Will you marry me? Just kidding. Fuck you. - Dalila & Tristan

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

- Dehogynem érzem, csak..csak nem foglalkoztat igazán. Szeretném, ha működne és azzal nem érnék el semmit, ha folyton ellenségemként kezelnélek.
Egyelőre végülis, rosszat nem tudnék róla mondani. Kissé nyers és van, hogy minden második szava valami trágárság, de nem pont ezt szeretem annyira Mordiban is? Olyat még nem mutatott, amivel ne tudnék együttélni.
- Én nem emlékszek olyanra, hogy a családod életére törtem volna, azért mert ki lettem kosarazva.
Igaz...nem is lettem elutasítva és néha csodálkozok is, hogy miképp is sikerült is elérni. De az már tényleg csak részlet kérdése. - Ha holmi kis névtelen utcai zenész lenne akibe halálosan szerelmes lennék,  az gyenge pont lenne. Különben is anya szeretné nagyon, ha nem lennék egyedül és én szeretném, ha örülne. Ezért vagy itt.
Érte pedig szinte bármit, annyira boldog volt, hogy meglátta Tristant. Teljesen el van tőle ragadtatva és már kérdezte is, hogy mikor viszem látogatóba legközelebb..tervezgette, hogy egy félig olasz- félig kínai gyerek, hogyan fog kinézni, de nem aggódott hiszen a "szülei" remek génekkel rendelkeznek.
- A család, az család az az ember, aki nem értékeli már rég elveszett.
Örültem, hogy legalább ebben egyet tud velem érteni, semmin sem múlik igazán, csak a másik helyébe kell megpróbálni beleképzelni magad. Ez igen furcsa lehet tőlem. Tényleg egyáltalán nem szokott mások lelkivilága érdekelni, hogy ezt meg is próbáljam, de..csak menne.
- Nincs olyan akire rá tudnád ezt bízni? Mondjuk izgalmas lehet folyamatosan utazgatni és egyben fárasztó, de nincs olyan érzésed, hogy nem tartozol sehová?
Régen Olaszország volt az otthonom és most Sydney, ahol a családom van, nekem ott a helyem. Sosem akartam igazán elutazni, csak úgy a szórakozás kedvéért. Jobban szeretem szemmel tartani azokat, akik fontosak.
- Ha, ettől most kirázott a hideg.
Nem épp a legjobb értelemben. Ha még vannak ilyen gondolatai, akkor figyelnem kell majd rá. Nem mintha nehezemre esne őt nézni. Más esetében egyáltalán nem hatna meg, hogy merre pihennek a testrészeik. Van pár szerv miattam az óceán mélyén is, de a gazdáik már nem élnek.
- Dehogy is! Ezt az előadást tényleg látni akarom.
Ha éppen nem a kormányt fognám, feltenném mind a két kezem, de így csak szóban tudtam tiltakozni. Elpézelesnek azonban nem rossz. Lehet lesz ott egy-két ember akinek jót fog tenni a látványom egy másik férfi oldalán.
Az előadás számomra izgalmas volt és nagyon tetszett, de nem tudtam nem észrevenni Tristan változó reakcióit, reméltem,  hogy a végeredmény pozitív lesz.
- A ruhák? - Sikerült a saját meglepettségemen kacagni. Végülis egy olyan szférában uralkodó férfi, mint ő..mi másra is figyelt volna fel? -Végülis érthető.  Sajnálom, hogy nem tetszett.
Pedig annyira biztos voltam benne, hogy ez elindítja az úton, ami hozzám vezeti. Na de akkor majd legközelebb.
- Tényleg nem ez volt a cél, de menjünk.
Visszabllagtunk a kocsihoz és miután beszéltünk, száguldottunk is a célpont felé, ami szerencsére igazán érdekli Tristant, az ékszerüzlet felé. Hátha ott szerzek némi jó pontot, nem adom fel!

Köszöntem a játékot.  

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

- Igen, az, hogy a párod vagyok. Tekintve az utóbbi két találkozásunkat, amikből egyik sem kezdődött vagy végződött jól. Eléggé fura ez a kontraszt, te nem érzed? - kételkedve emelem felé tekintetem, hiszen ennyire abszurd és groteszk helyzetben még talán sosem voltam, pedig aztán én is sok minden tapasztaltam már az üzleti élet ösvényén. Dalila teljesen biztosan egy olyan elágazása ennek az útnak, melynek a végén nem csupán egy zsákutca van, hanem maga a halál.
- Pont úgy, mint te engem? - kérdem egy csepp iróniával. - Miért ennyire fontos a ti köreitekben a házasság? Meg az, hogy mutogassátok a párotokat? Nem tűntök sokkal keményebbnek úgy, ha egyedül vagytok? Nem lesz ez így nektek egy gyenge pont? - hirtelen zúdítom rá kérdéseimet, mert hát ha már így alakult ez az elbaszott helyzet, akkor én ki is használom. Felteszem a kérdéseimet, maximum ha nem akar válaszolni, azt megmondja.
- Lehetséges. Viszont nem szeretnék ott lenni, ha ez bekövetkezik. Tényleg nem kell mindenről tudnom, de az igazat megvallva... - sóhajtok elgondolkodva. - Még nem történt olyasmi, hogy valaki veszélyeztette volna a családom életét. Semmilyen módon. Viszont ha ez megtörténne... - hirtelen jött hallgatásom utalhat arra, hogy talán életemben először elgondolkozok ezen őszintén, főleg hogy ilyen közel kerültem a szakadék széléhez. - Talán én sem hagynám annyiban. Sőt... - inkább nem folytatom. Nem akarok erre gondolni, hiába is növekednek egyre inkább bennem ezek a sötétebb gondolatok.  
- Semmiképp sem. - felelem határozottan. - Egy világméretű cég igazgatója vagyok, és ez bizony nem olyan meló, amit elegendő egyetlen székből csinálni. Illetve, lehetne éppenséggel... De akkor meg kellene osztanom a hatalmat másokkal. Márpedig a cég az enyém. És ez felelősséggel és munkával jár. Egyelőre amíg helyre nem jövök rendesen, addig nem utazgatok túlságosan sokat. - fejtem ki bővebben a gondolataimat. Tudja csak meg, hogy nem egy félénk senkiházival van dolga, aki összeroppan a felelősség súlya alatt. Nem fog Dalila megtörni sosem. Az egyetlen ember, aki megtörhet... Az saját magam vagyok.
- Még mindig nem sikerült megszoknom, hogy az én kibaszott szívem éppen rohad valahol. - jegyzem meg keserűen, hiszen ez a ketyegő a mellkasomban még mindig idegen. Olyan, mint egy idegen alkatrész, én pedig egy robot.
- Dalila... - pillantok felé egy újabb sóhajjal. - Ott lesz valaki az előadáson, akinek látnia kell minket együtt? - másra ugyanis nem tudok gondolni, hogy miért megyünk oda. A “szerződésünknek” nem kell szólnia randizgatásról, ez csupán üzlet. Ugye?
Hamarosan már a színház egy páholyából figyeljük az előkészületeket, én pedig kissé unottan támasztom meg az állam. Túlságosan sok minden kavarodik a fejemben, így a figyelmem olykor lankad. A kosztümök ugyanakkor igazán tetszenek, remek tervezés eredménye az egész. Én mégsem igazán tudom megélni az egészet.
- Jók voltak a ruhák és a díszletek. A színészek sem voltak amatőrök. - de hogy maga a történet? Vámpírok és emberek ugrabugrálnak énekelve? Nem igazán értem az egésznek a lényegét, nekem leginkább az jött le az egészből, már ha volt valami mondanivalója, hogy a hatalmon kívül semmi és senki sem számít. Ez aztán a mondanivaló... A kislányokat biztosan magával ragadta ez a sötét és kegyetlen atmoszféra, no meg jóképű gróf, de engem nem. Egyáltalán nem nekem való az ilyesmi.
- Mehetünk? Vagy még jobban meg kell mutatnunk magunkat valakinek? - állok fel helyemről indulásra készen. Nem akarok tovább maradni ezen a nyomasztó helyen, kicsit sem esett jól ez az egész előadás, hiszen csak tudatosította bennem, hogy milyen szánalmas helyzetbe kerültem. Ez volt a célod, Dalila, hogy szarul érezzem magam? Mert akkor bizony sikerült.
- Lássuk az ékszerüzletet.

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

- Hogy a párom vagy?
Nem tehettem arról, hogy az ajkaim jobb sarka felfelé húzódott, vele együtt az azonos oldali szemöldököm is. Hallottam, hogy az ázsiai emberek, pláne a férfiak, igen zárkózottak ha az érzéseikről van szó vagy kapcsolataikról.
Furcsa lehet neki, hogy én viszont ilyen könnyeden ejtem ki ezeket a szavakat a számon. Hát Istenem, majd hozzászokik ő is a közeljövőben.
-Igen, dióhéjban ennyi. Természetesen nem érzelmekről van szó. Kellett volna neki egy feleség, akit tud mutogatni és növelheti vele a hatalmát. - Drámaian sóhajtottam a hatás kedvéért. Bár van itt még valami. - Meg persze nem mindenki viseli olyan jól mint én, ha visszautasítják.
Nyilván én sem vagyok piskóta, ha megsértik az önérzetem, de megzavarni egy családi ebédet? Ugyan, annál klasszisokkal kifinomultabb vagyok. -Meg...lehet, kicsit átvertem. De az mellékes.
Egy aukción találkoztunk, mind a ketten meg akartunk szerezni egy fesményt VanGogh-tól. Simán ki lehetett használni, hogy csak férfiból van. Félrehívtam, szobára és amíg ő ott várt, én megszereztem a festményt és már úton is voltam haza. Dehát a fene sem gondolta volna, hogy így megsértődik!
- Tristan, én sosem hagyok semmit annyiban és apám sem, de... - Végignéztem rajta, az összeszedett, elegáns öltözékén és külsején, ami inkább tükrözi az általam áhított társat, mint az aki zilált volt és épp golyót akart a saját agyába repíteni a házunk padlóján.
- Szerintem mindenkinek jobb, ha a mikort és hogyanokat nem tudod.
Sejtik, hogy megtorlás lesz és most igyekszenek elbújni, mint a csótányok a sötétben, de nekem...mindenhol van szemem. Akkor éri őket utol a bosszú, mikor a biztonság hiú ábrándjába kergetik önmagukat.
Tristan ezekről jobb, ha nem tud. A saját mentális éppsége és a tervünk sikere érdekében.
- Tervezel majd oda, végleg visszatérni...az új szíveddel?
A szuicid próbálkozások és Tristan esetében sikerek témája egy olyan ingoványos talaj, ahová általában nem merészkedek. Főleg, mikor együttérzést kéne mutatni, de nem tudok. Nem hittem, hogy Tristan a nyáladzásra vágyna tőlem. - Sokáig fájt hozzászokni az újhoz?
Fizikálisan ls mentálisan egyaránt. Még nem találkoztam olyan személlyel aki klinikai értelemben sikerrel járt az öngyilkossági kísérlettel.
- Az ékszerüzlet ott lesz az előadás után is.
Oh, már most úgy éreztem magam, mint a szüleim. Általában anyám az, aki ilyenekkel szokta apámat traktálni. Végigsimít a karján és egy kedves mosollyal ráveszi, hogy nyugodjon bele a sorsába. Ez, jelen esetben sajnos felesleges lett volna, hiszen az ázsiai belenyugodott a programba.
- Ez a beszéd Tristan!
Már túlságosan is vártam ezt az előadást, nem létezett olyan opció, hogy kihagyom. Mostmár azonban kíváncsivá tett, hogy hamis-vőlegényem a színházat nem kedveli vagy ilyen munkamániás, hogy egy másfél órára sem enged ki?
-Teljesen könnyű talán sosem lesz, amíg az ember épelméjű.
Még nekem sem fűlik hozzá mindig a fogam, ezért is döntöttem úgy, hogy Tristant nem ölöm vagy öletem meg. Ha lehet haszna is valakinek, akkor minek veszteném el? Tristan egy remek befektetés is lehet. Több szempontból is.
-Nem egy tipikus "Twilight" történet.
Azok alapján, amit olvastam róla, nagyon hasonló Tristan helyzete a főhőséhez. Karom átfontam Tristánén, elégedett, elegáns mosollyal. Szeretem, mikor ilyen gavallér a drága. Egyre inkább tetszik.
Jegyeink alapján, elkísértek minket az egyik páholyba, ami középen benyúlik a nézőtérbe, tökéletes betekintést nyerve a színpadra. A nézők nagyrésze velünk egykorú nő, illetve pár volt. Nem holmi tinilányok.
- Katierina Alexandrovna Grabovoj a főhősnő. Ő általában egyféle minőségjelzés.
Hamar elkezdödött az előadás, ahol a főszereplő Maksim megérkezik egy bálba a jegyesével, Alinával a Petrovits villába. Ott egyből összetalálkozik a tekintete Tatiana, Petrovits feleségének igéző, kék szemeivel. Szinte transzba esnek egymást megpillantva és onnantól kezdve nem érdekli más Maksimot, csak az, hogy megismerje és megszerezze magának. Alina közben ugyanúgy megismerkedik a házigazdával, Nikolai Petrovitsal. Alina szeretne menekülni a kastélyból, zavarja, kikésziti a világ, amit Nikolai mutat, s ajánl neki. Mindeközben, Maksimot annyira magával ragadja a világ, ahol nincsenek emberalkotta szabályok, nincsenek korlátok csak az egészség és hatalom mámorító érzete, hogy Tatiana ezt mind megadhatja neki. Végül Maksimnak választania kell, aki az erőt és Tatianát választja.
- Na? Mit szólsz hozzá? Maksim végül kiteljesedett és Alina is megmenekült, hála a hatalomnak, amit Maksim Tatiana által kapott.
Elvégre végül Maksim kivégezte az Alina életére törő Nikolait. Lehet, kicsit erős előadás most ez Tristannak, de azt akartam, hogy elinduljon a fejében a gondolatmenet, hogy a hatalom jó és néha igenis jót teszünk azzal, ha megszabadulunk valakitől.

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

Enyhe keserűség keletkezik a gyomromban, mikor Dalila olyan könnyedén ejti ki ajkain azt, hogy egy pár vagyunk. Még azt sem tudom, merre tartunk Janenel, de máris egy másik nő nevez a párjának... Képtelen vagyok eltüntetni magamból a bűntudatot, hiába vagyok kényszer alatt. Sokszor bevillan Jane tiszta és ártatlan arca, amitől oly messze áll a sötétség. Az, melyben Dalila él, s mely engem is megérintett, s melyet csak ő egyedül képes megérteni. Hű, Tristan, az új szíved egy átkozott szar!
- Kissé furcsán hangzik ez a te szádból. - jegyzem meg mellékesen egy igazán halovány sejtelmes mosollyal ajkaim szegletében, ahogy felé fordítom a fejem. Úgy beszélek, mintha évek óta ismerném, holott csak kétszer találkoztunk ezelőtt, mégis valahogy azok a borzalmak, amik legutóbb történtek, valahogy... Közelebb hozták. Valami őrült beteg módon persze.
- Tehát rád hajtott valaki, aki kosarat kapott, ezért ki akarta nyírni az egész családodat? - vonom fel szemöldököm. - Ez eléggé szarul hangzik. Mint egy kibaszott diliház... - morgom magam elé, hiszen az a tag, aki a bandát küldte a tengerparti villához, teljesen biztosan nem lehet százas. Ha minden nőt megöl azért, mert kikosarazták... Biztosan kis érzékeny lehet a lelke annak a bunkónak, ha ennyire nem viseli jól a kudarcot. Egy gyenge szar.
- És annyiban hagyod az egészet? Mármint... Baszki... Nem kellett sok, hogy kiirtsa a családodat! - jegyzem meg enyhén hisztérikusan. Ettől függetlenül meglehet, hogy a revans oda-vissza játszik, és Dalila már tervezgeti a bosszúhadjáratot. Nagyon helyes! Ugorjanak csak egymásnak az alvilág söpredékei, aztán gyújtsák fel egymást a picsába!  
- A biztos helyem, az otthonom Szingapúrban van most is. De hát a munkám nem teszi lehetővé azt, hogy egyhelyben maradjak. Nem szeretem másra hagyni a piszkos munkát, az a biztos, ha én végzem el. Illetve... Eddig így volt. - rosszallóan pillantok ki az autó ablakán, hiszen tudom jól, hogy ezt mind csak magamnak köszönhetem. Későn vettem észre, hogy elkezdtem lefelé csúszni a lejtőn, ahonnan már nem volt visszaút.  
- Átszakítottam a szalagkorlátot a kocsimmal és a folyóba hajtottam. Csak a szívátültetés mentett meg. - néha úgy tekintek vissza erre az egészre, mintha nem is velem történt volna meg, hanem egy másik Tristan Sheon Park nevezetű emberrel. Mégis ha jobban belemerülök az emlékekbe, mindig fel tudom eleveníteni pontosan azt az érzést, amit az utolsó percekben éreztem. Épp úgy, ahogy pár napja a pisztollyal a kezemben.
- Nem azt beszéltük, hogy az új ékszerüzletet mutatod meg? - sandítok felé kérdően. - Színházról nem volt szó... - ezt már egy keserves sóhajjal közlöm, mikor újra csak kifelé kezdek bámulni. Miért kell ez az egész? Miért kell így bájolognunk és együtt töltenünk az időt? Azért, hogy lássa a nagyvilág?
- Legyen... Hátha gyűjtök egy kis ihletet egy új kollekcióhoz. - jegyzem meg unottan, bár semmi kedvem az egészhez, de végül azért megyek bele, mert azt még inkább nem akarom, hogy újra elöntse az agyam a vörös köd. Az utóbbi hetek eseményeit nézve jobb, ha nem hajtom túl a szívem, mielőtt még az én akaratomon kívül fog az megállni.
- Attól még kicsit sem könnyű. Én nem vagyok ilyen. - vallom be őszintén, ezen nincs mit tagadni. Én nem fogok hirtelen átfordulni, mint a filmekben, nem leszek egy lelketlen gyilkológép, aki mélyen belesüllyed az alvilág bugyraiba. Amit tettem... Azt már nem lehet visszacsinálni, sem pedig megjavítani. Talán majd az idő begyógyít mindent, és sikerül elterelnem a figyelmem. Lehetőleg Jane társaságában.
- Nem igazán vagyok színházba járós típus. Attól még nem lehet rossz. - vonom meg a vállam, mikor kiszállunk az autóból. Egy olyan kaliberű férfihez, mint én vagyok, inkább gyerekes egy vámpíros bohóckodás, amit minden bizonnyal inkább kislányok fognak nézni... De mit lehet tenni, csak essünk túl rajta.
- Gondolom erre szükség lesz a formaság kedvéért. - lengetem meg a karom a levegőben, mert valahogy nem tudom elképzelni úgy Dalilát, hogy meglenne enélkül a hatalmas nagy formaság nélkül. Úgyhogy bárhogy legyen, részemről indulhatunk és elfoglalhatjuk a helyünket. Merem remélni, hogy nem a sok ostoba gót kislány körül foglalt helyet, akikre kicsit sem vagyok kíváncsi.

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

Ugyan szószerint nem mondta ki, hogy szerinte is remekül festünk egymás mellett, de igazából nem is kellett a visszajelzés, a hallgatása pont elég beleegyezés, ahogy mondani szokás. Az viszont egy kicsit meglepő volt, hogy fegyvert igényelne és be is ismeri, hogy nem ért hozzájuk. Pedig igazán jól lőtt, mikor anyámat védte. Lehet, a kezdők szerencséje de nem akartam felhozni ezt az emléket, nehogy megint rosszabb kedve legyen. Elég volt az arcán már az kis bűntudat is, mikor pedzegettem, hogy remekül nézünk ki együtt.
- Hmmm, lehet, hogy lesz egy-két olyan a raktáron, ne aggódj. Ha nincs akkor kerítünk egyet, Elvégre az én párom nem mozoghat védelem nélkül.
Habár mosolyogtam, mint mindig, mintha a világon semmi baj nem lenne a kkörnyezetemben, azért egy kicsit mardosta a számat belülről az, hogy a páromnak neveztem. Nem az ő hibája és nem azért mert nem tetszene a dolgo, hanem igazán még senkit sem nevezhettem a páromnak. Ott volt Salazar, ővele tartott a legtovább a kapcsolatom, de mégis el kellett válljunk, mivel ő nem akart engem felvállalni. Mindig bújkálnunk kellett, ami egyre jobban elkezdte a szívemet is bezárni felé. Na de most Tristan van itt és most ő az, akivel foglalkoznom kell.
- Hát a szétszedését és tisztítását én sem tudom átadni neked.- Mivel ezeket nem én csinálom. - De a többiben állok nagyságod szolgálatára.
Elvágre mindenki látott már mozifilmekben ilyen jelenetet. A főhőst valaki megtanítja lőni, de közben igen közelkerülnek egymáshoz és ez tökéletes alkalom lesz nekem. Finoman megérinteni és a fülébe suttogni, annak senki sem tud igazán ellenálni. Szóval, már alig vártam, hogy ezt Tristanon is be lehessen vetni.
- Persze Gonzalo Kaserez az egyik vetélytársunk megsértődött, hogy kikosaraztam és jött revansot venni. Ilyen kapós a te kis kedvenc szerelmed.
Ajkaim görbülete pimasszá vált. Tudom, hogy ez számára mág mindig nem egy álomhelyzet, de nem hagyhattam ki. Trsitan egy olyan férfi, akit igazán jó lenne meg is tartani és úgy is lesz. Igaz, azt igértem neki, hogy mehet nőzhet világba, ameddig azt titkosan teszi, de kezdem egy egészen kicsit meggondolni magam. Majd szép lassan belémszeret és akkor nem kell majd kényszerítenem sem. Az már más kérdés, hogy igazából mindegy, milyen eseményre hívjuk meg, az semmin sem változtatna. Egy útmenti csehóban ugyanúgy megtámadnának ha akarnának.
- Hotelekben élni jobban szerettél, mint egy biztos helyen? Milyen baleseted volt egyébként?
Természetesen már utánanéztem Mr Tristan Sheon Parknak. Meg is illetődtem, hogy ott volt a kórház kardiológiáján és még nem vettem észre. De a baleseteinek a körülménye nem volt teljesen kitöltve, ami hagyott némi keserű ízt a számban.
Azt észrevettem, hogy van némi öngyilkos hajlama, de köze lehetett az autóbalesetnek: Nem olyan embernek tűnik aki hosszasan tervezné ezt, inkább amolyan, ha már ez a lehetőség került a kezeim közé, akkor így lesz- típusnak tartom. Igaz, Jariusról nem árult el semmit, de ezúttal ezt hagytam elszállni.
- Képzeld, színházba viszlek. A vámpírok bállja lesz ma, elsőként Sydneyben és mi a lehető legjobb helyről fogjuk látni. Egy férfi lesz benne a főszereplő, akit meghív a jegyese egy bálba és ott igazán...izgalmas dolgok fognak történni.
Gondtalanul vezettem át az utcákon, élvezve a kellemes illatot, amit az illatosító szolgált és a légkondi kellemes fuvallatát.
- Hogyne lehetne megszokni. Mindenkinél máskor jön el az a pont, mikor rájön, hogy végezni egy másik személlyel, a lehető legjobb választás volt. Tristan.. - Komolyan néztem rá, ügyelve, hogy az utat is tudjam valamennyire figyelni.- Te végeztél egy olyan emberrel, aki végzett volna rengeteg ártatlannal, még az élete során, mint Kaserez egyik gyilkos vadkutyája. Hidd el, senkinek sem fog hiányozni. Te viszont életet mentettél. A sajátodét és az anyámét, aki egyébként egy igazi angyal.
Őszinte szavak Dalila Ranieritől. Én magam is mindig ezzel nyugtattam magam, amíg végül nem lettem teljesen immunis. Mikor sikerül levetkőznie a korlátait, amit az emberek által felállított morál állít elé, akkor igazán hatalmas tettekre lehet még képes és én ott leszek, hogy a jó mederbe tereljem. Kár lenne veszni hagyni ezt a potenciált. Hamarosan a színház parkolóhába gurultam, megállítottam a kocsit és cinkosan mosolyogtam felé.
- Van egy olyan érzésem, hogy ez az előadás igazán tetszeni fog neked.
Elvégre pont azt vetkőzi le benne a férfi, mikor elghagyja az emberi mivoltát, ami összenyomorította egyszerű, halandóvá.

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

Nemrég még Janenel passzoltunk össze remekül, mikor egymás mellett voltunk, most pedig Dalilával. Soha egy nő miatt sem éreztem bűntudatot, de azt hiszem, hogy most különös módon kezdi el marni a lelkem, amikor Dalila mellett indulok meg az autója felé, melynek visszatükröződéséből még a vak is látja, hogy mennyire összepasszolunk. Jane egy tünemény, egy olyan különleges lány, akihez foghatóval még soha életemben nem találkoztam. Dalila viszont... Talán ő az egyetlen a világon, aki látja, hogy milyen vagyok legbelül, s aki tudja a legsötétebb titkaimat. Gyomorforgató ez a kettős érzés. Olyannyira, hogy egészen üresnek érzem magam tőle.
- Nem értek a fegyverekhez, úgyhogy inkább mondd meg te. Egy kisebb méret kellene, amit gyorsan előrántok, és akár magamnál is tarthatom feltűnésmentesen. - a hangom most nem csuklik el, nem törik meg. Érezhetően az utóbbi napok eseményei valahova mélyre süllyedtek bennem, s igyekszek minél több földet pakolni rá, hogy ott is maradjanak. Ám mint tudjuk, mérgezett földnek mérgezett a gyümölcse...
- Valami lecke sem ártana. Hogy kell kezelni, tisztítani, célozni vele és hasonlók. - nem feltétlenül tőle, de ha ő is át tudja nekem adni ezeket a tudásokat, akkor inkább ő tegye, mint valami másik alvilági alak. Senkire sem vagyok kíváncsi rajta kívül, s jobb is, ha messze elkerülnek.  
- Akkor a következő találkozó ne legyen túlságosan hivatalos, és ne kerítsünk neki túl nagy feneket. Nem szeretném, ha a történelem megismételné önmagát... - célzó pillantást vetek felé, melyben enyhén felbukkan az a temérdek gyötrelem, ami nem olyan rég ért. - Legalább kiderült, hogy mi volt ez az egész? Hogy mit akartak pontosan? - mindent félretéve azt se felejtsük el, hogy az én életemre is rátörtek. Márpedig Tristan Sheon Park nem hajlandó az ilyesmit szó nélkül eltűrni. E gondolatra csak egy fájó sóhaj szakad fel belőlem, miközben leveszem a tekintetem Daliláról, s kifüggesztem az ablakon túlra. Mikor váltam ilyenné? Hiányzik a “baleset” előtti életem. Hiányzik a régi szívem, amit mára biztosan szétrágtak a férgek. Borzalmas belegondolni, hogy más ketyegője zörög a mellkasomban, s azóta mintha mágnesként vonzaná a bajt.
- Fél éve vettük talán azt a házat. Volt egy kis balesetem, és rászorultunk, hogy egy helyben maradjunk, márpedig itt. Amúgy folyamatosan úton voltunk eddig, leginkább hotelekben éltünk az utóbbi években. Ami mondjuk egyáltalán nem volt rossz. - sőt, hiányzik is a folyamatos utazás, a munka mókuskereke, a hajtás és a pörgés. Nem egyszerű elhagyni egy olyan életet, amibe ennyire mélyen benne voltam, s most azt sem tudom, mikor térhetek vissza teljesen. A felépülésem talán nem halad a legjobban, főleg ha még a lelkem is szét van tépázva közben két oldalról. Egyik részét húzza Jane, másikat Dalila, amíg egyszer csak szét nem szakad örökre.
- Hova is megyünk pontosan? - kérdem tőle az egyik kanyar után. Nem tudom, hogy pontosan mit tervez mára, de azért van bennem egy enyhe... Rettegés. Nem akarom, hogy megismétlődjenek azok az események, amik a családjával való ebédet rombolták szét. Még a hangomon is lehet érezni, hogy kissé tartok az egésztől.
- Meg lehet szokni ezt az érzést valaha? - tekintetem valahova a távolba réved, s elgondolkozva kérdezem őt. Ki mást tudnék megkérdezni erről, mint őt, aki ölt már életében? Hiába ástam el magamban az eseményeket, ennyi nem lesz elég. Még az orvosaimmal sem oszthatom meg azt a titkot, mert azzal a saját és a cégem jövőjét kockáztatom. Jane pedig... Ő túlságosan jó hozzám képest. Hogy mondhatnám el neki, hogy az a Tristan, akit megismert, az csak a fényesebbik oldalam?  

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

Bevallom, még engem is meg tudnak lepni az emberek, az ázsiai férfi aki ajtót nyitott nekem pedig olyan kis tünemény volt, mint egy lakály. Nem hittem volna, hogy ez Tristan stílusa, de pozitív csalódást keltett bennem. Már csak azt nem értettem, hogy miért nincs uniformisban. Áh, hogy a bátyja...na ez így mindjárt más..és még szerencse, hogy nem kezdtem el neki magázódva utasításokat adni.
- Egy pohár víz töketes lesz, köszönöm Mr Park.
Hm, tehát ő az idősebbik férfi a családban, mégis Tristan viszi az ügynökséget. Kíváncsi lennék rá, hogy mégis mi okból engedte át a stafétát a fiatalabbik részére.
Egy pohár bor vagy pezsgő jobban esne, dehát vezetek így maradok a víznél.
Szerencsére nem állt fenn az a helyzet, higy az átlátszó folyadekban valami vizkő darabkát leljek vagy maszatot az üvegpohár felszínén. Így nyilván nem volt semmi akadálya, hogy belekortoyljak és elegánsan bólintsak Jariusnak, mikor lelépett, hogy helyébe lépjen a célpont. Tristan Sheon Park, elegáns, mégis egészen modern ötlönyével. Ez igen. Reméltem, ez most jobban fog alakulni mint legutóbbi találkozónk, ahol bármivel próbálkoztam, akkor is végig szidott mint a bokrot, engedve, hogy kicsit én is felengedjem a szűrőt és visszaadogassam neki. Ez viszont recept a katasztrófához.
- Épp nekem is az tűnt fel, hogy milyen jól fogunk egymás mellett festeni. Igazán elegáns vagy Tris.
Egy kellemes és szeles vigyor volt az arcom dísze, mikor ezt mind elmondtam neki. Előtte persze végigfutattam a tekintetem a hosszú, fekete ruhámon mi eléggé konzervatív lenne, ha nem lenne két oldalamnál az a szabályoz kivágás és nem a bal combom felső szakaszáig lenne felvágva. Ezért szeretem Adriana Doe ruháit, elegáns mégs szexi ami pont én vagyok. Minden darab kiáltja magáról, hogy "Dalila csak a tiéd vagyok."
- Milyen kellemes meglepetés vagy ma Tristan. Ügyes.
Nem felejtem el persze megdicsérni, kellenek a pozitív visszajelzések egy kapcsolatban, amiben oly rég volt már részem, hogy szinte el is felejtettem, hogy kell.
A kocsi halk, tompa moraja elégedettseggel tölt el mindig. Biztosra jelzi, hogy minden rendben van ezzel a műszaki csodával.
- Egy fegyver? Hm, érthető. Milyet szeretnél?
Én is jobban örülnek, ha lenne nála valami eszköz, am8vel megvédi magát. Nem mintha sokan mernének vele kezdeni, miután mindenki tudni fogja, hogy Tristan Sheon Park nem kissebb személyé, mint Dalila Alice Ranieri.
- Már sokkal jobban van. Kérdezte is, hogy mikor láthat legközelebb, mert szeretné rendesen megköszönni, hogy megvédted.
A gondolatra, őszinte lágy mosollyal az arcomon néztem az utat, de egy pillanatra felé is tekintettem. Tényleg hálás voltam, hogy Tristan ezt képes volt meglépni érte. Ki tudja, milyen örvénybe taszítana apámat és engem, ha Chiara Ranieri elhunyna és többé nem lenne köztünk. Van valami néma megegyezés apám és köztem, hogy anyát mindenképpen meg fogjuk védeni. 
- Na és mi a helyzet Jariussal? Együtt laktok?
Már közel volt a színház, szóval még az előadás előtt meg akartam tudni mindent róla is, amit lehet. Nem szeretem, ha hirtelen belerondítanak egy tervembe és például eldönti, hogy ki akarja az öccsét valahogy túrni az üzletből.

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

A fejem erőtlenül rázom meg az ajánlatra, hiszen most nem tudnék egyetlen kortyot vagy falatot sem leejteni a torkomon. Nem érzem, hogy szükségem lenne a testemnek arra, hogy tápláljam, sokkal jobban tetszik a gondolat, hogy hagyom, hogy az enyészeté legyen szép lassan, még akkor is, ha az a nagyon fontos pillanat már elmúlt, amikor kész voltam kiloccsantani az agytekervényeim. Ott, abban a pillanatban elengedtem magamból valamit, s hiába lépett közbe Dalila, attól még az a valami egyáltalán nem tért vissza belém, s van egy olyan érzésem, hogy már nem is fog. Minél idősebb leszek, annál inkább szakadnak le a lelkem részei szép lassan, míg egyszer már tényleg nem marad semmi.
Hagyom hát, hogy Dalila személyesen vigyen haza a házamig őrök és figyelők nélkül. Pedig számítottam rá, hogy valakit itt hagy mellettem a biztonság kedvéért, hátha az utam innen a rendőrségre vezetne, ez azonban halovány meglepettségemre elmarad. Kettesben érkezünk a házamhoz. Mielőtt még kiszállnék az autóból, egy hosszabb pillantást vetek rá, majd elfordítom a fejem, s némán elhagyom az autóját. Aztán már nem nézek vissza rá, elveszek a házam mélyén, talán örökre.
Az elkövetkezendő pár napom nem szólt másról, csak az agyalásról. Éjjeleket forgolódtam át, nappalokat gyötörtem magam, míg egyszer csak elkezdtem érezni, hogy a dolgok nagyon lassan ugyan, de kezdenek bennem a helyükre kerülni. Mindig is híres voltam arról, hogy mennyire higgadtan kezeltem a borzalmas helyzeteket, s hogy milyen hamar találtam meg az adott probléma legjobb megoldását. Ezek elengedhetetlen tulajdonságok egy világméretű cég igazgatójának, amiben sikeres is vagyok, mégis a magánéletem romokban. Ott nem olyan egyszerű kamatoztatni a tudásomat, de a lelkem nagyon igyekszik megmaradni ebben az érzelmi káoszban, amit Jane és Dalila együttese okoz. Napról napra tehát visszanyerem az erőm, mely egy kissé átformálódik bennem, új szakaszok nyílnak meg elmémben, új érzések kerítenek a hatalmukba. Van még bőven mit fejlődnöm, agyalnom, hiszen fél lábbal még benne vagyok a gödörben, de azt hiszem, hogy az a bizonyos lepel, mely ott Dalilánál lehullott rólam, mikor megöltem azt az embert, most újra visszakerült rám. Ezért is fogadtam el az ajánlatát, mikor az egyik nap megkeresett azzal, hogy elkezdhetnénk lassan nyélbe ütni az ékszer bizniszt. Tudom jól, hogy ebből csak akkor fogok kikeveredni, ha végigcsinálom és nem hátrálok meg, hiszen ez az opció lényegében egyenlő lenne a halállal, aminek a gondolata ugyan még mindig csábító, de egyelőre messze kerültem attól a különleges pillanattól, mely eddig kétszer sodort a szakadék szélére.
Az a bizonyos pénteki nap hamar elérkezik. Természetesen megadom a módját a találkozónak, ezért is frissítek a külsőmön egy profi kozmetikusnál, aki két óra kezelés után teljesen eltünteti az arcomról az elmúlt napok jeleit, s ezért megyek el egy szintén profi és híres fodrászhoz, aki az időközben megnőtt hajam visszavágja két oldalt, s tökéletes fazonra igazítja a fejem tetején maradt fekete tincseket. Beruházok egy új szerelésre, ami egy divatos fekete mellényből, egy csíkos nyakkendőből, egy fekete nadrágból, és egy kígyóbőr cipőből áll. Ezek együttesével pedig biztosan állíthatom, hogy egy igazán friss és új Tristan áll a tükör előtt és néz magával szembe, mikor halk kopogás szűrődik az ajtó felől. Azonban nem én jelenek meg ott, mikor amaz kinyílik.
- Á, Ms. Ranieri! A nevem Jarius Park, Tristan bátyja vagyok. Igazán örvendek. - JarJar a stílusa ellenére nagyon is oda tudja tenni magát, ha akarja. Márpedig beavattam őt a részletekbe - a gyilkosságot leszámítva -, így tisztában van vele, hogy kivel is áll most szemben.
- Fáradj beljebb, az öcsém mindjárt megérkezik. Tölthetek esetleg egy pohár frissítőt addig is? - néha én is meglepődöm rajta, mennyire máshogy tud viselkedni, s ezt az illedelmes, igazán szimpatikus énjét egyetlen pillanat alatt ki tudja rázni az ujjából. Mint a profik. Nem kérdezősködik semmit Dalilától, egyszerűen csak fogadja, amíg meg nem érkezem. Ez az idő sem több két percnél, s már lépkedek is le a lépcsőn. Mikor JarJar meglát, szinte helyet cserélünk, ő illedelmesen elköszön Dalilától, majd eltűnik a lépcsőn, én pedig épp akkor felbukkanok.
- Te aztán megadod a módját egy üzleti megbeszélésnek. - tekintetem végigszökik rajta egyetlen szempillantás alatt. Nem mintha én nem adnám meg a módját... Kedvelem az eleganciát. Magamon, s másokon is. Hamar keresem vele a szemkontaktust, s határozottan zúdítom rá sötét íriszeimet. Érezhetően valami tényleg megváltozott bennem. Ha eltekintünk attól, hogy az utolsó találkozásunkkor olyan voltam, mint élettelen porhüvely, akkor ez a különös határozottság most még keményebbnek és megtörhetetlenebbnek tűnhet, mint amikor elindultunk a szülei háza felé. Nem érződik rajtam most az, hogy bármelyik percben robbanhatok, s megint ócsárolni kezdem őt a puszta létezéséért. Meglehet, hogy ezt nem fogjuk elkerülni ugyan, de azt hiszem, ideje elegánsabban kifejezni magam.  
- Indulhatunk. - tárom ki előtte az ajtót, s hamarosan már a kocsijában ücsörgünk mindketten, hacsak nem talál ki valamit előtte. - Szükségem van egy pisztolyra. - ezt pedig olyan váratlanul mondom, mintha nem is az én számat hagyták volna el ezek a szavak. Azonban nem viccelek. Most, hogy benne vagyok ennek az egésznek a sűrűjében, szükségem van egy önvédelmi eszközre, hogy elkerüljem a jövőben az ilyen “félreértéseket”, amik miatt belekeveredtem Dalila Ranieri életébe.  
- Chiara rendben van? Kiheverte a múlt hetet már? - ismét váratlan szavak hagyják el a szám. Dalila anyja teljesen más, mint ő. Mikor elvezettem a menedékre, egy megtört, finom, félénk nőnek tűnt, kicsit sem olyannak, mint a lánya. Egyetlen kérdést megér a hogyléte, ha már lényegében “hivatalosan” mégis csak ő az anyósom.

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

Az emberi test szinte olyan mint egy gépezet, amiben egyetlen elem elhasználódása kiváltja a többi romlását is. Ha valakinek elkopik a térdízülete, akkor várhatja a bokája, a csípője majd egy idő után a gerince érintettségét is. Nálam, még olaszországban az elmémmel kezdődött, mikor megöltem azt a két embert...vagy talán még hamarabb, a húgom halálával. 
"Alice, Alice, Ailce"...anyám hangja zúg a fejemben. 
Rámnéz de nem engem lát, hanem valaki mást. Mégis szeretem. Ha mást is dédeogetett éppen, mikor engem simogatott és becézgetett, akkor is szerettem s egy idő után kialakult bennem ez a másik gyermek Alice, aki várta, hogy Chiara Ranieri mikor fogja a nevén szólítani és magához ölelni. Dalila azonban ezt nem bánta. Így duplán kapott az anyjától szeretet és valamilyen szinten még örült is, hogy azt is ő kapja meg ezzel, ami Alicenek járt volna.
- Minden valóságos Tristan, csak akarnod kell.
Míg felegyenesedtem, még ügyeltem is arra, hogy az arcom kedvességet és magabiztosságot sugározzon. Végtére is maximálisan elhiszem én is azt, amit mondtam neki. Előbb vagy utóbb az olyan emberek, mint ő vagy én, mindent el tudunk érni. Mint egy akkora ügynökség tulaja, mint Tristané, ezt neki is tudnia kéne. Valahogy vissza kell őt építenem, de közben úgy, hogy ne akarjon bemártani. 
- Akkor...Akkor haza viszlek, de nem szeretnél valamot enni előtte, vagy inni? 
Az agynak kell a tápanyag és az energia, ha pedig elájul, akkor biztosan nem fog eljutni hazáig, pláne ha a kocsimban ájul el. Azt se tudom, hol lakik úgyhogy jól lenne a kollabálást elkerülni.
Végül, ha evett valamit ha nem, elvittem haza és megvártam, amíg épen eljut a házanak falai közé. Nehigy elájuljon a verandán, hogy betörje a fejét. Habár egy eszméletvesztés nem lenne éppen rossz.
Kocsimmal elhajtottam az utcából, de még nem mentem haza, volt kég dolgom a városban. Utána kellett járnom, hogy valaki megszökött-e és eljutott-e valamelyik kórházba.

Legközelebb csak pár nap múlva láttam Tristant, egy pénteki napon. Sikerült elcsalogatnom az ürüggyel, hogy jöjjön el az ékszerüzletünkbe és nézzen szét, hogy nélbe tudjuk ütni azt az üzletet. Utána elmegyünk majd megnézni egy remek előadás a színházban. Ez lesz az én meglepetésem neki a kikapcsolódásra.
Autóm a háza elés gurult ismételten, leállítottam a motort és az ajtóhoz tipegtem, hogy a lehető legelegánsabban be tudjak hozzá kopogni. Csengőt nem szoktam nyomni, attól undorodok. 

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

Mérhetetlen sok reményt táplálok azért, hogy ez az egész egy fullasztó, lidérces álom legyen, melyből hamarosan felébredhetek végre, és hogy Dalila arca elvesszen a részletekkel együtt, mint az álmok többsége. Olyan, mintha most egy sírgödör felett lebegnék egymagam, ahova fogalmam sincs, hogy mikor fogok belehullni. Elmúlt az elengedés pillanata, ez tény, hiszen az öngyilkosság túlságosan is bonyolult képződmény ahhoz, hogy meg tudjuk fejteni. Ez nem olyan, mint az éhség, melyet muszáj csillapítanunk. Itt meg kell ragadnunk azt az egyetlen pillanatot, mikor a szellők a legjobban sodornak a szakadék szélére, ahonnan leugorhatunk. Dalila ugyan megakadályozott ebben, de most a jelenlétében egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Összemosódik minden, s érzem, hogy a lelkem gőzerővel próbálja befoltozni a rajtam keletkezett mély repedéseket, de ehhez idő kell. Ezért is érzem azt, mintha eltávolodva önmagamtól csak úgy lebegnék a semmiben, s talán ezért nincs bennem most semmi indulat vagy harag, amivel ismét Dalilát sújthatnám. Kár lenne tagadnom, hogy ezekben a percekben nincs hatással rám a jelenléte, a lágy szavai, különleges illata, mely eddig is ott volt, de képtelen voltam arra, hogy befogadjam. A gyűlölet természetesen mindent elvakított, ám amikor ennyire eltompul bennem minden, úgy látszik, hogy a külvilágot is máshogy érzékelem. Lehet, hogy ennek a nőnek a cselekedeteit is máshogy fogom fel? Lehet, hogy ez is csak annak az egész kampánynak a része, hogy megnyerjen magának és lecsitítson? Hogy ne menjek a rendőrségre, ne tegyek neki keresztbe? Lehet. Sőt. Esélyesen ez van a háttérben még akkor is, ha képtelen vagyok meglátni ezt konkrétan most a szavai és a mozdulatai mögött.  
- Ez az egész... - sötét tekintetemmel Dalila szemeit keresem, mintha csak tőle várnám a megerősítést. - Ez most valóságos? - emelem fel a tenyerem utalva a csókjára, s kifejezve a kételkedésem irányában, ami úgy tűnik, hogy ugyan csillapíthatatlan, mégis milliószor finomabb most, mint az idevezető autóúton, mikor minden második szavam valami ócsárlás volt Dalila irányában. Pedig biztosan ő sem született ilyen mocskos lélekkel, a világ formálta azzá, ami... Remek, Tristan, most kezdj el még itt hirtelen megértő lenni! Az agyam mintha most ezekben a percekben keservesen blokkolni akarná a negatív dolgokat az irányába, hogy pánikszerűen keressen valami kapaszkodót, mely kihúzhat ebből a feneketlen gödörből. Szomorú, hogy épp ebben a nőben próbálom ezt keresni akaratlanul is, de azt hiszem, hogy most képtelen vagyok ellene tenni. Ezért sem taszítom el magamtól, mikor fejét a mellkasomnak dönti. Csupán két kezem mozdul nagyon enyhén, de épp csak annyira, hogy ujjaim felső része hozzáérjen csípőjéhez egészen finoman. Egyáltalán nem simogatás ez, csak valami furcsa, akaratlan testi kontaktus a részemről, ami könnyen jelezheti, hogy valami épp nem stimmel velem.
- Szeretnék most hazamenni. Nagyon szeretnék. - szőke hajkoronájába lehelem szavaim, kérlelően, fájóan, melyben egyáltalán nem találhat semmi fenyegetést vagy utalást arra, hogy én most a rendőrségre akarnék indulni. Ilyesmi jelenleg az eszembe sem jut. Dalila még egy őrt is rakhatna akár mellém, aki felügyel ma otthon, hogy nem csinálok-e hülyeséget. Más esetben mindenemmel tiltakoznék ez ellen, most azonban még ezt is megtehetné. Én tényleg csak haza akarok menni, hogy távol legyek ettől az egésztől, és megpróbáljam túltenni magam rajta. Át kell gondolnom mindent. Aludnom kell rá. Rá kell jönnöm, hogy mégis a tudatom hogyan dolgozza fel ezt az egészet... Így ha elenged, akkor épp ugyanolyan üresen, szinte kísértetként távozok, mint akiben tényleg meghalt valami. Újra.

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

Ha van egy dolog, amit Dalila Alice Ranieri nem csinál, az a hálálkodás lesz. Hozzátenném, hogy általában nem csinálnak értem semmit, amiért hálálkodnék. Persze ingyen. Akárhogy is nézem, amit Tristan tett értem és a családomért, az önzetlen, hősies tett volt. Ennyit megérdemelt minimum, de szigorúan zárt ajtók mögött. 
Így nem is csoda, hogy kissé zokon esett, hogy nem reagált semmit az első jópár pillanatban. Komolyan, inkább pofozott volna meg... S lám hirtelen elpárolgott Alice, akinek egyébként sincs bennem helye, de most az egyszer az életben hasznát vettem.
Tristan ujjai a hajamba merülve olyan idegen érzést keltettek. Ahelyett, hogy megnyugtatott volna, mintha egy gombnyomás lenne, valami érdekes, rég nem tapasztalt érzelmet keltett a mellkasomban. Felzaklatott. 
- Nagyon jól teljesítettél, Tris.
Áhhhhh, szóval vágyik a dicséretre! Oh, a kis édes. Hát, ha ez kell neki ahhoz, hogy jófiú legyen, akkor kaphat tőlem ilyet bőven, elvégre ezeket egy számomra nagyon kedves személy, Mordus is imádja. Hátha el tudok Tristannál is érni valami hasonlót. Megkönnyítené a dolgot.
"Akkor adjuk meg neki a szükséges löketet."
Olyan elegánsan, ahogy tudtam, felálltam, szemeimmel hálát sugároztam és megcsókoltam a tenyerét, amit még mindig az arcomnál tartottam, saját kezemmel.
- Annyira hálás vagyok Tristan, a szüleimért teszek mindent, ha anyával történt volna valami... - Nem kértem az engedélyét, de remélhetőleg nem is kell. A homlokomat a mellkasához érintettem, miután a kezét elengedtem. Ha megölel, akkor nyert ügyem van nála, ehhez kétség sem fér. Engem, Dalila Ranierit nem  lehet hosszútávon visszautasítani. Előbb vagy utóbb de mindig visszatérnek hozzám. 

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

Túlságosan is könnyű az elengedés, s ha az embert egyszer megkísérti, onnantól aztán nem szabadul tőle. Mintha egy alattomos vírus lenne, ami szép csendben fertőz addig, amíg végleg el nem pusztít. Nem a testünket, hanem a lelkünket. Ezért is volt annyira felemelő érzés a pisztolyt a számba helyezni, hiszen megérintett a béke és megnyugvás szele, amiben nincs Dalila, nincs munka, nincs bűntudat, nincs elidegenedő érzés önmagam felé, nincs semmi rossz. Ezeknek pedig a kellemes illúziója teljes mértékben elfedte a pozitív dolgokat, amik itt tarthatnak a világon. Janet, a testvéremet, a munka örömét - hiszen van benne bőven az is -, a sok utazást, az ízeket, az élményeket... Ezek elfelejtődtek abban a pillanatban, hogy elhatároztam magam, de Dalila megakadályozott. Azonban ezzel az újbóli elhatározással és elengedéssel úgy érzem, hogy a lelkem egy része mégis tovaszállt, nem véletlenül kezdek el bolyongani úgy a lakásban, mint egy kísértet, keresve a kivezető utat. Talán tényleg halott vagyok már belülről. S Dalila az egyetlen ember, aki ezt őszintén meglátja bennem...
A kiút keresésem kudarcba fullad, hiszen egy nő elkezd valamerre terelni. Erőszakot nem kell alkalmaznia, hiszen most számomra minden olyan, mint a szél. Én pedig vagyok az ördögszekér, mely arra bolyong, amerre fújják. Ezért is kötök ki hamarosan egy szobában, ahol leültet a nő az ágyra, s mindenfélével próbál kínálgatni, de én csak enyhe fejrázással adom a tudtára, hogy nem kell semmi. Érdemes egyáltalán még táplálni ezt a testet? A rothadó lelkem hamarosan úgyis elrohasztja a testem is. Tekintetem innentől az ablakon túlra mered, ahova üresen és fakón bámulok ki, s hiába próbál velem kommunikálni az, aki idehozott, én nem válaszolok neki. Talán meg sem hallom. Épp olyan köd telepedik rám, mint akkor, mikor felébredtem fél éve már az új szívemmel az öngyilkossági kísérlet után.
Akkor mozdulok meg csupán, mikor meghallom Dalila hangját. Ez űz ki a félhomályból, s ennek hatására emelem felé a fejem. Az arcomon ugyan még mindig nincs semmi, úgy festek, mint egy viaszbábú, mégis most nagyon szokatlan érzések bukkannak fel a lelkem mélyén, mikor lerogy előttem, s megérzem a bőrömön a könnyeit. Természetesen egyből az jut eszembe, hogy ez egy tökéletesen komponált színjáték, mégis ez a gondolat valahogy hamar elszáll, hiszen tudja jól, hogy ilyesmivel nem hathat rám. Tudja jól, hogy a műkönnyekkel és a hálával semmit sem fog elérni. S ennek tudatában hirtelen őszintének tűnik az egész a részéről. Mintha egy másik Dalila térdelne most előttem, nem is az az őrült nőszemély, akit megismertem. Furcsa. Már csak azért is, mert hirtelen az iránta érzett gyűlöletem egy kicsiny része elhalványul akaratlanul is. Nem tudom, miért. Talán egy részem valahol nagyon mélyen még nem halt meg?  
Kezem váratlanul mozdul. Balom elhúzom arcától, s olyat teszek, amit a “másik” Dalilával sosem tettem volna. Tenyerem hajára simítom, ujjaimat finoman a tincsei közé fúrom, mintha ezzel a mozdulattal azt sugallnám felé, hogy megértem őt. Mindketten halottak vagyunk. Egy látszatra mesésnek tűnő élettel, ami valójában kicsit sem az, s a szálak ezekben a percekben mindkettőnk részéről most kicsit összeérnek. Ez egy gyengébb pillanat most. Neki és nekem is.
- Szívesen. - arcánál maradt másik kezem finoman húzom végig bőrén, hogy ezzel eltüntessem a könnyeit. Szörnyen furcsa érzések kavarognak bennem, és ez a kettősség képes lenne felemészteni. Hiszen nem érezhetek iránta egy halovány szimpátiát sem. Elrabolt, fenyegetett, kényszer alatt tart, semmibe vett... S mégis. Ez már az őrület jele lenne nálam?
- Szóval... Jól teljesítettem ma? - a hangom most sokkal halkabb és finomabb, most nincs benne parancsoló, utasító, ellenkező, kemény él. Mintha Dalila “másik” énje bekapcsolta volna az én “másik” énem. És elkezdenének kommunikálni...

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

 Tristan Sehon Park reakciója az érkezésemre és a szidásra, nem az a reakció volt mint amire számítottam. Az elengedés nem az ijedt férfira utal, aki retteg, hogy börtömbe kerülhet, miután megölt valakit. Egy nyomorult férget, de hagyjuk is...Hanem mint azé a férfié aki keserűen érvelt a kikötőben amellett, hogy inkább lőjjem le. Semmi harc, semmi erő,  semmi akarat. Egy üres, lelketlen test amit más nem is tart életben, mint saját testenek az árulása. A szívverése, a vérkeringés... 
Ő nagyon is az a halott ember volt, akinek tituláltam. Igazam lett, mégsem töltött el az elégedettség. Teljesen. 
- Örök hála.
Mondtam neki keményen és figyeltem, hogy elsétál. Nem mintha az csak úgy menne...
Megfogtam komornánk, Giocconda vállát és megkértem, hogy menjen Tristan után, vigye fel a szobámba és adjon neki vizet meg egy szeletet a megmaradt citrusos túrótortából. Valamint, hogy ne engedje ki onnan. Volt egy olyan érzésem, hogy nem kell egy egész hadsereg most, hogy megállítsa.
Azonban ideje volt, hogy megbizonyosodjak arrol, hogy anya jól van. Apa az embereinket eliranyította és bementünk anyához. Vagy tíz percet tölthettünk azzal, hogy öleltük egymást, pont mint legutóbb a Grada-tó melletti házunkban.
Anyáéknak hagyva némi privát szférát, a szobámba igyekeztem. Kinyitottam az ajtót, kiküldtem Gioccondát és ha Tristan még ott volt, bezártam kulcsra az ajtót, kilélegeztem és minden feszültseget, tartást és makacsságot elűztem a tartásomból, mint mindig mikor egyedül vagyok a szobám rejtekében.
Ezúttal nem tartottam vissza a könmyeimet, amik már rég kikívánkoztak. Ez a férfi, aki megmentette  szüleim életét, mindent megérdemelt a világon.
Odabattyogtam hozzá és lerogytam elé, kezét megfogtam, adtam rá egy gyors csókot, akár egy papnak és kezébe temettem ez arcom.
- Köszönöm Tristan.
Ezt nem engedhettem meg magamnak odalent, az emberek előtt, de örökké hálás leszek ennek az ázsiai férfinek, aki szinte ismeretlenként belecsöppenve, megmentett minket. Olyan régóta küzdök Alice ellen, hogy ha Trsitan bántani akart sem tartottam vissza attól, hogy átvegye felettem az irányítást. Ennél többet nem tudtam felajánlani, mint Dalila Alive Ranieri háláját. 

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

Talán igaza van Dalilának. Halott vagyok belülről. Az utóbbi évek leforgása alatt kihunyt bennem a láng, s észre sem vettem, hogy egy hajthatatlan gépezetté váltam, akinek már nem számítanak az érzések, nincs embersége, aki bűnrészes volt egy holttest eltüntetésében, s aki épp most vált gyilkossá. Ez nem az a Tristan, aki a baleset előtt voltam. Mintha az új szívemben lenne egy mérgező mágnes, ami hirtelen elkezdte körém vonzani a bajt. Talán még Jane édes arca is egy mesés maszk, amely mögött egy kígyó rejtőzik, mely bármelyik pillanatban harapni akar? Túlságosan kétes minden, túlságosan sötét most minden, a fegyver hűvös csöve azonban mégis tölt belém egy különös nyugalmat. Az elengedés békés érzését, hogy magam mögött hagyhatok végre mindent, a munkámat, a világot, a családomat, a gondokat, a depressziót, Dalilát, Janet... Ebben a felfokozott állapotban képes lennék elengedni mindent, mégis az rángat ki hirtelen ebből, aki miatt belecsúsztam az alvilág gusztustalan mocskába. Hiába akartam én irányítani, a kezembe venni a dolgokat... Ez egy hatalmas ostobaság volt. Tényleg azt hittem, hogy majd egy maffiavezér lányának én fogok dirigálni? Ez már akkor halott ügy volt, mikor betuszkoltak a kocsiba, s kidobtak a kikötőben. Ha egyetlen másodperccel később érkezik, akkor már az agymaradványaim, koponyám darabkái, s a vérem fogadták volna a falon. Dalila hirtelen jöttét azonban képtelen vagyok megakadályozni. Mintha annyira magamba fordulnék, hogy még a reakcióidőm is mérhetetlenül lecsökken, ezért is siklik ki a kezem közül a pisztoly, majd pattan rólam le a földre. Most tényleg nehéz kicsikarni magamból bármi érzést, ami az arcomra telepedhet. Pedig a mimika sok mindent elárul, de most csak egy közömbös, szürke arc mered valahova a távolba. Halkan még visszacsengenek Dalila szavai, mellyel egyértelműen a tudtomra adta, hogy az Ő házában, az Ő fegyverével nem végezhetem ki magam. Hát persze. Az ő háza és az ő fegyvere... Csak ez számít. Semmi más. Tristan Sheon Park csak egy elcseszett báb, aki még annak is rossz. Dalila Ranieri pedig a világ legborzasztóbb, legönzőbb nője. S ezt most bizonyította be igazán ezzel a kérdésbe ágyazott nagyon is mélyebb tartalmú szöveggel, mellyel még azt a halovány gyertyalángot is eloltotta bennem, ami minimálisan ugyan, de elkezdett már nőni az ő irányába. Hiszen ő azt látta, aki vagyok... Nem egy főnököt, nem egy jófej, ám szadista férfit, hanem azt, aki a szívem mélyén vagyok. A reakciója azonban most romba döntötte azt a gyenge lábakon álló várat, mely talán egy komplett erőddé nőhette volna ki magát. Most sikerülhetett volna neki megerősíteni, hiszen megnyílt bennem egy kapu, amit még az előnyére is fordíthatott volna... Ám ő nem élt a lehetőséggel.
Erőtlenül emelem fel végül kezem az óvóhely irányába, jelezve, hogy ott van az anyja. Az arcomon pedig még mindig semmi érzelem. Mint egy jól összerakott porcelánbaba. Feltápászkodok nyomorúságosan végül a földről, s szó nélkül megindulok valamerre kifelé. Nem akarok tovább itt lenni, nem akarok tovább színészkedni, és nem is fogok. Fogjon pisztolyt a fejemhez! Húzza meg nyugodtan! Nem érdekel. Semmi sem érdekel. Csak távol akarok lenni Dalilától, a házától, a fegyverétől... Ha pedig senki sem állít meg erővel, úgy egész egyszerűen megindulok gyalog hazafelé. Én itt mára végeztem. Talán örökre.

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

 - Nem. Egyszerűen csak megjelenek és megtörténik.
Megrántottam a vállamat, mintha nem éreztem volna azt a Grand-kanyonnyi szarkazmust a hangjában. Még őt, Tristan Sheon Parkot is lenyűgözöm nagyjából momden mondatommal, mégha nem is pozitív értelemben. Megosztó nő vagyok, de abban mindenki egyet értene szerintem, hogy engem nagyon nehéz lenne elfelejteni. Ennek pedig őszintén, nagyon örülök. Inkább utáljanak vagy féljenek tőlem, mint a közömbösség. Inkább eresszenek belém egy tárat, minthogy úgy haljak meg, hogy senki sem tudta, hogy ki voltam.
- Mmmm. Majd rájössz te magadtól is. Minek áruljak el mindent azonnal?
Már ha egyáltalán fog látni a szemeivel és nem tartja magán a "Fúj Dalila a rosszak rossza" nevezetű szemellenzőt. Sokkal több van bennem, mint amit ő látni akar. Dehát ha már ennyi kérdést tesz fel, akkor egyértelmű, hogy érdeklem. 
- Ezt komolyan kérdezed? Minden mozdulatod és keserű szavad ezt sugallja számomra.
Kétségtelen, de nem fogom az unalomig koptatott "bakker meg akartál halni, nem is olyan régen" szöveget állandóan szajkózni. 
Ezt pedig a nap folyamán ismételten csak bozonyítja nekem.  Aki nem halott belülről, miért akarná a testét is elpusztítani? 
Minden flottul megy a bemutatkozásában, a szüleimet lenyűgözi, még majdnem engem is lenyűgöz. Majdnem... Aztán ránktörnek. Csodás. Miután fegyvert adtam Tristan kezébe, apával és a hűseges embereinkkel egészen hamar megoldottuk a problémát. Szerecsére a lövések nagyrésze hangtompított fegyverekből sült el, közel sem lakik hozzánk senki, a falak magasak. Nem lesz túl vészes eltussolni az ügyet.
Visszafelé menet belebotlottunk Matteo holttestébe- az egyértelműen nem megfelelő iranyból- és egy pár, hihetetlen másodperc erejéig büszke voltam Tristanra. Talán tovább is tarthatott volna az örömöm, a mosoly az arcomon, mikor annyit láttam, hogy a földön vannak a lábai, divatos cipellőjében és előtte áll fegyverrel a kezében Kaserez. Nem tudtam akkor eldönteni, hogy lelőtte-e Tristant, de időm se volt gondolkozni rajta. Lelőttem mint valami veszett vaddisznót. Pillanatok alatt földre rogyott, leleplezve Tristant, aki talán nem is látta a takarásból, hogy le akarták lőni. Ami még fontosabb, hogy az óvóhely ajtaja előtt ült és a fegyver csöve a szájában volt. 
Olyan intenzív érzések kavarogtak bennem, mint már nagyon rég nem. Düh, hála, kiábrandulrság, megkönnyebbülés, irritáció. Mégi mit képzel?
Egy viperát megszégyenítő gyorsasággal vettem el tőle a fegyvert, kivettem a tárat és ha volt benne golyó, az a falban végezte, mert kilőttem. - Mégis mit képzelsz? A mi házunkban, a mi fegyverünkkel kivégezni magad? 
Legszívesebben megpofoztam volna, de helyette hozzádobtam a pisztolyt, mintha egy használt zsepit dobtam volna rá vissza.
- Anya hol van?
Reméltem, hogy tudja, ezt még fogja tőlem egy párszor hallani, de előtte kíváncsi voltam, hogy mit reagál. 

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

- Nem azért kelsz fel, hogy lenyűgözz másokat? - tettetett meglepődéssel görbülnek lefelé ajkaim emellett a remekül komponált gúnyos, mégis költői kérdés mellett. Eddig végig azt hajtogatta, hogy ő milyen tökéletes, meg úgy imádják, meg nála jobbat senki sem képzelhetne el... Aztán most meg ez a szöveg? Nem teljesen értem ezt az egészet, de azt hiszem, hogy nem ezek a percek lesznek azok, amikor mélyebben behatolok Dalila különös, sötét elméjébe.  
- Mint például? Milyen kombinációra is gondolsz? - hát jó, akkor menjünk mégis mélyebbre, hátha eltűnik ez az önámító lepel, és valami értelmeset is hallhatok tőle, ami enyhítheti az iránta érzett utálatomat legalább addig, amíg az útjaink el nem válnak pár hónap múlva. Szóval igen, kérem azokat a bizonyos részleteket, amiket talán nem esik majd nehezére közölni az út alatt. Az azonban már kevésbé sem tetszik, hogy ennyire képes rátapintani arra az ürüléktengerre, ami jelenleg bennem lakozik, s ami már bőven azelőtt kezdett növekedni bennem, mielőtt egyáltalán a folyóba hajtottam volna.
- Mégis miből gondolod, hogy halott lennék belülről? - mert könnyű így dobálózni ezekkel a szavakkal! Én legalább mindent kifejtettem hosszasan, mit miért gondolok róla úgy, ahogy. Szóval én is elvárom, hogy alapot adjon ennek a légből kapott kijelentésnek, amire teljesen véletlenül tökéletesen ráérzett.  
Ezeket a nagy eszmefuttatásokat azonban nem tudjuk túlságosan kibontani, hiszen hamarosan megérkezünk a szülőkhöz, amikor is én előveszem azt a jóvágású úriembert, akivel lehet büszkélkedni. Egészen jól haladnak a dolgok, Dalila is meglepő módon elviselhető, sőt, egészen jól viselkedik. Nem aláz meg, nem viselkedik velem úgy, mintha papucs lennék, nem lekezelő és nem parancsolgató. Ha ilyen lett volna az elején is, sokkal könnyebb dolgunk lett volna, és megspóroltunk volna sok kellemetlen percet. Ám az élet nem hagyja, hogy legalább ebben a nyomorúságos helyzetben ennyi apró örömöm legyen, hiszen üvöltés hangja tör be hozzánk kintről. A Ranieri család pedig azonnal cselekszik. Na, az események innentől pörögnek fel. Erős zihálás lesz úrrá rajtam, azt sem tudom, hogy hirtelen hol vagyok, s még a hideg fegyvert is kis híján kiejtem a kezemből, amikor Dalila az ujjaim közé nyomja. Csak annyira vagyok képes hirtelen, hogy rángatózva bólogassak, aztán már indulok is tovább Mrs. Ranieri és Matteo társaságában lefelé a pince felé. Illetve... Nem azt mondta Dalila nekem, hogy balra a folyosón? Akkor miért haladunk jobbra, egyenesen kifelé? Jaj, Tristan, most légy észnél! Szedd össze a kibaszott tested és lelked, és cselekedj! Egész életemben mindent előre megterveztem, mindent tökéletes precizitással végeztem, és most egyáltalán nincs idő arra, hogy gondolkodjak. Vagy megkérdezzem, hogy mi a faszért nem az óvóhely felé megyünk, ha egyszer volt az utasítás, és miért kifelé haladunk a házból, ha nem ez volt a parancs? Akkor hát... Ideje felszívnom magam.
Váratlanul ragadom meg Dalila anyjának a karját, majd megállítom őt. A fegyvert remegő kézzel emelem meg az előttünk haladó Matteo háta felé, s mivel sosem lőttem még, így csak a pillanatnyi szerencsémben bízok, s lényegében Dalila szavaiban, melyek most őrülten csengenek a fülemben. Ujjam a ravaszra mászik, s egy nagy dörrenés szakítja meg a folyosó moraját.
- A kurva éleeeet!!! - baszki, baszki, baszki! Csak a kezét sikerült meglőnöm, így pánikszerűen kezdek el hirtelen lövöldözni a nagyvilágba, mint egy idióta. Megy golyó a falba, az üvegbe, és igen, Matteoba is. Konkrétan szétlövöm az egyikkel az arcát, a másikkal pedig fogalmam sincs, hogy sikerül, de a lába köze helyett egy tátongó húscafat néz vissza rám, ahogy elterül a földön.
- Úristen, úristen, úristen!!! - csak ismételgetem ezt magam előtt hörögve, ahogy a szétrombolt testet figyelem, melyre Dalila adott utasítást. Minden az ő hibája!!! Egy kibaszott halott gyilkos vagyok és kurvára le fognak csukni!!! Csak ez jár a fejemben, mikor a nőt elkezdem magammal rángatni a másik irányba, s az útmutatása alapján elérjük az óvóhelyet. Én azonban kint maradok. Megvárom, amíg magára zárja az egészet, s mintha csak itt ért volna véget az én utolsó feladatom, amit igazából nem is lett volna kötelességem megtenni, hirtelen lerogyok a földre zokogva. Ez nekem sok. Az én elmém ezt már nem bírja el. Azt hiszem, túlcsordultam... Hova jutottam mégis? Már nem csak bűnrészes vagyok, hanem már gyilkos is. Hátam a falnak döntöm még mindig zokogva, aztán mintha egyik pillanatról a másikra fagynának meg a vonásaim, úgy tűnik el arcomról a grimasz, s felváltja az a halott közömbösség, ami hirtelen nagyon is ismerős lesz. Ahogy az a kellemes érzés is, mely átjárja most is a testem, mint régen, mikor a folyóba hajtottam. Az elengedés és megnyugvás békés érzése... Még egy golyó van a tárban. Ez az utolsó pedig az enyém lesz. Arcom véres, könnyes és mocskos, de elhúzódik még egy utolsó mozdulatra. Ajkaim elválnak egymástól, s fogaim között halkan koccan a pisztoly csöve, ahogy beljebb tolom. Ennyi volt, Tristan Sheon Park. Végeztünk. Itt az ideje, hogy végre sikerüljön az, amit anno elterveztem...

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

- És mikor érdekeljen engem, hogy valójában nem szeretetből teszik? Az eredmény ugyanaz. Amíg "tövig nyalnak", addig teszek rá, hogy azt mi okból van. Én sem azért kelek fel, hogy lenyűgözzem őket elhiheted.
Még ő maga is rájöhetne erre. Őt érdekli, hogy mit gondolnak róla a beosztottai amiíg fényesre nyalják a cipőjének a talpát és hajbókolnak előtte? Kétlem. Az már az ő saját kis álomvilága, de nem az én tisztem ebből kirángatni. Majd amikor valamelyik hátbaszúrja, akkor rájön, hogy bizony az emberek gyarlók. Engem meg utáljanak,a hogy akarnak. Nem bízok meg senkiben és így nem lep meg ha valaki ellenem fordul.
- Hm. Vannak olyanaim igen. Ha nem is egyediek a tulajdonságaim, de a kombináció... az eléggé.
Részleteznem se kell. Tristan láthatja tisztán és világosan, hogy miből is állok, s a felszínt is elkezdheti lassan kapirgálni. Igazi mélységekben sosem fog megismerni, mert nem is akar. Neki egy így kényelmes. Így tudja magával elhitetni, hogy távol kell maradnia, hogy nem érdemlem meg a figyelmét. N a de, ez is haladás, hogy ezt már kimondta.
- Egyet értesz. Nem tudtál rá ennél frappánsabbat válaszolni, mert nem vagy hazug ember és jobb nem jutott hirtelen eszedbe.
Ezt már nagyon jókedűen, hatalmas mosollyal az arcomon jelentettem ki neki. Mégis csak haladunk valamerre. Nem kell sok és a tökéletesen manikűrözött kézfejem tenyeréből fog enni és észre sem veszi majd.
Nem is csoda, ha jókedűen léptem be szüleim házába és mutattam be. Minden remekül ment, Tristan tökéletesen adta elő a szerelmes lovagot és erre mi történik? Valakinek kedve támadt ezt a csodá napot elronatni nekem.
felálltam az asztaltól, ahogy apám is. Anya azóta az eset óta szinte lefagy, ha veszélynek van kitéve.
- Matteo! Vidd anyát és Tristan biztonságos helyre, de ki-bebaszott, k*rva gyorsan.
Apa leemelt egy fegyvert a falról, a kezembe adta és én Tristanra néztem. - Ha nem balra a folyosón, le a pincéhez visz titeket, azonnal lődd le.
Ugyanis arra van a titkos kis rejtekhely, erre a célra fenntartva. Az ázsiai kezébe adtam a fegyvert. Kint fennforgás volt, de biztosan hallottam annak a nyomoronc Kasereznek a hangját. Éljenek a bosszú lovagjai.

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

Határozottan állíthatom, hogy talán soha életemben nem találkoztam még olyan emberrel, akivel ennyire heves vitáim lettek volna. Ezzel a némberrel szinte egyetlen perc sem telik el anélkül, hogy ne szólalkoznánk össze, vagy ne lenne egyikünknek valami frappáns alázása a másikra nézve. Nem véletlenül kering bennem ennyire ez a kettős érzés, hiszen egyrészt gyűlölöm azért, hogy ilyen helyzetbe hozott, másrészt pedig... Talán ekkora izgalomban még sosem volt részem, ha a “balesetemet” nem számoljuk ide, ezt a különös érzést pedig hiába próbálom, képtelen vagyok letagadni. Megeshet, hogy ez is közrejátszik abban, hogy miért nem lapulok meg csendben, mint ahogy azt egy normális ember tenné. Nos, én büszkén vállalom, hogy abnormális vagyok!
- Azért illúzió, kedves Dalila, mert azt hiszed, hogy annyian szeretnek, imádnak és csodálnak téged. Holott mindenki csak azért nyal be neked tövig, meg azért veszi elő az álmosolyát, mert fél tőled. - nincs is szükségem arra, hogy mindenkit megfigyeljek körülötte, valójában elég volt egy kis tapasztalat azzal a két ostoba patkánnyal a kikötőben, hogy biztos legyek az igazamban. Ha bárki is szereti ezt a nőt tiszta szívből, az minden bizonnyal inkább halott belülről, vagy az elmegyógyintézetbe való. Nekem meg néha tudatosítanom kellene magamban, hogy a véleményem közlése nem mindig... Hogy is fogalmazzak... Kedves. Tele vagyok jelenleg méreggel, daccal, haraggal, mely csak és kizárólag abból ered, hogy Dalila lényegében kényszer alatt tart. Hiába jöhetek ki még jól is az egészből... Ezért annyira émelyítő ez az egész, mert hiába is próbálom az ellentétét bemesélni magamnak, itt bizony ez a nő irányít mindent. Kicsit sem én. Ezért pedig egy apró porszemnek érzem magam, mely a szél hátán sodródik. Talán egy kicsit engednem kellene? Egy kicsit hagynom, hogy ő vezessen? E gondolatra tényleg felfordul a gyomrom, bár inkább azért, mert az agyam tudja nagyon jól, hogy így kellene cselekednem. Mérgesen sóhajtok hát, mint aki nagyon is tisztában van vele, hogy épp eléggé rossz úton halad.
- De talán vannak olyan tulajdonságaid, amik hiányoznak a legtöbb nőből. - ez most bók volt, vagy mi a fasz? Merem remélni, hogy ebből a dacos élből kiérzi ezt az igazán fura bókot, s megpróbál a felszín alá látni, ami nagyon nehezen akar csak előjönni belőlem. Olyan vagyok, mint egy kibaszott acélból készült hagyma, aminek majdnem lehetetlenség lehántani a rétegeit. De csak majdnem.
- Chh, ugyan... - hogy én halott belülről? Teljesen igaza van. Így megint belém fagy a szó, s nem találok semmit, amivel visszavághatnék. Ugyanis tudom jól, hogy már évek óta meghalt bennem valami, nem véletlenül akartam eldobni magamtól az életem nem is olyan rég. Ezt persze senki sem mondaná a szemembe. A legtöbben a főnököt látják bennem, a bátyám az öccsét, Jane pedig egy vicces, talán kissé szenvedélyes pasast. Senki sem látja azt, amit Dalila... S ijesztő, hogy mindennek ellenére ez szimpátiát vált ki belőlem.
A szülőkkel való találkozás eddig egész jól megy, én hozom a komoly, figyelmes úriembert, aki imádja a Ranierik lányát, készségesen kérem ki az apja véleményét, bókolok az anyjának, sőt, még egy szerelmes ábrázatot is az arcomra tudok varázsolni egy szempillantás alatt, mikor arról kell mesélnem, hogy is találkoztunk. Azonban talán két mondatig juthatok, mikor is egy pillanatra belém fagy a szó. Ugyanis kintről hirtelen üvöltözés és kiabálás hangja szűrődik be, s nem éppen olyan, ami örömteli lenne... Tekintetem egyből kérdőn Dalilára szegezem, mintha csak ki nem mondott szavakban sugallnám felé: Ez meg mi a fasz volt?!

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

Áh igen! Van, hogy a csend az sokkalta hangosabban beszél mint a kimondott szavak és jelen esetben úgy éreztem, hogy VÉGRE sikerült azon a vastag falon, amkt Tristan húzott fel ellenem, átszivárognia annak amit mondok. Egy kissebb sikerként könyveltem el. Ugyanis annyira próbál távoltartani, hogy bármivel is állnék elő, az ő agya átkonvertálná valamivé. Csak azért, hogy véletlenül se legyen esélye megkedvelnie. Tipikus védelmi mechanizmus.
-Nem is akarok neked parancsolgatni. Merem remélni, hogy igazgatóként van annyi ész a nyakadon, hogy magadtól is lásd, mi a jó.
Szinte már fejfájást ojoz, hogy folyamatosan tolja a negatívat. Az ő feje körül van a buborék és ő maga vonta ezt fel.
- Már miért lenne illúzió drága Tristan? Magyarázd már meg kérlek.
Nyilván ismét úgy itélkezik, hogy nincs belelátása a dolgokba és nem is akarja, hogy legyen. Az ilyenen nem igazán lehet segíteni. Ha ennyira görcsösen akarja hinni, hogy maga vagyok a démonban megtalálható összes rossz, akkor gondolja ezt.
- Nem érdekel. Te kérdezel, én válaszolok. Bár feleslegesen..ez egyértelmű.
Hiszen miről szól a mai nap eddig? Én próbáltam jókedvű maradni, ő folyamat csak szidalmaz, sérteget és még több dolgot akar találni amiért utalhat. Habár elég mély dolgot osztottam meg magamról, mégis a saját maga által kreált képet akarja rámerőszakolni. Ha azt mondanám, hogy éhezőknek főzök hetente ötször afrikában, abban is találna valami rosszat.
- Nos, nem így van.
Illetve, de valami nagyon hasonló. Ezt azonban nem fogom nyilván az orrára kötni, soha. Ahhoz meg kellene benne bíznom, de hiába akartam neki mesélni a mólónál is. A bizalom kis csíráját sem kialakítani. Egy pillanatra sem.
A kórházi munka meg túl fontos ahhoz, hogy ez a kínai pali lerombolja hosszú évek munkáját.
- Ezt te sem gondolod komolyan. Csupán csak tagadod, de makd egyszer rájössz, hogy belül ugyanolyan halott vagy mint én. 
Ezt mind olyan nemes egyszerűséggel énekeltem ki, mintha arról beszélnék, hogy mennyire szeretek vásárolgatni. Bizonyította már nemegyszer, hogy igazam van. Ha nem így lenne, nem akarta volna anynira, hogy inkább kinyírjam. Elvándorolt volna a rendőrségre és megpróbált volna felnyomni. Bár ott is emberek, beosztottak sora segít nekünk eltussolni ezt-azt. Még neki is nehéz dolga lenne bármit is ránk bizonyítania.
- Na és milyen bölcs döntés! 
Apa sem olyan szívesen kínálgatná itallal vagy bármivel Tristant, ha tudná, hogy milyen ember valójában. Mert nem ezvaz elegáns, jóravaló, daliás lovag, mint amilyennek mindenki gondolja. Szerintem én vagyok az egyetlen aki valójában látja, hogy milyen mélységekig képes jutni és bizony nem állok afelett, hogy ezt elő is idézzem ha kell. 
Közben anya Teistan felé fordult hatalmas mosollyan és kérlelte, hogy Ő is meselje el az oldalát a törtenetnek, hogy hogyan szeretett belém.

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

Egyáltalán nem tudok vitatkozni most Dalilával, pedig aztán keresem magamban a szavakat, hogy mivel tudnék neki visszavágni, mivel tudnék ellenkezni, de sajnos ilyen most nem érkezik. Bár én úgy tartom, hogy a szexualitásnak igen is teret kell hagyni, mert ez hozzátartozik az emberi élethez, az élvezetekhez, mégis megértettem, amit mondott. Olyan szinten én magam is uralom az ösztöneimet, hogy nem ugrok fejest egy kapcsolatba, hiszen nekem nem volt eddig arra szükségem, hogy másra is fordítsam a figyelmem, más érzéseivel kelljen törődnöm. Sem időm, sem kedvem nem volt erre, csupán olykor összefeküdtem valakivel, hogy csillapítsam magam, de ennyi volt az egész. Dalila részéről ez a felfogás azonban teljesen érthető, ezért sem szólalok már meg ebben a témában. Ellenben a következőnél annyira meg kell forgatnom a szemeimet, hogy kis híján már egy teljes kört leírnak bennem.
- Lehet, hogy sokaknak parancsolhatsz, de nekem sosem fogsz. - közlöm ridegen, mégis határozottan. Én nem fogok senkinek sem behódolni, nem fogok papuccsá válni, és nem fogok engedelmeskedni. Előbb halok meg, mint hogy egy porban kúszó féreg legyen belőlem.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy az egész életed egy illúzió? - teljes őszinteséggel kérdem, nem gúnyolódásból, hiszen újra csak azt hangoztatja, hogy ő itt maga a tökéletesség. Holott a közelében sincs.  
- Amúgy meg neked miért olyan fontos, hogy én mit gondolok? - hiszen folyamatosan a saját tökéletességét bizonyítja, próbál engem meggyőzni a saját istennői voltáról, holott egész egyszerűen magasról tennie kellene arra, hogy egy kegyetlen, alávaló, elmebeteg nőszemélynek tartom, akitől inkább távol tartanám magam.  
- Mert belőled kinéztem volna, hogy megveszed magadnak a pozíciót az álca kedvéért. - mint hogy most az én személyemben lényegében megvett magának egy párt. Illetve kényszerített. Teljesen jogosan gondolom hát, hogy az életben, amiket elért, azt egyáltalán nem tisztán tette.
- Semmi kedvem a helyedbe képzelni magam. Kicsit sem hasonlítunk egymásra. - közlöm hidegen, bár ez nem teljesen igaz. Egy egészen apró hasonlóság mégis akad azért, bár az, hogy én bűnrészes vagyok egy gyilkosságban, messze nem olyan durva, mint hogy ő maga ölt meg másokat. Jobb erre nem is gondolni inkább. Az ilyen felesleges körökbe sem értem, miért bonyolódok bele, egyszerűen csak némán kellene ülnöm az autóban, mégsem tudom befogni a szám, mint egy meghunyászkodó patkány. Olyan szinten fellélegzés ez a bemutatás, hogy hozhatom azt a bizonyos elegáns, udvarias Tristant, aki a hivatalos összejöveteleken megjelenik bennem. Bár felfordul a gyomrom ettől az egész mézesmázas helyzettől, mégis töretlen ez a nagy tisztelettudó jellem.
- Kérnék, köszönöm. - felelem Dalila apjának, mikor már mindenki elfoglalta a helyét. - A világ minden tájékán mások a szokások, és én szívesen ismerem meg mások ízlését, így, ha nem bánja, akkor Ön ízlésére bíznám a döntést. Nem vagyok válogatós, s a lánya már ódákat zengett a gyűjteményéről, így szívesen venném, ha tartana egy kis bemutatót. - bólintok határozottan, átadva az irányítást az öreg Ranierinek. Hatásos tud lenni, ha valaki a saját “remek” ízlésével kérkedhet, és hát én szívesen megadom ezt a kezdő lökést. Amúgy is leszarom, hogy mit eszek és mit iszok, csak legyen már vége ennek az egésznek.

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

- Pedig egyik sem igazából. Ha az ember uralja az ösztöneit, akkor igazán sokra képes haladni. Nekem eddig sok minden fontosabb volt, mint keresni valakit akiben megbízok annyira, hogy átadjam magam. Nem érdemel meg engem, akárki.
Még Tristant sem tartom magamhoz valónak egyáltalán, viszont elég komoly és másokhioz képest valamivel jobb referenciái vannak, hogy mellettem vonulhasson és apunak is megfeleljen. Mondjuk. Viszont úgy tűnik, hogy neki a kis kobakjában teljesen más kép jelenik meg rólam, mint kellene. Okés megfenyegettem egy üres stukkerrel de ő is ezt tette volna bárki helyében, aki hasonló topánkákban jár mint én. Kiengedtem a levegőm egy erős sóhaj formájában és megforgattam a szemeimet a monológja hallatán. Észrevettem, hogy a mutatóujjam körme is kopogni kezdett a kormányon. Hm érdekes, még nem volt ilyenre példa. Általában jobban uralom magam ennél.
- Először is...Ismételten az a csúnya "kurva" szó. Leszokhatna róla valaki, aki egy ilyen komoly cégnek a feje. Kicsit több eleganciát. Másodszor, nagyon tévedsz. Ha valaki, akkor neked hallani kellett volna a Ranieri nevet, vagy látnod bármiylen rovatban. Láttad? Nem hiszem. A mi nevünk tiszta akár a patyolat. Az enyém pedig annál inkább. Szóval hiába a litániád és akarod magadnak is bizonyítani, hogy milyen rossz lenne neked mellettem, mert nem lenne az.
Miért hiszi, hogy mindenki tud rólunk mindent? Ha így lenne, akkor már rég elsüllyedt volna a hajónk. Márpedig erősebben és gyorsabban szeli a habokat mint valaha. Olyanok vagyunk mint az olasz-ausztrál Kardashian család. Na jó, náluk azért sokkal több bennünk a tartás. Húzzuk is inkáőbb ki. De a láényeg, hogy róluk sem gondolja valamiért senki, hogy droggal bizniszelnének. Engem igenis tisztelnek valamennyire az emberek. Ha nem is az eszem, de apám munkássága miatt.
- Így van. Engem mindenki úgy tart számon, mint a St Claire újonnan végzett neurológusát. Miért ne lenne mögötte tudás? Igazából mindig teljesen kimaxoltam minden vizsgát. Mindig.
Tristannak el sem akartawm játszani, hogy egy szőke, buta liba vagyok. Mégis ezt hiszi rólam. Azt hiszem, már túl jól sikerül hozni a szerepet. Nem is baj, amíg alábecsülnek, nekem addog teljesen megfelel. Tristan viszont sosem fogja tudni, hogy a kórházban milyen szereprt játszok. Egyáltalán nem bízok meg benne, még képes lenne nekem sikamlóskodni és felhasználni ellenem.
- Belementél volna? - Lehet egy hangyányit unott volt a kérdésem. Mindig vissza kell vele térni arra az esetre a raktárba. Ő mindig csak azt fogja látni bennem, hogy megfenyegettem, azt nem, hogy bármelyik pillanatban tényleg megölhettem volna és lehet az lett volna a bölcsebb döntés, ha megöletem. Mégis hagytam élni. A hála teljes hiánya azonban sugárzik belőle és ehhez a sérelemhez kell visszatérni. Értem én, hogy védekezni próbál az ellen, hogy megkedveljen, de ez kezd gyengus lenni. - Áh, egy vérbeli irányításmániás... Eszembe sem voltál, amíg nem ugrott az ölembe a lehetőség, miért kerestelek volna fel ilyennel? Hirtelen jött ötlet volt és bevált. Abban a helyzetben, őszintén jól átgondolva, igent mondtál volna? Ha te egy ilyen zservezet egyik fő irányítója lennél és eléd kerülne valaki, aki bármikor lerombolhat mindent, a családodat is veszélybe sodorva, te nem nyirtad volna inkább ki, minthogy hagyd élni és kockáztatni? Így legalább teljesen fair voltam. Nem gondolod?
Egy hatalmas, böszme hiba volt, kíváncsi lennék, hogy mi lett volna ha ő van a helyemben. Mit tartott volna a leglogikusabb döntésnek.
Annyira nyomatja nekem, hogy Jajj inkább halt volna meg, de az első reakciója a fegyverre...mindent elárult. Akar ő élni, csak ugyanúgy szereti magát depresszióba csomagolni. Sokan nem a lehetőséget látják a gondban, csak magát a gondot. Pedig annyi lehetőség van az életben, csak a határainkat kellene elfelejteni. Nem hibáztathatom, nem megy ez mindenkinek.
- Ugyan, csak kinyitod a szád és minden megváltozik Mr Park.
Azért ennyire ne rohanjunk előre, ebben megegyezünk. Hiába vonzó a külső, ha minden második szava a káromkodás és egy kicsit sem tud tisztelni engem. Ráadásul, a határozottság teljesen más mint az irányításmánia, ami már neálam nem jönne be. NEKEM kell irányítanom. Szó sem lehet arról, hogy ő nekem bármit is megmondjon. No de az angyali mosolyt már rég felvarrtam az arcomra és az a kedves, vidám lány leszek, amilyennek anyám mindig is látni akart. Amilyennek Alicet képzeli.
S elérkezett a bemutatás ideje. Jah! Tényleg, Tristan tudja ám adni a lehengerlő úriembert, hiszen Hadessa udvarlójaként is előadta a nagycsábítót. Csak velem beszél úgy mint egy cseléddel, de itt most szépen behúzta magát a csőbe mert mostantól ez lesz az elvárás. Amihez én csak szépen mosolyogtam és adtam egy puszit a szüleimnek, amikor át lettek adva az ajándékok.
Egyből Tristanba karolva anya elvezetett minket az étkezőbe és helyet foglalt apa jobbján. Én bal oldalt, mint mindig és így kerültem Tristan jobb oldalára.
- Tristan, kér valamilyen italt?
Apa mély hangja, meg elég erősen mutatta az akcentust. Hiába minden apa mindig olaszul beszél hiozzánk és az embereihez is. Nem hajlandó addig angolul beszélni, amíg nincs rá ok. Mivel Tristannak is egyértelműen más az anyanyelve mint az angol, biztosan szimpatizál vele. - Apának nagyon jóféle italai vannak caro, mit kérsz?
Ez jelzés értékű volt. Apa büszke a gyűjteményére, ha nem fogadja el a kínált italokat, búcsút is mondhat annak, hogy Martinio Ranieri elfogadja.

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

Dalila számomra egyre furcsább, de ezt valószínűleg az okozza, hogy ahogy haladunk az idővel, úgy egyre több oldalát mutatja meg. Megeshet, hogy ez csupán mind egy színjáték része, de ha így is van, akkor meg kell hagyni, mocskosul jól csinálja. Nehéz visszafogni az érdeklődésem kicsiny pislákolását, mely akaratomon kívül kezd egyre nagyobb lángban égni.
- Szűzen meghalni? - elképedve nézek felé az anyósülésről, még hátam is kicsit jobban megdöntöm előre, hogy aztán az döbbenten csattanjon újra az ülés hátuljánál. - Hű. Ez egyben hangzott kiábrándultnak, magányosnak és ijesztőnek. - de hát ki tudja, hogy másban milyen vágyak tombolnak? Nem vagyunk egyformák, s úgy tűnik, hogy Dalila az a kategória, akinek semmit sem jelent a szexualitás. Nagy szerencsémre! Minden bizonnyal egy örök életre ott maradna bennem a bűntudat, ha kényszerítene arra valamilyen módon, hogy hozzá érjek. Janenel képtelen lennék ezt megtenni... Ám még ha ilyen is felmerülne egyáltalán benne, hála égnek nagyon jó úton haladok inkább afelé, hogy a szimpátiája helyett az ellenszenvét váltsam ki.
- Azért csorbulna a tekintélyem, mert minden bizonnyal téged kurva sokan ismernek. Ezáltal kurva sokan tudják, hogy mégis milyen ember vagy, és miket művelsz, ha épp unatkozol. - utalok a múlt heti kis kiruccanásunkra a kikötőben. - Körülöttem pedig sosem volt botrány, sosem tudtak semmivel sem leégeti, nem hoztak össze ribancokkal, egyszóval egy kibaszott minta polgár és főnök vagyok. Ha viszont veled lát a nagyközönség... - itt most én hagyok egy kis szünetet, hogy megértse, mire akarok kilyukadni. - Akkor én leszek Tristan Sheon Park, aki kicsit sem tisztességes úton bizniszel. Nem hiányzik a nyakamba sem egy rohadt ügynök, sem egy kém, sem lófasz pletykák rólam a médiában. Ezért nem akarom, hogy a nagy nyilvánosság előtt mutatkozzunk. - magyarázom logikusan, bár ez nem jelenti azt, hogy megérti Dalila. Úgy tűnik, hogy ő rettentően nárcisztikus személyiség, aki a külsejét már-már isteni magaslatokba emelte, akihez nem érhet fel senki, és akire minden férfi csorgatja a nyálát. Tény, hogy ha szakmai szemmel kellene néznem, akkor igazán vonzó, karizmatikus, titokzatos kisugárzása van, ami bizony megül a vonásain. Ha nekem dolgozna, teljesen biztosan kapkodnának érte. Nekem azonban egy külső nem jelent semmit. Hiába egy szép csomagolás, ha romlott az, amit rejt.  
- Mármint “neurológus”? - teszek macskakörmöt a levegőbe, utalva arra, hogy ez valami kamu lenne esetleg. - Vagy tényleg e téren is dolgozol úgy, hogy tudás is van mögötte? - azért ezt fejtsük ki már rendesen! Ha már arra vagyok kényszerítve, hogy az oldalán bájologjak, akkor kijár nekem annyi, hogy legalább én megtudok róla pár dolgot. Megmondom őszintén, eltekintve attól, hogy egy kegyetlen némber, első pillantásokra nem tűnt túl eszesnek, inkább egy buta szőkének. Na, de aki orvosi pályára jutott úgy, hogy nem volt mögötte csalás... Az azért már egy kicsit megváltoztatja a dolgokat. Az értelem vonzó tud lenni, nem mintha ez bármit is számítana a jelenlegi helyzetben.
- Az amúgy nem jutott eszedbe, hogy esetleg... Megkérj erre az egészre szép szóval? Nem pedig pisztollyal és fenyegetéssel? - kérdem teljesen őszintén, s várom is rá a választ. - Eltekintve attól, hogy majdnem összeszartam magam, amikor rám fogtad a kibaszott pisztolyod... Rühellem, amikor valaki engem akar irányítani. A gyomrom felfordul az ilyen rohadt tehetetlen helyzetektől. Főleg, ha az illető nő. Már bocs. - tenyerem enyhe bocsánatkéréssel emelem a magasba egy pillanatra. - A nadrágot a férfinek kell hordania, nem pedig a nőnek. Ez az élet rendje. Ezért is olyan kiakasztó ez az egész, mert nekem lényegében semmi beleszólásom nincs. És ha nem én irányítok... Akkor amint láthatod, nem éppen a legúriemberebb oldalam jön elő. Szóval... Ha esetleg megkerestél volna személyesen, és felvázoltad volna ezt az egész faszságot, meglehet, hogy az üzlet miatt átgondoltam volna. Így azonban taszítóbb az egész számomra, mint amilyen valójában lehet. - őszinteségi rohamom hirtelen gurul ki belőlem, mintha csak muszáj lenne kibeszélnem ezt magamból, mielőtt megérkezünk a szülőkhöz. A gondolataim, az érzéseim hevesen cikáznak bennem, s jelenleg azt sem tudom, hol áll a fejem. Sem pedig azt, hogy a következő pillanatban éppen milyen érzés akar a hatalmába keríteni. Ez remélhetőleg a nyugalom, higgadtság és határozottság lesz, mert bizony most el kell tüntetnem azt a marha nagy pofám a Ranierik elől.
- Akkor remélhetőleg, mire itt végzünk, már nem csak “majdnem” lesz. - aggodalmas ábrázatomnak mintha ekkor nyoma sem lenne. Mosolyom hihetően terül szét arcomon, ajkaim pedig ábrándosan simulnak Dalila kézfejére, mintha egy igazi hölgy lenne, akit a tenyeremen hordozok. Ideje lesz ezt el is hitetnem magammal. Befelé menet a járásom pár lépés után ellazul, s felveszi azt a komoly és határozott élt, ami bizony nagyon is a sajátom. A személyzet felé magam is némán biccentek, de mikor meghallok egy éles női hangot, kénytelen vagyok Dalilához hajolni egészen közel, hogy a fülébe súgjak.
- Ez fogadjunk az anyád lesz. - a megállapításom pedig tökéletes, ugyanis szembe találom magam Dalila egy idősebb verziójával. A vonásaiban azonban van valami... Valami... Szokatlanul ismerős. Mintha hasonlítana valaki rá... Ám ez a kósza gondolat hamar elillan, s egy méltó bemutatkozást ejtek meg.
- Dalila nem is mondta, hogy a nővérével fogunk találkozni. - ó, igen, egy bók a Ranieri mamának! Nem túlzó, nem erőltetett, s a lágy, nem széles mosolyommal megfűszerezve igazán remekül hangzik.  
- Nagyon örvendek mindkettejüknek! Dalila sokat áradozott Önökről, úgyhogy ideje volt már, hogy arcot is társítsak ahhoz a temérdek jóhoz, amit hallottam. - ekkor átnyújtom az ajándékokat némi fényezés keretein belül. Azonban hiába tűnök határozottnak és céltudatosnak... Sosem mutattak még be szülőknek. Talán még gimnazistaként, de annak is már vagy húsz éve... Amilyen jó főnök vagyok, s amilyen profin el tudok irányítani egy céget, hát annyira tehetetlennek érzem magam a magánéleti dolgokban. S bár szívesen átvenném most is az irányítást, hiszen az valahol megnyugtatna, de a jelenlegi körülmények között hagyom, hogy ússzak az árral. Csak bele ne fulladjak...

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

Természetesen rendelkezek azon ritka képességek egyikével, hogy képes vagyok másokat figyelmesen végighallgatni, ahogyan ezt tettem Teistan esetében is. Nyilván tudom, hogy a legalapabb emberi ösztön, ha látsz egy tetszetős egyedet, hogy koitálj vele. De ez még mindig nem magyarázza, hogy miért engednék ennek az ösztönnek. Elvégre ha valami megkülönböztet minket az állatoktól, az az, higy tudjuk uralni az ösztöneinket.
- Ez számomra még mindig nem magyarázza, hogy miért tenném szét a lábaimat de...egyezzünk meg abban, hogy nem értünk egyet és mind a ketten elégedettek lehetünk. 
Megrántottam a hozzá közelebb eső vállamat, reljesen gondtalanul, derűs hangnemmel. Vannak dolgok, amiken napestig lehetne vitázni és nem vsak, hogy nem jutnánk vele semmire, de teljes időpazarlás lenne, amit lássuk be, egyikünk sem engedhet meg magának. 
- Így van. Mivel az emberek nagyrészének zéró esélye van erre, így az is lehet, hogy szüzen halok meg. De legalább biztosan nem valami undorító nemibetegségben.
Inkább loccsantsák ki az agyam, de nem vállalom mondjuk a HIV vírust. Dalila Ranieri nem bukhat el egy szimpla megfázásban. Szó sem lehet róla. Mégis elgondolkodtatott a dolog egy pillanatra. Egyetlen egy ember áll hozzám olyan közel, hogy néha megkívánjam, de ő annyira megfoghatatlan számomra, annyira szabad...velem..mellettem csak szenvedne. Szóval sokkal nagyobb esély van a szűzies halálra mint arra, hogy valaha gyerekem születik. 
- Mi? - A tökéletesen ívalt szemöldököm megemelkedett és hagytam neki némi időt, hogy átgondolja amit éppen mond. - Egy pillanat. Már miért szenvedne csorbát a tekintélyed egy olyan nő mellett mint én?
Tehetős vagyok, egy igazi bombázó és egy neurológus. Igazából biztos, hogy nem tudja, miről beszél. Bárkit is szedjen fel, az a szuka velem nem venné fel a versenyt. De erre nyilván majd Mr Park is rá fog jönni.
- Neurológus vagyok a St Claire kórházban. Egyébként ha hiszed, ha nem..még senkinek sem loccsantottam ko az agyát és péniszbe sem lőttem még.
Nagyjából minden más testrész volt már a céltáblám, de ez most mellékes. Főleg ijesztgetni szeretek, amit Tristan is tapasztalt, meg kövesd a vezért játszani, szemeket bekötve. Azt nagyon élvezem.
- Ugyan. Ha valami lábaimnál vonagló csúszómászót akarnék, felbéreltem volna valamelyik emberünket. De igazából egésznap teljesen tüneményes vagyok veled, szóval jó, hogy zavar, hogy lépten-nyomon falba ütközök.
Nem értettem, hogy miért muszáj neki keresztbe tennie nekem, mikor ha egyszerűen elfogadná, olyan kellemes időt is tölthetnénk együtt...Biztosan szeret szenvedni.
- Si. Mostanra értük el anyával azt a szinter, hogy a "Majd randizni fogok...egyszer.." igéret már nem elég neki.
Márpedig, ha Chiara Ranieri a fejébe vesz valamkt, akkor úgy kell lennie. Ő az egyetlen akitől apával mind a ketten tartunk.
- Ejnye...Most majdnem sikerült elérned, hogy vonzónak találjalak. Majdnem.
Elégedetten karoltam bele és már irányítottam is a házunk belsejébe. Utálom a puhány férfiakat és egy pillanatra volt valami Mr Park tekintetében ami igazán megkapó. Erőt láttam benne és tüzet. Talán tényleg méltó partner tudna lenni. Talán mégsem lenne olyan rossz elérni, hogy menthetetlenül belemzúgjon. 
A nagy mahagóné ajtón belépve, azonnal balra tereltem a férfit a szobalányunk, Giselle már köszöntött is minket, amit egy bólintással viszonoztam. Már régóta nem bízok a személyzetben és talán soha nem is fogok. Már közel voltunk így hallani lehetett anya hangját, amint megtöri a csendet. "Hogy ülhetsz itt ilyen nyugodtan? Martino! A lányunk nemsokára megérkezik a kedvesével, szedd magad ráncba és tedd le azt az újságot."
Máris parancsokat osztogat. Ha Tristan azt hitte, hogy velem járna pórul akkor még nem találkozott senkivel, aki olyan lenne mint anyám. Anyám aki pont észrevett minket és tárt karokkal közelített felenk, hatalmas mosollyan a vérvörösre mázolt ajkain.
- Áh, Lila kicsim, hát itt vagytok? Nahát milyen daliás fiatal ember. Légy üdvözölve!
Ha nem lett volna nálunk az ajándék, már rég az ölelő karjaiba zárt volna. 
- Anya, apa engedjétek meg, hogy bemutassam Tristan Sheon Parkot. 

Dalila & Tristan

"I ain't no superstar,
I'm just like you were,
There's no spotlights shining on me."

Nem feltétlenül szerencsés, ha valaki arra ösztönöz, hogy fejtsek ki egy bizonyos dolgot, hiszen ekkor képes vagyok hosszasan jártatni a szám. Dalila szavaira is kapok egy szikrát, s még tüdőm is megemelkedik, ahogy készülök egy levegővel ledarálni a véleményem.
- Az emberben kamaszként megindulnak a hormonok, és már akkor vágysz arra, hogy valaki egészen bensőségesen törődjön veled. Akkor még azért nehezen gondolunk arra, hogy a Nagy Ő-nek tartogassuk magunkat, mert a testünk virágzik, és ezzel feléled bennünk a szexualitás. Feltöltődünk ilyesfajta vágyakkal, amiket muszáj csillapítanunk. Legalábbis ez lenne a normális. Az már teljesen más kérdés, ha valakivel fiatal korában történt egy olyan esemény, ami teljesen megváltoztatta nem csak az életét, de a személyiségének a fejlődésére is rányomta a bélyegét. Amúgy meg... - vállam eléggé lazán rándítom meg, s tekintetem valahova a messzi tengerre réved. - Egy életünk van, és a szex szerintem olyan dolog, amire normális keretek között nem baj, ha igent mondasz. Szóval a kérdésedre a válaszom, ha meghív egy jóképű fiatalember ebédelni, akit mondjuk értelmesnek tartasz, nem pedig egy nyomoronc féregnek, akit egyből el akarnál taposni... Akkor igen, szerintem szét kellene tenni a lábaidat. - persze, nem úgy értem, hogy ezt minden másnap így kellene csinálnia idegenekkel, de szerintem egyáltalán nem baj, ha enged néha a kísértésnek. Én is pontosan azt az elvet követem, amiről beszélek, hiszen egy kapcsolat nem igazán fér bele az életvitelembe, olykor azonban muszáj összefeküdni valakivel, hogy csillapodjon az a bizonyos éhség. Dalila közben ad némi értelmet az egész gondolkodásának, ezzel lényegében semmissé téve az előbbieket.
- Az valami olyasmi, hogy nem igazán érzel szexuális vonzódást egy átlagos ember iránt, csak akkor, hogyha... Hogyha... - na, erre aztán nem könnyű szavakat találni! - Ha közel kerül hozzád érzelmileg? - mintha kezdenék megvilágosodni. Dalila egy borzalmasan nehéz és kegyetlen nőszemély, s lényegében ki az őrült, aki minden erejével őt akarná? Ki az a bolond, akit nem tántorítana el az egész lénye? Így pedig valóban nem lehet egyszerű megteremteni a vonzalom alapjait. Micsoda felfedezések!
- Én sem vagyok ostoba, hogy mindenféle nőcskével összehozatom magam. Eddig töretlen volt a tekintélyem, nem szerepelt rólam semmi lejárató szarság a médiában, s jó lenne, ha ez ezután is így maradna. Tehát, hogy te is megértsd, jó lenne, ha kerülnénk a nyilvánosságot. Teszem a szépet a szüleidnek, elvégre úgyis ez a cél. És ennyi. - felelem hűvösen. Azért ahhoz kell tehetség, hogy már ennyi idő után, egy ilyen kényes szituációban is megpróbáljam átvenni az irányítást. Ez olyan tulajdonság nálam, ami kiirthatatlan. Egyszerűen vezetésre születtem, s ez az élet minden területén megmutatkozik. Bár tény, hogy most célszerűbb lenne alapállapotba raknom magam, de ez egyáltalán nem könnyű. Túlságosan nagy a kavar a fejemben, s az utóbbi hetekben három nő pumpálta belém az ellentétes érzelmeket. Ehhez pedig kicsit sem vagyok hozzászokva.
- Orvos vagy? - ezen azonnal megakad a fülem, s kérdőn pislogok felé. - Az nem orvoslás, ha kiloccsantod valakinek az agyát. - vonom fel egyik szemöldököm értetlenül. Dalila orvos? Ezen kis híján felröhögök, de azért igyekszek magamban tartani a gúnyt. A nevetésem azonban mégis kibukik belőlem, de nem ennek hatására, hanem mert barlangi trollnak nevezett.
- Ilyen meglepő, hogy nem vágok jó képet ehhez az egészhez, és nem csúszok előtted térden a porban? - ha azt várta, hogy elárasztom bókokkal, a kedvében akarok járni, és minden mozdulatát lesem... Akkor velem nagyon mellé lőtt.  
- Én vagyok az első, akit arra kényszerítesz, hogy játssza el, hogy veled van? - még azelőtt kérdem, mielőtt kiszállnánk az autóból. Vajon hány bolondot húzott már le a saját vermébe? Mikor kiszállunk mindketten a Ranieri villa előtt, s megigazítja a felsőmet, majd megpaskolja az arcom, akkor egy igazán haragos pillantást kap tőlem.
- Az ilyeneket mellőzd a jövőben, Dalila. - felelem keményen. - Nem egy kibaszott papucs vagyok, úgyhogy ne is állítsd be annak mások előtt sem, mert ezt nem tűröm jól. - láthatja rajtam, hogy nem viccelek. Egy világméretű cég igazgatója vagyok, aki sem a munkájában, sem a magánéletében nem tűri az ilyesmit, amit ez a nő művel. Így, ha azt akarja, hogy “bájos” legyek, akkor az ilyen cselekedeteit sürgősen vissza kell fognia. Minden bizonnyal a szülei sem egy megalázkodó férfit akarnak Dalila mellett tudni, hanem egy olyat, aki meg tudja őt fogni, s talán kordában tartani. Egy erős és határozott férfit, aki nem tántorodik meg. Ez lennék én a valóságban, annyi különbséggel, hogy egy szerepet játszok, ennek a tökéletességéhez pedig az kell, hogy hagyjon kibontakozni. Ha pedig készen állunk mindketten, nyújtom a kezem Dalila felé, jelezve, hogy karoljon belém, s már indulhatunk is a nagy Ranierik elé, akik életet adtak ennek a banyának.

Tristan & Dalila

"I may need you but I do not want you. "

- Oh értem. A férfi büszkeség. Scusa.
Pedig nem tudhatja, hogy a "hölgyek" éppen kinken mentek már át és ki tudja? Lehet, Tristan lenne nekik egy újabb név, egy skalp aki még valamilyen szinten híres is. Nekik több nagyzolni való lenne benne, mint Tristannak. De legalább nem kell akkor megvizsgáltatni, mielőtt ténylegesen hozzám ér.
- Nem? Hát az lenne a normális hozzáállás, hogy az első kóképű nyomoroncnak széttegyem a lábaim, aki hajlandó meghívni egy ebédre? Vagy ha nem így van, hát fejtsd ki kérlek, hogy miért gondolod így.
Az én eddigi életvitelembe, már gimi óta nem férft bele, hogy túl sok időt töltsek bárkivel kis, ahhoz, hogy vonzódni kezdjek hozzá. Illetve de, van valaki aki közel áll a szívemhez, de őt nem kötném ennyire magamhoz, hiszen jól tudja, hogy ami egyszer az enyém lesz, azt nem vagyok hajlandó elengedni. Jobb ez neki így. Tristan viszont ezt nyilván nem tudhatja meg, mert képes lesz és felhasználja ellenem valahogy.
- Nagyon vicces, hogy találkozol valakivel, nem egészen öt órát és máris azt gondolod, hogy valami zsenije vagy az amberi elmének és rögtön tudod, hogy ki milyen és miféle. Demiszexualitásról már hallottál?
Én vagyok mindenki és minden felett számomra a legfontosabb, de ez nem jelenti, hogy senkit sem vagyok képes megszeretni. Vannak olyan emberek akiket közel tartok a szívemhez, de jelek szerint nem Tristan lesz az egyik ilyen. Folyamatosan irányítani akarja az embereket, a szituációt, mindig mások felé szeretne valahogy kerekedni, szemlátomást és ezt én nem viselem. Én vagyok akinek irányítania kell és kész.
Ha Mr Park a nehezebb utat akarja bejárni, akkor legyen a vendégem.
- Csak emlékeztetlek, hogy TITOKBAN azzal "dugsz", akivel akarsz, amíg kitöltöd valakin állatias ösztöneidet, az nekem csak jó. Nem hiányzik, hogy erekcióval mászkálj körülöttem állandóan. De melegen ajánlom, hogy ez ne derüljön ki, mert annak a levét biztos, hogy mindenki megissza majd.
Mindig undorodtam azoktól, akiket az hajt ami a nadrágjuk vagy szoknyájuk alatt rejlik. Azonkívül teljes időpocsékolás az egész. Vannak értelmesebb tevékenységek is a világon mint összetennünk amink van.
- Hó, ki mondta, hogy rólam van szó? Engem is hidegen hagyna, hogy kivel csinálod, amíg azt nem tudja meg mindenki.
Olyan hatalmas vágyat éreztem, hogy megforgassam a szemeimet, hogy immár vissza se tartottam. Ez az állandó ocsmány beszéd és a hirtelen itélkezés... Szegény nő, akit majd egyszer csapdába csal. Már előre sajnálom, hogy ezt kell majd viselnie. Be kell azonban ismernem, hogy tetszik a kis bosszúra éhes Tristan gondolata. Ha tagadja, ha nem, sokkalta jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolná.
- Mi lenne akkor? Természetesen örökbefogadok egy gyereket. Nem fogom szüléssel tönkretenni a testemet. Orvos vagyok egyébként, simán hamisíttatok egy jelentést, miszerint meddő vagyok. Nem kell emiatt aggódnod, mindenre gondoltam.
Teljesen hülyének néz? Nyilván igen. Pont azt a képet látja rólam, mit mindenki más is a kórházban, pedig neki nem próbálom beadni, hogy egy szüke, buta ribi vagyok, aki bárkivel lefekszik. Lehet ezt már olyan rég óta játszom, hogy beleitta magát a dolog a kisugárzásomba?
- Igen, őket kell lenyűgöznöd, illetve bárkit, aki együtt lát minket. Nagyjából, mint amikor találkoztunk és Hadessa volt az akkori partnered. Akkor elbűvölő voltál, most meg egy barlangi troll.
Hogy éreztessem a különbséget. Remélem, anyáék elhiszik, hogy kezdenék egy Tristanhoz hasonló férfival és mehetek tovább az életemmel, nagyjából olyan gondmentesen, ahogy a járgányom gurul végig az aszfalton. Bő negyed óra alatt értük el a Ranieri birtok határait és még egy további percen belül leparkoltam a házunk előtt. Mikor Tristan kilépett az ajtón, felé igyekeztem, megigazítottam a felsőjét és egy igazán édes kis mosollyan, megpaskkoltam az arcát.
- Ne feledd Caro, csak bájosan.
Nem lehet számára túl nehéz, ha annyian üzletelnek vele.