Every damn day - Carolin & Mordus

- Na, azért még észnél vagyok. - Micsoda költői túlzásokba esek. Szerintem most minden vagyok, csak észnél nem. Durva, hogy mi le nem játszódik a fejemben, szerintem azt senki sem akarja sem látni, sem hallani, ami ott megy. Amúgy is elég fura hely a fejem, szóval szerintem normális esetben sem biztonságos a földi halandóknak, de most aztán különösen gázos a buli, ami odabent folyik.  
- Naaa, én legalább annyira határozott vagyok, mint amennyire észnél - válaszolok kissé durcásan. Nem vagyok én határozatlan. Bár ha emlékeznék az előző mondatra, ami elhagyta a számat, lehet, hogy abszolút nem így gondolnám. Sőt, biztos, hogyha olyan állapotban lennék, akkor nem így gondolnám. De nem vagyok olyan állapotban, ezt szerintem még a vak is látja. Valami kavics közben beleáll a hátamba, én meg elégedetlen fintorral próbálom kifürmölni magam alól. Nem, véletlenül sem fogom meg a kicsi kezemmel, inkább addig forgolódok, míg odébb nem kotródik.
- De ha én vagyok Aranyhaj, akkor te vagy Pascal - állapítom meg az egyértelműt. Ijesztő, hogy az ember mire nem emlékszik még olyan állapotban is, amikor meg sem gondolnánk, hogy egyáltalán bármire emlékezhet. Na de úgy tűnik az Aranyhaj örök, és előbb idézem fel a szereplők nevét, mint a sajátom. Kezet gogunk, úgy a földön fekve, totál dilisnek kinézve, de mit zavartatjuk mi magunkat. - Elárulok egy titkok - mászok közelebb legalább arccal a sráchoz. - Ők még nálam is részegebbek - kuncogom el magam a mondat végén. Mert hát milyen szórakoztató már, nem? Nem. Hát ilyen ez, nem megy az a humor olyan könnyen, mint szeretné az ember.
- Lehetsz a barátom, megengedem - bólintok komolyan, mintha ebbe egyrészről lenne beleszólásom, másrészről pedig  komolyan meg kellene engednem ezt, vagy ilyesmi. De amúgy jó arcnak tűnik, szóval nem látok ellenérvet, hogy miért ne lehetne a barátom.
- Úristen, igen! Egy sajtburgerért ölni tudnék - lelkesedek fel, és az sem fogja vissza örömömet, hogy füle hirtelen a hasamon landol, vagy mi. Nem értem pontosan mi történik, de nem is érdekel különösebben. - Na de akkor Meki? - teszem fel a nagy kérdést. Szerintem ideje lenne nekilendülnünk.

Be vagyok lassulva. De így nagyon. Mármint annyira, hogy kell némi idő, hogy feldolgozzam a szavait, meg ahogy megrántja a felsőm. És ha elszakadt volna? Micsoda bunkó férfiak léteznek, én mondom. – De hát én nem akartam vele lefeküdni. Szóval az… erőszak, nem? – Kis szerencsével erre az éjszakára holnap reggel csak egy kiadós fejfájás fog emlékeztetni, és más semmi. Mondjuk most is jobban örülnék, ha az ágyamban fetrenghetnék, de egyelőre kicsit nehézkes lenne a hazajutásom. Azt sem tudom merre van az arra.
- Aha. Hát az mondjuk lehet. – A józan Carol talán itt vágná pofán a részeg Carolt. Alapjáraton egyáltalán nem tartom magam ilyen bambának és gyerekesnek, és nagyon idegesítenek is az ilyen emberek, akik nem képesek úgy viselkedni ahogy kéne. Na ezért nem szoktam én inni, mert a létező és valaha volt legrosszabb formámat hozom. Na de hát ez nyilván nem zavar így, hogy nem látom magam kívülről.
- Igazából azt hiszem, nem is tudom valójában. – Szép összeszedett mondat lett ez is, gratulálok Carol. Össze kéne kapjam magam, hogy egy kicsit normálisabban tudjak viselkedni, de nem nagyon akarok tisztulni. Valahol megragadtam az édes és mámoros bambaságnál, amikor is csak nézek és tátom a szám, aztán ha mondok is valamit, akkor jobb lett volna, ha inkább befogom.
Várnám, hogy hogy folytatja tovább, de akkor csodás esésemmel belé fojtom a szót. Nem is tudom igazából hogy mi történik, lehet egy röpke pillanatra elvesztem az eszméletem is, mindenesetre mikor földet érek tökéletesen magamnál vagyok. talán ráestem a kezemre, mert mintha fájna, de olyan tompán, messziről érzem csak, mintha nem is velem történne. Átgördülök a hátamra, gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy a srác elnyúlik mellettem. Ettől nevetnem kell, és azt hiszem, nevetek is, bár nem vagyok benne egészen biztos, hogy mi történik. Kezdem kicsit elveszteni önmagam.
- Én Carolin vagyok. Te? – oldalra fordítom a fejem, úgy nézek rá, a szavak lassan de biztosan hagyják el ajkaimat.

Esküszöm, tök rendes ez a fickó. Úgy támogat, olyan kedvesen szól hozzám. Nagyon rendes, több ilyen kéne a mai világba, ahol mindig csak azt mondják, hogy a férfiak hogy használják ki a nőket. De látszik, hogy a romantika és a lovagiasság még nem halt ki egészen. Bárgyú vigyorral vigyorgom fel rá, hátha ezzel megköszönhetem neki, hogy ilyen kedves. Ő csak ideges mosollyal néz rám, mintha félne valamitől vagy én nem is tudom. Talán megijesztettem? Ja, biztosan megijesztettem. Kicsit részeg vagyok, azt hiszem, nem csoda, ha ettől megijedt egy picit. Részegen fura vagyok, nehezen mozdulnak a végtagjaim és ráadásul össze-vissza beszélek. Vajon most is össze-vissza beszélek, vagy csak a gondolataim ilyen hangosak? Azt hiszem, a szám nem mozog, ami jó, mert akkor legalább nem én vagyok a hibás. Vagy mit tudom én. Talán nem is érdekel.
Épp közeledünk az autójához, mikor valaki megszólít minket hátulról. Vagyis gondolom, hogy hozzám beszél, mert a srác is hátrafordul, meg nagyon én se látok más szőkét, akit Aranyhajnak hívhatna. – Mi? – nézek rá értetlenül nagyra nyitva kékjeimet. Míg én ennyit kinyögök a srác, aki eddig a derekam átkarolva támogatott elillan. Egyet pislogok, és már ott sincs. – Most ez miért ment el? Komolyan meg akart erőszakolni szerinted? – nézek a fickóra olyan ártatlan naivitással, ami ha nem lennék ennyire részeg és bedrogozott valószínű nem jönne elő. Lábai itt döntenek úgy, hogy feladják a küzdelmet, nemes egyszerűséggel elterülök a hideg járdán, mint a liszteszsák. Fájdalmasan jajjdulok, mert azért még képben vagyok, szimplán a végtagjaimat kezdem el szépen lassan nem érezni, mintha nem is lennének. Fura érzés, nem is tudom, nem jó, az egészen biztos. Remélem valaki felkapar innen.

Szóval megvolt a vizsga. Túl vagyok azon az istenverte átkozott vizsgán, és úgy érzem, hogy sikeresen. Ezért mondtam igent mikor a többiek hívtak magukkal, hogy menjünk, ünnepeljük meg. Persze nem kéne előre innom a medve bőrére, mert aztán majd koppanok egy jó nagyot, ha kiderül, hogy mégsem mentem át, de könyörgöm, nem voltam ilyen jellegű helyen már vagy két éve. Nem fogok beleszakadni, ha most bedobok néhány italt a csajokkal, főleg, hogy a héten amúgy éjszakás vagyok, tehát reggel nem kell korán kelnem.
Hogy a boldogságtól vagy attól, hogy most próbálok meg bepótolni mindent, ami eddig kimaradt azt nem tudom, de biztos, hogy már nem vagyok józan. Nagyon nem. Őszintén nem is emlékszem, hogy mit ittam, a nagyrészét különböző srácok fizették, akik azt hitték, hogy ettől majd beadom a derekam és az ő ágyukban kötök ki. Én meg jól kihasználtam őket, mert úgy döntöttem, hogy ennyit megtehetek. Mert megérdemlem. Önző hozzáállás? Igen, abszolút. Érdekel? Nem.
Épp nagy sztorizgatásokban vagyunk, mikor az a magas barna odalép hozzám, kezében egy itallal, hogy ezt nekem hozta. Mekkora jó fej, komolyan! Bájos mosolyommal köszönöm meg az újabb italt, majd húzóra eltüntetem, mint ezelőtt már olyan sokat. A barna a közelben marad, néha rám néz, én rávigyorgok, ő vissza.
Nem tudom mennyi idő telik el, mire észlelem, hogy valami nem oké. Persze, hogy lenne oké bármi is, mikor ennyit ittam. Ki kéne mennem a friss levegőre, azt hiszem, az segítene. Egyedül indulok neki, elvégre a többiek estéjét nem akarom elrontani, de hirtelen társaságom akad, mégpedig az előbbi barna. Olyan kedvesen támogat, hogy szinte el sem hiszem. Tisztára hálásnak kéne lennem.