SZÁLLNÉK FEL A FÉNYLŐ MAGASBA, DE KŐKOLONCKÉNT HÚZ LE A MÚLT.
Egy szép tavaszi napon jöttem a világra Moszkvában. Nem mondhatnám, hogy pompás életem volt. Édesanyám persze óvott a széltől is, de az apám… nos őt inkább letagadnám, hogy valaha is valami közöm volt hozzá. Soha nem volt egy minta apa. Csak arra emlékszek, hogy soha nem volt otthon. Évente csak pár alkalommal jött haza és akkor is csak azért, hogy jól megverje anyámat. Sokszor rám is kezet emelt, de anyám mindig megvédett... így mindig ő kapott helyettem is. Sokszor ültem anyámmal a sürgősségin, hogy ellássák a sérüléseit. Persze mindig valami mondva csinált indok volt, soha nem ismerte volna el egy idegennek sem, hogy a férje veri.
Sokáig tűrtem ezt, nem volt lehetőségem, sem erőm megvédeni anyámat a veréstől és a megaláztatástól. De aztán eljött egy pont, amikor nem voltam képes tovább tűrni. Tizenegy éves voltam, amikor egyszer csak visszaütöttem apámnak. Nem tudom hogyan volt hozzá erőm, de megtettem. A lényeg az, hogy elértem a célom, apám soha többé nem jött el hozzánk. Nem kellett többé rettegésben élnünk, hogy mikor jön el hozzánk a pszichopata apám. Persze büszke voltam magamra, ez nem vitás.
De most térjünk át az egyéb dolgokra. Az iskolában mindig is jó tanuló voltam. Megvoltak a céljaim. Ami nem volt más, minthogy orvos legyek. Anyámmal a kórházakban mindig volt elég időm figyelni a sürgölődést. Csodáltam az ott dolgozókat. Célomul tűztem ki, hogy én is másokon akarok majd segíteni. Össze is hoztam.
Első körben a moszkvai orvosi egyetemre jelentkeztem, de az első fél év után ösztöndíjjal átjöttem az ausztrál főváros egyetemére tanulni. Nem tagadom, voltak mumus tantárgyak, amikkel nehéz volt megbirkóznom, de nem adtam fel soha. Végig sikerült az ösztöndíjjal tanulnom. Amikor választás elé kerültem, hogy mit is válasszak szakiránynak, sokáig vaciláltam. Majdnem ki is futottam az időből. A legutolsó pillanatban döntöttem el, hogy ortopéd szakorvossá válok ha „nagy” leszek.
Gyakornoki éveimet is már az ausztrál főváros kórházában töltöttem. Volt lehetőségem a szakterületen sok mindennel találkozni. Mai napig nagyon hálás vagyok azoknak az orvosoknak, akik segítettek abban, hogy azzá legyek, ami ma vagyok. A nehéznek hitt gyakornoki évek után jöttek a még nehezebb hosszú rezidens évek. Na hát itt is volt lehetőségem sok érdekes esettel találkoznom, amik csak még jobbá tettek.
És aztán eljött az, amire már nagyon régóta várok. Véget értek a rezidens évek. Célba értem a sok tanulás és vizsga után. Immáron szakorvos vagyok, igazi ortopéd szakorvos, aki egyedül kezelheti a pácienseit.
De az örömömet hamar beárnyékolták a rossz hírek. Nemrég csengett a telefonom, édesanyám elhunyt szívrohamban. Néhány hete voltam nála Moszkvában, akkor még teljesen jó volt az egészségi állapota. Most ismét elutaztam, hogy elintézzem a temetést. A sírja mellett állva tudtam, hogy immáron semmi nem köt ide.
Visszatérve Ausztráliába ugyanabban a kórházba nyújtottam be az önéletrajzom, ahol eltöltöttem a gyakornoki és rezidens éveimet is. Nagyon bizakodtam és végül pozitív visszajelzést kaptam. Igaz, még csak pár napja dolgozok itt, mint ortopéd szakorvos, de ahogy eddig is, jól érzem magamat, mert azt csinálhatom, amit szeretek.
Hogy mit tartogat a jövő még nekem? Nem tudom, de állok elébe! Kissé tartok tőle milyen leszek, mint férfi egy kapcsolatban és mint apa a későbbiekben, hisz nem éppen volt ideális férfi minta az életemben. De igyekszek jobbá válni, mint az a férfi aki nemzett engem. Nem fogom engedni, hogy bélyeget nyomjon az életemre.
UPDATE:
Sammy-vel való kapcsolatom maga volt a mennyország. Olyan érzéseket ébresztett bennem, amiről azt hittem, hogy csak a mesékben léteznek. Mégis a múltam kísérteni kezdett újra és újra. Rémálmok, önsebzés és társai felütötték fejüket. Sammy viszont egy angyalként lépett életembe és mutatta a fényt az alagút végén, ami piszok hosszú volt.
Az áttörést az hozta el, amikor bejelentett az esküvő után, hogy gyereket vár. Először megijedtem, de aztán rájöttem, hogy itt az esély, hogy egy igazi családom legyen. Bár az apósom nem repesett az örömtől, de végül nem volt annyira vészes.
A terhességet végigcsináltuk gondmentesen szerencsére. Vártuk szerelmünk gyümölcsét,miközben szépítgettük a gyerek szobát. Még a vajúdás beindulásakor sem gondoltam, hogy ez az egész milyen hatással lesz az elkövetkező hetekre, hónapokra.
Még a fülemben cseng a gép sípolása... Már megint... Most a kollégák, a saját barátaim voltak azok, akik kilöktek az ajtón, mert teljesen ledermedtem. Fejemet fogva álltam csak és sorban mormoltam magamban az imákat. Tudtam, rosszat jelent, hogy nem szóltak... Csak tehetetlenül róttam a folyosót és egyre csak kerestem az okokat. Ha nincs a gyerek...
Napokat ültam Sammy ágya mellett, de a gyereket nem akartam látni, akit végül császárral segítettek világra. Képtelen voltam megnézni vagy szeretni azt, aki majdnem elvette tőlem őt. De amikor megláttam végre Sam gyönyörű szemeit, hálát adtam, hogy visszakaptam. Végül kiderült, hogy az egyik kapott fájdalomcsillapítót nem bírja. Ez okozta régen és most is a bajt...
Mikor végre hazajöhettek a lányok, az anyósom szinte beköltözött hozzánk. Nagyon sokat segített a ház körül. Én pedig továbbra is képtelen voltam Brianna szobájába lépni, ellenséget láttam benne, aki miatt majdnem elvesztettem azt, aki az életet jelenti számomra.
AZ ORVOSLÁS A BIZONYTALANSÁG TUDOMÁNYA ÉS A BIZONYOSSÁG MŰVÉSZETE.
