[a korábbi epizódok tartalmából]Let it go! Let it go! Egy széklábbal tudnám agyonverni, aki megalkotta a Jégvarázs ikonikussá vált dalát.
Libérée, délivrée! Libérée, délivrée! Kiabálják a lányok kórusban, miközben fel és alá szaladgálnak a nappaliban. Bizony. Ez a “Legyen hó” dal szövege franciául. Imádkozom, hogy itt a csodálatos déli kontinensen hamar elfelejtsék a második anyanyelvükké nőtt franciát. Nem mondom, már én magam is egész jól beszélem, de Sydneyben nem sokra mennek vele a lányok, így az apjuk nyomatékos kérése ellenére is, én már angolul beszélek velük itthon. Ha Jerry annyira ragaszkodik a világ szerinte egyik legszebb nyelvéhez, akkor koptassa ő, én szeretném az egész két éves kis európai kitérőnket elfelejteni.
Libérée, délivrée
Je ne mentirai plus jamais
Libérée, délivrée
C'est décidé, je m'en vaisTermészetesen a nagyja halandzsa, már csak koruk és éneklési képességeik miatt is. A mesét még a megszokott nyelven nézik. Nézik? Hallgatják, de leginkább azt se, hiszen a nagy hancúrozás közben ugyancsak kevés idejük van efféle dolgokkal foglalkozni. Persze, ha kikapcsolnám, akkor azonnal kővé dermednének és zokognának. Amióta gyerekeim vannak, már tudom, hogy a csendnél nincs gyanúsabb, még akkor sem, ha éppenséggel mindkét vesémet oda tudnám adni, MÁSFÉL perc nyugiért. Másfél perc alatt például nyugodtan el tudnék menni a mosdóba. Éles kacajokra szokott ösztönözni, amikor Jerry nyaggat, hogy nem iszok eleget, és piszkál, hogy nem viszek be elegendő folyadékot. Pont annyit viszek be, amennyit piszkálásmentesen ki is tudok adni magamból alkalomadtán. Így jár az aki egy dokihoz ment hozzá, valahogy attól függetlenül, hogy érsebész, allergológus vagy speciel nőgyógyász, mindegyik meg tudja állapítani, hogy nem iszol elég folyadékot.
-
Mókuskák! Gyertek uzsizni, eleget énekelt már Elza! - szólok nekik, de mintha mi se történt volna, Katie cincálja a plüss kutyát, Molly pedig egy narancssárga építőkockát nyom az orrához és azt kiabálja, hogy “szeretem ölelés!”. -
Lányok, ott az uzsonna az asztalon, majd utána befejezitek a mesét! - szólok már valamivel határozottabban. Legalább a szaladgálást abbahagyták…
-
Non! - kuncogják kánonban, non-non-non, nyelvükkel csettintgetnek és billegnek ide-oda. Meg merjem kockáztatni, hogy kikapcsolom a mesét, vagy őrizzem a békét amíg lehet? Nehéz döntés, de a távirányító még marad az asztalon.
-
Molly, nem szeretném többször mondani! Tegyed le szépen azt a duplót! - szigorú tekintetem látva már legalább az orrától elemeli a kockát, és úgy néz rám a hatalmas szemeivel. Félreértés ne essék, nem úgy mint a Csizmás Kandúr a Shrek-ből. Nem. Úgy mint a kobra, mielőtt beléd mar. -
Molly Callaghan! Uzsonnázás van, befejezni a játékot! - lerakta! Lerakta a kezéből a játékot, és már nyújtózik is, hogy vegyem fel. Őt könnyebb megtörni. Mindig vele kezdem, szinte példát statuálok vele Katienek, hogy “tessék, látod, így viselkedik egy rendes gyerek!”. Ezzel szemben Molly húga csintalan vigyorral nyúl a narancssárga kockáért, és már nyomja is a plüsskutya orrához.
-
Vauvau ölelős! - sikkant boldogan, mint aki túljárt az eszemen. Lehajolok Mollyért, és mivel mindketten tudják, hogy ilyen nagylányokból egyszerre csak egyet bírok el, kész is a konfliktus. Mint az instant leves!
-
Én iss! - fut hozzám Katie, miközben Molly már a hajamban turkál a varázslatos módon MINDIG ragacsos ujjaival. Köszöni szépen, nem akar cserélni, már kapaszkodik is a nyakamba -
Én is! Moi aussie! - próbálkozik több nyelven is, hiába. A telefon rezgése zökkent ki a teljes szülői szigorból. Molly békésen öleli a nyakam és gyűri a hajam, miközben a testvére már fullos műsort ad, fél szempillantás alatt előkerülnek a könnyek, a sírás, csorgó nyál és csorgó orr… Trappolva követ, miközben a húgával az étkező felé sétálok -
Én_iss! - bömböli teli torokból. Molly megy be az etetőszékbe, Kate fel a kezembe, hogy megnyugodjon, de valamit még akartam csinálni. Mit akartam?!
Amint nem óbégat a gyerek teli torokból a fülembe, máris meghallom a kitartóan zümmögő telefon hangját. Fél centin múlt, hogy nem rezegte le magát a pultról, de még idejében elkaptam, és a gyereket se ejtettem el. Ki a szupermami?!
-
Baszki! - csúszik ki a számon, hiszen látom, hogy az anyós keresett, már harmadszor…
-
Baszki! - kuncogja cserfesen Molly a székben, miközben megtörölgetem Kate orrát a sírás után. Igen, a harmadik kezemmel.
-
Nem mondunk ilyet, ez csúnya szó! - próbálom menteni a menthetőt, és amikor már mindketten a székben ülnek (kánon “baszki” énekelve), előveszem az idő közben negyedszer is rezgő telefont. Ez a banya kikészít! -
Lányok, psszt! - intem csendre őket, de úgyis tudom, hogy fölösleges, így inkább eléjük teszem az uzsit. És felveszem a telefont. -
Szia Margaret! Mi újság? - szólok bele jókedvűen, és próbálok nem fintorogni, amikor az egyik porontyom az ujjával trancsírozza szét a tálkájában lévő paradicsomot.
- Madison, a fiam ott van veled? - semmi szia. Semmi húzd meg a bal bokám.
-
Öööö… hát, nemsokára hazaér, de most dolgozik. - Nem veszi fel a telefont! - a hangjában éppen az a fajta méltatlankodás érezhető, mint az unokáiéban, amikor Dobby elslisszol előlük pedig “Dobby ölelős!” módra szerették volna a lelkét rágni annak a szerencsétlen macskának.
-
Hát… amikor dolgozik, nem igazán szokta felvenni - válaszolom bizonytalanul. Őszintén?! Ennek a banyának az is csoda ha bárki, bármikor felveszi a telefont önkéntes alapon. -
Miért keresed? Megmondjam, hogy hívjon vissza? - ajánlom fel, így legalább le tudnám pattintani a boszorkányt. Közben igyekszem eltakarni a kezemmel a telefon mikrofonját, és rászólok a lányomra - Molly! Nem szabad, egyél szépen! - suttogok felé fenyegetően, mivel éppen a krémsajtos kenyér falatkáit szórta szét maga körül. Előtte gondosan lenyalva róluk a krémsajt nagyját.
-
Baszkiii! - nevetgél válaszul, és betöm egy falatot a szájába.
- Hogyan?! - hallom a vonal túlsó feléről az anyósom felháborodott hangját. BASZKI! csupa nagybetűvel!
-
Bocsánat, elkalandoztam, szóval, hívjon vissza? - próbálok úgy tenni mintha az eset nem történt volna meg.
- Nem, tulajdonképpen azért kerestem, hogy jöjjön ki elém a reptérre.
-
Ööömmm… értem. Oké, szólok neki. Mikor érkezik a géped? - fogom a kezembe a tollat, és magamban megfogadom, hogy ezért még leszámolok a férjemmel! Jön az anyja látogatóba?! És nekem nem szól?!
- Most szálltunk le, kérlek mondd neki, hogy igyekezzen, elviselhetetlen a klíma ezen a helyen! - sóhajt türelmetlenül a telefonba. Nekem pedig kiesik a kezemből a toll.
-
Baszki! - csúszik ki a számon, amire a lányok heves nevetgéléssel reagálnak. Legalább nekik jókedvük van.
- Küldd Jeremiah-t amint lehetséges. - még a hangjában az az él, még az is undok és arrogáns… Hogy tudott egy ilyen szipirtyó egy ilyen szuperédes pasit szülni?! Mielőtt még válaszolhatnék, már bontja is a vonalat, nekem pedig épp csak annyi lélekjelenlétem marad, hogy a kis tálcákról a tálakba visszadobáljam a lányoknak az uzsit.
-
Egyetek szépen! Jön a nagyi nemsokára. - tájékoztatom őket, mire azonnal abbahagyják a lelkes csócsálást. -
Apa is nemsokára itthon lesz, és addig még soook dolgunk van! - próbálom sürgetni őket, miközben az anyukámmal megbeszélem telefonon, hogy negyed óra múlva itt is van a gyerekekért, és kiviszi őket a kertbe, a partra, amíg én összepakolom a lakást a boszorkány érkezésére.
Amint megbeszéltem vele is a dolgot, jön a következő telefon. Szerencséje, hogy nincs szabad kezem, különben most egy kést forgatnék benne nagy élvezettel és átéléssel.
-
Szia! - köszönök, amint felvette, meg se várom, hogy mondjon bármit is. -
Menj ki a reptérre az anyádért, aztán vidd a pokol fészkes fenekére! - oké, ezt nem pont így akartam. Már mindegy.
- Lemaradtam valamiről? - kérdezi nem kicsit értetlen hangon. Lehet, hogy az öreglány őt is kihagyta a buliból?
-
A kedves, drága, egyetlen édesanyád repülőgépe megérkezett a reptérre, és a lehető legkedvesebben megkért, hogy adjam át neked az üzenetét, amiben arra kér, hogy amint időd engedi légy oly angyali, és menj ki érte, mert nem igazán szereti ennek a vidéknek az éghajlatát ami borzasztóan kínozza ezekben a percekben is. - utánzom a kedves anyósom negédes, arisztokratikus hanghordozását -
De izibe! - teszem még hozzá.
- Hogy mi?
-
Baszki! - kiált fel Katie boldogan, majd a telefonért nyúlkál -
Apa! Baszki! - Otthon minden rendben van amúgy? - megjöttünk, már az ő hangjában is némi fáradt cinizmust érzek.
-
Tökéletesen. Légyszi próbáld valahogy rábeszélni, hogy menjen szállodába… - sóhajtok egy nagyot Úgyis tudom, hogy lehetetlenség, de miért ne várhatnék lehetetlent tőle?!
- Nem fog menni. Mindegy, úgyis indulni akartam, mondd meg neki, hogy megyek.
-
Mondd meg neki te. - bontom a vonalat ingerülten, és rossz szokás vagy se, azonnal elkezdek dobolni az ujjaimmal a pulton.
- Anya, Dobby eszik uzsit! - mutat az egyik gyermekem a macskára, aki a hátára ejtett krémsajtos falatkákat próbálja leszedegetni magáról. Sírni tudnék.
-
Mindjárt itt lesz a nagyi, és mehettek a kertbe játszani, jó? - nyomok egy-egy puszit az arcukra, majd megpróbálom megtörölgetni a kezeiket.
Hát, szóval így állunk. Ha nem lenne elég bajom már amúgy is, derült égből két kontinenst átreppenve (a seprűjén…) váratlanul beállít hozzánk az anyósom is. De vajon milyen szándékkal? És ami fontosabb: meddig marad?!
“Having somewhere to go is home, having someone to love is family, having both is a blessing.”