Live without regrets - Altair × Ronan

Egy pillanatra megszeppentem. Ronan Nordahl eddig a kedves, melegséget árasztó mosolyát mutatta felém, ám amikor az arca dühössé vált, még Thor is megszégyenült volna mellette. Igazán érdekes és megkapó kontraszt, talán még félelmetesnek is lehetett volna mondani..de valahogy..valahogy nem vitt rá a lélek, hogy rettegni kezdjek tőle. Éreztem, hogy engem nem bántana. Így aztán csak sűrűn pislogva, mint egy meglepett kislány, úgy figyeltem őt, amíg mérges vonásai, szinte krém puhaságúvá lágyultak.
- Már nem. Már nem félek tőled, úgy igazán. Talán rosszul teszem?
Kérdésemet követve a fejem jobbra billent, mikor a szemeibe néztem. A tekintetemből szemernyi kétséget sem olvashatott ki az irányába.
S ezt ragadtam ki, de igen hálás voltam mindenért, amit mondott. Ő nem tart egnem elcseszettnek, ez pedig egy olyan érzés számomra, amiben ritkán van részem.
-Rajongok a csípősért!
Annál intenzívebb a világon nincs, ahogy felébreszti és izgatja a nyelvemen található összes izlelőbimbót. Tulajdonképpen az nyújtja igazán a robbanást, amiről áradoztam.
-Te? - Megvártam a hatásszünetet, de tulajdonképpen nem lepett meg, hogy mindent is szeret, ha ételről van szó. Nyilván nem salátán élve nőtt ekkorára. - Hűha. Melyik volt a kedvenced eddig? Az ételek közül, amiket utad során megkóstoltál?
Mesélt már egy-két különös helyről és ki tudja, ott milyen ételek a különlegességek? Zúzott hernyó vagy pirított szöcske? Esetleg a svéd erjesztett hal?  Igazán kíváncsivá tett. Lehet ezek egyike volt, amit annyira nem preferált a hasa.
- Még tükörrel sem. Sajnos vannak olyan helyek, ahol semmilyen eszközzel se a látom pontosan.
Próbáltam de mivel alapjában szinte elvész a bőrömön, van ahol nem is látszik. Hamar feladtam. Gondoltam, felkeresem a tetoválót, de mintha a föld nyelte volna el. Apa pedig nem hajlandó még beszélni róla. - A tieid művésziek, az enyémek meg mintha térkép lennék.
Vannak sajátjaim, amiket magam varrattam, de azok más jellegűek. Színesek és látványosak. A rejtettek is azok, sötétben, UV lámpánál...Ronannek legalább is tetszenek. Ismét kellemes borzongás futott át rajtam, mire eszembe jutott az a tengerkék szempár, ami ugy nézett le rám. Mintha én lennék a műalkotás, a kiállítás fénypontja.
- Ez a beszéd, pont passzolunk!
Végülis nem? Én keresem a veszélyt, ő vonza azt mint Indiana Johnes. Ő szereti a sütiket, én szolgáltatom neki. Szimbiózis!
-Ha azt a testet megszállja valami, készülj a túlbuzgó érdeklődésemre. Nem foglak kímélni.
Mosolyom szinte fenyegető, már ha egy ekkora nőszemélyt,mint én, komolyan lehetne venni ilyenkor. Pedig nem üres fenyegetések ezek. Én tényleg túlzásokba tudok esni, ha ennyire felizgatja valami a fantáziám. Márpedig egy démoni megszállottságnál érdekesebb és izgatóbb dolgot, keveset tudok elképzelni.
- Ha holnapután nem jelensz meg, kitiltalak Ronan Nordahl.
Na ez volt az üres fenyegetés, szinte csőd lenne kizárni a legjobb fogyasztód, aki be is vonzza a vendégeket, s még hangulatért is tud felelni.
Én is szívesen látom természetesen, még...még ruha nélkül is. Lehet észrevette, hogy bámulom, de nem sütöttem le a tekintetem szégyenlősen. Mióta kell titkolni a művészet iránti rajongást? Márpedig az ő külseje önmagában már egy műalkotást, ezt nem is tudnám tagadni.
Közben zsákmányolok egy bonbont és úgy nézek az archeolgusra, mintha új fejet növesztett volna. - Akkor viszont, ha bprzalmas, miért veszed meg? Pralinékat is árulunk ám. Igazi minőségi finomságok.
Beleharaptam én is és kiömlött szinte az összes melba-szerű kiwis töltelék. A nyelvemmel eltávolítottam amit érzékeltem és úgy válaszoltam Ronannek. - Inkább legyen ez a mi titkunk, különben zarándoklati hely lesz ebből és többé nem lenne itt nyugalmunk.
Lábammal egy időben a karomat is kinyújtottam, hogy Mochit meg tudjam még simogatni, mielőtt elaludna...Ezzel együtt a zavart is próbáltam palástolni, hiszen szinte meghívattam magam mégegy bandázásra a szállásán és ismét nagyon közel voltunk a kontaktushoz. Köhintésére megrándult a hozzá közel eső lábam, mivel azt gondoltam rögtön, hogy valahogy nem kényelmes neki a közelség de...aztán magától közeledett felém, én pedig érdeklődve és kissé izgatottam vártam, hogy hozzám érjen. Nem tudom, miért másabb ő minden téren mint bárki más, de őszinte izgatottságot éreztem mikor hozzámért. Hasonlót ahhoz, amit nemrég éltem meg a zuhany alatt.
- Nem tudom. Sok néz ki eleve úgy mint egy heg, nem is érdekelt. A sajátok viszont egy sem, mind szépen, tisztán gyógyult.
Érdeklődve kísértem szemeimmel ujjának az utját, majd a szemeire emeltem a tekintetem. Miért tetszik ennyire a közelsége? Hiszen férfi.
- Mondd csak, téged mennyire zavar a...Ha nem takar sok ruha?
Hoppsz, ez igen perverzen hangzik! - Úgy értem, járok egy klubba, ahol összejárunk néhány festővel és keresünk egy modellt. Te, elvállalnád?
Az alakja szinte eszményi, de ez nem fogja azt jelenteni, hogy szívesen mutogatná magát idegeneknek.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

- Én sem vagyok biztos, hogy ez a megfelelő taktika, de még soha nem is voltam olyan ember cipőjében, aki olyannal találkozott, aki még nála is "elcseszettebb".
Illetve hát, ki tudja, kinek- mi rejtőzik a mosoly szépséges álarca mögött? Lehet, találkoztam már olyannal, akinek a lelle sokkalta jobban meg volt kínozva, mint az enyém és az események minden részletével tökéletesen tisztában van. Lehet, voltam már ilyen személlyel egy légtérben és nem is tudtam róla. Ronan is mélyen tátongó sebesüléseket szerezhetett a volt felesége miatt és még ki tudja, mikor...amik mélyebb sebek jóval, annál mint, amit a vállán mutatott a bisztrómban.
- Nekem nincs ellenemre, Ronan Nordahl.
Lágy, apró de annál valódibb mosoly mutatkozott az ajkaimon, mikor ezeket a szavakat kimondtam. Éreztem, hogy komolyan gondolta és tényleg különlegesnek tart. Nem is tudom éreztem-e úgy igazán ilyesmit bárki felől az irányomba. Ronan Nordahl, amekkora óriás, annyi pozitív energia szorult belé.
-A mócsingos és izetlen ételeken kívül bármi jöhet. Szeretem a különleges, intenzív ízeket.
Nem vagyok egy válogatós ember, de ha eszek azt atért teszem mert imádom az ízeket. Minél intenzívebb annál jobb, persze nem túl sózott vagy túl valamilyen ételre gondoltam. -Szeretem, amikor felrobbannak a számban.
Az izkavalkád, mikor hortelen nem is tudom, hogy melyik ízre figyeljek, de az mégis valahogy egy csodás harmóniává alakul, akár egy festmény. Ezért is tartom a gasztronómiát is művészetnek. - Te mit szeretsz a desszerteken kívül?
Olyan mindent bele, nem valami válogatós férfinek nézem. Hús, valami szószos, tészta, krumpli..szerintem bármi belefér.
-Biztosan vannak jelentéseik, de vannak amiket tükörrel sem látok pontosan és van, ami önmagában teljesen értelmetlen. Ígyhát kénytelen vagyok kivárni, hogy apa felfedje a titkot.
Mennyi idő kellhet még hozzá végülis? Egy ideje nem vette fel velünk a kapcsolatot. Én pedig megtanultam nem foglalkozni velük. Ha fontos, úgy is szól. Annyi volt a kitétele, hogy ne nagyon mutogassam másnak. Pedig valószínűleg másnak is ugyanilyen katyvasz lehet. Bár Ronan...ő lehet, hogy meg tudná fejteni. Legalábbis, ahol a ruha nem takar. Még eszköze is lenne hozzá, nem mindenki rohangál UV.lámpával.
-Én pedig egész életemben a bajt keresem. Nem vicces?
Nem is tudom, mikor nevettem fel utoljára, de...egyszerűen olyan komikus volt az egész helyzet. A lényeg végül ugyanaz marad. Ha nincs Ronan, sosem jutok be, nem lett volna részem ekkora izgalmakban és sosem derül ki, hogy létezhet olyan férfi a vilégon, akivel boztonságban érzem magam...és akit Mochi is ennyire szeret. Meg fordítva.
- Hát a bisztrót nem tenném kísértetszállóvá, de a csillaglesen, nagyon szívesen.
Ezzel le is fixáltam neki, hogy legközelebb, mikor megy megtekinteni a csillagokat és sátratni, oda szívesen veletartok. Szinte éreztem a friss illatát a levegőnek és a pattogó tábortűz füstjét.
Vele, Ronannel nem fogok félni és mi más lehetne kint, ami az embernél is félelmetesebb?
-Dehogyis, sőt! - Amint közelebb lépett, egy szokatlan cinkos vigyort is magamra varázsoltam, mikor felfuttattam rajta tekintetem, a szemeiig. -Sőt, meg is sértődök, ha legalább egy szeletért nem térsz be, amikor csak tudsz.
Néztem távolodni, majd a hozzámbújó Mochi buksiját kezdtem el simogatni. Ronan itt-ott összeborzoéta, de én szépen rendbe tettem. Gondolataim ismét a túráig vezettek el, a sátrazáshoz..alig bírtam kivárni, hogy a természet lágy ölén töltsek egy estét. Milyen élmény lesz!
Nem tudom, mégis mennyi időbe telt Ronannek, hogy kilépjen a fürdőből, de amint ezt megtette... le sem tudtam venni róla a szemeimet. A sok tetoválás rajta, mind önmagában is művészet és remekül állt neki, de mág sosem láttam ilyen felsőtestet. Mintha egy..egy..gyönyörűen formázott szobor lenne, amit kiállítanak a francia Louvre múzeumban.
Bámulni tudom, hogy nem illik de egyszerűen lehetetlen valamit nem csodálni, ami olyan mintha..mintha..Nem is tudom. Kicsit gálás voltam, hogy helyet foglalt a földön, mert már kezdtem azon gondolkozni, hogy milyen lehet a tapintása..vagy máshol is tökéletes-e.
- Még az eredeti tulaj hagyta itt?
Ártatlan viccelődéssel kérdezem, aholy feléfordulok, a kanapén, térdeimen ülve és elveszek egy darab csokoládéborítású édességet. De beleharapni nem merek, amíg Ronan meg nem teszi.
-Köszönöm, hogy elhívtál. Tudom, nem hiszed el, de tényleg jól érzem magam és sikeresnek könyvelem el az expedciót.
Egyik lábam letettem a kanapéról, mert kezdett kicsit zsibbadni. Most valahogy feltűnt, hogy pár centi van Ronan karja és a lábam között, méginkább kíváncsivá téve, hogy milyen érzés lehet hozzáérni. Azonban ilyen merészséget nem vállalnék fel. De ő vajon bevállalna egy felkérést?

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Ronan kifakadásából adódóan szinte azonnal biztos lehettem abban, hogy ő teljesen másképp gondolkozik mint az emberek nagyrésze, akiket eddig sikerült megismernem. Meg sem kellett volna ezen lepődöm elvégre már az első pillanattól kezdve valahogy más volt.
- Így akarnam megvédeni egy sokktól. Gondolom.
Sosem arra vágytam, hogy mindenki hagyjon békén, hanem csak egy valakire, aki stabilan megáll a viharom közepette, aki nem repül el, akár egy lufi, amint felkapja a szél.
-Én türelmes vagyok, inkább kivárom azt, aki engem is megvár.
Egy szűk mosollyal emeltem meg a vállaimat, mintha egyáltalán nem bántott volna sosem, hogy nem megértenk akartal, hanem egyből elvárták, hogy megváltozzak miattuk, csak mert ők"nem olyanok mint a többi."
Egytől egyig az ellenkezője bizonyosodott be. Lehet, Ronan ebben is más lenne. S ily módon.. - Te is igazán különleges vagy, Ronan Nordahl.
Minden szempontból, a hivatása, a külsejét borító tetoválások, a szemei, a személyisége, mind egészen átlagfelettiek. Sosem találkoztam még hasonlóval sem, nemhogy pont ilyennel. Említettem már a kifejező tekintetét, mely oly élénken tud csillogni, akár az oceán felszíne a napsütésben.
- Én is szeretem a süteményt, pláne amit Mifeuille készít, de általában betelitődök két szelettel is.
Tapsztalataim alapján az archeológusnál sokkal később jön el ez a pont és ez igencsak jót tesz az üzletemnek.
A fogyasztása is, a hangulat amit varázsol és hát..azóta be- betérnek vendégek, hátha láthatják. Mintha celeb lenne.
-Nem...illetve azt mondta, hogy nagyon fontos, hogy minél kevesebben vegyék észre, dehát azt hittem, hogy nem akar bajbekerülni. De viszont, ígérte, hogy egyszer eljön az ideje, hogy mindent megértek. Azóta is várom, hogy az, mikor lesz.
Mivel szabad szemmel szinte lehetetlenség látni a mintákat, akkora gond nem is volt még belőle, egy idő után csak megtanultam elfogadni, hogy talán sosem tudom meg. Most mégis nagy bajba kevertek a szimbólumok, mivel úgy világíthattam Ronan mellett mint egy karácsonyfa. Ez szerencsére a kalandort is elvezette hozzám, Mochival együtt, sikeressé téve a mentőexpediciót.
Ronan egy igazi tornádó. Ahogy elkapta, egy ütéssel leterítette a férfit, meg berúgta a falat..hát azt tanítani kellett volna. Kár, hogy egy része az eseményekbek nincs meg. Nagyon megijedtem, meg bekapcsolt a robotüzemmód, de mégis jobb volt mint..mint otthon ülni.
- Akkor ez eldőlt. Mochi is biztos örül.
Szemein Ronan ujjait kémlelték, ahogy a sűrű, fehér-zsemle színű bundába fonódik és szinte dicsérően megborzolja Mochi szőrét. A kutya majd elolvadt.
-És meg is védtél. Melletted...úgy érzem, biztonságban vagyok.
Nem csak a termete miatt, hanem az egész kisugárzása olyan, hogy mellette aztán nem félnék elcsatangolni, hiszen megtalálna és bárkit legyőzne.
-Rendben, ha nem jelent problémát. Mochi is biztos örülne, hogy hozzád tud bújni.
Még az ilyen terápiás kutyusoknak is kell néha a biztonság, amit nyilván Ronan közelében tapasztalhat meg igazán. Közben kivettem a megfelelő eszközöket a táskámból. Papucs, törököző, tusfürdő hálóing..s a többi. Egyedül a fehérneműm nem vittem, amit habár megtaláltak a falban élő embernél, de úgy éreztem, hogy inkább égetem el, minthogy valaha is felvegyem.- Ugyan, az antik mindig is jobban tetszett, mint a modern.
Kicsit tarottam attól, hogy a fürdőben bármelyik falból kiugorhat mágvalaki...de megnyugtattam magam, mert a rendőrök már körbenéztek. Azonkivül, kicsit izgalmasnak is tartottam a helyzetet. Jobban átgondolva, lehet, jogy valahol, nagyon mélyen, még élveztem is. Kezeimmel elkentem magamon a tudsfürdőt, finom habot keltve a bőröm felszínén, lehunytam a szemeimet de mikor azon kaptam magam, hogy ujjaim túlságosan id délre siklanak, megálltam és gyorsan leállítottam a vizet. Márcsak ez hiányzik!
Fogatmostam, felöltöztem és teljesen tisztán hagytam el a valóban kissé ódon fürdőszobát.
- Nos. El volt egymással a két testőröm?
A mosolyom még mindig aktívan az arcomat díszítette, mikor a nedves törölközőt a székre terítettem és az ágyhoz sétáltam. -Igazából, mindent összevetve. Nagyon jó kis este volt. Legközelebb nem hagyjuk ki az Ouija táblát.
Leültem és térdigérő, rövidujjú, pasztel hálóingből pislogtam rájuk.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Teljesen egyetértettem Ronannel, én magam sem szeretek vitázni vagy rossz viszonyban lenni másokkal. Ebben szerencsére nem ütöttem apámra, aki minél magasabbra tör politikusként, annál mélyebbre kerül a mércéje a tolerancia terén.
Legutóbb az étteremben is kellemetlen helyzetbe hozta anyát. Kifogásolta, hogy a pincér a bal oldaláról töltött a poharába italt, majd keveselte a mennyiséget, mikora töltött még rá szegény fiú, akkor meg botrányt csapott, hogy a pincér alkoholistának nézi.
Modanom sem kell gondolom, hogy elkérte a panaszkönyvet és egy oldalt teleírt.
Ronan ennek szemlátomást teljesen az ellentéte, de vajon mot szól hozzá ha megtudja, hogy ez a bizonyos exem, egy másik nő?
-De. Szerencsére egészen jól tudom kezelni. Az esetek nagyrészében.
A röbbiben jön a robotpilóta...Az Isten tudhatja csak, hogy pont Ronan, a férfi akit utálom kéne, miért is más, de az. A kisugárzása olyan megnyugtató és meleg.
-Nem. Úgy értem, onnantól, hogy ezt meg tudják az emberek, elkezdenek eltávolodni, hogy ne okozzanak traumát. Végül egyre kevesebbszer bukkannak fel.
Ha az ember nem "normális" vagyis nem olyan mint a többi, akkor mér elkezdik lekezelni, vagy mint az én esetemben is, úgy néznek rá, mintha egy fújástól összeesne.
- A legtöbb sütenényt Mifuelle készíti, sajnos ő sem dolgozhaz minden nap, de igyekezni fogok. Jót teszel sz üzletnek.
Na meg, én sem bánom a társaságát. Ha mindig a pultomat fogja koptatni, kissebb az esélye, hogy valami gazember beprobálkozik bármivel. Egy napi bevétel is kiesés és aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.
Ronan Nordahl kezei is igen nagyok és egy furcsamódon joleső, megnyugtató érzéssel tölt el. Nem túlzó, nem riasztó és semmiképp sem kellemetlen.
-Nem tudom, hogy ez miért történik, de ez már akkor is fenn állt mikor még nem volt ilyen problémám. Különös. Még nem gondoltam ebbe mélyebben bele, de amióta tetováltatni kezdett engem, azóta lett komolyabb az ügy.
Kivéve a Nordahl család irányába, őket azóta igyekszik velem megutáltatni, hogy létezek. Nem.is tudom mit kéne Ronannek tenni ahhoz, hohy belemenjen. Talán, ha elég pénzt ajánl.
Lehet, nem akarta, hogy lássák a tetoválásokat. Arra nem gondolt, hogy esetleg a nők is vonzanak majd.
A tetoválások, melyekre mindig mint hegekre gondoltam, Ronannek mégis tetszenek. Az a tekintet. Egyszer vajon, tudna rám is úgy nézni? Vagy ezek a tekitetek tényleg mindig a rejtett vonalaknak fognak szólni, amiket a bőrömre karcoltak?
Az a helyzet iróniája, hogy pont ezek a világítós varratok tettek engem túl feltűnővé ahhoz, hogy a falban élő ember engem pécézzen ki.
De ezúttal nem vagyok egyedül, Mochi és Ronan..mind a ketten itt voltak ls segítettek nekem, az inu hamar hozzábújt, aminek hála sikerült a földön maradnom, nem vesztem el...odabent...
Milyen figyelmes.
Próbáltam sűrű szempillacsapásokkal eloszlatni a formálódó könnycseppeket. Szúrták ugyan a szemeimet, de...nem akartam nekik utat engedni. Hagytam Ronannek, hogy felemeljen, s habár a karjam magam köré fontam, a fejem a mellkasának témasztottam, hogy legyen némi kontakt. Megnyugtatott a szívverése.
Csak túl kellett tennem magam rajta.
A régi kanapé recsegése és furamód puha párnájának az érzete tudatosult bennem, közben megérkeztek a rendőrök, de én ülve maradtam, nem hiányzott több ember, a mentősök úgy is továbbítják mindazt amit tudhatok, amihogy...ami, nem túl sok minden. Elkapott, sötétség, Mochi, a fahéj illata és Ronan, ahogy hoz lefelé.
Szerencsére hamarabb elmentek, mint vártam. Kaptam kis só oldatos vizet, de edküszöm az üdítő sokkal jobban esett.
- Taxit? Én...nem szeretnék ma egyedül lenni, ha..téged nem zavar persze.
Soha, senki mellett sem éreztem olyan biztonságban magam mint vele, nem volt kényelmes a gondolat, hogy hazamenjek. Vagy, szeretett volna inkább ő egyedül maradni? Akkor viszont nem zavarnék inkább. - De, ha szeretnéd inkább egyedül feldolgozni ezt mind, akkor megköszönöm a taxit.
Az ajkaim egy szoktalan, de lágy mosollyá fordultak, nem akartam, hogy rosszul éreze magát, elvégre én akartam nagyon idejönni mindenáron és szétnézni odafent.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Szörnyű lehetett átélni annak az árulását, akit a legjobban szeretett, mégis képes ilyen pozitív és kellemesen melengető energiát árasztani. Dehát az is lehet, hogy azért ilyen nyugodt ő maga is, mert tudja, hogy ha egyedül van, akkor nem is csalhatják meg, ha nem bízik meg senkiben, akkor nem is okozhatnak neki csalodást. Érdekes, hogy általában én is ezen az oldalon állok a véleményemmel, mégis őt látva kicsit összeszorul a gyomrom. Nem ezt érdemelte volna, azok után, ahogy kitartott.
- Biztosan, én magam ugyan nem tartozok közéjük. Egyetlen egy szakításon estem át, az is inkább közös megegyezés volt. Még mindig fontosal vagyunk egymásnak, csak nem a romantikus értelemben.
A mosoly, amit Ena említése vált ki belőlem is egy olyan görbe, melyet egy szeretett családtagnak szánunk sem mint romantikus kapcsolatnak. Egyszerűen ennyi adatott meg nekünk együtt, megihlettük egymást és léptünk tovább.
- Hát van egy enyhe...androfóbiám, de ebből már nagyrészt sikerült dr Fergussonnak kikezelnie.
A Ronan-féle közvetlenség viszont, valahogy, ha furcsa is volt az elején, most mégis áldásnak érzem. Ha rajtam múlott volna, nem kezdünk el beszélgetni sem és nem lennék épp azon a helyen, ahová annyira vágytam már évek óta. Nem akartam, hogy ebben megvátozzon a férfi. -De, mielőtt még elhúzódnál és falat építenél...-Ezt bármilyen értelemben veheti..-Tájékoztatlak, hogy tőled valahogy nem félek. Már.
Biztosan emlékszik találkozónk kínos első szűk tíz percére. Amikor még nem tudtam hova tenni, hogy az összes ember, az összes férfi közül a világon, pont neki kellett megjelennie, pont az én presszómban.
- Köszönöm. Öröm hallani, hogy egy ekkora szaktekintélynek, ami a művészetet illeti, is tetszik az üzlet.
Foroghatott volna a sok modern alkotásra, melyekben nincs annyi munka, vagy fantázia mint a régiekben, de mégis elhelyeztem őket a falakon, mert van akinek tetszik és én minden művészt szeretnék segíteni.
- HÁT, ühm... - Hogyan mondjam meg Ronan Nordahl neked, hogy apának pont az lenne a fő problémája, hogy a neved "Nordahl"? -Nem nézel ki úgy, sőt én például nagyon is tudok értékelni egy szebb tetoválást, de apának minden férfivel gondja van, körülöttem.
Többnyire. Azért egy pillanatra se kételkednék abban, hogy bárkinek eladna/odalökne, ha abból előnye származna.
Most azonban mégcsak nemhogy a közelben, de nem is a kontinensen van. Nem gátolhat meg a csillaglesben, az urbexben, hogy elutazzak izlandra..még abbban sem, hogy itt legyek. A tengerparti sétány rejtelmei közül is a legkülönlegesebb építményében.
Az éjjel szuperizgalmas volt, minden itt volt amire végytam, de a szórakozást nyújtó események túlléptek egy határt akkor, mikor a falat-lakó férfi elkapott hátulról.
Onnantól kezdve márcsak homályos, elmosódó foltokat láttam, akár a fehér vászonra öntött fakó, vizes festékek, s nem hallottam mást a férfi lihegésén, Mochi morgásán és a reccsenő fadeszkák hangján kívül. Hatalmas vágyat éreztem arra, hogy elengedjem az egészet, hogy az elmém tengere mindent dagályként mosson el abból, ami éppen körülöttem...velem zajlik. Nem akartam az egészet, se ott pislákolt bennem valami. Egy kis tűz. Valahol a sötétségben, mi vonzott akár a lepkét...mi erőt adott. Ha elengedek, akkor ez a férfi azt tehet, amit akar.
Ennek a tűznek a melege Ronanre emlékeztetett.
Még magamnál voltam, ahogy a térdem a poros fapadlón koppant, még nem engedtem el. Mégsem láttam semmit a szemeimet tűként szurkáló könnycseppektől. Mochi volt az első, amit éreztem. A fahéj illata, a bundájának puhasága és ismerős, panaszos nyüszítése. Nem csoda, hiszen rég nem volt már ilyenben részünk. Légzésem valamennyire lassult, próbáltam a külvilágra koncentrálni. Így hallottam meg Ronan hangját először, de még mindig csak foltokat láttam a vaksötétben.
-Ronan...még..egy pár perc és..és rendben leszek.
Volt már ennél rosszabb is, talán az izlandi férfi jelenléte, a tudat, hogy nem fog otthagyni a bajban valamelyest enyhített a tüneteken.
S valóban pár perc kérdése volt, hogy kitisztuljon a látóterem, vele együtt az elmém is és megpróbálhassak lábraállni. -Remélem, nem ijesztettelek meg nagyon. Próbálom beadni, hogy nincs baj és kemény fából faragtak, viszont a szívem még továbbra is hevesen vert és a légzésem is gyorsabb, felületesebb az átlagnál. Kezeim remegéséről nem is beszélve.
"Vajon Ronan most egy hisztérikának fog tartani?"

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Megházasodott. Ronan Nordahl házas... Ez hirtelenjében egy olyan tényfeltárás lett, ami valamilyen, számomra ismeretlen módon..Nem tetszett. Bár miért is várná bárki egy ilyen férfitől, aki okos, izgalmas munkával rendelkezik, vidám és úgy néz ki mint egy görög szobor, hogy egyedülálló legyen? 
Áh, nem. Biztosan csak nagyon meglepett mert ez egy olyan infó volt, amit apa nem említett sosem.
Oh. Várjunk, hiszen ez rémes!
- Ez egyszerűen...visszataszító. Sajnálom, hogy át kellett ilyesmit élned. 
Utálom a hűtlenséget és az árulást, Ronan pedig az általa legjobban imádott személytől kapta meg mindezt. Nem akartam sajnálni, mert senki sem szereti ha sajnálják, de nem tehettem róla. Kíváncsi vagyok, hogy milyen példányra cserélhették le Ronant. 
- Nem mondom, hogy sosem lappangott bennem a kíváncsiság. Viszont az alapján, amilyen betegséget ez kiváltott belőlem. Legalábbis Mrs Fergusson szerint ez lehet az oka, inkább jobb ha nem tudok semmiről.
Viszont hálás vagyok Mozart és Mochi társaságáért. Lehet, hogy teljesen máshogy alakul az életem, ha azok a bizonyos dolgok nem történnek meg vagy, ha emlékeznék rájuk. Egyelőre jobb ez így, a tüneti kezelés. Meggyógyulni biztosan nem fogok ettől, de ki tudja mi történik ha feltépem a sebet? Lehet, sosem áll le a vérzés.
- Igen, egyke vagyok. Sokáig én is ezzel magyaráztam a történéseket.
Vagy ha úgy tetszik, mantraként bemeséltem magamnak, addig amíg el nem hittem. Más módszer nem létezett, hogy ne úgy tekintsek apámra mint a világ leggyűlöletesebb emberére. Én ezt az utat választottam, míg Ronannek esélye sem volt választani. Ő minden momentumra úgy emlékezhet, mintha egy homokórán peregtek volna a másodpercek, homokszemenként. - Akkor tetszik a kis bisztróm? 
Hogy valami vidámabb felé tudjuk terelni a beszélgetesnek szánt medret. Büszke voltam még akkor is, ha tulajdonképpen a szüleimtől kaptam az üzlethelységet, nekem pedig csak kezdenem kellett vele valamit. Jó lenne, ha Ronan minél többet járna, hiszen jól fogyaszt és már másnao többen jártak az üzletben, mint korábban.
- Pultos vagyok Ronan Nordahl, ennyi nem fog ki rajtam. Egyelőre izland, a szüleid kiállítása és a kempingezés. - Az ujjaimmal is követtem a számitást. -Amire szintén igen kell, hogy mondjak amíg apám nincs az országban, hogy meggátoljon.
Ez lehet most úgy hangzik mint egy tinédzser utolsó flörtje a szülei szabályainak megszegésével, de nem az volt. Egyszerűen csak kihasználom a helyzet nyújtotta lehetőségeket. Bele sem merek gondolni, apa mit szólna ahhoz ha megtudná, egy Nordahlal vagyok egy térsegben, szellemlesen, egy Nordahlal szándékozok elutazni, nagyon messzire és egy Nordahlal, a nemezisének fiával tervezek kempingezni. Valószínűleg bezárna a régiszobámba és többé ki sem engedne.
- Uhum. - Kurtán bólintottam helyeslően. - Ha megtáljuk nála, akkor....akkor verd csak ki az összes fogát.
Nem vagyok én szamaritánus, nem is érdekel az emberek hogylétének a zöme. Ha az a bortokhaborító még perverz is, igenis hagyja csak Ronan jól helyben.
Rajtam aztán ne múljon.
- Elismerem, tényleg olyan mintha az atlantiszból leptem volna ki.
Az elveszett birodalom, gyermekkorom egyik kedvenc meséje. Az tanított meg elsőkent, hogy az irigység és kapzsiság, milyen pusztításra képesek. Mégis lenyűgözött a látványvilág, így nem csodálkoztam Ronan reakcióján. Sokkal inkább a magamén, hogy ez a hirtelen tűz a tekinteteben, még a sötétben is meglátszott, valamint a hangjában is. Szerettem volna, ha megérint és átad ebből a tűzből valamennaot. Mintha üres, száraz papír lennék, az ő testét pedig parázsló kövekből faragták volna. Annyora szeretem az intenzitást. Még azt is elnéztem volna neki, hogy férfi, csak...csak érintsen meg.
Neki ennél szerencsére több esze volt és kirántott minket a transzból. Elvégre volt egy betolakodó, akit ki kellett lakotlatni. - Minden rendben? - Kérdésem halk szellőként érkezik meg hozzá, mikor elejti az UV lámpát. Úgy tűnt viszont, hogy nincs nagy baj és hamar a felsőbb szinteken találtuk magunkat.
- Lehet egy rejtett ajtó? Elnézésed kérem, de ez nagyon klassz!
Amilyen halkan tudtam, úgy lelkendeztem. Mimt egy igazi kísértetkastélyban, keresni kell valami rejtett kallantyút.
Azonnal kiléptem mögüle, remegő lábakkal és karokkal igyekeztem a falat tapogatni, valami kiálló után. 
Pont egy polcnál járhattam, mikor a padló reccsenésére lettem figyelmes a közelben. "Áh, ezek regi padlók. Biztos nem lenne ilyen bolond.."
A harmadik könyvet megmozdítva, szószerint azt éreztem, hogy valaki beleliheg a fülembe. - R...Ronan..
Ebben a pillanatban valaki elkapott hátulról, befogta a számat és hátrálásra késztetett, sűrűn pisszegve, hogy csituljak el. Mochi morgása egyre közeledett és ez már elég volt, hogy megnyugodjak, mert a lábaim majd feladták a szolgálatot.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

"Szégyentelen tett". Mégis mit művelhetett valaki, aki egy ilyen pozitív gondolkozással rendelkező embert, mint Ronan, erre tud ösztönözni? 
- Csak nem...elárult?
Ennél rosszabbat el sem tudnék képzelni, de nekem eleve gondjaim vannak a bizalommal, így el sem árulhatnak igazán. Ronan egy..egy külön eset. Úgy érzem, mintha kinyitotta volna a tudtán kívül a niagara vízesés zsilipjét. Egyszerűen nem tudtam visszafogni, csak egymás után hagyták el az ajkaimat a különfére infóáradatok. 
- Ez nem csak a bizalom hiányának kérdése volt. Az egyik az, hogy inkább tekintett engem egy kutatási alanynak, mint embernek. A másik.. - Hogy is mondhatnám ezt el valakinek, aki ennyire bátor és ilyen sok mindenen átment mint Ronan? Igazából sok más módja nincsen, mint kinyitni a szám, mint eddig és hagyni, hogy a betűk egymás után hagyják el az ajkaimat. - A másik indok az, hogy én..szívesebben hagynám a dolgot ott, ahol van. Nem akarok egy plusz bonyodalmat az életemben azzal, hogy megtudok egy-két részletet a gyermekkoromról.
Hiába kerültem én magam is a témát, néha-néha eszembe jutottak lehetőségek, amik indokok lehetnek a "furcsa" viselkedésemre és az androfóbiára, amivel kezeltek. Egyszerűen csak hagyom, hogy magától törjenek a felszínre az emlékek, ha már muszáj. Nem erőltetem. Olyan rossz ez? Mások szemével nézve bizonyára. Miért is lenne ez másképp Ronan tengerkék íriszein keresztül?
- Én sem hiszem, hogy élnék vele, de az emberek nagyrésze igen és ők...nem érdemlik meg ezt az ajándékot. 
Lehet, hogy gonoszul hangzanak a szavaim viszont nagyon is kiállok mellettük. Amíg az ember csak pusztítani tud, a természetet, a bolygót, az állatokat...egymást. Addig nem is érdemlik meg, hogy valóra váljanak az álmaik. 
- Elárulhatom, végülis nem titok. Huszonnégy vagyok, de már gyerekkorom óta túlfélt. Bizonyos helyzetekben. Például sokáig magantanuló voltam. 
Ennek végülis van alapja, tekintve, hogy hogyan reagáltam a férfiak közelségére. - Az urbex eddig számomra főleg magányos időtöltés volt, amiről hát..nem tud a családom. 
Ühm igen. Azt hiszem, kicsit túl sok infót hintettem el azzal kapcsolatban, hogy apámnak más emberekkel lehet baja, de nem tudtam még neki elmondani, hogy miről is van szó konkrétan, mert akkor azonnal másképp viselkedne velem, pont ő, aki eddig normális emberszámba vett.
- Nem akkor lesz valamikor a Szuperhold? Mesés látvány lehet a szabadban.
Egy pillanatra hagytam, hogy az arcomon urrá legyenek az érzelmek. Vágyakozás, csodálat, lemondás...Itt a városban teljesen más lehet az égbolt a sok utcai lámpa és egyéb világítástechnikák hatására. Nem bővelkedek barátokból és az a néhány sem nagy természetjáró, hogy velük akár egy éjszakai túrára elmenjek. Pedig milyen jó lehet kicsit kiszakadni ebből a közegből.
- Nem zavarna, az az ember...Lehet, nála van a ... Hidd el, hogy nem zavarna.
Végigmondani nem tudtam hirtelen zavaromban, hogy ilyennel vádolok valakit...De így, hogy volt valaki a szobában, amíg mi odavoltunk a Pandában és eltűnt a fehérneműm, így egyáltalán nem bánom, ha a bűnös meglakol. Plusz ki tudja, miket művel Ronan holmijaival. Legyen is úgy móresre tanítva, hogy többé ne tegyen ilyet.
Ellenben érdekes, hogy az archeológus fürkésző tekintete nem okozott kellemetlenséget. Épp ellenkezőleg. Még sosem tapasztaltam ennyire intenzív, mélyreható tekintetet.
- Lehet ezt mondod, de mégis mintha a szemeid...nem értenének ezzel egyet.
Hangom lágy és gyengéd, szinte suttogásként hagyják el a hangok fogaim börtönét, míg szemeimmel az övéit keresem. Ennyire tetszenének neki a tetoválások vagy ilyen szépnek látja az UV fényében tündöklő jeleket? Soronkövetkező kérdése hatására az állam egy pillanatra szorosan összezár és megrándulni érzem az izmot rajta, de ezt és a pillanatnyi szikráját a haragnak tekintetemben nem láthatja az éj sötétjében. 
- Van olyan, amit nos..bőven eltakar egy rövidnadrág..
Meg a fehérneműm is. Jobb ha ezt ki sem mondom, mert megint urrá lesz rajtam a harag és undor, amit akkor éreztem, mikor elég idős voltam felfogni, hogy altatás közben, milyen kiszolgáltatott helyzetben fekhettem. Ilyenkor nagyon nehéz szeretettel gondolni a szüleimre.
" Olyan vagyok, mint egy tündetérkép, csak bizonyos fény hatására látszik minden.." szerettem volna ezzel viccelni, de Ronan beszéde, nézése és az egész hangulat  elérték, hogy ne tudjak reagálni a testem reakcióin kívül.
Fogalmam sincs, mennyi ideig nézhettük ily módon egymást és ha Ronan nem tér észhez, akkor talán így is maradunk. 
-F...Folytassuk!
Határozott bólintásommal jeleztem, hogy megfogadom a tanácsát, de..biztosan nem látta a sötétben szóval...- Keményet a kézbe, igenis Ronan! 
Nem láttam túl sokat, de nagyon igyekeztem. - Jó lenne, ha nem csak kemény lenne, de hosszú is és vaskos is, ami állja a strapát.
Nem lenne vicces, ha egy suhintással kettétörne, ugyanakkor távol akarom tartani magamtól az...az ellent. Remélhetőleg nem tartott olyan sokáig a keresgélésem, de végül azt hiszem, talán egy seprű nyele lehetett a választott fegyvernem, vagy valami hasonló. A lényeg, hogy pont megfelelt a célra.
- Akkor, indulás és kapjuk el azt a betolakodót!
Elszánt voltam, hogy most megoldjuk a partmenti faház rejtélyét. Főleg Ronan, én meg majd asszisztálok hozzá. 
Felfelé menet még ekkor is az izlandi mögött haladtam, de kezeim erősen szorították a fegyveremet. Kísérteties csend honolt, de az UV segítségével tisztán kivehetőek voltak a kéz és láblenyomatok, mik egy irányba haladtak, amíg el nem tűntek. - Szerinted be fogsz férni? Elég szűkös lehet..
Nem tudtam biztosra, hogy be akar-e menni a fal mögötti járatba, ha van, de esélyes, hogy ő nem fog beférni, én pedig nem vagyok hajlandó egyedül menni. Nem is hittem, higy Ronan azt akarná. 

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

Ezekszerint jó volt az a gondolatom, hogy egyszer már volt annyira megrémülve, hogy minden más mellette eltörpülni látszik. Ha egyszer már túlélted, hogy felkap egy tornádó, miért ijednél meg az orkántól? Nekem még nem kellett féltenem egyik szerettemet sem, Mozartnak törött el egyszer a lába és azt is borzasztó volt nézni, hogy szenved. El sem tudom képzelni, milyen lehetett Ronannek, mégis a tekintetembe együttérzés kavarodik.
- Rémes lehetett azt átélni...végül remélem, hogy jobbra fordultak a dolgok.
Mondjuk nem úgy mesélte el, mintha egy Happy end történet lett volna. Hanem mint akiből végül kifacsartak mindent, amit lehetett és úgy kellett újra összeraknia magát, egyedül. Egyszerűen kegyetlennek hangzik, mégha végül "felszabadítónak" is jellemezte.
- Köszönöm, hogy ezt mind megosztottad velem.
Nem volt kötelező, mégis hagyott némi betekintést a multjába, hogy láthassam, ő sem a levegőbe beszél és bizony alaposan próbára tette már az élet. Kemény és erős embert faragott belőle. Szinte irigylésreméltó. Én pedig mindent megteszek, hogy ne emlékezzek, ez nem pont az ellenkezője? Mérhetetlenül gyáva és gyenge emberre vall, aki nem tud a múlt árnyaival szembenézni. 
-A pszichológusom Mrs Fergusson sokáig akart ásni, azért, hogy felfedje a múltam koporsoját, de sosem hagytam neki. Én nem vagyok bátor, szóval sosem tudjuk meg.
Félszegen rántottam meg a vállamat egy olyan mosollyal, ami jelzi, hogy ezt a negatív vonást teljesen elfogadtam magamban. Lehet, Ronan emiatt szintén gyávának fog gondolni, de úgy éreztem, hogy neki megnyílhatok és jobb ha tudja ezeket az árnyoldalaimat. Az emberek nagyrésze csak annyit lát bennem, hogy egy politikus lánya vagyok, aki gazdagságban nevelkedett selyempárnák és ezüst étkészletek között. Ez így van, de mindenkinek a sajátja a legnehezebb, nemigaz?
- Biztosan örökbarátságot kötnék vele.
Noferkaré...Volt ilyen egyáltalán, akinek ez a neve és kaphatott szarkofágot? Nem hiszem, de hajlandó voltam vele tovább viccelni. Habár beismerem, szörnyet halnék ijedtembem, de elégedett lennék, az biztos ha a lelke ott keringene, amíg szinte mozdulatlanul fekszek.
- Ennek örülök, az emberiség nem érdemli meg az öröklét titkát. Legalább is nem ez a mostani.
Aztán ki tudja? A földönkívüliek úgy döntenek, hogy pusztuljon mindenki és gyártanak egy olyan szériát, ami nincs tele gyári hibával. Majd ők megérdemlik.
- Háááát. Öhm..nem biztos, hogy ez annyira megnyugtatná.
Valahogy nem akaródzik tudtára adni, hogy nem is ismeri, apám mégis utálja és arra tanított engem, hogy én is utáljam őket. Én tényleg igyekeztem, de Ronan Nordahlt NEM lehet utálni. Biztos tudja is ezt magáról.
Mit szólna, ha megmondanám, hogy apám akkor kapna igazán agyérgörcsöt, ha megtudná, hogy Ronan Nordahlal mennék el akár a sarokig? Nemhogy izlandra. Ezt nem igazán tudhatja meg apa, mert képes és hadjáratot indít.
- Egyéb szenvedélyem annyira nincs. Amit nagyon szeretnék, az bejárni a világon fellelhető összes hangulatos kis romot és megörökíteni. Látni a sarkifényt, eljutni egy igazi kempingezésre...
Ezek nem tudom, mennyire számítanak nagy álomnak, de ha a lelkem legmélyére nézek, akkor jelenleg ezeket szeretném a legjobban. Meg eljutni egy igazi démonűzésre, de az ugye ki van zárva. Sajnos démonűző apacák meg nincsenek, pedig csak ezért...lennék egy életen át szűz. Akkor segíthettem volna Ronannek kiűzni a hívatlan vendégét. Amennyiben persze inhumánus teremtményről van szó. 
- Jó, de..ha akarod meg is verheted, nem mondom meg senkinek. 
Ugyanis végigfutott a fejemben a gondolat, hogy ennél az ismeretlennél lehet a fehérneműm és egyből fortyogni kezdett bennem a düh azzal vegyítve, hogy ez a valaki Ronanen élősködhetett. Lássa is el a baját, max elfordulok.
Úgy sem lehet akkora nagy darab, ha a falakban él és vagy mozog.
- Ez ajándéknak számít? Más ezt lehet, testi sértésnek nevezné és gyámság alá helyeztetett volna.
Az ajkaim görbülni próbáltak felfelé, de nem ment az őszinte mosoly most. Nem kértem apámtól a tetoválásokat, de magyarázatot igen, amiket sosem kaptam meg. A Nordahl örökösnek azonbam tetszik és felfedeztem, hogy valamilyen furcsa, kissé talán beteges módon tetszik, ahogy a testem, az ő közelsegére reagál. Ronan gyönyörűnek találja a jeleket a testemen és a szemei is ezt tükrözik. Kissé ijesztő, de izgalmas érzés, amit egyetlen egyszer éreztem eddig, egész életem során...a zuhany alatt.
- Nos vannak, olyan helyeken is, amit ruha fed...nem tudom, miért vannak rajtam, apám pedig egy politikus. Semmi köze a művészethez. 
Mikor elkezdte ezeket, még egyszerű, egészen "elfogadható" helyekre mentek a tetoválások, aztán mit sem törődve a szeméremérzetemmel, már varrták oda is a jeleket, amit még én is csak tükör segítségével látok és eleggé takarásban vannak. Undorodok is egy kicsit, ha belegondok, hogy ő is látott annyira kevés ruha takarásában és ki tudja még, ki volt az akivel csináltatta? Ki volt az, aki egy gyerekre tetovált?
- Mi..tetszik neked rajta ennyire?
A szemeim az ő szemeimek minimális csillogását keresik, várva a választ és egyszerre elragadtatva attól a nagy csodálalttol, ahogy rám..pontosabban a tetoválásaimra néz. Egyszerűen nem tudtam ezt az állapotot eltakarni, elmaszkírozni a hangomból. Még senki sem nézett rám így. Egy pillanatra megremegni éreztem a testem. Vajon menekülni akar, ájulni vagy megszüntetni a távolságot Ronan és köztem?

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

 Ahogy megered a nyelvem és egyre többet és többet kezdek felfedni magamból Ronannek, beállt egy igazán különös helyzet. A pszichológusomnak sokkal több időbe telt feltördelni a héjat, amit magam köré épitettem. Lehet azért mert legbelül tudtam nagyon jól, hogy nem a személyem érdekli, nem azért akar meggyógyítani, mert nekem akar segíteni, hanem mert nem vagyok más mint egy kihívás, akivel már ugyanolyan megszokásból beszél mint én vele. Mi sem bizonyítja jobban, mint a költözése amerikába anélkül, hogy ajánlott volna nekem mást maga helyett?
Ronan más. Már első pillanattól kezdve valami furcsa aura lengi körbe, mintha...mintha tényleg meg akarna ismerni engem. Igazán mélyen. Talán ő lesz az a gyöngyhalász, aki egészen a tenger mélyére mer lemenni, hogy megszerezze azt a kagylót, ami kincset rejthet. 
Csak nehogy kiderüljön, hogy nincs benne más homokon kívül.
- Tényleg? Soha életedben nem fordult elő, hogy féltél valamitől? Szívesen átvennék belőle egy kávéskanálnyit. 
Vajon mi lehet az oka, hogy ennyire félelmet nem ismerő? A sebhelye is, amit a bisztrómban mutatott is eléggé komolynak tűnt. Mégsem tántoritja ez el. Igazán bátor férfi. Ki tudja? Lehet, már megismerte az igazi félelmet és azután már nem találkozhat rosszabbal, pedig azt is túlélte. Annyira sugárzik belőle a magabiztosság, a pozitivitás, a nyers erő...kedvem támadna őt alapul venni egy szoborhoz vagy festményhez. Inkább szoborhoz, egy festmény nem adná vissza úgy, ahogyan illik.
- Nagyon ritka eset. Én magam sem tudnám elmagyarázni, egy érzelmi stressz, amit nehezen tudok feldolgozni. Olyankor egyszerűen csak kihagy az agyam és nem emlékszek, hogy mit tettem. Egészen kiskorom óta. 
Most biztosan űrlénynek fog tartani, ha eddig nem tette persze. Erről csak kevesen tudnak az ismerőseim közül, nekik tudniuk kell erről, mivel velük töltöm el a legtöbb időt és ezért nagyobb az esélye, hogy szemtanúk lesznek. Ronannel valami igazán izgalmasba fogtunk, így sosem lehet tudni és valamiért...akarom, hogy tudjon rólam ezt-azt.
Egy magabiztos tekintettel, apró mosollyal az arcomon bólintottam kérdésére. Elégedett voltam, hogy ezt el tudtam érni, hogy valamivel több oka legyen valaminek örülni.
- Múmiával vagy múmia nélkül? Mind a kettőnek meg lenne a varázsa.
De persze csak viccelek. Vagy mégsem? Ezt még én sem tudom, de ki tudja? Átszállna rám Oziris ereje. Igazán érdekes eseménynek tudnám be. Erről jut eszembe. - Valamikor nem is olyan régen felfedtek egy múmiát, aminek a szarkofágjában valami fekete folyadék volt. Esélyesnek találom, hogy csak valami esővíz meg kosz meg miegymás raktározódott el benne, mégis peticiót indítottak az emberek, hogy ihassanak belőle. Azt gondolják, hogy az örök élet forrása lehet, benne a múmia életének esszenciáival. Azzal a petícióval vajon mi lett?
Felettébb érdekesnek találom, mert való igaz, hogy pár boszorkányok által írt jegyzet alapján és az alkímia szabályai szerint is, valami egyenértékűt el kell veszítened ahhoz, hogy kapj valamit. Halál az életért.
- Megtanítom őket nélkülem élni, ha kell. Az apám...nehezebb eset lesz 
Így is eléggé rövidpórázon tartott sokáig. Mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy Ronan Nordhallal az ősi ellensége fiával utaznék el bármerre, vagy egyáltalán szóba állok vele anélkül, hogy fújtatnék mint egy macska vagy epárolognék mint vámpír a fény hatására?
- Vakmerő, igen! - Kissé hangosabban, amolyan "Áh igen, ezt a kifrjezest kerestem!" módon ejtettem ki a szavakat. Elvégre korábban tényleg elgondolkoztam pont ezen a vonásán. - Mindenkinek lennie kell valamilyennek és szerintem nincsen azzal semmi baj, ha valaki mer az álmai és szenvedélye után menni. 
Elvégre, ha semmi iránt sem tudsz szenvedéllyel viseltetni, mi értelme az életnek? Az úgy már nem csak egyszerű létezés? Azok a műkincsek és megalkotójuk is megérdemlik, hogy megharcoljanak azok akik keresik az áhított tárgyat. Mindenki archeológus lehetne, ha az ereklyék csak úgy fán teremnének. Meg minden rejtély megoldatlan maradna, ha nem fednék fel, ahogy mi készültünk Ronannel. Márcsak az a kérdés, hogy ez a mostani eset több-e annál, amivel mi meg tudunk birkózni? Illetve Ronan mert nekem nyilván nincs sok esélyem akárki ellen se. Pláne ha ember, ami kicsit afelé billenti a mérleget 
- Akkor azt, hogy ez félelmetesebb mint gondoltam.
Egy szellem az mindig lehet csak szellem, egy szellem nem tud benned fizikális kárt tenni, egy szellemnek nincsenek lábnyomai. Ha kisértetekről van szó, bízhatsz valakiben aki racionális és elmagyarázza, miért nem lehet.
De mégis, hogyan kerülhetett be a falakba? 
Egyszerre szerettem volna a rejtély végére járni és elmenekülni haza. Ez a döntésképtelenség lebénított egy pillanatra s nem is mozdultam volna tudatosan, ha Ronan nagy, meleg keze nem von finoman maga után. Furcsa érzés volt mert igazán, még sosem tartotta férfi a kezem, vagy bárki. Biztonságban éreztem így magam. Ronan lett a madzag ami itt tartja a lufit, azaz engem.
- Kissé félek és izgatott vagyok, ha nem maradnék...azt bizrosan megbánnám.
Örökké azon agyalnék, hogy mi törtent itt és szidnám a gyávaságot, hogy valami igazán sokkoló dologról lemaradtam. Azt már nem! Nekem nyugalmas esték kellenek, mikor az ágyban fekszek otthon.
Mélyet kortyoltam a gyümölcsléből, ami olyan finoman hűsített, higy szinte éreztem, hogy ellepibaz egész mellkasom, a cukor még az idegeimet is megnyugtatta.
- Mi lesz, ha egy ember valahogy bejutott? Ki tudja, miota lakik itt...
Kiráz a hideg, ha arra gondolok, ahogy Ronan békésen alszik és közben egy idegen, koszos ember járkál körülötte, belenyúl a hűtőbe, hozzáér a dolgaihoz vagy "csak" szimplán nézi. A mellkasom összeszorult a gondolatra, ujjaim megszorították a poharat. Szerencsére nem volt bennük annyi erő, hogy eltörjék. Gondolataim közepette lassan meg is ittamnaz italt, csak tartottam a poharat. Nem akartam a robotpilótát, most nem! 
"- Altair...Te...Világítasz..."
- Hm? - Ronan hangjára zökkentem ki a szinte transzhoz közeli állapotból. Világítok? 
A szobában sötétség, az UV fény világításában emelem meg a karom és látom a fehér színnel rámvarrt mondatot. "Ubi mater in filium luget spatio femina maesta." Vagyis. "Ahol az anya siratja egyetlen fiát." A többivel együtt az UV hatására most a bőrömön rikít. Több ilyen van a testemen, nem csoda ha szentjános bogárként viselkedek. 
- Áh igen, ezek nagyon régóta rajtam vannak. Apám... varratta rám őket. A legelsőt kilenc éves koromban. Mindent fehérrel. Sosem tudtam, hogy miért.
Nincs róla emlékem, egyszercsak arra keltem fel, hogy a jobb csuklómtól felfelé az alkaromon ott éktelenkedik a piros folt, ami az említett mondatot keretezte. - De azért nem járhattam el bulikba, mert olyan vagyok mint egy karácsonyfa.
Kínosan próbáltam elterelni a figyelmet arról, hogy milyen fiatalon varratta ezeket rám a tulajdon apám. 

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

 - Mondhatjuk. Van az a borzongós, izgalmas már - már jóleső félelem ez az ami rávesz egy horrorfilm végignézésére. Van, amikor tartok valamitől és az egész testem remeg, görcsberándul a gyomrom és van a kimondott pánik..a rettegés nos...akkor jön a robotpilóta üzemmód. De az első kettőt végig intenzíven élem meg és azt már bele tudom forgatni egy- egy alkotásba.
A robotpilóta, a semmi, a korom feketeség ami hideg akár egy merülés az antarktisz jeges vizében. Abból semmi jót nem tudok kihozni, az maga a gyavaság, amikor nem vagyok hajlandó felfogni és érzékelni, ami a külvilágban zajlik és utálom magam érte. 
- Nem. Te leszel az egyik legérdekesebb figura, aki egy igéretes estével kecsegtet. Bejutni abba a házba, már maga ellátott annyi izgatottsággal, ami van, hogy egy hónapig nem jut ki nekem.
Ha pedig az izgalom nem jön magától, kuszáj vagyok megkeresni azt és a magam, csendes módján feldolgozni. Bejutni random, romos épületekbe fel sem mérhető azzal a házzal, amiben most Ronan meghúzza magát. 
- Hát, ha az emberrablás nem opció, akkor igen.
Ezt teljes pókerarccal vallottam meg neki, habár viccnek szántam. Sajnos azok közé az emberek közé tartozok, akiknek...különleges humorát többnyire nem viccnek veszik és így fapofával játszom el általában, hogy Neeeem. Altair mindig komoly és sosem viccel. Ronan viszont már nevetett korábban azon, amit mondtam. Lehet, most is van rá esély? 
- Régen, még tinédzser koromban voltunk anyaval és apával nyaralni tunéziában, de nem élveztem, hogy négy fal között vagyunk és a szegény sort sem találtam annyira szórakoztatónak..
Hivatalosan nem szegenysor a neve és valoban érdekes az otthonuk, amit kenytelenek voltak belevályni a homokkőből álló hegyekbe, de nem tudtam nem sajnálni őket és elborzadni, hogy volt aki úgy fotózgatta őket, akár majmot az állatkertben. Persze apa szörnyen mérges lett, mikor legközelebb nem voltam hajlandó velük elutazni oda...és a hotelben élő, dolgozó férfiak is kikészitettek. Csak azért nem zárkoztam be mert a férfi személyzet bejárt takarítani és nagyon féltem tőlük. - Magamtól meg sosem jutottam távolabb ausztrália városain, erdein kívül.
De, ideje lesz megváltoztatni ezt. Szeretnék kimászni a dobozból és úgy világotlátni, ahogy azt szeretném. 
Izland pedig egy csodálatos hely, rengeteg érdekességgel ezekszerint.
- Örömmel hallom, hogy átérzed. Van aki nem érti, hogy ha a kezemben benne van a tudás, a mozdulat, akkor miért nem tudok bármikor alkotni. Én nem az a művész vagyok, aki csak úgy ráhány valamit a fehér vászonra.
Mondjuk ki más is érthetné meg, ha nem egy archeológus, aki a művészettörtenet minden kis pontját betéve ismeri, s ezáltal bizonyosan érti és szereti a művészetet. Pláne, ha ő is ekkora dzenvedéllyel adózik iránta. 
Mosolya ragadós, osztozok rajta vele, ha nem is olyan melegséggel és pozitivitást sugározva, de hálásan. Megprobáltam legalább is. 
- Ez az, amire nem vágok vissza, csak elengedem a füleim mellett. Kellenek a vendégek. 
Elengedek én nagyon sok dolgot a füleim mellett, az elberek azt hiszik, hogy mivel művész vagyok és mindig lefoglalom magam valamivel, olyan szórakozott is vagyok, hogy nem hallom amiket mondanak. Ez nem így van, csak nem pazarlok energiát, ennyi az egész.
Sokkalta jobban szeretem, ha az energiáim azzal égnek el, hogy a kellemes para iralkodik el rajtam. A tény, higy eltűnt a bugyim, a gyomorgörcsöt okozta inkább a remegéssel. Ronannek hála, sikerült a realitás talaján maradnom és legyugodni. 
- Ezt azért későbbre észben tartom, ha ki akarnád enni a sütikészletünk.  
Már el is múlt a remegés és az ijedtség. Mochi és Ronan remek munkát végeztek. Azután, hogy a férfi belapátolta az étel megmaradt részét és megtaláltunk mindent, amit kellett, az eslő felettünk lévő szinten máris rejtélybe futottunk. 
- Gondolod, hogy a ház eredeti ura lenne az? Vagy esetleg a csalfa felesége?
Azonnal izgatott lettem, bár..igéretemhez méltóan, Ronan mögött közelítettem meg a falat, szorosan tartva a felsőjét, nehogy hirtelen, csak úgy, véletlenül elvigyenek a lábaim a kijárat irányába.
- Azok..Azok lábnyomok?
Nem is tudtam abban a pillanatban, hogy csalódott legyek vagy ijedjek meg, hogy egy húsvér ember lehet a házban. Akkor lehet, nála van a fehérneműm? Dehát, hogy jutott át a zárt ajtón?
- H..ha van nálad...de az nem csak az ilyen ujjlenyomatot meg ilyen dns dolgokat mutat meg? 
Eddig halad a tudományom az ügyben, a helyszínelőkig. De ahhoz, nem kellene lekapcsolni a fényeket?
Egy újabb zaj, körben a falakon és a szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, ki fog ugrani az ajkaim mögül, ha kinyitom a szám.
Immár két kézzel szorítottam az a felsőt és olyan közel húzódtam Ronan hatalmas alakjához, ahogy az lehetséges volt. Legszívesebben bebújtam volna a testébe, a bőre és húsa alá, hogy ott se legyek.
Végül a zaj megszűnt, de ha maradt is, az ereim lüktetésének dobogó hangjától nem hallottam semmit. Nem azért féltem ennyire, mert lehet, hogy szellem, hanem mert esélyesen ember.
- Szerinted ez egy húsvér ember?

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

- Az a félénkség az...az más. - Amilyen hirtelen kezdtem bele, olyan lassan és lágyan fejeztem be a mondatot, akár egy gyufa lángja, mikor kialszik. - Viszont igen, nagyon vonzanak a misztikumok. Pláne, ha van is némi alapja és a boszorkányság tényleg nem abból áll, hogy Finit incantatem.
Tetszett valamennyire a Harry Potter filmek sorozata, merthát látványvilágnak jó, csak pont a boszorkányság lényege nincs bennük rendesen. A főzetek, a rituálék...egyszerűen kár érte. -Ha hiszed ha nem, én sem úgy mentem ma be dolgozni, hogy találkozok azzal az emberrel, aki életem egyik legizgalmasabb estéjebe fog bevezetni.
A lelkiszemeim előtt már láttam is a képeket, amiket majd készíteni fogok. Hallottam a zajokat, éreztem az orromban az ódon fadeszkák jellegzetes illatát. Már előre izgatott voltam és alig láttam valamit.
- Hm. Ha hiszed, ha nem..ez tényleg elgondolkodtató.
Most először mélyen a szemeibe néztem, amióta bejött a bisztrómba. Kiváncsi voltam, hogy elhiszi- e nekem. A bennem lakozó úrihölgy a meghívásnak örülne. Azonban nem létezik, hogy apa elengedjen oda, ahol a Nordahl család él. Lehet, tényleg az elrablásom lenne az egyetlen mód, hogy lássam azt a csodás helyet. Ezt hogyan mondhatnám el Ronannek?
- Nincs arany középút? Tudod. Megkötözöl és úgy sétalok melletted?
Hát ez hamarabb csúszott ki, mint kellett volna, szóval elfordultam, mielőtt láthatná, hogy saját magam is mennyire zavarba hoztam. Tény, hogy az elrablás sokkal izgalmasabb, ugyanakkor a szabadság érzése, hogy magamtól megyek, saját döntésemen keresztül is eléggé vonzó.
Várjunk. Most tényleg fontolgatom, hogy Ronan NORDAHLal elmegyek? Hát..nagyon úgy néz ki. 
- Rituális segédeszközök? Megvettél, Ronan Nordahl.
Így vagy úgy, de muszáj leszek ellentmondani apámnak és eljutni Nordahlékhoz. Ha nem is hosszútavra, de egy hétvégére minimum. Mifeuille úgy is el tudná addig vezetni a bisztrót. A kíváncsiságom volt engem sírbavinni.
- A legtöbb művemet már megvették. Tudod, nincs belőlük olyan sok. Nekem kellenek az erősebb, érzelmi impulzusok, hogy alkossak, ami..kicsit ritka nálam.
Legalább is, amit csak úgy kedvtelésből elkezdek, az számomra mindig olyan lapos lesz..Nem tenném ki a bisztrómba őket, az biztos.
- Én szórakoztató lennék? Milyen szemüveg van rajtad? A legtöbb embernek rémunalmas vagyok.
Ettől még úgy éreztem, hogy nem hazudik, csak azért, hogy megkedveljem. Nem is lenne oka rá és nagyon rendes velem. Szóval miért is hazudnék neki? - Péntekenként általában nem dolgozok, de amúgy szinte mindig.
Péntek a terápia napja, olyankor megyek pszichológushoz, aztán Mochi és Mozart társaságában lazulok.
Nem mintha nem ölném az időmet szívesen a munkába. Szeretek a bisztróban lenni és azzal foglalkozni. Ronan hatalmas nevetésétől zeng az egész épület, ami engem is mosolygásra késztet. Biztos mondták már neki, higy ragadós a jókedve.
- M..Mi? Már hogyne lenne?
Vörösödő arcom jelezte zavaromat. Annyira hihetetlen, hogy Ronan közelében ennyire szokatlanul erős reakcióim vannak. Szinte addiktív a dolog. Ha nem lettem volna bizros abban, higy beraktam a fehérneműm, akkor biztosan jobban tudtam volna még ennél is örülni. Egyébként meg igaza van. Mire kéne bárkinek egy bugyi? Ugyan. Biztos elfelejtettem.
Ettől függetlenül hamar rámjött a rettegés és amilyen csodás Mochi, egyből meg is érezte a negatív hullámaimat.
Erre a célra Ronan is jó. Bármily hihetetlen is, az ő erintése a vállamon nem a szokott megrandulást és kellemetlen érzést nyújtotta. Mintha...kiszívta volna belőlem a félelmet és a nyugalom melegségével árasztott el helyette. Vannak ilyen emberek, akik az energiavámpírok teljes ellentétei. Ronan egy lehet közülük. 
- Köszönöm, Ronan. 
Őszinte hálával, kedves mosollyal emeltem rá a tekintetem. Ez igazán ritka, általában kerülöm a férfiakkal a szemkontaktust, de a Nordahl örökös egyszerűen túl pozitív ahhoz, hogy bármi rosszat gondolhatnék róla. Rendesen bűntudatom van, hogy előítéletes voltam az irányába. 
Pláne amennyire jól kijönnek Mochival, aki olyan nyugodt a környezetében, hogy közénk feküdt, nem csak az én lábamhoz.
- Neeeem. Nem nézel ki annak, csak nem akarom, hogy kárba menjen  
Fért még oda bőven, szerencsére. Tényleg bűntudatom lett volna, ha nem esszük meg, másnap meg ehetetlen az ilyen. Én pedig utálok pénzt kidobni az ablakon. 
- Mi? Szentül hiszem, ha téged száll meg, akkor lesz elég erőd leküzdeni. Bár izgalmas lenne. Na és ha engem száll meg? Sosem tudod meg, mert nem hiszel benne.
Csípőre tettem a kezeimet és úgy kérdeztem rá. Ki tudja, mire vetemednék, ha megszállna egy kísértet, akinek már annyi ideje nem volt alkalma bármit is tenni, amit csak az élők tehetnek meg?
Természetesen ezek után a pincébe is lementem vele. Nincs olyan szeglete a háznak, amit ne akarnék látni, s amikor úgy véltem, hogy nem figyel, gyorsan végigsimítottam magamon, hogy érezzem, biztosan ott van-e a bugyim. Hála a teremtőnek, ott volt az, ahogy eszköz is akadt a feljutáshoz.
Lélegzetet visszatartva néztem az ajtót kitárulni. Olyan hihetetlen erzés volt vegignézni. Életem egyik legnagyobb vágya teljesítve, Ronan Nordahl által. Örökké hálás leszek.
- A pajzsok menjenek előre. Kérlek.
Vacilaltam a kérdésén egy kicsit, de ha van odafent valami, akkor neki több esélye van ellene és így büszke is lehet rám a bölcs döntésem miatt.
Amint felértünk, előkaptam a fényképezőgépem és fotóztam. Lehet, hogy a fények játéka volt, de a szemem sarkábam láttam egy áenyat elvonulni a falhoz.
Gyorsan odafordultam, de nem láttam semmit.
- Ronan, te is láttad? Valami..valami, mintha átmsnt volna a falon.
Közelebb húzódtam hozzá és a hátánál megmarkoltam a felsőjét.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;

- Hát csak..úgy jönnek a dolgok maguktól. Elképzelem, aztán addig dolgozok rajta, amíg nem lesz olyan, mint amilyennek kellene.
Sosem értettem a rajzok, a szobrok műszaki meg egyéb bonyolult alapjait. Számomra mindig egy sötét folt volt. Csodálom azt akinek megy, dehát én nem olyan beállítottságú vagyok, sajnos.
-  Boszorkányok léteznek, a boszorkányság pedig számomra nem olyan mint a Harry Potter. A világunk rejtelmeit használják és aknázzák ki. 
Általában hozzá vagyok szokva, hogy hiszek olyasmikben, amikben mások nem. Így is van rendjén, kellenek a gyakorlatiasabb emberek, akik két lábbal állnak a földön. Például én vagyok a lufi és Ronan az, aki visszatartana attól, hogy elszálljak. Ha nem lennének álmodozok, nem lennének tervek és ha nem lennének gyakorlatias emberek, az álmodozók elképzelései sosem válnának valóra. 
- Teljesen véletlenül, hogyan juthat el valaki egy teljesen másik kontinensre? Maximum ha elrabolnak, vagy meghívnak. 
Teljesen nyilvánvalóan erről nem tudhat, de nem biztos, hogy egy légtérben mernék lenni az apjával. - De mesélj, milyen különlegességek vannak ott?
Például egy olyan Ouija tábla vagy bármi, ami köthető misztikumokhoz, hát az nagyon menő lenne. Biztosan tele van relikviákkal, amiket saját szemeimmel még sosem láttam és máshol nem is láthatnék. Izland egy olyan csodálatos hely, ahol szerintem csak úgy random előkapva a telefonodat is tudsz mesébe illő képeket készíteni. Megaztán a sarki fény... Lehet, tényleg nem ártana elutazni oda.
- Ilyet nem állítanék, de azt se merném kijelenteni, hogy nem.
Mifeuille csodákat készít, amivel nem lehet betelni. Hatalmas szerencse, hogy Ronan Nordahlnak ekkora befogadó képessége van. Nagy szerencsénk lesz valakivel, aki rendesen fogyaszt és becsalja a vendégeket. 
- És az én figyelmemet szeretnéd, vagy mindegy csak elszórakoztasson valaki.
A mosolyom féloldalassá vált, őszinte kíváncsisággal. - Általában iskolaidőben vannak nálunk egészen kevesen és délután négy-nyolc között.
Természetesen a staffnak a feladata, hogy ha ideje engedi, elszórakoztassa a vendéget. Ronan ellen sem lehet kifogásuk, hiszen jól fogyaszt, hagy borravalót és nem hagyja, hogy kínos csend álljon be. Na nem mintha nekem ellenemre lenne a csend. Aztán meg lehet, hogy nem is kimondottan az én társaságomat keresi, hanem szimplán unná magát társalgás nélkül.
Pedig olybá tűnik, hogy Ronan Nordahl körül semmi sem egyszerű. 
- Igen, azt...
Ahogy erre rákérdezett és én magam is kimondtam, már inkább tűnik hülyeségnek az egész. Az ágyon hagytam volna? Dehát emlékszek, hogy elsőként tettem be a táskába, mint mindig, hogy biztosan jó mélyen legyen, elrejtve minden alatt. - Már, nem tudom.
Kihagyott volna a memóriám az izgatottságtól? Ez egy újabb tünete lehet a robotpilóta üzemmódnak? Mindenesetre elrettentett. Ettől a kísértetlakta háztól és magamtól is.
- Egy perverz... entitás? Miért kellene neki az én fehérneműm? Szétnéztél már a...a sajátjaid között? 
Ki tudja, hogy az ittragadt lelkek közül az egyik milyen volt életében? Lehet, csak ránk akar ijeszteni? Hát..sikerült neki, mert úgy remegtem mint a nyárfalevél.
Mochi édesem megérezte a pánikomat s amint tudott már hozzám is bújt. A nyugodtsága, kellemes illata és puhasága, szokás szerint megnyugtatta az idegeimet.
- Igen. 
Ez a négybetűs szócska olyan őszintén és gyorsan hagyta el az ajkaimat, hogy időm sem volt meggondolni magam. Egy utolsót szippantottam Mochi fahéjas illatú bundájába, ami a samponjanak köszönhető és lassan kinyitottam a szemeimet. Ekkor már Ronan nagyjából egy szinten volt velünk. Mochi általában megérzi, ha valaki jó ember és Ronan közelében valósággal elalél... Ígyhát nem néztem olyan sokáig a kezét, amit felém nyújtott, eldöntöttem, hogy teszek egy nagy lépést. Az ujjaim finoman az ő kezére fonódtak és hagytam, hogy felsegitsen a földről.
- Igazad van, üres hassal, nem tudsz elbánni a szellemek hordájával.
Segítettem neki kipakolni, elővettem a pálcikát, ami járt az ételemhez és leültem a kanapéra, Ronan mellé míg Mochi a kettőnk lábai között feküdt el a földön, a jutifalatkájával.
Nagyon jól esett az étel, de nem bírtam mindet megenni, így az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott. Ronan elé tettem és egy kis mosollyal jeleztem neki, hogy bizony ez is az ő harci feladata lesz.
- Szólj, ha mehetünk szétnézni, de szólok, hogy a nyomodban leszek és ha a helyzet úgy hozza, nem szégyellek majd emberi pajzsként használni téged.

szavak: ###; zene: ide; megjegyzés: ide;