Down the rabbit hole - Carolin × Ronan

Néha mindenkinek kell egy szabadnap. Nem is tudom, mikor volt az utolsó olyan nap, hogy nem töltöttem el egy percet sem a kórház falai közt, de most apa száműzött. Nemsokára vizsgázok és ezért apa szerint kell egy kis pihenés nekem, hogy tökéletesen felkészült és nyugodt és higgadt legyek. Ezért befizetett egy olyan csoportos utazásra, hogy lássak egy kis világot és csináljak valami olyat, ami nagyon nem megszokott.
Persze, majdnem lekéstem a buszom, az utolsó utáni percben sikerült felszállnom. Az út csendben telik addig a központig, ahol csatlakozom majd a többiekhez, akik velem együtt indulni felfedezni a kastélyt? Várat? Romot? Fogalmam sincs, esküszöm. Tudom, tudom, illett volna legalább egy kicsit utánanéznem a helynek, de hát minek van idegenvezető, ha nem azért, hogy a legfontosabbakat elmondja?
Aztán persze eltévedek. Mármint mosdóba indulnék, de valahol tök máshol lyukadok ki, és mire sikerül megtalálnom az igazi mosdót rengeteg idő eltelik. Nem csoda hát, hogy nagyjából egy perccel a hivatalos indulás előtt rontok be a kis helyiségbe, ahol a jegypénztár-kávézó-gyülekező van, és zihálva elhadarom a pénztárosnak, hogy miért késtem. Leadom a jegyemet és csatlakozom a többiekhez. Úgy látom, nem leszünk sokan, van itt egy házaspár, egy kisebb család, apa, anya meg kisbaba, egy nő egyedül, és egy férfi szintén egyedül. Hát legalább nem én leszek az egyedüli, aki nem társsal érkezett, bár elképzelhető, hogy szőke tetovált igazából azzal a nővel van. Sosem lehet tudni. Vidáman intek a többieknek, majd kifújok az arcomból egy tincset, ami az előbbi futkorászás során szabadulhatott el gondos kontyomból. Újra kötöm inkább az egészet, nehogy útba legyen. Hála az égnek az ilyen tárlatvezetések mindig néhány perccel később kezdődnek, mint ami ki van írva, épp az ilyen hebehurgya emberek miatt, mint amilyen én is vagyok.

Szuszogok kicsit, pedig elég edzett vagyok ám, amennyire tudok igyekszem odafigyelni arra, hogy ne robbanjak le. Munka közben álltalában állok, legfeljebb ülök, tehát nem éppen a legmozgékonyabb dolog a világon. épp ezért amennyire lehet igyekszem elkerülni a mozgásszegénységet, mert annak csúnya következményei lesznek, nem csak az, hogy elhízok.
Igyekszem nem túl távol vagy éppen túl közel csapódni a többiekhez. Épp annyira lépek közel, hogy tisztán halljam a mosolygós, ősz hajú bácsi hangját, amint felvázolja, hogy mit csinálunk ma, mit fogunk megnézni. Figyelmesen fülelek, elvégre egyelőre még semmit nem tudok. Aztán kifelé terelget minket, majdnem utoljára maradok, csak az egyedül érkező férfi marad mögöttem.
Tekintetem ide-oda jár, míg átvágunk a füves területen. Fel sem tűnik, hogy elhagyom a kabala-kulcstartóm, csak akkor, mikor a kedves szőke férfi aki eddig mögöttem sétált odalép hozzám. – Ó igazán köszönöm, talán fel sem tűnt volna ha nem szólsz –ajándékozom meg egy vidám mosollyal, majd elveszem a tenyeréből az aprócska macit. Biztosan leszakadt a kulcsomról valahogy, és így esett ki a zsebemből.
Mosolyom vigyorrá szélesedik a megjegyzésre, főleg látván az idegenvezetőnk rosszalló pillantását. Kicsit úgy érzem magam, mint valami osztálykiránduláson, ahol a rosszak mindig hátra maradnak. – Talán te őrizted ezt a hercegkisasszonyt, vagy honnan vagy ebben olyan biztos? – kérdezek vissza kuncogva. Nem azért kérdezek vissza, mert kötözködni akarok, nem, még véletlenül sem, inkább csak érdekel, hogy honnan vannak ilyen előzetes ismeretei. Biztosan alaposabban utánanézett ennek a helynek, keresett képeket vagy ilyesmi, jobbat nem igazán tudok elkészülni. Bár lehet, hogy egyébként ezzel foglalkozik, de akkor mit keresne egy ilyen vezetett túrán? Nem neki kéne akkor vezetnie minket?

Tényleg őszintén hálás vagyok, amiért megmentette nekem a kis medvém. Nagy értéke nincs, csupán az érzelmek amik hozzáfűznek. Apától kaptam még tizenkét éves koromban, egy nagyon nehéz megmérettetés előtt, hogy gondoljak rá úgy, hogy ezzel mindig velem lesz. – Valóban, főleg hogy fel sem tűnt volna, csak már otthon – bólogatok egyetértően. Mert lássuk be, itt nem igen nézegettem volna a kulcsom, ha meg mégis, lehet akkor sem vettem volna észre. Néha olyan kis álmodozó vagyok, hogy fel sem fogom a valóvilágot. Persze szigorúan munkán kívül, de  kórház az egészen más miliő. Ott én is egy egészen másik Carol vagyok, nem ez, aki most itt áll.
Halkan elnevetem magam, tenyerem a szám elé teszem, hogy ne tűnjön fel túl sok mindenkinek. Még a végén azt hinnék, hogy szegény idegenvezetőnkön szórakozom ilyen jól. Ő kevésbé szórakoztató, mint újdonsült társaságom. Kedvelem az ilyen közvetlen embereket, akik hajlandóak nyitni az idegenek felé. Talán azért, mert alapvetően azt hiszem én is ilyen vagyok.
- Hát így már világos a helyzet – vigyorgok rá. Azt kevéssé értem, hogy akkor mit keres itt, de végül is az archeológusoknak is kell szórakozniuk, nem? – Carolin. Carol, Lin, Carolin bármelyik játszik – nyújtom ki én is az övéhez képest aprócska kezem. Nem is tudom eldönteni hirtelen, hogy én vagyok ennyire aprócska, vagy ő a medve termetű. Talán mindkettő, vagy egyik sem.
Kikerekedett szemekkel hallgatom mondandóját, mennyire menő már ez az egész! Mármint szerintem tök király, hogy ilyen alapos, meg hogy ennyire érdeklődik a munkája iránt. Kicsit hasonlónak érzem ezt az elhivatottságot ahhoz, amivel mi éljük a mindennapjainkat. – Hát ez elképesztően király – jegyzem meg szavakkal is, ne csak elismerő tekintetem lássa. Mármint szerintem tényleg nagyon király, ahogy megközelíti ezt a helyzetet.
- Jaj nem, ha ők lennének a családom biztosan egy percre sem adnák le a nyakukról – nevetem el magam. Néha mit meg nem adnék, hogy legyen egy anyukám és legalább egy testvérem. De persze van egy csodálatos apukám, akiért hihetetlenül hálás vagyok. – Apukám fizetett be, mert mostanában sok volt a tanulás meg a munka együtt, azt akarta, hogy pihenjek kicsit a nagy vizsga előtt – mosolygok kedvesen. Remélem, hogy valóban sokat segít.
Ámulva nézek körbe, elképesztő ez a hely. Van valami olyan varázsa, ami abszolút magával ragad.

- Nálam jobban aligha tudja ezt bárki – mosolygom fel rá bölcs magyarázatára. Nem is tudom, hány éves korom óta tudom, hogy nővér akarok lenni. Talán öt éves voltam, mikor apával először közöltem ezirányú terveimet. Azóta is küzdök érte, hogy megvalósíthassam, és lám, úgy tűnik, hogy végre sikerülhet majd. – Álmai mindenkinek vannak, aki azt mondja, hogy nincsenek, az hazudik. – Szerintem legalábbis álmok nélkül nem lehet élni. Mármint komolyan, mihez kezd magával az, akinek még álmai sincsenek? Ez a legszebb dolog az életben, hogy az ember ábrándozik, tervez és küzd azért, hogy el is érje őket. – Nem tudom, mi számít fiatalnak, huszonegy leszek nemsokára – teszem hozzá, csak hogy tudja mi a tényállás. Mondjuk, nem lennék meglepve, ha tizennégy évesnek nézne, mert gyakran megesik. Olyan kislányos az arcom, és a szőke nőket általában mindig fiatalabbnak nézik, mint a sötéthajúakat. Azt hiszem, a sötét haj öregít.
- De a legtöbben de, hogy aztán nálunk kössenek ki – nevetem el magam. Nem is tudom hány detoxikálásra szoruló korombelivel találkoztam már. Rendszerint az egyetemi bulik után jönnek be, vagyis inkább hozza őket a mentő, aztán úgy kell visszaráncigálni őket az életbe, mert nem képesek lakatot tenni a szájára – Nővérnek. Remélhetőleg hamarosan az is leszek. – Mert ha átmegyek a vizsgán, akkor nem kell többé feltételes módban és jövőidőben beszélnem. Szeretném, ha sikerülne, mert az nagyon padlóra küldene, ha megbuknék. Életem legnagyobb álma ez, szóval egészen biztos, hogy darabokra törne egy kudarc. Egyszerre kétfelé figyelek, szerencsére a munkám velejárója, hogy egyszerre több felé is kell koncentrálnom. Így egyaránt tudok figyelni az idegenvezetőre és Ronra is.
- Apa választotta, sok beleszólásom igazából nem volt. De nem bánom, egész jó. – Bízom apa ízlésében, szerintem elég jól képes eltalálni, hogy mire van épp szükségem. Elvégre az apám, az az ember aki a világon a legjobban ismer és a legközelebb áll hozzám. Széles vigyorral figyelem, ahogy túratársam finoman akadékoskodik, és majdnem elnevetem magam, ahogy egyet nem értve ad újabb, kielégítőbb magyarázatot saját kérdésére. – Akkor biztosan az UFO-k voltak – bólogatok komolyan, mielőtt kitörne belőlem a nevetés. Nem mondom, nincs nagy sikere, hogy én itt kacarászom, mint valami félőrült.

- Szeretnék boldog felnőtt lenni – válaszolok széles vigyorral. Az, hogy mi hozza meg majd a boldogságot egyelőre még nem tudom. Lehet, most úgy gondolom, hogy a nővéri pálya, aztán rájövök, hogy mégsem nekem való. Így tehát az örök és mindenek előtt lévő álmom a boldogság. Vagy így, vagy úgy, egyedül, egy férfival, gyerekekkel vagy gyerek nélkül, de boldog akarok lenni. És más nem számít, azt hiszem. – Igen, igen, olyasmi. – Nővérképzésnek több fajtája létezik, de én diplomás ápoló leszek, ha inden jól megy. Nem azért, hogy ne érne minden nővér ugyanannyit, de ha van diplomám, akkor sokkal könnyebb elhelyezkednem, illetve alkalmas vagyok arra, hogy például ellássam a főnővéri posztot, ha úgy hozza az élet. Meg hát na, így volt a legegyszerűbb ez az egész, ha elmentem egyetemre, így legalább ha megkérdezik, hogy mit csinálok nem kapok lenéző pillantásokat, ha csak annyit modnok, hogy egyetemista vagyok.
- Jaj ne értsd félre, meglepetésnek szánta, azért nem volt beleszólásom. Nem vagyok Aranyhaj a toronyba zárva – nevetem el magam a találó hasonlaton. Apa sosem tiltotta meg, hogy idemenjek, vagy odamenjek, sőt, kifejezetten támogatott mindenben és annyi szabadságot adott nekem, amennyire vágyta. Persze, tudta hol a határ, de án is, épp ezért sosem lett szerencsére semmi bajunk ebből.
A kérdések kicsit abbamaradnak, ebben a kialakult szünetben igyekszem végre tényleg odafigyelni az idegenvezetőre. Nem azért, mert különösebben érdekel amit mond, hiszen számomra sokkal fontosabb az, amit látok annál, amit hallok. Aztán ahogy a kisgyermek ébredezni és ezzel egyetemben üvölteni kezd újabb kérdést kapok, amitől ismét vigyorogni támad kedve. – Meg tudnám nyugtatni, de az anyja dolga, nem az enyém. – Szeretnek a gyerekek, mindig is szerettek, talán azért mert ösztönösen érezték, hogy jó dolguk van nálam. Mindig vigyáztam rájuk és óvtam őket, ha éppen a felügyeletem alá került néhány kedves kis csemete.

Helyeslően bólogatok vidám mosollyal, hogy igen, szerintem is nagyon szerencsés vagyok apával. Hány olyat hallani, hogy alkoholista, agresszív, szerencsejáték függő és társai, ehhez képest a munkamánia semmi, így, hogy szeret. Biztosan más lenne, ha nem lenne ennyire közeli a kapcsolatunk. – Igazából általában éjszaka dolgozom, bár az igaz, hogy legtöbbször ott tudok tanulni. – Hát igen, nem nagyon van olyan, hogy kimozdulok, hiszen napközben az egyetemen ülök, éjszakánként meg a sürgősségin. Már hozzászoktam, hogy akkor és ott alszok, ahol és amikor tudok, szerencsére mondjuk ezzel nekem sosem voltak problémáim. Simán képes vagyok ülve elaludni a legnagyobb zajban is.
- Majd belejönnek. Vagy nem. – Én azért kicsit sajnálom őket. Mármint gondolom nincs segítség, de azért szeretnének kicsit kiszakadni a hétköznapokból, hogy ne az otthon, bolt, munkahely szentháromság mozgáskörében mozogjanak, csak aztán a történet nem egészen úgy sül el, ahogy tervezték, mert a gyerkőc félbeszakítja a tervezett programot. Szerintem ez tök szomorú. Ők távoznak, mi meg megindulunk lefelé, ahogy csökken a hőmérséklet libabőr költözik karomra. Arról nem volt szó a tájékoztató brossúrában, hogy usankát is hozzunk!
Alaposan körül nézek, miközben magamba szívom mindazt az információt, amit az idegenvezető elénk tár. Ki tudja, hol és mikor lesz még hasznomra, ha máshol és máskor nem is, akkor legalább felvághatok vele, hogy én ezt is tudom. Kivételesen szerencsés vagyok, hiszen elég jó memóriával áldott meg az élet. Mármint az egy dolog, hogy mindig kések, mert az nem azért van, mert ne emlékeznék a megbeszélt időpontra. Szimplán csak rémes az időbeosztásom, ennyi. – Alapvetően de, de otthon hagytam a telefonom. – Mondjuk látszik, mennyit használom, hogy simán megfeledkeztem róla. Ráadásul a képek egy idő után úgyis a kukában végeznék, hogy legyen hely a többinek, szóval sok mindent így sem hagyok ki. Sokkal jobban szeretek az emlékeimre támaszkodni.
Van ennek a helynek valami egészen nyomasztó atmoszférája. Nem tudom miért, de olyan, mintha rossz előérzetem lenne. Persze, szerintem csak ez a börtönhangulat nem tesz jót az én napsugaras lelkivilágomnak. Mikor épp menekülhetnék Ron int, hogy lépjek közelebb, én meg mint a rossz gyerek, ahelyett hogy a csoporttal tartanék hozzá csapódom, hogy meghallgassam mit szeretne. – Hát, nem tűnik kimondottan biztonsá… - nem tudom befejezni mondandóm, mert valami ránk omlik. Mármint nem konkrétan rám, azt hiszem – bár ezt elég nehéz megmondani, mert felbukom a saját lábamban az ijedtségtől. Mindenesetre a felfelé vezető út zárva, én meg nyekkenve terülök el, mint egy krumplis zsák. Megpróbálok felülni, a lábamba éles fájdalom hasít, és közben valahonnan, nem tudom beazonosítani hogy honnan valaki a nevemen szólít. – Még él… - letüdőzök egy adag port, amitől hirtelen kezdek fulladni, de szerencsére viszonylag hamar túl leszek rajta. – Szóval többé-kevésbé jól vagyok.

- Megtanultam bárhol és bárhogy elaludni, így annyira nem nehéz helyet és időt. - Kislány koromban sokszor aludtam az orvosi szoba kanapéján, ahol jöttek-mentek az orvosok és nővérek, a folyosóról behallatszott a kiabálás és az ágyak kerekének nyikorgása. De aludnom meg kellett, így hát hozzászoktam. Lassan, de biztosan. Nem mondom, hogy néha nem átok ez, mert simán képes lennék átaludni azt is, ha valaki mondjuk betörne, szólna a tűzriasztó vagy valami ilyesmi. Ezek pedig igencsak olyan dolgok, amikre nem árt ha az ember megvirrad. Mondanám, hogyha nyugszik az élet körülöttem, akkor majd megváltozik, de a sürgősségin sosem nyugszik meg az élet, szerencsére.
Nagyon kár, hogy nem tudok egyszerre kétfelé figyelni és beszélni. Nagyon érdekes dolgokat mesél Ron, ugyanakkor nem akarom azzal sem megbántani az idegenvezetőt, hogy nem fordítok rá elég figyelmet. Engem is nagyon szokott zavarni, mikor ott állok a pultba, és valaki végig sem hallgat, vagy mondjuk beszélek hozzá, erre hátrafordulva csacsog a rokonnal, szomszéddal, baráttal. Elképesztően rossz érzés. Mondjuk lehet, hogy Ronnak is az, hogy nem rá figyelek, de nem tehetek róla, nem tudok két felé szakadni.
Mondjuk nem sok időm jut magamba szívni a gondolatait, mert épp mielőtt tovább mennénk, nos, megtörténik a baj. El sem tudom képzleni, hogy egyáltalán hogy engedhetnek ide embereket így, hogy a hely szemmel láthatólag nem biztonságos. A felém nyújtott segítő kézre hálásan elmosolyodom, kezem az övébe fonódik, ahogy talpra állít. A lábam sajog, de legalább élek, ez is valami. - Azt megköszönöm - válaszolok az elemlámpára, a többi része igényel egy kis átgondolást részemről. Nem azért, a kaland része kimondottan izgalmasnak hangzik, még akkor is, ha ilyen szerencsétlen helyzetben vagyunk. Ugyanakkor járni nem igazán tudok, így lehet, hogy csak hátráltatnám. Így hát csak állok, és nézem, ahogy eltűnik a sötétben.
Vagyis épp rászánnám magam, hogy utána menjek, mikor kaparászást hallok. Nem mondom, hogy nem jön rám a szívbaj, hiszen elvileg egyedül maradtam. Zseblámpámmal körbepásztázok, de nem látok senkit és semmit. Valóban egyedül vagyok. De akkor a zaj… Közelebb lépdelek a törmelékhalmazhoz, ami elválaszt a külvilágtól. A zaj erősödik, nekem meg kezd leesni a tantusz, hogy valószínű valaki bajban van a túloldalon. - Hé, héé - szóongatom egyelőre a falat, bízva abban, hogy választ kapok majd a túloldalról tényleg. Bár lehet, csak kezdek bedilizni.