franco & diana - the accident

Franco & Dia

being careful is not my style

Nem arról van szó, hogy félnék a kórházaktól vagy hasonló, csak nem akarok felesleges köröket futni, főleg nem felesleges adminisztrációkat magamról. Ha nagyobb a gáz, akkor majd bemegyek a Claire-be és megkérem valamelyik normális kollégámat, hogy varrjon össze.
- Lévén én is orvos vagyok, egészen érdekes lenne, ha fóbiám lenne. – Magamtól. Mondjuk néha előfordul. Nem beszélek hülyeségeket, még ha annak is tűnhet, tényleg csak egy mosdó kell, van nálam sebösszehúzó tapasz is azt hiszem valahol a táskám mélyén, szerintem az elég lesz rá, nem is kell varrni.
- Többnyire de. – Márpedig elfordítják. – Nem biztos, hogy varrni kell. Magamnak amúgy is nehézkes lenne itt a fejen, de vannak kontaktjaim, ha úgy adódna – győzködöm tovább. Biztos, hogy nem megyek be másik kórházba, ez száz százalék.
Lehet, hogy jobb lenne, ha csak úgy elsétálnék és nem pedig beülnék az autójába, mert így van rá sansz, hogy nem oda visz, ahová szeretném, mellesleg tök idegen. Néha komolyan nem értem magam.
- Talán elhiszem – mondom halvány mosollyal. A fejem viszont tényleg sajog, a francba is. Komolyan belegondolok, hogy mi van, ha valósággá válik, amit eddig próbálok beadni az embereknek. Az az élet igazi fintora lenne. Automatikusan pillantok a kocsi ajtaján lévő biztonsági zárra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem zárta le. Mikor viszont szavakká formálódnak, amit gondolok, összeráncolt szemöldökkel fordulok felé. Az arcán lévő mosoly nem enged egyértelműen következtetni: viccel vagy viccel próbálja eltakarni a valóságot. Mikor viszont hallom kattanni a zárat, kissé megfeszülnek az izmaim, és igyekszem nem hangot adni a feszültségemnek. Halkan köszörülöm meg a torkom.
- Nem hiszem, hogy jó pénzt adnának a szerveimért. Tudja, igazából szívátültetett vagyok, és vesém is csak egy van – ferdítek. Ha tényleg szervkereskedő lenne, rájönne, hogy mégsem vagyok olyan jó befektetés.
- Tudja mit? Vigyen akkor a St. Claire Kórházba. Ott dolgozom, soron kívül ellátnak majd – megyek bele végül, talán annak hatására, hogy ilyen hülyeségekkel kezdtünk el remélhetőleg viccelődni. Nem tudom, ma ki van ügyeletben, de az lesz a legjobb, ha megszabadulok minél hamarabb a mellettem ülő férfitól.

Franco & Dia

being careful is not my style

A férfi kicsit hajthatatlannak tűnik, de én képes vagyok megtenni bármit azért, hogy ne vigyen most be a kórházba. Na jó, bármit azért mégsem, ha így jobban belegondolok.
- Akár még azzal is – mosolyodom el halványan, de nem sokáig tart a jókedv. A sebet ugyan nem látom -lehet, hogy tényleg össze kellene varrni-, de úgy vagyok vele, hogy inkább elintézem majd ismerősi körben. Szólok Scottnak vagy akár Dresnek. Varrni még ő sem felejtett el szerintem.
- Nem fognak, ott a mosdóban szépen összerakom magam és kész. Egyébként is, miért hívnának rendőrt magára, mikor fogalmuk sincs az embereknek, mi történt? Másrészt, higgye el, az emberek nagy elánnal szarnak rá, hogyha valakinek vérzik a feje. Nem az az első gondolatuk, hogy mentőt kellene hívni, hanem hogy: „Jézusom, ez meg hogy néz ki?” – Tényleg így van. Mikor Párizsban a lábamon csorgott a vér mikor elvesztettem a babám, a taxis nem volt hajlandó bevinni a legközelebbi kórházba. Egyszerűen megtagadta a segítséget. Szóval maradjunk annyiban, hogy az emberiség nagy százaléka egy rakás szánalom.
Beülök az autóba és a biztonság kedvéért már most zacskót kérek tőle. Pont olyan embernek tűnik, aki nagyon érzékeny a kocsija tisztaságára. Főleg, ahogy így körbepillantok. Szerintem egy porszem sincs azon a műszerfalon. A férfiak nagy része egyébként is úgy bánik az autójával, mintha a legnagyobb féltett kincsük lenne. Nem volt ez másként Tommal sem.
- Igen, egy zacskója. Tudja, ha netán... – nem fejezem be, úgyis tudja, mire gondolok. Mikor elindulunk, szó nélkül figyelem az utat, de aztán inkább becsukom a szemem kicsit, mert a mellettünk elsuhanó háztömbök láttán ismét feltámad a hányingerem.
- Örvendek, embereket elütő Franco – mosolyodom el. – Diana – mondom én is a nevem, ha már így összesodort minket az a gyönyörű sors.
- Nem kell a legmesszebbi kávézóba vinnie, jó lesz ez itt – intek ki, mikor épp közelítünk egy beülős hely felé. Ha nem áll meg, viszont kissé kezd gyanús lenni a helyzet.
- Remélem, nem éppen elrabolni szándékozik. – Az kicsit nagy szívás lenne, és mekkora fintora a sorsnak, ha a bemesélt sztorim, amit épp ország-világnak előadok, valóra válna... Még a gyomrom is összeugrik.

Franco & Dia

being careful is not my style

Igaz, nekem sem kellett volna rohannom, végtére is, nem lett volna akkor katasztrófa, ha Melanie észrevesz és kifaggat egy kicsit, bár tényleg semmi kedvem nem lett volna hozzá. Na de ez a férfi is jobban figyelhetett volna.
Nem érzem túl jól magam, de amikor az orvost és a kórházat említi, hirtelen, mintha egy kicsit rögtön helyre jönnék. Feltápászkodom félültömbe, körbe nézek, próbálom meggyőzni magam arról, hogy minden oké, de a tarkómba éles fájdalom hasít és már érzem is a melegen lecsorgó vért.
- Orvos vagyok – jelentem ki, mikor erősködni kezd. – El tudom látni magam – mondom, hátha ezzel képes vagyok meggyőzni, habár elképzelhető, hogy nem úgy festek jelen helyzetben, mint aki képes lenne rá.
- Persze – morgom az orrom alatt, mikor azt mondja, mindketten ugyanannyira hibásak vagyunk. Szerintem akkor is neki kellett volna jobban reagálnia, de inkább nem tetőzöm a dolgot, épp elég baja van mindkettőnknek, ahogy elnézem.
Elveszem tőle a zsebkendőt és rögtön le is törlöm a vért a bőrömről, közben pedig fejemmel bólintok, hogy kösz, nem kell nekem orvos. Miután nagyjából rendbe tettem magam, felállok -vagyis állnék-, kiegyenesedni ugyan sikerül, de ha nem támaszkodom meg a mellettem álló karjában, rögtön padlót fogok.
- Tudja mit? Tegyen meg egy szívességet és vigyen el a legközelebbi kávézóba, ott rendbe tudom szedni magam és vissza is találok a fejemhez – kérem meg rá, bár nem akarom, de ha tényleg nem áll szándékomban kórházba menni, akkor még ez tűnik a legjobb megoldásnak.
Mikor már kellően stabilnak érzem magam, elengedem a karját, és amennyiben belemegy abba, hogy eldob kocsival a kávézóig, be is ülök mellé az anyósülésre. Igen, ez megint oltári nagy hülyeség tőlem, hiszen ki az az idióta, aki beül egy ismeretlen mellé, aki épp az előbb ütötte el? Hát persze, hogy én.
- Várjon, van egy zacskója? Ha esetleg rosszul lennék... – Nem akarnám a kárpitját totál tönkretenni...

Franco & Dia

being careful is not my style

A fejemben lüktet a vér, érzem, ahogy megtelik vele, a szomszédos utcából dübörgő autózajok pedig felerősödnek. Azt hiszem, nyomban szétszakad a fejem, és ezzel egyetemben azt is érzékelem, ahogy az aszfalt miatt, repedés indul meg a bőröm felszínén.
Egy halk nyögés szökik ki az ajkaim közül fájdalmamban, de egyelőre még mindig nem mozdulok, csak az eget figyelem, ahogy a felhők húznak el rajta szélsebesen. Aztán egyszercsak a képbe kerül egy férfi, aki vélhetőleg hozzám kezd el beszélni. Pár pillanat eltelik, mire eljut az agyamig a kérdés.
- Aha – mondok csak ennyit, hiszen ennyi telik ki tőlem. Most komolyan elütött? Oké, hogy én nem néztem körül, de azért ő is figyelhetett volna jobban, igazán. Most már mindegy, ez van, persze, hogy velem történik mindez. Egészen addig nem mozdulok, míg nem említi meg a mentőket, amire aztán olyan gyorsan –persze azért a lehetőségekhez mérten csak- tápászkodom fel ülő helyzetbe, amennyire lehet.
- Az nem szükséges, köszönöm – mondom, ahogy megtámaszkodom a hátam mögött a kezemen és lassan körbe pillantok, hogy mégis hányan figyelnek minket. Jobban mondva, engem.
Már csak az hiányzik, hogy bevigyenek a kórházba. Nem-nem, köszönöm, én a kórházban csakis orvosként fordulok elő, betegként egész biztosan nem.
- Azért kicsit jobban is figyelhetett volna – tekintek rá kicsit talán a kelleténél szúrósabb pillantással, majd ahogy a halántékomba hasít a fájdalom, hirtelen oda is kapok a kezemmel, ami a bőröm felszakadásának köszönhetően máris piroslik a vértől.
- Francba – szisszenek. – Adjon inkább egy zsebkendőt vagy valamit – kérem meg rá, és megpróbálnék felállni, de rögtön vissza is huppanok, ugyanis újra szédülni kezdek. Jaj Dia, szedd már össze magad, nem mehetsz kórházba!

Franco & Dia

being careful is not my style

Sikeresen elintéztem a bankban a megtakarításom kiutalását, amire most tényleg szükségem van. Habár a ház az enyém, nem vagyok benne egészen biztos, hogy túl sokáig képes vagyok benne lakni úgy, hogy minden emlék Tomhoz fűz, és ahányszor a konyhába megyek, elém jön a rémkép, mikor eldörrent a fegyver. Igyekszem minél kevesebbet otthon tartózkodni, de ezzel sem vonhatom magamra a figyelmet, szóval őszintén megvallva, nincs könnyű dolgom.
Mindenesetre a bank után úgy döntök, hogy most egy kis egyedüllétre van szükségem, így taxival a külvárosba megyek, hogy a parkban üssem el az időt. Ugyan a park nincs túl közel -bár túl messze sem-, mégis egy kietlenebb utcában állítom meg a sofőrt, hogy itt jó lesz, inkább elsétálok addig. Kifizetem az út díját és kipattanok a kocsiból, hogy a régről már jól ismert irányba induljak. Sok időt töltöttem el itt anno, évekkel ezelőtt, főleg akkor, mikor eszemben sem volt hazamenni. Fiatal voltam, most már sok mindent másként csinálnék, mint akkor tettem, de egy részem igazán megérti a tini Dianát.
Jobbra fordulok a sarkon, mikor megpillantom a járdán sétáló Melaniet. Te jó ég. Két kezemet összetettem, mikor megtudtam, hogy már nem dolgozik a St. Claire-ben, erre most pont itt kell sétálnia? Ezt nem hiszem el. Sosem bírtam elviselni, és ha most meglát, egészen biztos ezer kérdést zúdít a nyakamba, mellesleg a szánakozására meg végképp nincs időm és energiám, így egy száznyolcvanfokos mozdulatot veszek, mintha eltévesztettem volna az útirányt. Visszafelé megyek és sietős léptekkel vágok át az úttesten, hogy egy másik, kerülőúton érhessek a parkhoz. Inkább öt perccel több, mintsem Melanie.
Én vagyok a hülye, hogy nem nézek körül rendesen, ennyire azért mégsem kellene sietni. A következő pillanatban viszont már csak egy nagyobb csattanásra eszmélek, és máris a földön találom magam a kemény aszfalton.
Pár pillanatig a szemem sem merem kinyitni. Ez nem lehet igaz, ez csak velem történhet meg. A hányinger hatalmába kerít, kinyitom a szemem és próbálok valami kapaszkodót keresni, de egyelőre csak pislogok az égbolt felé, ami erőteljesen forog velem.