Sammy & Dim - A fátyol fellibben

*Brianna születését óta nagyon sok minden megváltozott. Igen, szülők lettünk. Más körülmények között valószínűleg oda meg vissza lennék a boldogságtól. Viszont, ami történt a szüléskor... Sammy jelenti nekem a világot, nincs senki, akit jobban szeretnék. Ő ad értelmet a napjaimnak, ő ment meg saját magamtól állandóan. Szóval talán érthető, hogy nagyon földhöz csapott az, hogy most tényleg hajszálon múlott az élete. Nekem pedig kellett találnom egy bűnbakot, akit okolhatok ezért az egészért. Szándékosan vagy sem, de Brianna lett ez a valaki. Az ő érkezés ölt az, ami majdnem elvette tőlem Sammy-t.
A kórházban a srácok sorra gratuláltak a szép, egészséges lányomhoz, akit akkor még nem is láttam. Csak Sam érdekelt, semmi más.
Amikor pedig végre hazamehettünk, képtelen voltam továbbra is megérinteni vagy a szobájába lépni, amit pedig olyan óriási gonddal alakítottunk ki.
Mivel az anyósom beköltözött hozzánk, így én szinte menekültem otthonról tudván, hogy a feleségemnek van segítsége egész nap. A tudta nélkül vállaltam plusz rendelési órákat csak, hogy később menjek haza, így mindig akkor estem haza, amikor már mindenki ágyban volt. Reggel pedig korán keltem és kutyás futással kezdtem a napjaim, ez olyan szokássá vált. Aztán egy gyors zuhany és irány a kórház. Persze nem vagyok naív, előbb-utóbb fel fog tűnni Sammynek.
Azt is tudtam, hogy nem lehetek ennyire a végletek embere, mert a szervezetem hamarosan meg fogja bosszulni, hogy alig alszok és kihajtom magamból a lelket is, ja még az étkezésem sem éppen túl ideális. Persze vannak előnye is, megugrott a fizetésem a plusz rendelések miatt. Szóval csak az egészségemet kéne megőrizni. 
Bár az a ma reggeli fejfájás kicsit zavaró és elgondolkodtató, mert ritkán rakoncátlankodik a fejem. De fogjuk arra, hogy tudtam, az anyósom kiköltözik ma. Próbáltam minél jobban elhúzni a hazamenetel idejét, de eljött az a pont, amikor mennem kellett tényleg.
Hazatérvén egy kicsit még ültem a kocsiban a ház előtt. Csak néztem az otthonunkat... Milyen rejtélyes az élet, hogy senki nem is sejteti milyen viharok dúlnak egy-egy otthonban. Nálunk pedig nagy viharfelhők gyűlnek, mert elkerülhetetlen lesz egy nagyon kínos beszélgetés.
Megdörzsöltem a halántékomat és kiszálltam az autóból, aztán irányba állítottam magam a bejárat felé. Pontosan tudtam, hogy Brianna ilyenkor már alszik, szerencsére nem az az éjszakázós baba. Sóhajtva léptem be az ajtón. *
-Jó estét nyuszifül! *Magamra mosolyt erőltetve köszöntöttem, de le is fagyott a mosoly az arcomról, amikor megláttam, hogy a lányunk még nagyon is ébren van. Legszívesebben világgá szaladtam volna, de már nem volt visszaút. De azért próbáltam egérutat találni a konyha felé arra hivatkozva, hogy éhes vagyok. Pedig valójában egyáltalán nem voltam éhes. *

*Tényleg, én tényleg próbáltam ehhez az apró kislányhoz közeledni, amikor hazakerültek, de egyszerűen valamilyen erő, mintha húzott volna visszafelé. Ha orvosi szemmel néztem, akkor kitűnően fejlődött, de tényleg. Mondhatni hibátlan kislány. Ami viszont nagy baj, hogy apaként nem éreztem azt a büszkeséget, amit kellett volna. Sammy viszont ragyogott a boldogságtól. Persze ezért ne is hibáztathatom, néhány hete még én is máshogy álltam a dolgokhoz. Hogy is mondhatnám el neki, hogy képtelen vagyok a gyerekünkhöz érni? Vajon mekkora sebet okoznék? Nem viselném el, ha megint én bántanám. Nekem ő jelenti az életet, talán pont az a baj, hogy túlságosan is szeretem. Valakit egyáltalán lehet túlságosan szeretni? Ilyenkor jönne jól néhány tanács.
A házba lépve persze szembe találtam magam Sammy el, karjaiban Briannával. Pedig azt hittem a kicsi már alszik és kicsit tudunk beszélgetni, ami valljuk be, ránk férne. De így... túl közel volt a kisgyerek. Gyorsan kereket is oldottam a konyhába. *
-Jó lesz, ma még úgysem nagyon ettem. *Nem mintha nagyon éhes lettem volna, de a látszat kedvéért muszáj lesz valamit magamba eröltetni. Meg aztán ahogy mostanában élek, nem fog ártani valami tartalmasabb étel az állandó jellegű sajt burgernél. Szóval elkezdtem kiadagolni magamnak és automatikusan tettem Sammynek is ki egy adagot. Nem tudom evett-e már, de sose árt, kell az energia neki. *
-Ne is mond... Mintha egyre több lenne a gerincferdüléses ember a városban...  *Nem szokásom hencegni, de egyre többen járnak hozzám az ország egész területéről is. Talán ennek az az oka, hogy nem szokásom feladni. Mindig megtalálod a megoldást a problémákra. Legyen szó egy problémás csuklóról vagy egy csúnyább gerincferdülésről.*
-Még aludtál, nem akartalak felkelteni. *Igen, eddig mindig kapott egy búcsú csókot vagy egy puszit a homlokára, ha még aludt. Sajnos mostanában ez is megváltozott. Nem jó ez így. Mintha ő is egyre messzebbre kerülne tőlem.
Közben egyre kínosabban ügyelek arra, hogy tálalják, csak ne kelljen felnéznem. Nem tudom miért, de van olyan érzésem, hogy nem tudnék Sammy szemeibe nézni. Szégyellem magam, de nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel és ellenérzéseimmel. Mindig csak az zakatol a fejemben, hogy majdnem el ették tőlem azt, aki a világot jelenti számomra.
A fejfájás ködéből egyszer csak Sam határozott hangja ránt ki. Nem akarok, de tényleg nem akarok felnézni. De megteszem és ráemelem a tekintetem.* - Sajnálom, csak egész nap fáj a fejem. *Mondjuk ebben nincs hazugság. Pedig tudom, hogy nem az a gond. A fejfájás már csak következménye annak, ahogy élek az utóbbi időben szerintem. De azt is tudom, hogy nem hazudhatok sokáig már a kedvesem ék, hiszen megígértük egymásnak, hogy nincs több titok. De ez nem egy olyan téma, amiről olyan könnyen beszél egy ember. *

*Sokszor végig gondolom, hogy mi mindenen mentünk már keresztül. Az ő váll műtéte, mindkettőnk múltjának sötét árnyai és itt volt a szülés körüli komplikáció... Tényleg azt hittem, hogy elveszítem. Valószínűleg senki nem tudja, hogy mit is jelent nekem ő...fényt mutat az alagút végén, ha sötétség beszippantana. Kezdem megérteni, hogy miért mondják a nőkre, hogy igazi kősziklaként nyújtanak támaszt a családjuknak. Csak ezzel az a baj, hogy én is támasza akartam lenni és mostanában nem úgy tűnt, hogy ez sikerülne...
Azt sem tudom, hogy miért hitegetem magamat azzal, hogy most elhiszi, hogy az elcseszett tányérokon az étel elrendezése érdekel. Tudja ő, hogy nekem az íze számít. A kapcsolatunk is az iskolájában "elrontott" sütikkel indult. Nem is tudom hányszor jött be hozzám egy doboznyi finomsággal... Azok a régi szép idők, amikor még csak kerülgettük egymást...*
-Ugyan, vannak még rajtam kívül is ortopédusok. *Soha nem tartottam magam nagyra vagy másoknál jobbnak. Én egyszerűen szeretek elmenni a végletekig, ha segítség nyújtásról van szó. Eddig Steven a legnagyobb sikerem, akinek a gerinc műtétjét senki nem vállalta. Mára már ugyan mankókkal, de jár és hamarosan azokat is elhagyhatja.*
-Bocsánat,legközelebb nem mulasztom el. *Mit is mondhattam volna erre? Tudom, hogy igaza van. Nekem is is hiányoznak az összebújások, a beszélgetések isten tudja miről. Akkor csak mi voltunk. Tudom, hogy újra egymásra kell találnunk, csak még nem tudtam mi is ennek a módja. Ketten kellenénk ehhez, de tudom, hogy mostanában nem veszek részt túlságosan az életünkben.
Mindeközben Brianna csak egyre jobban üvöltött, ami cseppet sem segített a fejfájásomon, sőt, egyre jobban hasogatott tőle. Ha így haladunk én is üvölteni fogok.
És ezek után... Csak rosszabb jött. Nem tudtam hibáztatni érte, hogy azt hiszi ő a baj. Pedig ha tudná, hogy milyen nagy szükségem van rá. De hát néma gyereknek anyja se érti a szavát... Vagy inkább néma gyereknek a ló egy bizonyos testrésze a seggébe... Azt nem tehetem meg, hogy annyiba hagyom a dolgot. Csak megmasszíroztam a halántékom, nem mintha valamit is segítene...
Fogtam magam és a feleségem után mentem, akit mindennél jobban szeretek. Nem hagyható, hogy azt higgye vele van a baj. De a gyerekszobába lépve azt láttam, hogy pakol. Nem hagyhatom elmenni, mert annak megint az lenne a vége, hogy magamban teszek kárt. *
-Azt hittem elveszítelek... *Csaptam az ajtókeretre. Na nem nagyot, csak úgy... egyszerűen azért, mert végre kimondtam hangosan is, így valósággá vált. Nem hagyható elmenni. Nem futhatunk örökké a bajok elöl.* -Nem veled van a baj, ezt egy percig se gondold kérlek... *Hosszú idő után kicsit beljebb léptem a szobába, igaz több még nem ment. De ha segít nekem, akkor talán hamarosan a lányommal is kialakulhat egy olyan kapcsolat, amilyennek kéne lennie. Hiszem, hogy lehetne a helyzet jobb is, de be kell látnom, hogy ezen a ponton már segítséget kell kérnem... Akár szakembertől is... *

*Annyi minden kavarog a fejemben, mintha egy méhkas lenne a fejem, amiben csak úgy zsongnak mindenfelé a méhek. Próbálnám terelni a gondolataim azzal, hogy a munkámról beszélgetünk, de nem hoz sok sikert. Mert nem az vagyok, aki elszáll a szakmai sikereitől. Igen, minden páciensemért megmozgatok minden követ, a legújabb eljárásokat megtanulod miattuk, hisz a tudomány mindig fejlődik. Jó pap holtáig tanul. Ha magamon nem is, de másokon igyekszek segíteni. De most igazából a munka aggasztott a legkevésbé. Nem is mondtam rá semmit inkább.
Tudom, hogy nem hisz nekem a puszi a terén,de nem is hibáztatom érte. Én sem hinnék magamnak. Miért is hinné? M kapott tőlem az elmúlt hetekben? Semmit. Szó szerint semmit, még egy kedves szót sem. Állandóan csak magára hagytam a gyerekkel és a gondokkal, menekültem itthonról. Lassan kezdek olyanná válni, amitől mindig is féltem. A különbség az, hogy én soha a büdös életben nem tudnék kezét emelni azokra, akik itthon várnak rám. Egyszerűen nem tudom mi a következő lépés. Egyedül ez már nem megy, segítség kell. Eddig azt hiszem szégyelltem bárkinek is kiadni mi az, ami bennem zajlik.
Hogy is mondhatnám el neki, mi zajlik bennem.... amikor magam sem értem mi történik. Tehetetlenül nézem csak, ahogy a gyerekszobába megy. De milyen férj lennék, ha megint csak egyedül hagynám...*
-Én csak... Velem! Velem van a baj! *Sóhajtottam fel. Végre kimondtam. Bár valószínűleg ez eddig sem volt titok... legalábbis számomra nem. Bár Sammy úgy látszik azt hihette, hogy a baj vele van. Pedig nem, ő annyira tökéletes, hogy nincs rá szó.
Közben a lányunk csillapodni látszik, ami mindkettőnk idegeinek jót tesz. Nem akar a do hártyám sem kiszakadni és végre jobban is tudok gondolkodni. De a szakadék Sammy és köztem egyre csak növekedni látszik. És közben csak magát hibáztatja... ezt az egyet nem hagyhatom.
Lassan mentem oda mögé, karoltam át és te ettem arcomat a nyakába. Igaz, a gyerekünkhöz továbbra sem tudtam érni, de ennyire közel soha nem voltam még hozzá.* - Te vagy a fény az életemben. Ezt soha ne vond kétségbe. *Nem tudom mit kéne tennem, hogy megértse, ő tökéletes. Én meg... én meg elcseszett vagyok.* - Segítségre van szükségem. *Ismertem el, miközben elengedtem. Ő eddig is annyi mindent megtett értem, de ez most már kevés lesz azt hiszem...*

*Több, mint húsz éve csak néha engedtem meg magamnak, hogy a múltam rá gondoljak. Talán pont ez a baj, hogy esélyt sem adtam magamnak, hogy feldolgozza a történteket. Ha adtam volna magamnak időt... de így túl mélyre költözött bennem a düh, a fájdalom, a keserűség, a megalázottság. Nem tudtam olyan férj és apa lenni, akit megérdemelt volna a családom. Sammy sokkal többet érdemelne attól, amit nyújtani tudok.*
-Sam! Én magam sem tudom... *Tényleg elmondanám neki. De hogy nevezzem  nevén, ha én magam sem tudom mi ez? Ő a szerelmem, életem, legjobb barátom... még mondanám neki, ha még tudnám nevezni ezt a dolgot, ami bennem zajlik. Kicsivel több, mint egy éve voltam mélyen már, akkor elég volt szó szerint egy pofon tőle. Most viszont valami történt.
Brianna keserves sírása alább hagy szerencsére. Fél tőlem. Nem is csodálom. Hányszor is látott az élete során? Egy kezemen meg tudom számolni. Nem csak, mint férj, hanem, mint apa is csődöt mondtam. Hogy vagyok képes egy gyereket hibáztatni? Nem tudom... *
-Pedig te vagy az, mindig is az voltál és az is leszel. *Ha tetszik neki, ha nem, így van. Talán valamikor majd a lányunk is az lesz. Majd, ha választ találok olyan kérdésekre, hogy mit mondjak Briannanak, ha majd a szíj nyomairól és cigi csikk okozta égési hegekről kérdez. Még ezekre a dolgokra is meg kell találnom a választ.
Amikor elengedném, ő nem engedi. Az érintés olyan puha, olyan finom, olyan gondoskodó, olyan aggodalmas. Erre is csak ő képes, hogy egy érintésével ennyi mindent kifejezzen. Ő az én univerzumom.*
-Én hercegnőket akartam, de te azt mondtad, hogy az túlzás lenne. *Minden egyes pillanatra emlékszek. Én ragaszkodtam a hercegnőkhöz, ő pedig azt mondta, hogy azért nem kellene átesnem a ló túlsó oldalára attól, hogy lányom lesz. Napokig ment köztünk a vita. Végül nem lett rózsaszín hercegnős. Egy barátságos halványsárga alapszínre jött a Disney mesék rengeteg szereplője. Azért csempésztem bele jó néhány hercegnőt is, mint például Hamupipőke vagy Csipkerózsika.
Azt hiszi, hogy nem veszem észre, amint a kislányt egyre közelebb tolja a kezemhez, miközben lágyan simogatja a másik kezével az enyémet. Kívülről most teljesen úgy nézhettünk ki, mint egy család. Pedig mi rejlik a mélyben...*
-Tudod jól, hogy téged soha nem tudnálak utálni. Csak magamat... *Hogy őt? Ugyan... Ki van zárva, erre képtelen lennék. Igazából magamat utálom, hogy eltávolodtam a feleségemtől és nem tudok lányomként tekinteni erre a kisgyerekre.*
-Nem tudom mi történik velem... De szeretném megérteni... *Folytattam volna én még, de hozzáért a kezemhez Brianna takarója. Megdermedtem Sammyt ölelve, de nem mozdultam. Éreztem, ahogy járnak a kis lábacskái. Magamat pedig egyre jobban utáltam, hogy most még képtelen vagyok igazi apai érzéseket táplálni iránta. Most csak úgy álltam ott, mintha kővé dermedtem volna. Legalább nem rohantam világgá... Nagy lépés... *

Borzasztó nehéz ez így, hogy azt sem tudom mi a baj, csak azt érzékelem, hogy az életünk szép lassan összeomlik. Ami eddig biztosnak tűnt és azt hittem minden rendben van, hogy az életünk sínre kerül és mindenki megtalálhatja benne a maga boldogságát… na ez megy szépen a lecsóba. Segítenék én neki, hiszen Dimitri a párom, sőt, mondhatni a másik felem, rossz szenvedni látnom, de zsákutcában vagyunk. Hiszen amíg megfogalmazni sem tudja mi is a gond, addig megoldani se tudjuk.
- Kiderítjük. Csak ne zárkózz be, tudod, hogy abból még sosem lett semmi jó. - megcsóválom a fejem. Volt már, hogy gödörbe került, de amikor elzárkózott előlem, csak minden még rosszabb lett. Ráadásul nem is egyedül neki, hanem engem is magával rántott bizonyos értelemben, hiszen mivel nem lehettem vele, engem is megviselt a dolog, nem is kicsit. Mégse magam miatt félek, hanem Bree miatt hiszen már nem csak mi ketten vagyunk, hanem egy cseppnyi ártatlan kis élet is a mi döntésünk súlya alá kerül.
- Brianna is az. Amikor vártuk, az volt. - felelem halkan, mert nem akarom bántani vagy ingerelni. De szeretném, ha Dimitri olyan családban élhetne, amilyet érdemel ő is. A mi közös családunkban, amiről annyit álmodoztunk, amit terveztünk és vártunk.
- Nagyon szép lett. - pillantok a fal felé, hogy ő is észre vehesse, hogy ez bizony az a szoba, és minden egyes centijében érezhető a szeretet, amivel készítettük a kis Bree-nek. - Szeretem, hogy figyeltél még arra is, hogy honnan jön a fény, a minták mintha festmények lennének egy múzeumban. - minden napszakban más-más figurák kerülnek előtérbe. Nappal, az ablak adja a világosságot, így az ahhoz közeli illetve szemközti ábrák szembetűnőek. De éjjel! Ó, ez igazi művészet! Az egyik éjszakai kis őrző lámpa Jázmint világítja meg, a tompa fényű lámpa a fotel mellett Hamupipőkét, aki úgy hajol le, mintha csak a szundikáló kisbabát csodálná. Fantasztikus a szoba, és tele van szeretettel, csak Dim nem látja már.
- Mondtam már, hogy minden amit magad ellen teszel, azzal engem is bántasz. Elfelejtetted? - próbálok úgy hozzá bújni, hogy a baba is egyre közelebb kerüljön hozzá. Ilyen közel talán még sosem voltunk egymáshoz, mi hárman amióta hazaengedtek minket a kórházból. Tudom, hogy kényelmetlen neki az érzés, és a légzéséből arra is rájöhettem már, hogy fél. Fél attól, hogy velünk legyen? Mi a fene lehet a fejében? Milyen démonok űzik megint?
- Megértjük együtt, mi megy végbe a fejedben. Segítünk, mind a ketten. - elmosolyodok azon, hogy nem húzódik el amikor Bree takarója a kezéhez ér. Haladunk, mert bár szinte kővé dermed, nem húzódik el. Boldoggá tesz a dolog, hogy legalább egy kicsit próbálkozik.
- Dim? - megmoccanok, de nem tudom meddig mehetek el így, hogy a kislány ennyire közel van hozzá. - Kérlek ölelj meg rendesen, hadd bújjak hozzád. Ha akarod, berakom Breet a kiságyba, de nagyon hiányzol! Hiányzik egy ölelés, alig látlak… - elszomorodva pillantok a kényelmes fotelra, amit ketten választottunk. Direkt pont akkora és olyan kényelmes, hogy összebújva ketten is elférjünk benne, és itt lehessünk minél többet a babával. Ahogy a dolgok most állnak, nem ma fogjuk kipróbálni, hogy milyen érzés a babaszobában üldögélni békességben.
Könnyeket csal a szemembe a gondolat, hogy cserben hagytam. Beszélnünk kellett volna róla, már rég beszélnünk kellett volna arról, hogy mit élt át, amíg én élet-halál közt voltam. Azért is süppedt bele szegény a lelkében terjengő mocsárba, mert nem akart ezzel terhelni, én meg olyan buta voltam, hogy magamtól nem is gondoltam rá. Azt hittem, azzal, hogy felébredtem minden a helyére is került, pedig a jelek szerint távolról sem!
- Már megint cserben hagytalak. - szipogok, és inkább vissza teszem a most már csak bágyadtan pislogó babát az ágyába. A rácsos ágy szélébe kapaszkodok, de olyan erővel, hogy elfehérednek az ujjaim is tőle. Dühös vagyok, leginkább magamra! - Mindketten ott voltunk a sötétben, és hiába ébredtem fel, te maradtál benne! Mert én nem segítettem!

*Talán valami elkezdődik most kettőnk között. Talán újra elkezdünk beszélgetni egymással úgy igazából, nem csak udvariaskodunk. Valljuk be, hogy a mi kapcsolatunk soha nem volt hétköznapi. Az ő múltja, az én démonaim.... A különbség, hogy ő képes volt mellettem újra építeni az életét, de én... Egy kudarc. Itt van egy csodálatos nő mellettem, a gyerekünk... És mégis valami nem stimmel velem. *
-Tudom. Csak hát nem tudtam, hogy is mondhatnám ezt el. Megbántani meg nem akartalak. És mégis bántottalak... *Húztam el a számát. Ha nem is szavakkal, de tettekkel mindenképpen. Magára hagytam és elhidegültem tőle, mintha ezzel megvédhetném. Lassan olyanok lettünk, mint két barát vagy inkább két idegen. Én meg elhagytam magam, alig ettem, alig aludtam, csak dolgoztam orrvérzésig. Valószínűleg nem vak és látja, hogy durván lefogytam. Nem lesz jó vége ennek... *
-Ő is az lesz, megígérem. *Próbáltam elszánt lenni. Akartam hinni, hogy némi segítséggel Brianna is olyan apát kaphat, amire szüksége van. Tényleg nem akarok kicsit sem az apámra hasonlítani.
Körbenéztem abban a szobában, amiben nem is olyan régen olyan sok órát töltöttem el. Azt akartam, hogy tényleg méltó legyen a kislányunkhoz. Ahhoz az aprósághoz, akihez nem tudok hozzá érni sem. Azt sem tudom mikor voltam utoljára ebben a szobában... *
-Nem felejtettem el. Csak ez tart vissza egyes dolgoktól. *Érteni fogja mire célzok. Csakis ő miatta nem kezdtem el megint vagdosni magamat. Pedig megfordult a fejemben. A pillanatnyi testi fájdalom eltereli a figyelmet egy kis időre a lelket maró fájdalomról. Jól emlékszek Sam reakciójára, amikor szembesült vele, hogy mit teszek. Akkor megfogadtam, hogy soha többé...
Éreztem, hogy Sammy egyre közelebb tolja a kislányunkat, de javára legyen mondva, nem feszítette túl a húrt. Én pedig tényleg igyekeztem kitartani, fejlődni. Egy család vagyunk és ezért kész vagyok tenni is.
Tétován álltam csak, amikor azt mondta, hogy öleljem meg. Annyira még nem állok készen, hogy megöleljem a kicsit. De Sam... Ő is hiányzik nekem piszkosul. Nem felejtettem el azt sem, hogy elég volt csak egy érintésre és a rémálmok miatti nyugtalanság elmúlt. Mostanában az álmatlanság miatt nemigen volt ilyen problémám. Tehetetlenül néztem csak, ahogy leteszi Briannát... és igaza van. Az ő fájdalma, az én fájdalmam is, visszafelé is igaz.
Nem tehettem mást, mögé léptem, szorosan magamhoz öleltem és a nyakába temettem az arcomat. Mélyen magamba szívtam az illatát, ami egykor olyan volt nekem, mint valami kábítószer. Vissza kell szereznünk mindent, amit elvesztettünk.* - Elmondhatatlanul szeretlek. *Egy csókot adtam a nyakába, de egy pillanatra sem engedtem el. Ez most túlságosan fontos pillanat. Nem engedhetem meg, hogy magát okolja a történtekért. Most valahogy a napok óta hasogató fejfájásomat is könnyebb elviselnem. Valami elkezdődött közöttünk, újra elkezdtük felépíteni az életünket.*
-Kérlek ne hibáztasd magad. Együtt túlleszünk ezen is valahogy. *Ha hagyta, akkor megfordítottam az ölelésemben és megsimogatta az arcát. Túl sok stressz látszik a tekintetében, amiben egykor csak a vidámság volt. Vissza kell hoznom azt az édes pillantását. *

-Tudom. Csak... Még sokszor magam sem akarom elhinni, hogy vagy nekem. És baromira félek, hogy mindennek vége szakad. *Tényleg annyiszor elmondta már, hogy végre értsem meg, ő itt van nekem és akármit megoszthatok vele. Én mégis attól tartok, hogy ha egyszer elmondom neki, hogy milyen viharok dúlnak a fejemben, akkor megijed és itthagy. A fejemben meg újra és újra csak az zakatolt, hogy nem élem túl, ha elhagy. Ő állt stabilan a világom közepén. Valószínűleg túlságosan is a rajongója lettem.
Tudom, hogy az a nagy sóhaj nem ellenem szól. Ő ahhoz túl jó, soha nem mond le rólam. Minden hülyeségem ellenére kitart mellettem. Sajnos nekem nem volt egy kapcsolati minta előttem. Neki ott voltak a szülei, hogy lássa, a problémák megoldhatóak. Nekem mik volt? Egy alkoholista, erőszakos apa és egy megtört anya. Minden volt ez, csak nem egy remek családi háttér. Milyen hátrányokkal indultunk a kapcsolatunkban, mégis kikötöttünk egymás mellett. Egy baj van. Mélyen eltemettem magamban a traumámat és nem adtam időt vagy esélyt magamnak, hogy feldolgozzam. Most pedig szépen felemészt...*
-Vegyem le a felsőm? *Aprócska mosoly jelent meg az arcomon, amikor megsimogatott. Tudom, hogy kétségei vannak ezzel kapcsolatban. Nem kell kimondania, ott van a szemében. Persze, hogy megfordult a fejemben. De akárhányszor ott támaszkodtam a mosdókagyló szélén és bámultam a borotva pengéket, csakis rá gondoltam. Hogy milyen csalódás okoznék neki. Tudom milyen, magát okolná. *
-Mindent helyre hozunk. *Határozottan mondtam és úgyis gondoltam. A mi kapcsolatunk mindig is különleges volt. Két sebzett lélek egymásra talált és új reményt adtunk egymásnak. Én tisztában voltam azzal, hogy nagyon is problémám van és meg akartam gyógyulni. Vagy legalábbis megtanulni együttélni a múltammal. Nehéz volt belátnom férfiként, de segítségre van szükségem. Elérkezett az a pont, ahol Sammy szerelme nem tud segíteni, ezt nekem kell helyre raknom egy szakemberrel.
Ahogy Sam elkezd kifelé húzni a gyerekszobából, még visszanéztem a már alvó lányunkra. Igen, még nem megy a közeledés felé, de miatta jobban kell lennem. Egy olyan apát érdemel, aki a világot teszi elé. Kudarcot vallottam, de talán még nem késő helyrehozni.*
-Fáradt vagy te is... Nem kell kiszolgálni. *De ő már ment is a konyhába. Azért elmosolyodtam rajta. Igen, ő a feleségem, aki még most is csak nekem akar jót. Vajon hogy fogom tudni mindezt jóvá tenni vagy meghálálni neki. Sóhajtva tettem le magam a kanapéra, miközben a lüktető halántékomat dörzsöltem. Persze Fox és Cory már ott toporgott egy kis simogatásért. Ahogy megkapták, amit akartak, máris elnyugodtak.*
- Én melankolikus? Ugyan! Hát nem látod a jó kedvem? *Próbáltam oldalni a helyzet komolyságát. Meg hát nekünk sem árt, ha visszatalálunk a régi önmagunkhoz, akik hányszor nézték együtt a naplementét a tengerparti sziklákról... Ugyan változtak a körülmények, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyan szülők vagyunk, de attól még férj és feleség is. Kellenek olyan órák majd, amikor csak mi vagyunk.*
-Köszönöm. *Mosolyogtam rá, amikor egy tányér ennivalót hozott be. Az egyik kedvencem. Ugyanolyan finom volt, mint mindig. Így belegondolva, nem is tudom mikor ettem utoljára normálisan...hetekkel ezelőtt minden bizonnyal.
Miután belapátoltam az adag ételt, letettem a tányért a kis asztalra.* - Én nem ilyen életet szántam neked. Sokkal jobbat érdemelnél. Hogy vagy képes ezek után is kitartani mellettem? *Átöleltem a vállát és magamhoz húztam. Nagyon jól esett végre, hogy ismét felbukkant kettőnk között egy kis intimitás. Ha ez most csak abból áll, hogy átölelem és kap néhány csókot, hát legyen. Valahol el kell kezdeni újraépíteni.*