Jeremiah T. Callaghan Szakorvos Hozzászólások száma : 13Play by : Jamie DornanJoin date : 2020. Aug. 26.Age : 41∆•∆ : Tartózkodási hely : SydneyFoglalkozás : szülész főorvos, nőgyógyász
| Tárgy: Jeremiah Theodore Callaghan Csüt. Aug. 27, 2020 9:52 pm | |
|
Jeremiah Theodore Callaghan Medicine is where science marries art; where research marries creativity.
Jerry, Theo, apu
1983. március .20.
Kirkwall (UK)
szülész főorvos, nőgyógyász | házas
hetero
Szakorvosok
Jamie Dornan |
Mik az erősségeid? A határtalan türelmem, a magas toleranciaküszöböm meg az angol hidegvérem. Egész könnyen és gyorsan tanulok, ami mondjuk nem hátrány, ha orvosnak készül valaki, de idegen nyelvek tanulásánál sem hátrány, az angolon kívül beszélek még néhányat. Illetve tudok zongorázni, az is számít? Mik a gyengeségeid? Nos, van az a bizonyos, őzikeszemű, kérlelő nézése a feleségemnek, amire egyszerűen nem lehet nemet mondani – öröm a köbön, hogy úgy néz ki, a lányaink is egészen hamar elsajátították ezt a nem is annyira titkos fegyvert, amivel gyakorlatilag bármire rá tudnak venni. De hogy valami földhöz ragadtabb példát is hozzak, egész könnyen hajlamos vagyok belefeledkezni a munkába. Mi a legnagyobb vágyad az életben? Én még mindig örülnék egy focicsapatra való gyerkőcnek, de van egy erős gyanúm róla, hogy a feleségem még mindig nem osztja a lelkesedésemet… Ha ennyi lurkónk nem is lesz a jövőben, azért még legalább egynek örülnék, aki tovább viszi a családi nevet. Mik a legnagyobb félelmeid? Az, hogy Maddie-vel, vagy a lányokkal történik valami baj. Csak egészségesek legyenek, a többi nehézséget meg valahogy majd megoldjuk, és persze annak is örülnék, ha a kisebb-nagyobb összekapások ellenére a feleségemmel nem jutnánk újra olyan mélypontra, mint néhány évvel a lányok születése előtt, amikor a válás gondolata is a levegőben lógott, kimondatlanul is. Na jó, meg bevallom, attól az időszaktól is tartok kicsit, amikor a lányok pasizni kezdenek majd... Milyen az egészséged? Köszönöm az érdeklődést, azzal szerencsére semmi komolyabb probléma nincs. Igaz, az éjszakai- és dupla, tripla műszakok már jobban lefárasztanak, mint korábban, és a derekamat is jobban érzem a lányokkal való lovacskázás után...
Sok minden nem változott ahhoz képest, hogy milyen volt itt élni, mielőtt Európába költöztünk volna. Most már így utólag én is belátom, hogy csak hirtelen fellángolás volt, talán azért sem sikeredett éppen úgy, ahogyan azt elképzeltem. Mindenesetre áldom Maddie-t, amiért annak idején ragaszkodott hozzá, hogy ne adjuk el se a házat, se más ingóságunkat, legalább ugyanonnan folytathattuk az életünket, ahol annak idején abba maradt. Nagy változás alapvetően a munkában sincs, kevés ember, rengeteg páciens, éjszakába nyúló túlórák és dupla műszakok… vagyis, egy számottevő apróság mégis csak akad. Miután elköltöztünk, mást kapta meg a főorvosi címet a nőgyógyászati osztályon, így esélytelen volt, hogy visszatérve ugyanonnan folytathassam a munkámat – ellenben viszont idő közben a szülészet főorvosa nyugdíjba vonult, szóval… most az ő irodájában birkózok a véget nem érő papírmunkával, ha épp nem egy szülésnél kell jelen lennem. Már jócskán vége a munkaidőmnek, mire végzek a mai adminisztrációval, és már javában a kórház folyosóján sétálok a parkoló felé, amikor megcsörren a telefonom. A fenébe… ismét sikerült úgy belefeledkeznem a munkába, elfelejtettem szólni Maddie-nek, ma csak később érek haza. Azért, ahogy a köszönés után anyámmal együtt küld is rögtön melegebb éghajlatra, azzal sikerül némileg meglepnie. Ennyire kiakasztották volna a Törpillák? Hm, arra azért régen volt már példa, hogy ennyire ki legyen akadva tőlük… - A kedves, drága, egyetlen édesanyád repülőgépe megérkezett a reptérre, és a lehető legkedvesebben megkért, hogy adjam át neked az üzenetét, amiben arra kér, hogy amint időd engedi légy oly angyali, és menj ki érte, mert nem igazán szereti ennek a vidéknek az éghajlatát ami borzasztóan kínozza ezekben a percekben is.- Hogy mi? Ezt most nem értem, valami vicc akar lenni? - próbálok rájönni, hogy mi ez az egész, de egyelőre csak annyival leszek okosabb, hogy a lányok tényleg elemükben vannak. És ha jól hallom, egy új szót is, még ha nem is repesek az örömtől, hogy mivel bővült a szótáruk. Na vajon kitől hallhatták? Azt hiszem, ha hazaérek, lesz miről beszélnünk Madisonnal… Arra sem kell sokat várnom, hogy kiderüljön, a feleségem nem csak poénnak szánta a korábbi szavait, anyám tényleg ideutazott anélkül, hogy előtte szólt volna nekem – azon már meg sem lepődök, hogy a menyével nem kommunikál, akármennyire is igyekszem, hogy megbarátkozzanak egymással, valahogy mindig rosszul sül el az egész. Pedig ennyi év házasság után igazán megbarátkozhatna már anyám is a gondolattal, hogy kit kísértem az oltárhoz annak idején. - Kitartást, nemsokára találkozunk! - búcsúzok még, mielőtt bontanám a vonalat, hogy aztán a hazaút és a megérdemelt pihenés helyett a repülőtér felé vegyem az irányt, és felvegyem anyámékat. Aztán valami foglalást is intézni kéne gyorsan, egyszerűbb, mint két picur mellett hétfogásos vacsorát rittyenteni nekik, arról nem is beszélve, hogy eddig is hiába törte magát Maddie, akárhányszor vendégségbe jöttek, valami kritikát mindig kapott a főztjére. Nem is lep meg, hogy szíve szerint egy tál gabonapehellyel vagy vajas-lekváros kenyérrel letudná az ő esetükben is a dolgot, mint a lányokkal. Bár a reptéren egészen hamar megtaláltam a szüleimet, az egyik kávézóban várakozva – és a reptéri színvonalat szidva – ennek ellenére mégis csak jó két órával később értem haza, és még csak telefonálni sem volt módom. De talán megbocsájtható a bűn annak fényében, hogy egyedül érkezek. - Sziasztok, megjöttem! - köszöntöm a lányokat, miután bezárom magam után az ajtót, ép épp, hogy kibújok a cipőmből, a két kis minimanó már versenyt fut az előszobáig, hogy melyiküket vegyem fel előbb. Szerencsére még elég kicsik ahhoz, hogy mindkettőjüket elbírjam egyszerre, de ha ilyen gyorsan fognak továbbra is nőni, akkor nem marad már sokáig így. - Anyádék? Csak nem sikerült rábeszélned őket, hogy szállodába menjenek? - bukkant fel Madison is, meglepve konstatálva, hogy egyedül érkeztem, a nem várt csapat helyett. - Nem, nem egészen… De van egy jó és egy rossz hírem. - válaszolom, miközben Katie-vel és Mollyval csak úgy röpködnek a köszöntő puszik, miután pedig hagynak egy pillanatnyi szusszanást, közelebb lépek Maddie-hez, hogy őt is csókkal köszöntsem. Amíg még jó kedvében van, mert félő, hogy hamarosan robban a bomba… - A jó hír az, hogy nem fognak itt aludni. Vacsorára foglaltunk asztalt az egyik étteremben, ők választottak, hogy melyik legyen, szóval azzal sem kell fáradozni, majd ott találkozunk két óra múlva. - az már más téma, hogy a lányoknak nem sokkal utána már alvásidő lenne, de ha megtudják, hogy itt vannak a nagyiék, úgy sem akarnak majd aludni, ha itthon lennénk, akkor sem… Szóval valahogy talán túléljük az esti kimenőt bébiszitter nélkül is. - Oké, eddig egész jó… és mi a rossz hír? - vonja fel a szemöldökét a drága, nekem pedig kell néhány másodperc, amíg összeszedem a bátorságomat – meg előveszem az angol hidegvéremet – és közlöm vele a nagy hírt. - Az, hogy azért nem ott alszanak, és nem is szállodában, mert vettek egy házat a városban. Anyám szerint azért nem szóltak egy szót se róla, mert meglepetésnek szánták, de tudod, hogy mi a legnagyobb meglepetés az egészben? Hm? - fogadni mernék, hogy erre legvadabb álmában sem gondolna, úgyhogy inkább fogom is a lányokat, és a konyha felé veszem az irányt, csak a fejemmel intek, hogy kövessen, addig is húzom az időt – éljen a hangulatfokozás. - De nem ám akármilyen házat vettek! Látod azt a szürke tetős házat ott, a szomszéd utca sarkán? Na, azt a házat, ott…. - Hurrá…! Nem hiába mondják az okosok, hogy ha elköltözöl otthonról, olyan messzire költözz, hogy anyád papucsban ne tudjon átsétálni hozzátok. Nos, a papucs sosem tartozott édesanyám kedvenc viseletei közé, de a fene sem gondolta volna, hogy miután Londonból Sydney-be költöztem, a Föld túlsó felére, egyszer még „majdnem” szomszédok leszünk!.
Family is like music, some high notes, some low notes, but always a beautiful song.
|
|