Samantha Sullivan Civil Something about me : Hozzászólások száma : 15Play by : Jane LevyJoin date : 2020. Aug. 28.Age : 25∆•∆ : Tartózkodási hely : SydneyFoglalkozás : cukrász
| Tárgy: Sammy Sullivan - Grigorenko Pént. Aug. 28, 2020 12:14 am | |
|
Samantha Summer Sullivan - Grigorenko Because the sweeter the cake, the more bitter the jelly can be.
Sammy, Sam, Summer
1999. 03. 17.
Sydney
cukrász | házas
heteroszexuális
civilek
Jane Levy |
Mik az erősségeid? A legerősebb tulajdonságom a megbocsátás. Sok gonosz dolgot tettek ellenem a múltban, de ha valamit, hát ezt megtanultam belőlük. Ezen kívül finom süteményeket alkotok, és egészen eredményesen vezetem a cukrászdát, amit a szüleim vásároltak, hogy legyen hol bontogassam a szárnaimat. Erősségem még a kitartás is, amire ugyancsak nagy szükségem volt a házasságomban már nem is egyszer. Mik a gyengeségeid? Elég sok dologtól félek, szinte már pánik szerűen. A legdurvább, amin még mindig dolgoznom kell az érintés fóbia, ami alól csak nagyon kevés ember képez kivételt. Ezen kívül időről időre előjönnek egészségügyi problémák, talán az immunrendszerem lehet gyenge, vagy nem is tudom... Mi a legnagyobb vágyad az életben? boldogság és békesség a kis családommal: férjemmel Dimitrivel és a lányunkkal Briannával Mik a legnagyobb félelmeid? Érintések. Betegségek. Magány. Fájdalom. És ezek tetszőleges kombinációja, valamint az, hogy esetleg baja esik a szeretteimnek. Milyen az egészséged? Egy komplikációkkal teli szülésből lábadozom éppen, más apróságok mellett
Egyik muffint a másik után készítem, szivárvány színű krémet nyomok mindegyik tetejére, majd jönnek a cukordíszek: szarv, szemek, orr, aztán egy kis gömbnyi vattacukor… kész is a vattacukor ízesítésű csokis unikornis muffin. Ez a sláger, a gyerekeknek (főként a kislányoknak) ez a kedvence, nem véletlenül. Tényleg egészen aranyosak. A kollégáktól kaptam egy új kötényt, ami alatt elfért a nagy pocak is, kismama fazon, egy dinnye van rárajzolva és a figyelmeztető felirat: ez történik, ha lenyelsz egy dinnyemagot! Persze se a szüleim, se Dimitri nem rajong a gondolatért sem, hogy még jókora hassal is itt dolgozom, de már úgy megszoktam, hiányozna ha be se jöhetnék. Egy kis krémet meg már talán csak elbírok, és pár kávét is meg tudok főzni! Nem akarom, hogy másképp kezeljenek, csak azért mert babával vagyok, különben is, miféle példa lehetnék az alkalmazottaknak a szorgalom terén, ha otthon üldögélnék hónapokon át? A terhesség elején voltak gondok, állítólag talán amiatt, ami a műtétkor történt, a vérnyomásom szórakozott, és egyszer még rosszul is lettem, kivizsgálás lett a vége. Most viszont hónapok óta zéró galiba, fennakadás nélkül várhatjuk a babát. Még három hét van hátra, az orvos szerint minden rendben továbbra is, az ultrahangon nem látott semmi olyat ami aggodalomra adhatna okot. Persze állt már meg a szívem a műtőasztalon, miközben az orvosok szerint minden rendben volt, szóval… hát, a bizalmam az nem épp a legszilárdabb az irányukba, de igyekszem nem túlaggódni. Ha az orvos szerint minden rendben, akkor minden rendben! Ő úgy fogalmazott: “Ha minden kismama ilyen mosolygós és energikus lenne, nem kellene ennyi vizsgálatot végezni”. Újabb mese dallama csendül fel, imádom a “This is love” című dalt a Hamupipőkéből, így én is dúdolgatom, kizárva a külvilágot, csak a formás, szivárványos krém spirálokra fókuszálva. Mintha más nem is létezne, csak ez a krém és a muffinok. Odébb tolom az elkészült tálcát, és magam elé húzom azokat a muffinokat, amik még várják a krémet na meg persze a dekorációt. Ezt még befejezem, aztán leülök, mert úgy tűnik a Pöttömkének nem tetszik már ez az ácsorgás, kezd nyugtalan lenni, meg aztán a derekam is kicsit furcsán nyom... - Noelle, elvinnéd kérlek ezeket a hűtőbe? - kérem meg az egyik pincérnőt, ő szokott nekem ilyesmiben segíteni amióta nem cipekedhetek. Addig is a pultra teszem a krémet, és megdörzsölöm kicsit a derekam. Talán le kellene ülni egy picit pihenni. - Persze, máris viszem! Hogy van a kis dinnyéd? - mosolyogva jön, de egyszer csak valamiért megtorpan, majd élesen felsikolt, amitől megfagy a levegő a helyiségben, engem is alaposan megijeszt. Noelle eldob mindent a kezéből, fut felém, én lenézek a pocakra, a “kis dinnyére”, látszólag minden rendben. Aztán a pillantásom lejjebb suhan, egy jókora sötétvörös tócsa közepén ácsorgok, a fehér tornacipőm úgy néz ki, mintha egy profin tervezett horrorfilm kellékei közül vettem volna kölcsön. Idegesen nyalom meg a szám szélét. Furcsa, hogy eddig semmi bajom nem volt, most mégis úgy érzem csúszik ki alólam a talaj, megtántorodok. Mint a gravitáció a rajzfilmekben: akkor kezd hatni, ha lenézel. Ugye a baba jól van? Fájnia kellene, hiszen ennyi vér… fájnia kellene, pokolian. Vagy sokkot kaptam? - Noelle? Hívd Dimi… - de már nyaklottam is össze még a mondatot se tudtam befejezni, se kép, se hang, olyan az egész mint amikor a darab végén a színházban össze szalad az a nagy nehéz függöny. Az utolsó amire emlékszem, hogy a srácok elkapnak, hogy ne üssem meg magam, és azonnal mentőt hívnak. Ugyan a kórházban ismét magamhoz tértem, de a későbbi események miatt szinte semmire sem emlékszem. Ugyanaz a spirál, ugyanúgy színes, cukordíszek, csokis muffin. Egyik a másik után. Elmosódó hangok, mintha lenne egy hangtompító a külvilágon. Mondjuk az furcsa, hogy tipikus kórházi pittyegést hallok, meg a szüleim és Dim hangját, messziről, mintha egy dobozból beszélnének. Apa dühös, szinte kiabál, azt mondja felgyújtja az egész rohadt cukrászdát. Anya sír, nagyon-nagyon sír, és azt hajtogatja, hogy “mi lesz most így szegény picivel az anyja nélkül?”. Dimitri oroszul beszél, nem értem mit mond. A hanghordozása hol kétségbeesett, hol dühös, néha szinte fohászkodó. De miért?! A kezem nem áll meg, és bár már vagy negyven muffint megcsináltam, futószalagon küldenék elém őket, a krém sem fogy, mintha egy állandó mennyiség lenne a zsákban, én pedig csak szorgosan készítem a spirálokat. “Ez történik, ha lenyelsz egy dinnyemagot!” Megmosolyogtat a gondolat, le is pillantok, hogy megnézzem a kötényt, olyan mókás kis gülü szemei vannak a rajzolt dinnyének! De sehol a dinnye. Sehol a pocak. A Sweet Dreams logót látom, ez van a kötényen, semmi vicceskedés. Le akarom tenni a nyomózsákot a kezemből, hogy megtapogassam a hasam a kötény alatt, de képtelen vagyok rá. Abba akarom hagyni a spirálokat, de nem megy, a kezem nem engedelmeskedik, mintha egy gép vagy egy robot lennék. Sikítani akarok, de nem jön ki egyetlen hang se a torkomon. “Ez történik, ha lenyelsz egy dinnyemagot!” - ez az egy gondolat motoszkál a fejemben. A lábaim körül megannyi félbevágott dinnye hever, mindegyik a piros felével felfelé. Mi a fene ez? Mi történik?!- Megfoghatom? Tényleg ideadják a kezembe? Ugye biztosan megölelhetem? Mikor hozzák ide? - faggatom Dimitrit, aki azóta szorongatja mindkét kezem, hogy reggel kinyitottam a szemeimet közel két hét után először. Ennek már sok órája, de meg se moccan, el nem engedne egy pillanatra sem. Valami átsuhan az arcán, egy gondolat, ami sötét felhőket rajzol a homlokára, majd megpuszilja a kezem, és elmosolyodik, de engem nem ver át, van itt még valami. Csak azt nem tudom, hogy mi. - Talán majd később, még nem vagy jól. - feleli, nekem meg mintha kést nyomkodna ezekkel a szavakkal a mellkasomba. A pici babánk ott van valahol egyedül, a szülei nélkül hisz se ő nincs vele, se én, miért hagyja ezt? Látni szeretném! Miért nem hozzák ide?! - De akkor legalább megnézni… szeretném látni! Mutass róla legalább egy képet légyszi! - kérem újra, de sejtem, hogy megint ugyanazt a választ fogom kapni mint korábban: nem akarja, hogy egy telefonnal készült képen lássam először, legyek türelmes, majd megmutatják a babát, ha már elég jól leszek hozzá. Persze arról sejtelmem se lehet, hogy egy árva kép sincs róla a telefonjában. - Aggódom érte. Ha nem hozzák ide azt kell gondolnom, hogy nincs is kit idehozni! - telnek meg a kétségbeesés könnyeivel a szemeim. Semmit nem mondanak, még a kisbabám nevét sem, csak annyit tudok róla, hogy lány. - Dimitri, mondd meg! Életben van? Miért nem láthatom?! Miért nem mond senki semmit már órák óta? - akaratos vagyok, főleg ha arról van szó, hogy a picike babámról nem tudok semmit az égvilágon. Meg sem hallom a válaszait, hergelem magam egy tragikus gondolat felé. Már amikor éppen kezdek hisztériás állapotba kerülni, akkor jön be egy nővérke egy mocorgó, rózsaszín takaróba bugyolált kis csomaggal. Érzem, hogy Dim milyen nehezen engedi el a kezem, de ezzel mit sem törődve nyújtom a kezem a lányunkért, amikor a nővér felém nyújtja. Folyamatosan záporoznak a kis arcára a megkönnyebbülés könnyei amitől felébred, kinyitja az álomszép szemeit, pedig már azt hittem… bele se merek gondolni, hogy mit hittem! - Nem vagy még jól! Árt neked. - fordítja el a tekintetét rólunk Dim mérgesen, de őszintén mondom, hogy csak a szemem sarkából látom, hiszen minden erőmmel ezt a látványt vésem az agyamba, ahogy először nézhetek a kislányomra. Nem sír. Mintha mosolyogna, és olyan nyugodt, édes. Vöröses pihe borítja a buksiját, szemei épp olyan olvadt csokoládé színűek mint az apjának. Pedig a babáké általában kék, de úgy tűnik ez az én ajándékom, hogy már most ennyire kiköpött apja a homlok ráncolástól a gödröcskéig az arcán. Apró tenyerét veszem az ujjaim közé, nézegetem ezeket a kis ropi ujjakat, amik egyszerűen tökéletesek. Mindene tökéletes, mindene csodálatos. - Ő egy angyal, dehogy árt nekem. Hogy is mondhatsz ilyet? Kis Angyalkám… - dünnyögöm boldogan miközben újra meg újra magamhoz ölelem, de aztán a semmiből fokozódik a kétségbeesésem, ahogy a nővérke óvatosan elveszi tőlem a picit. - Hová viszik?! Dim, ne engedd! Hová viszik? - a nővér azt mondja, hogy ha az apuka/kolléga vigyáz rá, akkor itt hagyhatja a babát, de a férjem csak megrázza a fejét, így Pöttömke az ajtó felé utazik a nővér karjaiban. Integetek neki, pedig tudom, hogy még nem láthatja, mégis nyugodtabb tőle a lelkem. Vigasztalhatatlan sírás tör ki belőlem, hogy csak néhány percre lehetett a karjaimban ez az angyalka. Tudom, hogy Dim csak jót akart, hogy pihenjek, mégse vagyok képes felfogni, hogy miért engedte, hogy elvigyék tőlem a babát. Talán egy hét múlva hazamehetünk, és akkor már annyit lesz velem amennyit csak akarom. Brianna-nak hívják. Pici Bree, és olyan tökéletes, amennyire csak emberi lény az lehet. Persze biztosan elfogult vagyok a lányunkkal kapcsolatban, de az az igazság, hogy ez sem érdekel. Amikor csak lehet, vele vagyok, mindig a közelemben van. Sajnos hiába vagyunk otthon már hetek óta, a szülési komplikációk annyira legyengítettek, hogy csak apránként nyerem vissza az erőm egyáltalán ahhoz, hogy üljek vagy felkeljek az ágyból. De minden nap egyre jobban és jobban akarom, próbálkozok és erőlködök, szem előtt tartva a célt, hogy a pici tündérkét a kezemben foghassam, ringassam, én gondozhassam. Anyukám sokat segít nekünk, hiszen Dimitrinek dolgoznia kell, nem lehet velünk egész nap még ha szeretne sem. Szegény, biztosan szörnyen fáradt lehet, hiszen többnyire csak akkor látom, amikor bebújik mellém, hogy aludjon, vagy vacsora közben, esetleg amikor már a pici is alszik a szobájában és anyukám is nyugovóra tért. Már többször kértem, hogy vegye kézbe Bree-t, hogy legyen egy képem amin ők ketten vannak, de valami mindig közbe jött, valahogy sosem tudom őket lekapni. Ami egy kicsit fura, hiszen hetek óta otthon vagyunk, de most, hogy végre kezdem visszaszerezni a régi lendületem, talán végre erre is sort keríthetünk.
The future seems to me no unified dream but a mince pie, long in the baking, never quite done.
|
|