The God Supreme - Siran & Logan

Tárgy: The God Supreme - Siran & Logan Szer. Júl. 28, 2021 6:58 pm

Siran & Logan"You not only are hunted by others,
You unknowingly hunt yourself."

Mikor már apám fakó szemei is aggódva csillannak fel, akkor tudom, hogy nagy a baj. Legyen bármilyen ember is valójában, azt biztosan állíthatom, hogyha mást nem is, a munkáját nagyon is komolyan veszi. S egy komoly munkához komoly emberek kellenek.
Egy halom papírral és aktával a kezemben lépek ki egy viharos, fülledt éjjelen a rendőrségtől. Egy napot kaptam arra, hogy mindent átfésüljek, amit engedélyeztek nekem az ügyről. Elvégre nem vagyok sem nyomozó, sem pedig kém, hogy minden részletről tudhassak. Csupán egy fogaskerék vagyok abban a hatalmas gépezetben, melyet egyetlen ember irányít.
S hogy miről is van szó pontosan? Egy látszólag egyszerűnek tűnő, sorozatban elkövetett gyilkossági ügyről. A bonyodalom azonban ott kezdődik, hogy az egész már évek óta húzódik. S most elérte Sydney városát is.
Vallatónak lenni egyáltalán nem egy törvényes munka. Amolyan nyílt titokként is működünk, hiszen minden embernek, még egy gyilkosnak is vannak jogai, amit még a rendőrök sem sérthetnek meg sehogy. Bizonyos rendőrségnek azonban van egy különleges osztaga, mely hivatalosan nem tartozik hozzájuk, mégis nekik dolgozik. Sydneyben egy ilyen osztag létezik, mely három embert foglal magába. S az egyik én vagyok. Az a feladatom, hogy egész egyszerűen információt szedjek ki emberekből, ami elsőre talán nem is tűnhet vészes feladatnak. Azonban ha egy kicsit a felszín alá nézünk, akkor megpillantjuk azokat, akik semmi pénzért nem beszélnek. Nos, arra specializálódtam, hogy ezeket a kemény diókat apró darabokra törjem. Bármi áron. Márpedig egy hivatalos szervnél, mint a rendőrség, nem létezik az, hogy „bármi áron”, mégpedig az emberi jogok miatt. Ezért is számítok egy nyílt titoknak, egy végső lehetőségnek, amikor már csak egyetlen dolog segíthet. Az erőszak.
Nem szeretem a kávézókat. Tipikusan olyan hely, ahova szeretnek felgyűlni az emberek, s szeretnek mindenféle ostobaságról beszélni, melyektől ha kellően megforgatnám a szemem, nem csupán a mű esne ki a helyéről, hanem az ép is. Azonban a fülesem szerint itt lesz az a nő, aki tudhat “valamit” az ügyről. Hogy miféle információt kell kiszednem belőle, azt magam sem tudom pontosan, de egy a biztos: ő tud valamit. Becsúsztatom hát arcának képét mélyen telefonom tokjának egy rejtett szegletébe, a sarkon még begurítok a számba egy tablettát - mert hát a tömegiszonyt ép ésszel nem lehet elűzni, csak mesterségesen -, s így indulok meg a kávézó felé. Ahogy sejtettem. Sokan vannak, mint mindig, de egyetlen szabad asztalt épp felfedezek, melyet az imént hagyott el két viháncoló kislány. Úgy ülök le, mint aki vár éppen valakit. Kikérek magamnak egy kisebb pohár feketét, s eleinte csak azzal ütöm el az időt, hogy kémlelem a tömeget. Aztán egy idő után többször kezdem lesni a telefonom, végül egyre többször nézek türelmetlenül az ajtó felé. Aztán már elkezdem nyomkodni a mobilom, melyből csupán párszor lesek fel. Ebből a párból viszont egyetlen pillantás az övé mindig. Azé, akiért érkeztem. S aki úgy tűnik, nem hajlandó elmenni erről a helyről, én pedig nem várhatok örökké arra, hogy végre egyedül legyen. Kézbe kell venni a dolgokat, mert azok bizony nem oldódnak meg maguktól. Megindulok hát a mosdó felé, s számításba véve, hogy sokan vannak, abban reménykedek, hogy mire visszatérek, elfoglalják az asztalom. Természetesen a nőt nem veszítem szem elől, hiszen a mosdó apró résén keresztül figyelem. Mikor pedig visszaérek, láss csodát... Az összes asztal foglalt. Tanácstalanul nézek körbe, hiszen láthatóan okom van a maradásra, egyedül miért maradnék ok nélkül egyáltalán ezen a pusztulatos helyen? Amint tekintetem újra összeakad azzal a tekintettel, mely hamarosan fájdalomtól fog könnyezni, egyből megindulok felé. Persze, némi álca azért szükséges, hiszen egy komor, nem éppen sokat mosolygó alak inkább taszító lehet, semmint vonzó. Így a valós énemre húzok egy apró maszkot, s felveszek egy lazább jellemet, ami bevallom, nehezemre esik. Nem nekem való ez az nagy álca. Odalépek hát mellé, majd a vele szemben levő üres hely felé biccentek.
- Helló! Nem bánnád, ha egy kis időre elfoglalnám ezt a helyet? Megint szopat a haverom, késik, mint mindig, és nincs kedvem ennyi hülye ember között ácsorogni. - mosolyom egészen békésnek tűnik, semmi tolakodó él nincs a hangomban sem. Az ilyen kisebb álcák még remekül mennek, de egy hosszú ideig tartó bonyolult maszkot már képtelen lennék viselni.
- Cserébe meghívlak valamire. Már ha nem te is épp reménytelenül vársz valakire, aki esélyesen úgysem fog eljönni... - amint engedélyt kapok, azonnal letelepedek. Ha nem... Abban az esetben jön a B terv. Még ha sikerül megnyernem magamnak a helyet, akkor sem áll szándékomban hajnalig bolondítani őt. Az első adandó alkalmat ki fogom használni, legyen az egy kósza cigaretta odakint, vagy épp a természet hívó szava a női mosdóban.

credited to karol

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Vas. Aug. 01, 2021 12:55 am

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Vas. Aug. 01, 2021 8:25 pm

Siran & Logan"You not only are hunted by others,
You unknowingly hunt yourself."

Máris a segítségemre sietne a sors? Vagy épp ellenkezőleg, és a helyzetem csak most kezd nehezedni? Tekintetem csak egy pillanatra pattan a telefonjára, mikor az szinte azonnal megcsörren, ahogy odaérek, de onnan rögtön visszamászik a nő szemeibe. Nem mutatom magam túlságosan komoly alaknak, hiszen ha az lennék, s nem éppen egy munkáról lenne szó, akkor messze elkerülném ezt a helyet. Így azonban, hogy ő is itt van, kissé átalakulnak a dolgok.
- Kösz. És csak tessék. - szórakozottan teszem le a hátsó felem a székre, amíg telefonál, majd kíváncsian kezdem lesni, mit vés a papírra. Számok kezdenek formálódni, de a szavaira csak elhúzom a szám.
- Jaj, ne már, most ez komoly, hogy le is lépsz? Végre eleget késik az a barom, erre te már mész is... - kiábrándultan csóválom meg a fejem, de mikor utoljára odasúg, azért egy büszke mosoly kerekedik az arcomra. Valójában teljesen mindegy, hogy mi van azon az átkozott papíron.
- Akkor remélem, holnap este otthon leszel. És nem versz át. - szólok még utána én is, aztán hagyom, hogy menjen a mosdó felé. Akkor hát ennyi elég is az álcából.
A képemről végre leugrik az a rohadtul erőltetett mosoly, melytől őszintén szólva a gyomrom kifordul a helyéről. Valóságosnak tűnik ugyan mások szemében, de az a mosolygó bájgúnár közel sem én vagyok, akinek be kell vágódnia az embereknél. Tekintetem egészen addig követi a nőt, míg az el nem tűnik a mosdóban. Még jobb! Ebben a pillanatban állok fel én is az asztaltól, s indulok meg abba az irányba határozottan. Kezem az ajtónak feszítem, majd egy könnyed mozdulattal betolom azt magam előtt, aztán egyetlen pillanat elegendő számomra ahhoz, hogy felmérjem a terepet. Sehol senki. Rajta kívül.
- Bocs a zavarásért, de ezt ott hagytad az asztalnál. - intek felé őszintén, miután az ajtó becsukódik mögöttem. Elkezdek kotorászni valahol fekete szövetnadrágom egy lentebbi szélesebb zsebében, de ez a mozdulat sem tart tovább pár szempillantásnál. Azonban ami a kezem ügyébe kerül, az nem egy papírfecni, telefon, ékszer, vagy bármi egyéb, hanem egy igazán kis méretű pisztoly. Egyszerűbb lenne ugyan az ilyesmit elvégezni egy egyszerű tűvel, mint fegyverrel, de sajnos ez részemről nem lehetséges. A tűfóbiám olyan erős és kiirthatatlan, hogy ez csak kockázatot jelentene a számomra.
A szavaim utáni mozdulatsor nem tart sokáig. Amint a kezem ügyébe kerül a fegyver, azonnal célra tartom, s már lövök is. Ha kitér, abban az esetben ötször van még esélyem arra, hogy testének bármely felületébe belelőjek egy kisebb kábító lövedéket hangtalanul. Ilyesmit alkalmaznak a pszichiátriákon, s a rendőrség is előszeretettel használ ilyesmit. A hatása annyi, hogy azonnal a véráramba jutva elkábítja az alanyt. Egy ideig olyan állapotba kerül, mintha részeg lenne, tehát segítséggel épp hogy meg tud állni a lábán, de önkívületi állapotba kerül. Ez talán pár percig hathat csupán, utána a szer annyira megbénítja, hogy több órára a mozgásra sem lesz képes. Nos, pontosan ezzel célzom meg a nőt. Tizenéves korom óta használok fegyvert, már a katonaiskola alatt is többször adtak a kezembe. Pontos és precíz vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy sikerrel is járok. Tökéletesen kitérhet az összes elől, megtámadhat, rám lőhet, bármi megtörténhet, azonban a probléma felismerő és megoldó képességem elég magas szinten van ahhoz, hogy megoldjam. Nem becsülöm őt alá, ezért sem veszem félvállról az egészet.
Ha sikerül eltalálnom valamikor, abban az esetben azonnal hozzá ugrok, egyik kezét átvetem a vállamon, átkarolom derekát, majd így kezdem el kifelé vezetni a kávézó melletti szűk mellékutcában levő autóm felé. Ha nem sikerül, vagy közben megtámad, nos, az már legyen a jövő zenéje.

credited to karol

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Pént. Aug. 06, 2021 12:30 am

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Vas. Aug. 08, 2021 3:14 pm

Siran & Logan"You not only are hunted by others,
You unknowingly hunt yourself."

A nő címe számomra teljesen jelentéktelen, hiszen nem vagyok nyomozó, hogy felkutassam a lakását, már ha egyáltalán valós helyet adott meg. Továbbítani fogom azt a rendőrségre, s majd ott kezdenek vele azt, amit akarnak. Az én munkám akkor kezdődik meg végre, mikor utána lépek a mosdóba... Nem hezitálok, nem kertelek, azonnal lövök. Elugrik ugyan, de olyan messze úgysem tud menekülni előlem, hogy ne találná el az egyik precízen indított töltényem, mely egyből kifejti a hatását. Az ilyen “apró” sikerélmények mindig kellemes bizsergést okoznak a testemben... Mellé lépek hát, átkarolom, s talán az utolsó szavaimat intézem felé, mielőtt még ráborulna a sűrű köd.
- Leszarom, hogy ki vagy. - hangom rideg és sokkal mélyebb, mint odakint. Ez már valóságosabb, ez már én vagyok minden ócska lepel nélkül. Kivezetem őt az épületből, s ugyan kapunk pár kíváncsi pillantást, ám egyik sem lángol fel annyira, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítson a jelenetnek. Egy látszólag részeg nő, akit a faszija vezet el, hű, micsoda esemény! A lófaszt. Senkit sem érdekel.
A kocsim egy szélső, szűk utcában parkol egy nagyobb konténer mögött. Egészen addig vezetem a nőt, bár az utolsó métereknél a súlya már teljesen rám nehezedik, így szinte húzom a lábait a földön. Kinyitom a csomagtartót, előtte persze magam mögé és fölé nézek, hogy nincs-e véletlenül vendégünk valahol, végül egy jól irányzott mozdulattal betolom őt a csomagtartóba. Az ajtót rácsapom, de az megakad valamiben.
- Hogy rohadj meg... - morgom magam elé, aztán bedobom a kilógó kezét, mielőtt még idő előtt szilánkosra törném. Immáron a hátsó rész bezárul, én pedig elfoglalom a trónt, s onnantól meg sem állunk egészen... Meddig is?
Az idő innentől relatívvá válik. Számomra órák telnek el, de a nő számára talán másodpercek, napok, hetek, ki tudja? Én türelmesen várok rá, hogy elméje elől elmásszon a sötétség, s végre magához térjen, hogy elvégezhessem a munkám. Amit eleinte tapasztalhat, az nem feltétlenül lehet túlságosan megnyugtató. Ugyanis semmit sem hallhat a saját lélegzetén, fülében dobogó szívverésén, vagy bármi máson kívül, amit ő maga adhat ki. Ezen kívül eléggé hűvös van, ami vagy arra utal, hogy már kicsit sem Ausztráliában vagyunk, hanem sokkal északabbra, vagy arra, hogy túlságosan mélyen vagyunk ahhoz, hogy elérjenek ide a melengető napsugarak... Ki tudja? A következő, amit tapasztalhat, az az, hogy nem igazán tud mozogni, csupán minimális szinten, s a világot sem függőlegesen láthatja, sokkal inkább vízszintesen. A csuklói és bokái feszülhetnek, s láss csodát, csak nem kikötözött állapotban fekszik egy asztalon? De bizony! Erős bilincsek kötik őt gúzsba, melyekből nincs menekvés. Ezeket erővel nem lehet elszakítani... Ajkai azonban szabadok, nincs beléjük tömve semmi, hiszen mi szükség lehet rá? Megint egy remek utalás arra, hogy hiába törne fel belőle a sikoly... Azt úgysem hallaná senki. A székhez kötözés sosem volt az én módszerem, hiszen a fizikai fájdalom okozását sokban korlátozza ez a helyzet. A fekvő pozíció pedig lényegében minden fontos területhez enged hozzáférni. Amihez pedig nem... Nos, azt is megoldjuk.
Én pedig várok. Némán, szótlanul, szinte mozdulatlanul figyelem őt egy székből. Amikor elkezd ébredezni, s több, folyamatos mozgást fedezek fel, és nem csupán álombelieket, akkor kelek fel helyemről, s lépek hozzá közelebb.
- A kettőnél lehet, hogy kicsit többet csengettem, de... Meglepetés... - mosolyom igazán hűvös, mintha valami gépet programoztak volna be erre. Az egész kínvallatásnak erős pszichológiai háttere van, hiszen ki kell tapasztalnom a gyenge, s még az annál gyengébb pontokat is az áldozatomon. Ezért sem szabad semmit sem elsietni. Ahogy szokták mondani, az idő be tudja gyógyítani a sebeket. Viszont a testet és a lelket is képes szétrohasztani...

credited to karol

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Vas. Aug. 15, 2021 9:05 pm

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Pént. Aug. 20, 2021 7:39 pm

Siran & Logan"You not only are hunted by others,
You unknowingly hunt yourself."

Ha egy kicsit félretesszük az elveimet, félretesszük azt, hogyan vélekedek a testőri létemről, a védett személyekről és a többi emberről, s arról, hogy én nagyon is az élet jó oldalára helyezem magam... Ha ezt mind egy kicsit odébb toljuk, melyek ugyan nagyon is valósak, semmi hazug érzés nincs a háttérben, akkor azért emögött a hatalmas jóság mögött más is megbújik. A tény, hogy élvezem kínozni az embereket. Különös ez a kettős, de így van, s tökéletesen együtt tudok élni vele, épp ez az egészben a szép. Nem érzem magam egy alvilági féregnek, nem érzek bűntudatot még akkor sem, ha a vallatott személy nem éli túl a találkozásunkat. Semmit sem érzek... Az élvezeten kívül. Rossz lennék? Egy cseppet sem érzem magam annak. Sosem ártatlanok fekszenek az asztalomon, de ha azok is voltak... Arról én már úgysem fogok tudomást szerezni. Mindenki nyer. Majdnem...
A halk sóhaj, melyet a nő mellett hallatok, épp ennek az egész helyzetnek az érdeme. Ez a mámorító gondolat, hogy hamarosan erőszakot is alkalmazhatok, ha nem fog megnyílni. Márpedig remélem, hogy nem nyílik meg kellőképpen... Őszintén remélem, mégis ha beszél, akkor kénytelen vagyok az elveimet előtérbe helyezni, s nem bántani őt. Ám azt csiripelték a madarak, hogy nem egy amatőr senki fekszik az asztalomon, hanem a nők legalja, egy lélektelen test, aki nem fogja megadni magát egykönnyen. S ezeket a szavakat bizony nem én találom ki, hanem az, aki köpött a rendőrségnek. Éreztem talán némi személyeset is a szavai mögött, talán érzelmeket, talán sértettséget, tán gyűlöletet, ám ez már engem kicsit sem érdekelt, milyen férfinek alig nevezhető egyénnek törte össze a kis szívét. Ezek itt most nem számítanak. Egy kicsit sem.
- Nincs harag? Látom. - biccentek a kapálózó végtagokra. - Azt hittem, hogy ennél azért eszesebb vagy. Ha sikerül kiszabadítanod az egyik kezed a jelenlétemben, szerinted itt fogok állni tehetetlenül és végignézem? Beleeresztek kettőt a válladba olyan helyre, ami nem lesz végzetes a számodra. Csupán nagyon fájdalmas, ha még sót is hintek a sebbe. Vagy mást... - van rosszabb a sónál ugyanis. Egy kis részletezés pedig sosem árt, csak hogy tudja, hányadán állunk, s hogy mennyire is felesleges ez a kapálózás.
- Nem felejtettem el a kávéd természetesen. Úriember vagyok. - enyhe mosoly telepedik meg borostámban. Enyhe, fenyegető, hűvös, különös, nem sok jót sejtető. Ám a meglepetésemmel még várok egy egészen kicsit.
- A legtöbbjük itt köt ki, már ha eljutunk idáig. Megesik sajnos, hogy előbb halnak meg, mint hogy kikötném őket. - ártatlan vállrándításom is mintha rideg lenne. Túlságosan komoly, olyan, ami elsőre tán szórakozásnak tűnhet, viszont alaposabban végiggondolva talán már nem is olyan vicces. Közelebb hajolok hát hozzá, persze nem olyan távolságba, hogy ujjaival oldalt elérhessen, esetleg addig emelje a fejét, hogy orron fejeljen. Némán kezdem őt figyelni, vizsgálom arcát akár percekig is, aztán...
- Az áldozataidra is így nézel? Ilyen haragosan? Ekkora dühvel? - a kérdésére egyelőre még nem válaszolok, hanem ellépek tőle akkor is, ha beszélni kezd. Egy hátrébb levő asztalhoz sétálok, ahol bizony ott éktelenkedik egy átkozott kávéfőző, melynek váratlanul benyomom gombját. Halk hangja jelzi, hogy a kávé főni kezd benne, mely egyetlen perc alatt megtelít egy apró hőálló csészét. Tenyerembe süllyesztem azt, s azzal együtt sétálok vissza az asztalhoz. Szabad tenyerem hasára fektetem, de hogy miért, az egyelőre kérdéses.
- Mesélj egy kicsit a gyilkosságokról, amiket elkövettél. - hangom oly higgadt, mint egy fagyos téli szellő, mely békésen süvít keresztül az éjszakai erdőn. A kávét orromhoz emelem, beleillatozok jól esően, sőt, még egy aprót bele is kortyolok. A válaszra szánt idő azonban ketyeg, pontosan harminchat másodperce van arra, hogy válaszoljon. Ha nem teszi, vagy nem tetszik a válasza... Úgy majd meglátjuk a következményeket.

credited to karol

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Vas. Aug. 22, 2021 9:43 pm

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Kedd Aug. 24, 2021 5:01 pm

Siran & Logan"You not only are hunted by others,
You unknowingly hunt yourself."

- Tökéletesen épelméjű vagyok. Ezért vagyok itt. – hangomba költözik egy kis sejtelem, miközben hátrakulcsolt kezekkel őt figyelem töretlenül. Szemeim nem kapkodnak rajta, zavartság nincs rajtam. Talán ez a közönyös higgadtság sokkal rosszabb, mint a düh vagy az indulatosság. Elvégre a legprofibbaktól tanultam a saját bőrömön azt, hogyan kell megtörni valakit igazán. Testileg és lelkileg.
- Mondjuk felkészítettek arra, hogy nehéz dolgom lesz veled. Aztán tessék, kis híján a lábaidat is szétraktad volna egy idegennek. Nagy, nagy hiba... – szavaim nem teljesen fedik ugyanakkor az igazságot, enyhe alázásnak szánom inkább. Valójában még egy vérprofi is nehezen tér ki egy bénító lövedék elől egy olyan szűkös mosdóban. Esélye sem volt ellenem, minden lépés tökéletesen jött ki pontosan úgy, ahogy elterveztem. Az ilyen sikerektől érzem magam igazán... Élőnek.
Tekintetem lassacskán mégis átvándorol keze felé, ahogy felsejlik némi vörösség tenyerénél.
- Még nem is csináltam veled semmit. Miért nem hagysz nekem egy kis élvezetet? Idő előtt nem kéne, hogy megtörj. – biccentem oldalra a fejem, majd visszaemelem rá zöldes szemeimet. Nem igazán tudom mire vélni azt, hogy így magába mart, de nem sejtet túlságosan sok jót. Még bele sem kezdtünk rendesen, de már elvesztené az eszét? Még hozzá sem értem, de már furcsán viselkedik?
- Csss... Semmi baj... – suttogva érintem meg csuklóját olyan távolságra, hogy pont ne tudjon elérni az ujjaival. Igyekszek megnyugtatni, de hát ez a jelen helyzetben meglehet, hogy ellenkezően alakul. Egy próbát megér azért. Maximum jobban ráijesztek.
- Ez a második randink. A második randikon pedig már mindent szabad. – elhúzom lassan a “mindent” szócskát, hogy hatásosabb legyen, s ezután lépek a forrón gőzölgő, mennyei illatú kávéért, melybe még bele is kortyolok, csak hogy lássa, nem mérgezett. Hiszen az utolsó cseppig neki szánom... Ezért is reménykedik abban lelkem legapróbb, legmélyebb, legsötétebb bugyra is, hogy ellenáll. Mostanság leginkább testőri munkáim voltak, amik épp ilyen kielégítőek, mint a vallatás, csupán a másik oldalról. Ahhoz azonban, hogy teljes legyek, erre is szükségem van. S lám, nem ered meg a nyelve, ahogy vártam. Senkinek sem szokott az elején, de én igazán örülök, hogy tesztelgetni próbálják, meddig tudok vagyok képes elmenni.
- Rossz válasz. – a hasán pihenő kezem ekkor kapaszkodik meg felsőjében, melyet lassan a melléig húzok, majd tenyerem teljes hosszában ráfektetem. Megint csak felsóhajtanék örömömben, hogy nem válaszolt, de most már ideje lesz magam kontrollálni. Ha már most ennyire élvezem, mi lesz később?
- Milyen puha a bőröd. – jegyzem meg, miközben fölé emelem a csészét. - Pontosítanék. Milyen puha... Volt... A bőröd... – ekkor a forró kávé utolsó apró cseppjéig ráöntöm a nő hasára akkor is, ha elkezd kapálózni. Közben végig az arcát figyelem... Végig a tekintetét keresem, akarom látni íriszeiben a fájdalmat, látni akarom eltorzulni a vonásait. Mint egy átkozott vérszívó, aki a vér nélkül egy aszott hulla... Talán én is az vagyok mások szenvedése nélkül. Talán húsz éve annyira megtörtek, hogy képtelen vagyok már létezni egyetlen síkon. Rossz lennék tán? Egy cseppet sem. Csak ember.
- Akkor kezdjük újra. - ismét ellépek tőle, s valahonnan hátulról meglepő módon egy tányérral a kezemben érkezem vissza, melyen egy igazán ínycsiklandó szendvics pihen. Már régen vett magához táplálékot ez a nő. Én pontosan nem is tudom, hogy mikor, de az biztos, hogy még a kávézó előtt. Ami nem mostanság volt...
- Mesélj a gyilkosságokról, amiket elkövettél. S jelzem, nem vagyok egy rohadt pszichológus, hogy millió keresztkérdéssel és puhatolózással jussak hozzád közelebb. - ekkor előhúzok egy apró kinyitható kést, melyet célzóan lehelyezek a tányérral együtt bordái mellé. Pontosan, ez lesz a következő eszköz.
- De azért kezdhetjük kicsiben. Sőt... Csak adj egy kis ízelőt, hadd haladjak rajtad nagyon lassan... - a közepén már suttogom szavaim, de a végére teljesen elhalnak. Az óra pedig megint ketyegni kezd, pontosan negyvenkét másodperce van arra, hogy használhatót mondjon. Ha megteszi... Abban az esetben természetesen meglesz a jutalma, mint egy kutyának. Ha megint nem mondd semmit... Akkor jöhet a következő felvonás.

credited to karol

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Kedd Aug. 31, 2021 11:09 pm

Tárgy: Re: The God Supreme - Siran & Logan Szomb. Szept. 04, 2021 9:09 pm

Siran & Logan

"You not only are hunted by others,
You unknowingly hunt yourself."

Nehéz a tekintetemben ülő közönyt megbontani, hiszen az túlságosan is mélyről ered. Engem nem lehet kiakasztani pár keresetlen szóval, nem lehet a büszkeségemet vagy a férfiasságomat megcsorbítani néhány alattomos kijelentéssel, hiszen a tettem mögött nincs semmiféle személyes sérelem vagy érzelem. Olyan vagyok, mint egy előre beprogramozott hadigépezet, mely parancsra öl, s mindent eltakarít az útjából.
- Megmondom őszintén bármire számítottam. Csak arra nem, hogy egy amatőrrel van dolgom. - vonom meg vállam, mintha teljesen elkönyvelném őt magamban ennek. Hiába tudom, hogy ez nő minden, csak nem amatőr. Olyan módszerrel képes maga után hagyni a hullákat, amire egy átlagos ember nem lehet képes. Márpedig ő minden, csak nem átlagos. Ezért is vagyok izgatott, hiszen tudom, hogy benne sokkal több erő lakozik, mint másokban. Ez az erő pedig nem fogja egyhamar beszédre sarkallni őt, így lényegében kiélhetem rajta lelkem rejtett, sötét, mocskos és undorító szegleteiben bujkáló fertőt, melyet néha muszáj etetnem, hogy ne eméssze fel a saját lelkem.
- Beszéddel fogást találni rajtad? - egy szusszanásba fúló nevetés ekkor azért egyetlen szempillantásra felszáll belőlem. - Nem vagyok a szavak embere. - ebben pedig minden őszinteségem ott lapul. Valóban nem szeretem millió szálra csűrni és csavarni a szavakat, meg ezernyi keresztkérdéssel átitatott csőbe behúzni a célszemélyt... Én szeretek egyszerű kérdéseket feltenni, amikre ha nem érkezik válasz a másiktól, akkor adok neki egy kis ösztönzést. Ezt pedig napestig csinálhatjuk, míg én táplálkozok a fájdalmából. Kompromisszumos, nem igaz?
- Az unalom végül is jó dolog. - emelem magam elé kezem, s egy pillantást vetek körmeimre amolyan kényszercselekvésképp. - Ezek szerint nagyon is otthonosan érzed itt magad, helyes! Bár eléggé korai még az unatkozás, mert hát nagyon sok időt fogunk itt együtt tölteni... Nagyon... Sokat... - az utolsó két szót szinte suttogom, mintha egy sötét visszhang lenne, ami vírusként terjed a levegőben. Élvezem, hogy ilyen ellenálló. Ha nem lenne, s megtörne az első órában, akkor megint kellene várnom egy következő megbízásra, hogy valami nekem is jusson. Mint egy kutyának a maradék csont, melyről leszaggathatja a húst. Úgy is érintem meg kezét és csitíthatom, mintha leheletnyi kóstolót akarnék belőle.
- Ennyire rossz, ha megérintenek? - tekintetem ekkor látványosan végigfuttatom a karján, a mellein, egészen le a hasához, s még onnan is lejjebb. Apró célzás. Semmi több.
A kávé halk sercegéssel kezdi meg bőrét, melynek igazán mámorító a hangja. Élő és élettelen szemem is arcára mered ekkor, melyet próbál előlem elrejteni, a bolond! Mindent nem tud. Látom, ahogy vérpöttyök szöknek ki belőle, érzem a fájdalmát, melyet szinte meg tudnék harapni a levegőben... Ne beszélj, fogd vissza magad, küzdj ellenem!
- Hányan mondták ezt már... És lám, semmit sem bántam meg. - biccentem oldalra fejem egy kósza mosollyal, ahogy az arcát figyelem töretlenül. Beszívom vonásainak fájó rezdülését, a testének könnyeit, az ajkain pirosló vért. Mennyei. Egyszerűen mennyei! Vajon azok is ezt érezhették, akik engem ejtettek túszul? Vajon mikor sorra erőszakoltak egy tizenhat éves zokogó fiút, vagy kiszúrták annak a szemét egy tűvel, akkor is ez a túlvilági kielégülés volt bennük? A legjobbaktól tanultam. Nem is kérdés.
- Fel is foglak, ribanc. - dobom vissza egyből a hűvös válaszom, mely nem holmi fenyegetés. Eljuthatunk könnyedén odáig, hogy egy ki nem mondott válaszért megjutalmazom magam a mutatóujjával. Aztán a kezével. Aztán karjával. Ezek a kapuk persze bőséges lelki terror után válnak szabaddá, amiből még jócskán akad a repertoáromban. Egyelőre azonban maradjunk az apróságoknál, szeretem kicsiben kezdeni, s végignézni, ahogy az őrület szép lassan megérinti a másik felet. Pedig egy kis információ kellett volna, egy apró morzsa, s máris ez a kívánatos szendvics az övé lett volna. Komolyan. Kell ezeket a kutyákat egy kis jutalommal ösztönözni... Ez azonban most elmarad. Bólintok hát, arcomon pedig mintha egy különös megelégedés suhanna át. Rossz válasz, számomra mégis jó. Ellépek hát tőle a tányérral együtt, valamit pakolni kezdek messzebb a fal mentén a pultnál, végül visszatérek azzal a szendviccsel gondosan becsomagolva egy erősebb műanyag fóliába. Feldobom a levegőbe, mintha az valami labda lenne, aztán olyan váratlan vadsággal szorítok rá az állkapcsára, hogy ez talán még őt is meglepheti, főleg az ezzel párhuzamos mozdulat, mellyel elkezdem a kis csomagot beljebb tuszkolni a szájába. Ha ezelőtt sikerül összeszorítania az állkapcsát, abban az esetben két ujjammal oldalt erős nyomást fejtek ki rá, s úgy próbálom szétfeszegetni. Közben persze tolom a szendvicset, s érezheti, hogy ha nem nyitja ki a száját... Akkor bizony ki fogom törni a fogait, s valahogy úgyis bejuttatom. Kérdés, hogy a kisebbik vagy nagyobbik rosszat választaná... Lehet, hogy hosszas procedúra lesz, de addig nem nyugszom, míg a csomagot jó mélyre be nem tolom a szájába. Pont úgy, hogy ne fulladjon meg tőle, de ki se tudja lökni a nyelvével. Nagyon feszesen van benne, szinte teljesen kiakasztva ezzel az állkapcsát. Nem lehetetlen ugyanakkor az, hogy valamilyen módon kiszedje onnan, de teljesen biztos vagyok benne, hogy ez is hosszadalmas folyamat lesz, ha egyáltalán megpróbálkozik vele, s az sikerül.
- Akkor további jó unatkozást. - bólintok felé, majd zsebre rakom egyik kezem, s megindulok a kijárat felé. Előtte persze lekattintom a lámpát, hadd pihenjen csak ez a szegény lány. Biztosan nagyon elfáradt...
Hogy mikor térhetek vissza? Órák múltán. Ki tudja, hogy ez a nő mennyinek érzékeli? Ezen a helyen megállhat az idő könnyedén. Halkan kattan a vastag, fémből készült ajtó zárja, melyen nocsak, én lépek be. Azonban nem egyedül. Ott toporog mellettem egy alacsony, erősen elhízott alak. Haja csomókban lóg, szemei keresztben, nyála hevesen gomolyog lefelé az állán, s mozdulataiból erősen látszik, hogy nem épelméjű.
- Oda ülj le, fiacskám! - mutatok egy szék felé a sarokban, ahova szó nélkül helyet foglal. Igazán élvezem, amikor őt is bevethetem a cél érdekében, persze ő is csak egy kis lépcsőfok a hatalmas hegyhez vezető úton. Egy igazán brutális és élvezetes lépcsőfok... Közelebb sétálok hát a nőhöz, hogy megnézzem, él-e még egyáltalán, nem fulladt-e meg, nem vérzett-e el és hasonlók. Az sem érdekelne különösebben, ő is csak egy senki a többi közül, csak annyi a lényege úgyis, hogy kiéljem a titkos és aberrált ösztöneimet. Ja, és a munka, hát persze...

•

Ajánlott tartalom

» Siran Zakaryan
» Logan Gray