Mik az erősségeid?
A türelem... az mindenképp. Marketingesként, sokféle típusú emberrel találkozom, némelyikükkel könnyű, másokkal nehezebb együtt dolgozni, de sosem veszíthetem el a fejemet. Néha olyan, mintha gyerekekkel kommunikálna az ember, de az évek alatt már belejöttem.
A magabiztosság... az egyik legfontosabb. Méh akkor is légy magabiztos, ha az adott helyzetben nem te állsz nyerésre. Ha feladod, ha azt látják rajtad, hogy elengedted a harcot, vége.
Mik a gyengeségeid?
Az áldott jó szívem, a marha nagy szám, ami az esetek többségében képtelen vagyok befogni és a szexuális éhségem. Nem szégyellem, nem is tagadom, hogy szeretem a szexet.
Oh és erőteljesen vonzódom az olyan seggfejekhez, mint Bruno.
Mi a legnagyobb vágyad az életben?
Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. Egyelőre egyetlen cél lebeg a szemem előtt. Minden áldott reggel látni akarom a napfelkeltét.
Mik a legnagyobb félelmeid?
A legnagyobb félelmeim közé tartozik - amellett, hogy elveszíthetem a látásom -, az egyedüllét. A magány kérdése sokszor foglalkoztat, mert hiába vesznek körbe férfiak, sok barátom van, valahogy mégsem találtam meg azt a valakit, aki egy kicsit is számít.
Milyen az egészséged?
Glaukóma - más néven zöld hályog. Alattomos kis bestia. A jobb szemem szinte alig működik, műtéttel próbáltál korrigálni, még kislány koromban, akkor azt hitték, sikerült is, de továbbra is fenn áll ez az állapot, ami az elmúlt hetekben a bal szememet is veszélyezteti.
14 évvel ezelőtt-Nicholas, az isten áldjon meg, nyisd ki azt a kurva ajtót. – Homlokomat az ajtónak támasztva, karjaimat magam mellett lógatva próbálok bebocsátást nyerni bátyám szobájába. Magyarázatot akarok kapni tegnapi heves, majdhogynem ijesztő tettére. Brad csak a kezemet fogta meg, semmi mást nem tett, bár a fejébe nem látok bele, talán jobb is, de akkor sem kellett volna orrba nyomnia szegény srácot. Holnap magyarázkodhatok a többieknek, miért dagadt duplájára Mr Satchel unokájának orra. Nem is lenne akkora hír ez, ha Brad nem lenne apa új részvényesének egyetlen örököse. Tuti, hogy ezért egy hónapnyi szobafogságot fogunk kapni, engem betesznek valami zárdába, ahol életem végéig elrejtőzve, megfosztva magam az élvezetektől tengődhetek halálom napjáig. Csodálatos évek várnak rám. –
Engedj be… kééééérlek! – Nyavalygok még egy darabig, körmömmel kopogok néhányat a tömör juhar ajtón, de egy idő után rájövök, hogy a bátyám sose fog beengedni a birodalmába. Azt meg ne is várjam, hogy megmagyarázza hirtelen tettét. Mindig is ilyen volt. Heves, ingadozó természetű, a végletekig védelmező. Olykor zavarba ejtően nyájas, máskor pedig aljas. Nehéz kiigazodni rajta és mivel a húga vagyok, nem jár azzal, hogy első blikkre tudom, milyen épp a hangulata. De azt tudom, hogy a szíve tele van szeretettel és gondoskodással. Hogy egyszer majd mindenki azt a lányt fogja irigyelni, akit majd élete párjának választ. Addig viszont rettegj New York… Nicholas Abel Greene három másodperc alatt eléri, hogy a lábai előtt térdelj.
10 évvel ezelőttManolo cipőm sarka visszhangot ver az üres folyosón, ahogy a bátyám irodája felé lépkedek késő délután. A nap már lebukni készül a horizonton, narancsos fénye a lábam előtt játszadozik, ahogy megtörik a hatalmas ablakokon. Karomon pihenő táskám hirtelen rezegni kezd. Percek telnek el így, ahogy tudomást sem véve a hívásról, tovább sétálok az épület legfelső emeletén. Úgyis tudom, ki az és azt is kívülről tudom, mit akar mondani. Én kedves voltam és már az elején leszögeztem, hogy nem akarok komoly kapcsolatot. Egyszerűen csak a vágyaimat akartam kielégíteni. Ehhez pedig tökéletes volt Ő. Bradley Satchel minden lány álma, csupán az enyém nem. Tizennégy évvel ezelőtt bármit megtettem volna azért, hogy felfigyeljen rám. Engedtem, hogy azt tegyen velem, amihez kedve van és szégyelltem magam, amiért Nick eltörte az orrát. Mára azonban ezek az érzések eltűntek és kiráz a hideg, ha az együtt töltött éjszakákra gondolok.
Megállok a bátyám irodája előtt. Pont úgy érzem magam, mint évekkel ezelőtt, amikor be akartam lépni a birodalmába. Nagy levegőt veszek, ujjaim a kilincs köré szorulnak, lenyomnám, de egy ismerős hang megakadályoz ebben. Fojtott beszélgetést hallok, próbálok szavakat kivenni a beszélgetésből, szinte ár az ajtón fekszem, de annyira jól szigetelnek a falak, hogy összemosódott mondatokkal kell megelégednem.
A gyomrom nagyot bucskázik, ahogy az üvegen át meglátom Bruno-t. Az isten verje meg, hogy távoli jelenléte ezt az érzést váltja ki belőlem. Tudomást sem vesz rólam, szinte saját húgaként tekint rám. Mégis minden ártatlan találka után úgy kell összekaparni a földről. Borzasztó magamat így látni és megijeszt a gondolat, hogy egy férfi ilyen érzéseket kelt bennem. Emlékek sora rohan meg, győzök pislogni, hogy visszatérjek a valóságba. Léptek zaját hallom, egészen a mosdóig menekülök. Aztán, amikor csukódik irodájának ajtaja, Nicholas-t is meglátom sajátja ajtajában álldogálni. Rám néz, pillantása szinte a vesémbe lát. Huszonkét éves vagyok, tudom, mit akarok.
6 hónappal ezelőttNicholas irodájában ülök, az íróasztala tetején, tűzőgépével babrálva. Szűkre szabott ceruzaszoknyám felcsúszik combomon, de nem veszek róla tudomást. Sosem érdekelt, ha feltűnést okoztam, ha megbotránkoztattam embereket. Ezekkel egyedül a bátyám nem tud mit kezdeni. Számára még mindig az a kislány vagyok, akit meg kellett védeni egy sráctól, aki rajta akarta kipróbálni petting tudományát.
Cigaretta lóg ki tökéletesre mázolt, vérvörös ajkaim közül. Szikra pattan öngyújtómból, de elhal lángja, ahogy kitárul a bejárat. Ő áll az ajtóban, öltönye messziről árulkodik arról, milyen drága, férfias illata másodpercek alatt orromba szökik. Nadrágja hanyagul lóg csípőjén, testem ösztönösen jelez jelenlétéről. Lábaim találkozása fájdalmasan összerándul, miközben arcomra a közöny ocsmány maszkja ütközik ki.
-Nocsak, nocsak. Bruno Wilkinson megtisztel a jelenlétével. – Lecsusszanok az asztalról, gondosan ügyelve arra, szoknyám nehogy feljebb csússzon. Nem vagyok olcsó lotyó, ezt előre szögezzük le. –
Nicholas csak néhány óra múlva jön vissza. – Alsó ajkamba harapok, majd felderül az arcom. Leküzdöm néhány lépéssel a köztünk tátongó szakadékot. –
Legközelebb szólj az asszisztensednek, hogy a kékhez inkább barna nyakkendőt válasszon. – Simítok végig ujjammal az említett ruhadarabon, majd kecses mozdulatokkal kisasszézok bátyám irodájából.
3 héttel ezelőttLassan közelítem meg a kórház épületét. Szemerkél az eső, de még nem annyira, hogy ezért kinyissam a bal kezemben szorongatott ernyőt. Napok óta szédülök, azt hittem, csak a változékony időjárás okozza, de a hidegfront eljövetele sem hozta meg számomra az enyhülést. A napszemüvegemen át pillantok az előttem betóduló emberekre, nyilván ostobának néznek az miatt, hogy ebben a borongós, szürke időben miért viselem.
Sznob Mondanák, ha érdekelne, de most cseppet sem vagyok kíváncsi rájuk.
Belépek utánuk, percek múlva már a másodikon várakozom, továbbra is idegesen. Nem vagyok hozzászokva a kórházi légkörhöz, pedig elég sokszor kell orvosok, professzorok között tevékenykednem. A családom gyógyszer ipari vállalatának vagyok a marketingese, jobbára én tárgyalok velük, mégis egészen más, mint amikor a saját egészségedről van szó.
-Ms Greene. Kérem fáradjon be, dr Kapoor már várja önt. - Mosolyog rám egy kedves, alacsony, talpig fehérbe öltözött asszisztens.
-Csak nyugalom Tilly... - Motyogom magamnak, miközben leveszem a napszemüvegem. Bánt a hirtelen fényváltozás, homályosan látom az orvost, aki az asztalánál ül. Azt hiszem, életemben most először félek... én, aki olykor kegyetlen is tudok lenni.
