"Nem halott az, mi fekszik örökkön,
A halál sem ér át végtelen időkön."
Tartózkodási hely :
Sydney
Foglalkozás :
Archeológus
∆•∆ :
Tárgy: Re: Live without regrets - Altair × Ronan Pént. Márc. 26, 2021 7:24 pm
Altair & Ronan
"At the end of time they devour sun and moon, Then darkness will fall upon the world, And the end of time will be coming very soon, When all living things shall burn."
Már csak a puszta jelenlétemről lerí, mennyire nem illek bele ebbe a közegbe, s a maga, számomra nagyon szokatlan és finom légkörébe. Leginkább sznob alakokat tudnék elképzelni itt, kik a hegycsúcsokon hordják orrukat, no meg feltörekvő “művészeket”, kik pár kezdeti avantgárd stílusú alkotástól már Da Vincihez vagy Byronhoz hasonlítják magukat. Tévesen. Unalmas beszélgetések, s még unalmasabb emberek játszótere lehet ez a hely, ezért sem időzik a tekintetem a bent ülő két emberen tovább egyetlen villanásnál. Pedig maga a bisztró hangulata egészen különleges, egy másik oldalról közelíti meg a magányos életérzést, ami teljesen biztosan egy székeken ücsörögve, hallgatva a kellemes jazzt már nem is lehet olyan elviselhetetlen. Már majdnem nekem is kedvem támad egész egyszerűen félretenni érkezésem legfőbb célját, leülni a sarokba levő egyszemélyes asztalhoz, elkortyolgatni egy bögre gőzölgő kávét, miközben figyelem az ablaküvegeken lepergő esőcseppeket, s merengek az élet nagy dolgairól. Ezt azonban meghagyom egy következő fejezetre. Most egyenesen a pult mögött keresek valakit, akit megszólíthatok, de nem kell sokáig keresgélnem, hiszen minden bizonnyal a csengő halk csilingelése jelezte már jöttöm. Szakállam erdejében ott ül egy mosoly, mely mindig felmelegíti a körülöttem levő közeget, s a borús felhőket hamar elűzi. Azonban ez a kezdeti pozitivitás nem mindenhol ér el sikereket. Mint ahogy most sem. Pedig szőkés tincseim összekötve lengenek fejemen, felsőtestem egy fehér ing fedi, lábaim pedig fekete nadrágba vannak bújtatva. Semmi sötét kisugárzás, semmi titokzatosság, mégis a velem szemben levő lány arcán ülő különös vonás még engem is meglep. Ezért is pillantok reflexből az egyik süteményes vitrin üvegének felületére, hogy vajon van-e valami az arcomon, ami a zavart okozhatja... Azonban semmit sem látok. Illetve de, de azt nem az arcomon, hanem egy ezüstözött tálcán. Jádekék tekintetembe mintha gyermeki fanatizmus költözne, úgy kezdek el hirtelen szemezni egy tökéletes szelet epres süteménnyel. Fene azt a nagy édességimádatot! Tekintetem visszaemelem a lányra, mintha mi sem történt volna, de az a szelet olyan gyönyörű, hogy még sóhajtanom is kell magam elé, s a szemem sarkából meglesni újra. - Mi a ház ajánlata? - kérdezek vissza egyből, s megérzem, hogy mekkorát kordul az a mocskos, kívánós gyomrom. Még szerencse, hogy nem ül csend a helyen, mert akkor biztosan mindenki hallaná a rengéseim. - Új vagyok még erre, és épp tartok egy kis körutat a városban, aztán itt kötöttem ki. Mit ajánlanál ahhoz ott? - oké, még győzködni sem kellett, valójában egyetlen perc alatt rábeszéltem magam arra az epres csodára. Ujjammal felé is bökök, jelezve, hogy arra esett a választásom, de a hozzá tartozó italt szívesen rábíznám erre a lányra. - Most minden különlegességre rábeszélhető vagyok, úgyhogy ne kímélj. - még mindig mosolygok, s egyből elégedetten lehuppanok a pultnál levő székre, mely épp az olyan magányosan bolyongó alakoknak lett kitalálva, mint én magam. Tekintetem jelenleg a sütemény és a lány arca között kering, hiszen még mindig nem értem, mik ezek a furcsa pillantások. Márpedig jobb lesz, ha eltünteti őket magáról, ugyanis én maradok, s a szám, ha kell, hajnalig is jártatom.
Tárgy: Re: Live without regrets - Altair × Ronan Hétf. Márc. 22, 2021 3:50 pm
Ronan & Altair
"I don't hate you. I'm just not necessarily excited about your existence."
Az ujjaim lágyan mozognak a zongora billentyűin, szemeim pedig csak a kottát kémlelik. Már rég nincs szükségem a hangjegyek általi útmutatáshoz, de mégis az papírt fürkészi a tekintetem. Sokkal elegánsabb, mintha az ujjaimat bámulnám máshová pedig minek is néznék? Nem volt jelenleg vendég bent a helységben, így bátorkodtam leülni a "padra" és eljátszani a kedvenc darabomat. Sokak szerint már lejárt lemez és unalomig koptatott a Für Elise, de olyan érzelmes és olyan szenvedéllyel el lehet játszani, ami belőlem már rég elveszett. Ezért is szeretem a művészetet, az által át tudom adni a külvilágnak, amit szavakban vagy tettekben nem. Amik bennem vannak, csak nagyon elszigetelve. Nem is tudom, hogy ott volt-e valaha. Szeretem a nyugalmat, a harmóniát amit a hangjegyek dallammá alakulása nyújthat a füleimnek, így amint csipogni kezdett a sütő, hogy kisültek a croissonok, egyből kapcsoltam, kizökkenve a fantáziavilágomból. Hátul üdvözöltem Mille Feuielle-t, aki épp készülődött átvenni a stafétát, kivettem a finomságokat a sütőből, letettem az asztalra és csak akkor vettem észre, hogy forró a tepsi, amikor már késő volt. Azonnal hidegvíz alá helyeztem a mutatóujjam. Ki gondolta volna, hogy így indul az estém, ami alatt nekem zongoráznom kéne? Nagyjából egy perc múlva jelzett az ajtónál lévő kis csengő, hogy betévedt egy vendég. Ismeretlen volt a mély férfi hang, el is érte, hogy megtorpanjak egy pillanatra. Addig is amíg felé lépdeltem, mantráztam magamban. "Nem akar minden férfi bántani. Vannak igazán jámbor teremtések is köztük. Nyugalom Altair." Csak addig tartott a mantra, amíg meg nem törte egy ismerős férfi látványa a hirtelen összetákolt nyugalmamat. Az ujjamat kikaptam egyből az ajkaim közül- "Mikor került egyáltalán oda?"- mielőtt értetlenül pislogtam volna rá. Ronan Nordahl, apa örök nemezisének a fia, aki az a férfi akit nekem utálnom kéne. Egész életemben szólt az ellenkampány és azt hittem, ennél erősebb és jobb vagyok, de bizony amint megláttam, legszívesebben hívtam volna a rendőröket, hogy vigyék el a szemem elől. Ami eléggé vicces, hiszen Ő valószínűleg a családom létezését se tudja, nemhogy utáljon vagy épp féljen tőlem. - Szép estét...Mivel szolgálhatok? Élőbben sokkal impozánsabb látványt nyújt. Hozzá képest eltörpülök, s talán most jobban szeretnék elpárologni mint eddig valaha.
"Nem halott az, mi fekszik örökkön,
A halál sem ér át végtelen időkön."
Tartózkodási hely :
Sydney
Foglalkozás :
Archeológus
∆•∆ :
Tárgy: Live without regrets - Altair × Ronan Csüt. Márc. 18, 2021 1:58 am
Altair & Ronan
"At the end of time they devour sun and moon, Then darkness will fall upon the world, And the end of time will be coming very soon, When all living things shall burn."
Szörnyen nehéz letenni ezt az átkozott levelet. Amióta kézhez kaptam ezt a névtelen, nekem címzett irományt, azóta olyan görcsösen és megszállottan szorongatom, hogy csoda, hogy nem gyűrtem még össze. Ugyanis első olvasásra egy egyszerű, ostoba viccnek gondoltam, hogy valakinek olyan sok ideje van, hogy ilyen ócska tréfákat űzzön velem. Aztán minél többször futottam végig, minél inkább leülepedtek bennem az információk, annál inkább kezdett bennem körvonalazódni, hogy a leírt, eléggé homályos információk talán nem is annyira... Hamisak. Elvégre, ha egy magamfajta hall a bölcsek kövéről, erről az alkimista tökéletességről, melynek eddig nem csak hollétét, de a létét is homály fedte... Azért erősen elkezd kételkedni az információ hitelességében. Sok olyan dolgot tudok róla, mely nincs leírva a könyvekben, s nem lehet egyszerűen rábukkanni az interneten sem. Ezért nehéz letenni a rohadt levelet, ugyanis olyanokat olvastam benne, amiket én magam igazolhatok. Sőt, ahol én megakadtam, s szinte mindenki a tudomásom szerint, azt most tovább viszi ez a névtelen illető. Megfordult a fejemben, hogy miért rejtőzködhet? Aztán nagyon hamar rájöttem, hogy a bölcsek kövével foglalkozni eleve veszélyes játék. Ugyanis nem csak én, de valójában az egész világ a nyomában van. Egy olyan dolognak, ami talán soha nem is létezett, csupán az alkimisták egy kitalációja volt. A megszállottságom “sajnos” igen hamar sikerül felébreszteni, ezért sem hajíthatok csak úgy a kukába egy ilyen fontos dolgot, még akkor sem, ha kevesebb esélyt látok arra, hogy hiteles lehet a tartalom arról a bizonyos lányról. A “Kulcsról”. Aki minden titok nyitja lehet... Hogy pontosan hogyan, arról azonban fogalmam sincs. Némi előzetes információ volt leírva a bölcsek kövéről, s amolyan hitelesítés, melyből sejthetem, hogy nem internetről leszedett koholmány az egész, illetve megemlíti azt a bizonyos lányt és azt a bizonyos helyet, ahol ráakadhatok. És ennyi. Nem lesz túlságosan egyszerű dolgom, hiszen valójában azt sem tudom, hogy mit keressek pontosan. Ott van ő, ez az Altair nevezetű lány, aki a Kulcs. Miért? Hogyan? Idegtépő ez az agyalás, s már most alig bírok magammal, miközben haladok a bisztró felé. Izgatottságom azonban muszáj vagyok leplezni, különösen akkor, mikor átlépem a hely küszöbét, s egy egészen különleges hangulatú világba csöppenek. Mintha egy másik univerzum lenne, ami nagyon távol áll tőlem. A kortárs művészet nem tartozik a kedvenceim közé, sőt, inkább azt veszem észre festményekben, költeményekben, szobrokban és minden másban, hogy túlságosan nagyot változott a világ rossz irányba. Most teljesen mást nevezünk művészetnek, mint régen. Akkor a kreativitás ért valamit. Most inkább a pénz. - Szép estét! - hangom egyből bejárja a helyet, mikor belépek, s ahelyett, hogy kiválasztanám a legfélreesőbb asztalt a helyiségben, inkább letelepedek a pulthoz, s onnan kémlelek körbe. Egyértelműen nem kereshetek egy Altair nevű lányt, hiszen miért tenném? Semmi okom nem lenne rá, ő pedig nem tudhatja meg sosem a célom. Egyszóval, úgy kell kinyomoznom, hogy miért ő a Kulcs, hogy ő maga semmit sem fog tudni erről. Jó kilátások...
Már csak a puszta jelenlétemről lerí, mennyire nem illek bele ebbe a közegbe, s a maga, számomra nagyon szokatlan és finom légkörébe. Leginkább sznob alakokat tudnék elképzelni itt, kik a hegycsúcsokon hordják orrukat, no meg feltörekvő “művészeket”, kik pár kezdeti avantgárd stílusú alkotástól már Da Vincihez vagy Byronhoz hasonlítják magukat. Tévesen. Unalmas beszélgetések, s még unalmasabb emberek játszótere lehet ez a hely, ezért sem időzik a tekintetem a bent ülő két emberen tovább egyetlen villanásnál. Pedig maga a bisztró hangulata egészen különleges, egy másik oldalról közelíti meg a magányos életérzést, ami teljesen biztosan egy székeken ücsörögve, hallgatva a kellemes jazzt már nem is lehet olyan elviselhetetlen. Már majdnem nekem is kedvem támad egész egyszerűen félretenni érkezésem legfőbb célját, leülni a sarokba levő egyszemélyes asztalhoz, elkortyolgatni egy bögre gőzölgő kávét, miközben figyelem az ablaküvegeken lepergő esőcseppeket, s merengek az élet nagy dolgairól. Ezt azonban meghagyom egy következő fejezetre. 
