nagyon nehezen nyílnak. Talán több percbe is beletelhet, mire végre sikerül résnyire kinyitnom őket. Persze, semmit sem látok, hiszen rettentően vakít minden, mint mikor az ember órákig egy sötét szobában van, s hirtelen kilép a verőfényes napsütésre. Ez még semmi, a végtagjaim sem akarják azt tenni, amit parancsolok nekik. Olyan érzésem van, mintha már hosszú órák óta egyhelyben feküdnék. De várjunk csak... Ahogy látásom kicsit tisztul s átlátok a kicsiny résen, egyből feltűnik egy hatalmas virágcsokor. Meg még egy. Meg még egy. Először egyáltalán nem esik le semmi. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, viszont erre az időközben besétáló ápolónő hamarosan ráébreszt, mikor megpillantja, hogy a szemeim nyitva vannak. Egyből kiált az orvosnak, nekem meg egyre csak az jár a fejemben, hogy mikor tömhetem le végre a hájas torkán azt a gusztustalan virágcsokrot, hogy végre befogja... Várjunk. Miért gondolnék ilyet? Hiszen csak jót akar szerencsétlen. Na, mindegy. Lassacskán az orvos is berobog, s nagy vigyorral az arcán kezd el telefonálni fogalmam sincs kinek, hogy végre felébredtem. Minek örül ennyire? Idióta... Inkább adjon valaki egy bögre kávét, mert mindjárt meghalok a fáradtságtól. Erre persze senki sem képes. Csak beszélni, beszélni, beszélni... Mindjárt széthasad a fejem, esküszöm. Ez pedig úgy tűnik, hogy ennek a két szerencsétlenségnek is leesik, hiszen elhagyják a szobám azzal, hogy pihenjek. Tényleg...? Bal láb emel. Jobb láb emel. Bal kar, jobb kar. Fej. Ahogy utóbbit próbálom mozdítani, a hasizmaim befeszülnek, s a mellkasomban olyan fájdalom árad szét, hogy ha tudnék, azonnal felordítanék. Ám még nem tudok. Még...
Pár hét múlva már képes vagyok arra, hogy egy járókeret segítségével sétáljak. Mint egy kibaszott vén fasz, úgy csoszogok, s őszintén szólva felfordul a gyomrom önmagamtól. Az emlékeim lassacskán visszatérnek, s bár eleinte nem igazán értettem, hogy lehetek még életben, azonban hamar felvilágosítottak. "Meghibásodott az autóm", lehajtottam a hídról, egyenesen a Parramatta hullámai közé. Szerencsére mögöttem haladt egy másik autós, aki azonnal értesítette a mentőket és a rendőrséget. Többször újra kellett éleszteni a helyszínen s a kórházban egyaránt, de ami még ennél is kellemetlenebb az az, hogy már nem a saját szívem dobog a mellkasomban. A balesetem nagyon súlyos volt, így transzplantációra volt szükségem. Ez persze ily' rövid idő alatt nem sikerülhetett volna, hiszen a várólista végére kerültem. Azonban kurva sok pénzem van. Egy cégnek vagyok az igazgatója, bassza meg! Így hát szinte perceken belül a lista elejére kerültem, miután egy vaskos összeget átutaltak a kórház számlájára, s biztosították őket, hogy a jövőben is élvezhetik a támogatásunkat. Korrupt ez a világ, de a műtétet így nagyon gyorsan sikerült lebonyolítani. Így a világ sajnál a balesetem miatt, a bennfentesek pedig el sem tudják képzelni, hogy miért tettem azt, amit. Hagytak volna megfulladni! Ohh, te jó ég... Miért vagyok ennyire rettentően utálkozó? Hiszen soha nem voltam ilyen... Széthasad a fejem...
A nagy felvilágosítás után pár hónappal már végre a saját lábaimon, kapaszkodó nélkül képes vagyok járni. Valami azonban nem stimmel. Tudom. Érzem... Annyira más vagyok. Teljesen más gondolatok kavarognak a fejemben, mintha nem lennék önmagam. Annyira... Idegen vagyok... Létezhet egyáltalán ilyen? Létezhet. Nagyon is. A pszichiáterem szerint megesik, hogy egy ilyen traumatikus esemény után jellembeli változások történnek, főleg ha mély depresszió előzte meg az időszakot. Nekem mégis szokatlan volt, így viccből fel is tettem a kérdést, hogy vajon egy kibaszott sorozatgyilkos szívét kaptam-e meg. A síri csend viszont nem volt túl biztató. Valami mentális betegét kaptam meg, hiszen az idő sürgetett, az illető pedig épp jókor vetett véget a saját életének. Kóros depresszió, skizofrénia, s még jó pár lelki betegséget tudhatott magáénak az illető, de egy tökéletesen zakatoló szívet is. Hát, kösz. Ennyi erővel a torkomon is ledughatták volna a kibaszott szívét... Ezzel a szarral a mellkasomban együtt kell élnem, úgyhogy ideje is elkezdenem az új életem! Persze, nem önszántamból. Bár a bátyám vette át egy időre a céget, de én visszamentem volna dolgozni egyértelműen, ám a meghallgatásokon kívül ezt el is felejthetem egy időre. Terápiákra kell járnom, csoportosra és egyénire a depresszió és az öngyilkossági kísérlet miatt, s folyamatos kontrollon is jelen kell lennem az újdonsült szervem miatt. S ha ez még nem lenne elég, napi szinten kell tudósítást adnom magamról, hogy mit csináltam és hogy éreztem magam, illetve mindent szám szerint kell értékelnem a kis noteszomban. A kikapcsolódás pedig kötelező program lett, ami a jövőhéttől lép hatályba. Ismerkedjek, járjak el kávézókba, éttermekbe, moziba, kirándulni, koncetre, vegyek új ruhákat, vegyek könyveket, szerezzek valakit magamnak... Egyszóval, a „kötelező kikapcsolódás” listám tele van minden hülyeséggel, de legalább válogathatok. Mintha az olyan könnyű lenne...

"Nincs halál újjászületés nélkül."