Ronan Nordahl

Ronan Nordahl

"Az élet túl rövid a bűntudathoz."

Nálam pozitívabb kisugárzású embert aligha lehet találni e Föld kerekén, s ez köszönhető a szakállam és bajszom rejtekében ülő mosolynak is, melyet nehéz onnan levarázsolni. Az egész életem aszerint az elv szerint élem, hogy mindenben meg kell látnom a jót, függetlenül attól, hogy milyen mélyre kell érte ásni, hiszen a legnagyobb kincsek úgyis sok méterrel a föld alatt fekszenek. Szó szerint és átvitt értelemben is. Álmodozó vagyok, kinek mindig pörög valamin az agya, kinek a fantáziája nem ismer határokat, s tán ezek is löknek egyre inkább előre, hogy minél magasabbra törhessek. No, meg a kalandvágy! Szívesen elkortyolok veled egy bögre, gőzölgő kávét, s akár órákat is eltölthetünk egy asztalnál ücsörögve, miközben egymás szájába adogatjuk a szavakat, de tudd, hogy az én szívem mindig kint lesz a nagyvilágban. A sivatagokban, dzsungelekben, hegyeken és völgyeken... Ott, ahol senki sem gondolná, hogy rábukkanhat a történelem egy cseppjére.
A középső nevem akár “szarka” is lehetne. Amilyen céltudatosan végzem a munkám, mely egyben a hobbim és az életem is, úgy váltam az évek alatt egy mániákus alakká, aki talán több mindent - és mindenkit - feláldozna egy műkincsért. Megszállottan rajongok a különleges és egyedi, régmúltban alkotott tárgyakért, különösen, ha azok úgy csillognak, hogy jádekék szemeimet is megvakítják. Ha belebolondulok egy ilyen pompás darabba, akkor nem ismerek lehetetlent, s akkor gyakorta felbukkan a vakmerőségem, mely nem mindig vezetett a jó útra. Ha az elmúlt évtizedet nézem, csoda, hogy élek! Makacs módon haladok előre, nem hallom meg a kritikát, nem figyelek a tanácsokra, s a cél érdekében, ha szükséges, akkor szemrebbenés nélkül lopok, csalok és hazudok.  
Bejutni ősi, elfeledett templomok mélyére, bejárni a mélyben kígyózó barlangrendszereket, felfedezni az esőerdők rejtett törzseit... Egyszóval, a legnagyobb vágyam az, hogy magamba szívjam a világ összes titkát és megkaparintsam minden kincsét. Lehetetlennek tűnik, igaz? Nekem nem az!
Az apokalipszis. A világunk szörnyen rossz irányba halad, s még egy bolond is láthatja, hogy a természet egyre inkább lázad az emberiség ellen. S ha egyszer eljön a Végső Háború, az Istenek óvjanak minket!
Kitűnő! Ahhoz a temérdek őrültséghez és kalandhoz, mely behálózza az életem, tökéletes egészség és kondíció szükséges. Ezek nélkül esélyem sem lenne napokat menetelni felfelé egy hegygerincen, vagy éppen túlélni a sivatagi forróságban. Márpedig a cél szentesíti az eszközt, így hiába is vágnék be minden percben egy hatalmas hamburgert, ritkán engedem magam bűnözni. Egy-egy hosszabb út után pedig hiába esne jól az egész napos henyélés, egy belső hang mindig arra ösztönöz, hogy pattanjak fel, de sürgősen, s inkább fussak pár kört az erdőben, vagy ugorjak le a konditerembe. Ettől függetlenül gyakran fordulok meg kórházakban, hiszen számtalanszor sikerül szereznem valamilyen sérülést. Megharap egy vadállat, rám omlik egy szikla, leesek egy fáról, s még sorolhatnám. Mit számít mindez! Arccal előre az ismeretlenbe!

Mindenki azt hiszi, hogy Indiana Jones vagy Lara Croft története csupán egy kreatív elme szüleménye, s a valóság közel sem lehet ilyen kalandos egy embernek. Elvégre könnyedén belefásulhatunk a szürke hétköznapokba, melyekben egymást követő kiábrándult személyek tömkelegét látjuk. A valóság azonban ennél sokkal... Álomszerűbb.  
Ehhez azonban jó helyre, s jó időben kell születni. Ha anyám és atyám nem foglalkoztak volna közös erővel a régészettel, akkor talán ma én sem az lennék, aki. Ők csepegtették el nekem e szenvedélyt, melyre már igazán korán ráéreztem, s ezzel együtt felbukkant bennem egy különös imádat. Rajongok a csillogó dolgokért, a drágakövekért, a kincsekért. S most ne egyszerű, drága ékszerekre gondoljunk, melyeket a módosabb nők vagy férfiak hordhatnak... A modern tárgyak nem mozgatnak meg annyira, mint a régiségek, melyeknek minden apró kis szegletéből kiált a régmúlt. A szüleimnek volt egy saját múzeuma még Reykjavíkban, ahol órákat is képes voltam eltölteni csak azzal, hogy bámultam azt a temérdek műkincset, melyet felhalmoztak. Az a szőke, csillogó szemű kölyök, aki akkor voltam, szinte már a múzeumhoz tartozott. Ahogy növekedtem, úgy tudtam biztosra, hogy én is ezt akarom csinálni. A szüleim nyomdokába akarok lépni, ásatásokon akarok részt venni, ősi iratokat akarok megfejteni, elfeledett helyekre akarok rábukkanni. Általuk lényegében ott volt egy karnyújtásnyira a lehetőség, amit én nem hagytam elveszni.
A tanulmányaimat e téren kezdtem meg Reykjavík városában, mellette pedig gyakornokként dolgoztam atyám mellett. Egy remek élet jövőképe derengett előttem, hiszen a harmadik évemen megismertem egy igazán kedves, meseszép, intelligens lányt, aki épp annyira rajongott a régészetért, mint jómagam. Egy év múlva megkértem a kezét, s egy újabb év múlva a diplomaosztónk után már ott álltunk az oltár előtt. Akkor úgy éreztem, hogy minden tökéletes. Gyermeket terveztünk, vagy hármat! A boldog időszak azonban csak pár könnyen múló hónapig tartott. Aztán az azt következő időszak a leukémiáról szólt.
Mikor diagnosztizálták a feleségemnél, akkor úgy éreztem, hogy az eddigi felépített életünk kicsúszik a kezünk alól. Az állapota egyre rosszabb lett, s én nem bírtam elviselni a szenvedését, a kétségbeesését, s rám telepedett egy mélybe nyúló depresszió, mellyel egyedül kellett megbirkóznom. Ő csak a széles mosolyomat látta, s azt az erős, pozitív kisugárzást, mellyel igyekeztem őt megtölteni, s mely mögé minden bánatomat betuszkoltam. Egy férfinek az a dolga, hogy boldoggá tegye a feleségét, hiszen ha az asszony mosolyog, akkor az egész világ mosolyog. Sosem engedtem, hogy a halálról beszéljen. Sosem hagytam, hogy elengedje magát. Érte mindent feláldoztam volna, de így mai fejjel visszagondolva ez csupán egy kétségbeesett illúzió volt, ugyanis a mi történetünk nem végződött tragédiával. A szükséges kezelések után szép lassan javult az állapota, s a kedve is egyre jobb lett. Azonban... Nem miattam. Ennyi év után visszagondolva ostoba és vak voltam, hogy nem láttam a jeleket. Hogy nem láttam, hogy az én vigaszom és szeretetem, amit adtam neki, valójában nem számított semmit. Ellenben az orvosáé igen. A betegsége során pedig lassan fellángolt köztük valami, melyről halovány sejtésem sem volt. Csak akkor tudatosult bennem minden, mikor szemtől szemben feküdtek ott előttem az ágyon, mikor előbb érkeztem haza a munkából. Abban a kegyetlen és csalódott pillanatban tettem magamnak egy örökös fogadalmat. Soha többé nem adom senkinek sem a szeretetem. Neki mindenemet odaadtam volna, az egész életem, az álmaim, a szenvedélyem, mindent! S mit kaptam cserébe... Egy orvost az ágyamba.  
Ezután eléggé borús időszak következett. Szétköltöztünk és elváltunk, én pedig nem igazán találtam a helyem sehol. Hatalmas üresség volt a lelkem mélyén, s a vigaszt csak a műkincsekben találtam. A szőke gyermek pedig, ki régen ott keringett a múzeumban, addigra egy érett férfivá vált, ki épp ugyanúgy bolyongott ott, mint sok évvel azelőtt. A gyönyörű, csillogó tárgyak nem okoztak csalódást, ők évek múltán is tündököltek, s ha megkaparintottam őket, akkor csak az enyémek voltak. Egyre jobban megbolondítottak a műkincsek, s egyre nagyobb szenvedély lángolt fel bennem irántuk. Az érzéseim, a vágyaim és a céljaim ezekre korlátozódtak le, s szép lassan kilábaltam a tehetetlenség érzéséből.  
Egyre több külföldi munkát vállaltam el, s mire feleszméltem, már joggal nevezhettem magam világjárónak. Rengeteget kutattam, fordítottam ősi nyelveket, s ez mind egy idő után teljesen meghatározta az életemet. Belebolondultam a régészetbe, mely olyan méreteket öltött, ami már átlépett egy határt. Ugyanis van olyan tárgy, melyet nem lehet legális úton megkaparintani. Olykor el kell lopni, vagy éppenséggel odalökni valakit a krokodilok elé, hogy felfalják, amíg én teszem a dolgom... Nem ismertem lehetetlent, bármit képes voltam megtenni és feláldozni egy különleges tárgyért, melyet kicsit sem akartam tovább adni egy múzeumnak. Illetve... Volt nekem egy saját múzeumom, ahol az én drágaságaim pihentek. Azok, akikben soha nem csalódtam...
Az életem pár év alatt teljesen megváltozott, egy igazi megszállott kalandor és gyűjtő vált belőlem, aki előtt semmi akadály nem létezett, melyet ne tudott volna megoldani vagy eltüntetni. Azonban egy emberi élet hullámvölgyekből áll. Mikor minden megint csodás volt, s a csúcson éreztem magam, akkor jött egy aggasztó távirat a Namib-sivatag egy ásatására anyámról és atyámról, akik nyomtalanul eltűntek. Azonnal dobtam el mindent a kezemből, s utaztam haza. Ők pedig sehol... Sehol egy nyom, sehol egy utalás. Eleinte legalábbis. A rendőrség pedig nem segített. “Törődjön bele.” Hányszor hallottam ezt... Hányszor akarták úgy beállítani őket, mint akik új életet kezdtek máshol, más néven, talán új külsővel. Ám én nem hagytam annyiban. Már mindenki elengedte őket, de én most, egy év után sem vagyok hajlandó beletörődni az eltűnésükbe. Nem. Ők ott vannak valahol a nagyvilágban, s nekem meg kell találnom őket. Ehhez pedig szükség van a tudásomra és a tapasztalataimra. Ugyanis találtam nyomokat... Összefüggéseket... Melyek alapján joggal hihetem, hogy itt nagyobb összeesküvés és rejtély van a háttérben, s messzebbre érnek a szálak, mint azt valaha gondolnám. Én azonban nem adom fel.  
Azok a bizonyos szálak most Ausztrália délkeleti szegletébe hoztak, melynek környékén számtalan elintéznivalóm és teendőm akad. Rá kell bukkannom a szüleim nyomára, nyélbe kell ütnöm pár üzletet, s táplálnom kell a megszállottságom az őrült, aranyfényű csillogással, mely már eddigre teljesen behálózta az elmém.

"Az oly madár igen ritka,
Melynek kedves a kalitka."