Mik az erősségeid?
nagy dumás vagyok, ügyvédként ez kifejezetten hasznos tulajdonság. A legtöbb problémából már gyerekként is kidumáltam magam, ez felnőtt koromra se változott. Azokért akik fontosak számomra bármit megteszek, a törvényesség határát is átlépve akár.
Mik a gyengeségeid?
családi örökség és foglalkozási ártalom, hogy hadilábon állok a különböző rendvédelmi szervekkel és a törvények betartásával. Franco mellett elég sok olyan dolgot tettem már, amire egyáltalán nem vagyok büszke - de nem is szégyellem őket. Ezen felül heves természetem van, ami szintén nem válik előnyömre.
Mi a legnagyobb vágyad az életben?
békesség. De erre azért a maffia egyik fejének jobbkezeként elég kicsi az esélyem.
Mik a legnagyobb félelmeid?
az, hogy az én hibámból valami jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan dolog történik bárkivel aki fontos számomra, főként Lanaval.
Milyen az egészséged?
kiváló, bár ahogy a dolgaim állnak lassan rám lehetne sütni az alkoholista bélyeget...
- Cesare! – hívott magához a Mamma mosolyogva, én pedig szinte repültem a karjai közé. – Boldog születésnapot, mio figlio! – a Mammának mindig olyan finom illata van, és szörnyen puhák a kezei! Ahogy alaposan megölelget, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy megérte ma felkelni. Mamma Carmela nem az igazi anyám, de jobb, mintha az lenne. Az igazi anyám szégyent hozott a családra, szégyent az apámra is… nem érzem, hogy hiányozna, azt azonban sajnálom, hogy Enzo keresztapa megbüntette amiért megölte anyámat. A család szent dolog, apámnak nem lett volna joga így büntetni a feleségét, pláne nem a szemem láttára. A keresztapám már diszkrétebb volt, beültette apámat egy kocsiba, aztán kezét a vállamra tette míg távolodott az autó. Azt mondta, menjünk be és egyek egy kis fagylaltot. Soha többé nem láttam az apámat.
A születésnapomra egy íjat kaptam nyílvesszőkkel és egy fa kardot. Ilyen kardja volt Franconak is, és nagyon szerettem volna vele játszani! De Franco nem akart velem játszani. Azt mondta a kard dedósoknak való. Fejbe vertem a kardommal mert nem akart velem játszani… aznap vacsora nélkül kellett lefeküdnöm aludni.
Mégis, családom az volt. De még mennyire!
Miután megszületett a testvére, már persze sokkal jobban szeretett volna inkább velem játszani. Még én is vonzóbb társaság voltam mint egy pólyás. Bár fiatalabb voltam nála három évvel, koromhoz képest magas, erős gyerek voltam. Az iskolában a nyurga, kamasz Franco mellett battyogtam a folyosókon, testőrként kergettem el azokat akik undokok voltam vele. Sokukat meg is vertem, emiatt Enzo bácsi mérges lett rám, azt mondta nem akar még egy intőt aláírni azért mert balhéztam. De Mamma Carmela aláírta őket. Azt mondta: „Cesare! Mindig védd meg a testvéredet! Ez a jó testvérek dolga.”
Az életemet tettem fel arra, hogy megvédjem a családom és a bátyámat. Mert én annak tekintem, nem számít, hogy a vér nem köt minket össze. Az sem számít, hogy a gimnázium után engem Ausztráliába küldtek tanulni. Amikor szükség volt rám, a fivérem mellett álltam. Láttam, hogy az apja halála után mennyire nyomasztották a gondok, és tudom, hogy az öccse nem lett volna jó Keresztapa. Helyesen cselekedtünk, még ha őt emiatt néha kétségek is gyötrik. Én nem vagyok kíméletes, tudtam, hogy vagy ő, vagy Franco, akit testvéremként szerettem maradhat csak életben. És én megfogadtam, hogy mindig vigyázni fogok rá.
Ahogy sok mást is megfogadtam felelőtlenül. Ginny, a lány aki a menyasszonyom volt. Épp csak befejeztem az egyetemet, olyan fiatalon szerintem még vakon hittem a szerelemben meg a többi szarságban. Csak annak az egy lánynak éltem, a tenyeremen hordoztam. Mivel nem olasz lány volt, hanem ausztrál, a családom ellenezte a dolgot, így gondoltam várok az esküvővel míg megbékélnek. Tudtam, hogy ha a Mamma megkedveli, nyert ügyünk van, márpedig azt hiszem neki a fiai boldogsága előrébb való volt mindig is mint a származás. Romantikus lélek? Talán.
Aztán, Ginny teherbe esett. Örültem, naná, hogy boldoggá tett a hír. Az orvosa azt is mondta, hogy minden rendben, és én hittem is ebben. Míg Ginny napról napra egyre sápadtabb, gyengébb és levertebb nem lett. Az orvos azt mondta, ez normális, bár azt ő is furcsállotta, hogy a menyasszonyomnak nincs hányingere, nem emiatt volt olyan szörnyen gyenge. Dühös voltam amiért nem tudtam segíteni a szeretett nőn! Amikor azt mondta, fájdalmai vannak, nem haboztam. Felkerestünk egy másik dokit a magán rendelésén és ő azonnal kórházba szállíttatta a lányt, jött velünk. Életmentő műtétet hajtott rajta végre, méhen kívüli terhessége volt, és a magzat egy érből táplálkozott, emiatt volt olyan gyenge Ginny. Amint túl volt az életveszélyen és magára mertem hagyni a kórházban, már mentem is és gyakorlatilag kivégeztem az első orvost aki nem vette észre idejében a dolgot.
Aztán ahogy másztam fel a ranglétrán, egyre több lett az ellenségem. Bár a család már elfogadta a páromat és az esküvő napját is kitűztük, nem hárult el minden veszély. Egy nap a házunk előtt elhajtó autóból ránk lőttek, és nem tudtam tenni semmit. Ginny meghalt, és vele az a részem is, aki jobbá akarta tenni a világot.
Mióta Franco a városban van, valamivel jobb az élet. Már nem dagonyázok a depresszióban, inkább a bátyám üzletére koncentrálok. Próbálom őt is kirángatni a világából, hogy ne legyen már olyan besavanyodott görcsös alak, de nehéz dolgom van vele. Megrögzött magányos farkasnak képzeli magát, pedig ha gyakrabban eljárna velem iszogatni, tudhatná, hogy a világ tele van érdekes emberekkel! Talán ha kerítenék neki valami csajt, neki se lenne ennyire görcsös az élete. Egy jó barát erre való, vagy nem?
Azóta történt:Mióta Franco is a városba került, felpörögtek az események. Kezébe vette az irányítást, az élet minden terén, az üzletet is felpörgette, nekem pedig egyre többször kellett használnom a jogi diplomámat, hogy az embereinket kirántsam a kisebb nagyobb balhékból, amikor a rendőrség is elkezdett szaglászni.
Tulajdonképpen nem volt okom panaszra, míg egy Lana nevű fiatal lány nem került a látókörünkbe, aki nem kevés segítségre szorult. Az életére törtek, nem is egyszer, és bár akkor még nem sejtettük, hogy mekkora szarba tenyereltünk, amikor a védelmünk alá helyeztük. De nagyjából azonnal a szívem közelébe lopta magát ez a tűzről pattant kislány. Igyekeztem nem kötődni hozzá túlságosan, de volt egy pont, amin átlépve már nem tudtam tagadni a dolgokat.
Azóta hónapok teltek el, és bár nem tökéletes az összhang, de úgy érzem egy irányba haladunk - még ha néha más utat is preferálnánk, ami olykor vitákat szül. Vajon mit szólna, ha megkérném? Vagy egyáltalán én magam készen állnék-e végre arra, hogy tovább lépjek, és hivatalosan is elkötelezzem magam mellette?
