Serendipity- Tristan & Jane

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

A szeretet kérdése túlságosan komplex ahhoz, hogy azt most ezen a medencés bulin elkezdjük bővebben boncolgatni, s mivel szándékomban sem áll túlságosan belemászni Jane érzéseibe, így csupán egy mosollyal kísért bólintással zárom le e témát, s hagyom, hogy tovább gördüljünk.
- Énekes háttérrel is rendelkezel? Úgy értem, iskolai szinten is szereztél tapasztalatot, vagy hobbiként indult az egész? - kérdem érdeklődve, ha már szóba került az, amit ennyire szeret, s ami épp ennyire meghatározza az életét. S hogy mi a jó ebben a sok kérdésben? Hogy a másik fél lelkes lesz a figyelemtől, nekem pedig nem kell magamról beszélnem. Ez mindig tökéletes taktika volt, ha meg akartam ismerni másokat, de el akartam kerülni, hogy mások is ugyanezt tegyék. Igazgatóként mindig meg kellett tartanom a távolságot az alkalmazottaimtól, így az érdeklődés zúgott lefelé tőlem, visszafelé pedig nem hagytam, hogy elérjenek a kérdések.
- Ezek szerint szereted a kihívásokat? - csillan meg kíváncsian a tekintetem. - Kihívás nélkül sikerélmény sincs. - szeretem azokat a tettre kész embereket, akik nem a sarokban kuporogva élik le életüket, hanem igenis mernek nyitni a világ felé, s fejest ugrani bele, mindegy, milyen fájdalmas is lehet az érkezés. Jane életrevaló lánynak tűnik, s csak úgy sugárzik belőle a vidámság, mely számomra ezekben az időkben most nagyon is imponáló.  
- Nem bizony. - felelem határozottan, erősen sugallva, hogy nem vagyok olyan egyszerű eset, mint amilyennek a szerencsétlenkedésemtől tűnhetek. Főnökként tökéletesen megtanultam nem-et mondani, s a sikerhez vezető rögös útnak bizony ez az egyik fontos szabálya. Képesek legyünk nem-et mondani. Ettől azonban kissé elérhetetlennek is tűnhet egy magamfajta ember, kin nem hat sem a könyörgés, sem pedig két szép átható szempár. A legtöbb esetben.
- Végül is, ha híres leszel, akkor nem csak életet, de örömet is okozhatsz azzal valakinek, hogy egy szupersztár veséjét vagy máját tudhatja magáénak. - vagy inkább fejezzük be a témát, hogy Jane halála után hogyan lesz darabokra szedve. Alsó ajkam is beszívok kissé zavartan, hogy mekkora hülyeségeket tudok néha összebeszélni, de hát szerencsére az italok elterelik a szavaim, egyenesen át a koromra, ami természetesen mint mindig, most is  döbbenetet vált ki. Ezen azonban muszáj elnevetnem magam.
- Pontosan, három X és még hat. - bólintok büszkén. Egészen apró, halovány ráncok azért keresztezik a szemem környékét, s ajkaim sarkát, de ezek annyira beleolvadnak az arcomba, hogy csupán a nagyon szemfüles figyelő veheti őket észre. Legalább tíz évet le tudnék tagadni, így talán hatvan éves koromra is friss és üde leszek, mint egy ma született tehén.
- Akkor majd megpróbállak elkapni, ha esnél, de emlékeztetnélek a fél órával ezelőtti eseményre... Szóval kicsit se lepődj meg, ha mindketten a medencében kötünk ki teljesen véletlenül. - az italt elfogadom, de egyből nyújtom is felé a kártyát egy kis magyarázattal. Amíg válaszol, addig kortyolok belőle egy aprót, ami nem is olyan rossz, bár az én ízlésemnek talán túl édes. Úgyhogy egyetlen korty elég is számomra, egyből nyújtom vissza.
- Azt hittem pedig, hogy a nőknek vannak láthatatlan rekeszeik, ahol elfér egy zsebkendő, egy tampon, vagy mondjuk egy ilyen remek kis kártya. - közlöm nevetve, de végül visszacsúsztatom a zsebembe egyelőre. Csak nehogy véletlenül elfelejtődjön, s nálam maradjon...
- Te aztán nagyon kételkedő vagy! De legyen... - sóhajtom szemforgatva, azzal előkapok egy igazolványt - mert hogy a férfi zsebek pont olyanok, mint a női táskák -, majd Jane felé nyújtom, melyen tisztán és fényesen látszik a születési dátumon. Ha tudná, hogy nem ő az első, akivel ezt teszem...
- Elég lesz ez bizonyítéknak, vagy szükséged van még másra is? - kérdem mosolyogva, s ha kinézelődte magát, visszatolom a helyére az igazolványt, aztán inkább legurítom a torkomon a saját italomat. Ekkor veszem észre, hogy egy srác erősen integet Janenek, legalábbis a tekintetéből ítélve ránéz, ha csak nem kancsal szerencsétlen.
- Nem téged keresnek? - biccentek a tag irányába.

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

Gyerekkorom óta, ahogy elkezdtem felnőni egyre jobban sikerült elfogadnom, hogy minden ember más, mindenkinek különbözhet a véleménye, amit figyelembe kell venni. Tristan lehet, nem ért velem egyet, lehet csak tényleg a véleményem érdekli és nyitott minden válaszra, ami jöhet. Én ugyanolyan biztossággal mosolyogtam, hogy meregősítsem a válaszomat.
- Persze, ha nem így lenne, akkor nem jelentettem volna így ki.
A szüleimet imádom, mindazok ellenére, amilyen nehézségeket kellett keresztül mennem európában. Végülis magam döntöttem amellett, hogy elutazok, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy nem kellek annak aki nekem akkor még a nagybetűs szerelem volt. A bátyámat is imádtam, pedig gyakran tuskó, hogy anyáékat pártolja. A bandatagoknak is meg volt a maguk kis heppjei, de szeretem őket, mint a családomat. Reméltem, hogy ők is így vélekednek rólam.
Tristan egy igazi üzletember magabiztosságával beszél az ismerté válás rögös útjáról, a nehézségekről. Mintha csak személyesen tapasztalta volna.
- Igen. Szerencsések vagyunk, hogy egészen rövig idő alatt sikerült ennyit is elérni hátszél nélkül. Viszont tényleg mindent IS elvállalunk, hogy jelen legyünk és lássanak minket. Minél többször, annál jobb.
Máshogy nem megy, csak erőfeszítéssel, vagy maradnak a módszerek, amikre viszont nem hajlandóak rávetemedni...az nem a mi stílusunk.
Könnyebbnek könnyebb lenne egyértelműen, ha találnánk egy sugar daddyt akinek megtetszik valamelyik fiú és segéddkezne bekerülni a nagyok köreibe. Még el is vicceltem nekik, hogy nem-e vállalnák el?
Hát Bobby szólt hozzám először, majd egy hét után. A többiek nagyon nehezen engesztelődtek ki és sok-sok sütibe került.
- Mert nem voltam hajlandó tanulni és orvosnak menni. Azt hiszem azt szerették volna, ha látom, mennyire nehéz megállni egyedül a lábaimon. A "baj" csak az, hogy egyszerűen imádtam.
Egy hangosabb kacaj tört ki belőlem. Úgy éreztem magam mint valami rebelizáló tinédzser, kissé kínos volt ez így Tristan előtt. Azóta benőtt a fejem lágya, valamennyire. Szeretem a szabadságot, a magabiztosságot, amit adott. Mindenért megküzdök, amiért csak kell, biztosan nem hagyom, hogy az utamba álljanak, vagy belekényszerítsenek egy skatulyába.
- Nem-e? Hát erre azért kíváncsi lennék.
Felvontam a szemöldököm és úgy vigyorogtam egy félhldas mosollyal, ami szinte az egyetlen hasonlatos dolog köztem és unokatestvérem, Aileen között. A hajszínen kívül.
Ha nem én lennék az, aki énekli a zenéket, amire vagy elkapják, vagy nem...akkor én magam lennék az, aki biztosítja számára, hogy táncoljon. Dehát sajnos ennek nem tudok majd eleget tenni. Ami kicsit sajnálatos azért. Kíváncsi lennék, hogy ez a látszólag komoly és elegáns srác, mennyire jó táncos. Az ablakból való kimanőverezéséből ítélve, meglehet, hogy ő is pont olyan kis kétbalkezes mint én. Kivéve, hogy a tánc nekem nagyon is jól megy. Olyan vagyok olyankor, mint egy pingvin. A szárazföldön bukdácsol és ügyetlenkedik, viszont a vízben úgy suhan mint egy rakéta.
- Ugyan, nem olyan nagy szám...- Kissé zavarba jöttem. Még sosem mondták nekem semmire sem, hogy tiszteletreméltó lenne, amit csinálok. Ez teljesen új volt. - Úgy értem, ha segíthetek valamiben, akkor miért ne tenném? Lehet ez lesz az egyetlen értelmes dolog, amit valaha teszek.
Ha nem is érek el semmit az életben, ha örökké egy kis bárénekes maradok, akkor legalább a halálom után tegyek valamit, ami igazán fontos. Akkor elégedett lehetek. Ha pedig sikeres énekesnő leszek, akkor lesz egy ember a Világon aki azt mondhatja majd magáról, hogy "Héééé, egy szupersztár veséje van bennem, vagy mája.."
Na jó Jane, ez kezd egy kicsit túl morbid lenni, elég lesz! Még jó, hogy nem momndtam ki hangosan, mert tutira elűzném Trist egy életre.
Szó mi szó, nagyon jól jött az ital, mégha egy alkoholmentes, tinilány koktélról is van szó. Ha az íze remek, akkor kit érdekel? Azt a cumi szerű, gyermek italt, a Kubut is szívesen iszom, mert isteni finom. Meg a Dörmi is bejön.
- HARMINChat??? Mármint a három "X" után?
Elnevettem magam és igyekeztem túltenni magam rajta. Biztosan nem mond igazat. Emlékszek egy buliban majdnem összegabalyodtam egy sráccal. Pár smaci után megkérdeztem tőle, hogy mégis hány éves? Ugyanis fiatalabakkal nem kezdek. Ezt nem mondtam persze meg neki. Ő azt állította, hogy tizenkilenc éves, így azonnal kiesett a lehetséges pasijelöltek köréből. Akkor már huszonkét évesen, csak nevettem és megmondtam neki is, hogy akkor ....hát kocc van.
Utána bevallotta nekem, hogy huszonkilenc éves, nem néztem annyinak, de elkértem az igazolványát. Mit ad Isten? Tényleg annyi volt.
Akkor már azért koccoltattam, mert azt hitte tizenhét éves lehetek és letagadott volna tíz évet, hogy be tudjon az ágyába csábítani. A tizenhét már nem olyan fiatal, de mégsem felnött még teljesen. Na de vissza a jelenlévő egzotikus pasashoz.
Meg kell, hogy mondjam, ezek után sokkal könnyebb volt vele viccelődnöm, nem kellett attól tartani, hogy megrontom egy ártatlan, kis hamvaslelkű fiú gondolatait. Hála az égnek.
- Igen! Igen, pont azért. Egyébként egészen jól bírom az italt a látszat ellenére, ha leszédülök a színpadról az nem is szédülés lesz, hanem bambaság.
Nagyon könnyen előfordulhat velem az ilyesmi, de nem aggódtam. Annyi minden túléltem már, hogy egy ilyenből nem lehet probléma. - Ebből következik, hogy sosem tudnál leitatni.
Meg kell hagyni az én Dirty Pink Panther italom, még így is sokkalta finomabb volt. Nem cserélném ki. Felé nyújtottam a poharamat illendőségből ÉS, hogy lássa, az én italom mennyivel finomabb. Na most ez pont egy időben történt azzal, a mozdulattal, hogy egy papír kártyát nyújtott felém. Értetlen pillantásokat kapott cserébe. Miért ne nézném meg most?
- Iiiiigen, hát...nem tudom mennyire látszik, de nem igazán tudom most zsebre tenni.
Hacsak persze, nem a melleim közé csúsztatom be, de ilyet nem fogok előtte se megtenni sem pedig megemlíteni. Még perverznek gondolna. Ha elfogadta az italt utána visszaveszem és iszom tobább a szívószállal és tartottam felé a papírt, hogy egy kis időre tartsa meg. Tegyük fel, hogy egy asztalra teszem le, akkor elhányódik valamerre, vagy koszos lesz. Nem kockáztatnék.
-Egyébként, mivel tudod bizonyítani, hogy harminchat éves vagy? Ennyi erővel és is beblöffölhetném, hogy negyven múltam és már van két felnőtt gyermekem is.

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

A szeretet fogalma nálam nem túl egyszerű, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor volt benne részem. S abból három vérrokon... Sosem voltam túlságosan érzelmes és empatikus, s hiába jó kifogás az, hogy a munkám töltötte ki a magánéletemet is, valójában abba akkor sem tudott volna senki más könnyedén bekúszni, ha lett volna időm. Így megint gondolkodásra késztet Jane, s a néhol felbukkanó tanácstalan ábrázatom még neki is feltűnhet.
- Te szerettél már valakit a hibáival együtt? – hiszen annyira szívből beszél, lehetetlen voltam nem rákérdezni erre. Nem baj, ha bekúszik némi komolyság is a komolytalan és balszerencsés dolgok közé.
- Talán az elején még nem a legjobb bevételi forrás az éneklés, de amíg van, aki támogasson ez idő alatt, hogy elérd az álmaid... Addig ez mondjuk, hogy belefér. Sajnos bármilyen tehetséges is legyen valaki, a hírnévhez vezető úthoz ez kevés. - talán túlságosan szigorú és őszinte lennék? Sajnos igazam van, hiszen ahhoz, hogy valaki meg tudjon élni ebből, ahhoz rajongók kellenek, akiket meg is kell nyerni. Márpedig ez nem egy ötperces munka. Mindenesetre zavart köhintéssel korrigálok, mielőtt egy szívtelen férfinek könyvelne el.
- De hát te eléggé jó úton haladsz ezek szerint. - biccentek a színpad felé, ahol Rose épp hatalmas mosollyal pengeti a húrokat. Szerencsére Jane barátai kisegítettek, így egy ideig talán nem lesz gondom arra a lányra.
- Azért küldtek el Európába, hogy tapasztalatot szerezz? Vagy énekelni? - érdeklődő kérdéseknek nem vagyok híján, de ez szakmai ártalom is lehet, hiszen már hozzászoktam ahhoz, hogy ha épp én is jelen vagyok egy meghallgatáson, akkor kikérdezem a felvételizőket. Ha pedig egy fotózáson veszek részt, akkor is szeretek beszélgetni a modellekkel, hiszen pár mondatból kiderülhet, kit milyen ábrázattal és pozícióban lenne jó lefotózni.  
- Engem nem olyan egyszerű elkapni. - kacsintással válaszolok kérdésére, hiszen amit nem akarok, abba bizony nem megyek bele csak azért, hogy jó fejnek tűnjek. Így ha egy olyan lány próbálna velem lassúzni, ki kicsit sem szimpatikus, úgy visszautasítom. Ilyen ez a popszakma...
- Szervdonor? - vonom fel kíváncsian a szemöldököm. - Ha ez igaz, az nagyon tisztelendő cselekedet tőled. - keményebben fogalmazva tisztelendő, hogy az ő halálával valaki élni fog. Az én új szívemhez is meg kellett halnia “véletlenül” annak az őrültnek, akinek nem is passzolhatna hozzám jobban az a zakatoló kis húscafatja. A téma kissé könnyedebb lesz azonban, mikor elérjük a bár részt, s végre nem kell üres kézzel ácsorognom.
- Úgysem találnád ki, nem húzlak. - csak egy egészen kis korty erejéig, melyet hosszasan ízlelgetek a számban. - Harminchat. - látványosan körbenézek. - Hol marad a dobpergés? - elnevetem magam, mielőtt még újabb kortyot gurítanék le a torkomon. Mindig megmosolyogtat, amikor hatalmas szemekkel, hitetlenül pislognak felém a korom hallatán. Jó génjeim vannak minden szempontból, fiatalos vagyok, s nem vagyok beteges. Ami a lelkieket illeti, az inkább a sajátom, mint hogy bárkitől örököltem volna... Jane megszólítása egy pillanatra meglep, bár ha akarnám se tudnám levarázsolni magamról a szélesedő vigyoromat.
- Hogy aztán az én lelkemen száradjon, ha leszédülsz a színpadról a medencébe? - emelem vissza magamhoz a poharat, s próbálom megfejteni a gondolatait. Mindig is szerettem furcsán keverni az italokat, melyekből a látszat ellenére nagyon jó dolgok tudnak kisülni.
- A leitatást meghagyom addigra, mikor már lejátszóról szól a zene. - vonom fel nagyképűen a szemöldököm, mintha én mindent megtehetnék azért, mert idősebb vagyok. Mert így is van! Közben az egy ideje bennem kavargó gondolat végül testet ölt, így belenyúlok a zsebembe, s előhúzok onnan valamit, melyet egyelőre nem mutatok Janenek.
- Nyújtsd a kezed. Adok valamit, de ezt a valamit csak otthon nézd meg és gondolkozz el rajta. Előbb ne. Így ez lesz most az én első kívánságom. A türelem. - ejtem bele a kezébe az ügynökség kártyáját, s mosolyom sejtelmessé, majd aljassá változik, de kénytelen vagyok elnevetni magam azon, milyen misztikusan tudok beszélni.  

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

 Azon, amit mondtam neki, Trsitan elgondolkozott. Valóban nagyon szélsőséges valamit vagy valakit tökéletesnek nevezni és az ajkai görbületén láttam, hogy most készül velem ellenkezni. Sőt be is bizonyosodott, igaza volt csak éppen kissé elbeszéltünk egymás mellett.
- Természetesen irritáló az ilyen hiú ember, de...-Itt hagytam egy pillanatnyi hatásszünetet, amit egy mosollyal töltöttem ki.- De én nem erre céloztam. Ha szeretek vaalkit, akkor az a személy számomra a hibáival együtt tökéletes. Lehet, pont amiatt fogom szeretni, amit maga vagy mások megvetnek benne. 
Van aki szerint irritáló, hogy folyamatosan csetlek-botlok, van aki szerint ez aranyos. Gyenge példa, de példa. Ezért is lehet , hogy az unszolásuk ellenére is szeretem a szüleimet. Sajnálom, hogy nem tehetek a kedvükre, régen még szégyelltem is, hogy buta vagyok mindahhoz, amit tőlem elvárnának, de felnőttem és elfogadtam magam a hibáimmal együtt is.
- Természetesen énekes szeretnék lenni. Tudom, hogy nem a legbiztosabb kereseti forrás, de sosem tudnék nekikezdeni valaminek, amit nem szeretek. 
Nem vagyok hajlandó engedni nekik, bármennyire is erősködnek. -Gondolhatod, hogy utálják. El is küldtek emiatt egy időre Európába. De így sem leszek sem orvos, mint a bátyám, se divattervező mint anya és végképp nem borász, mint apa.
De ellenben én Jane Doe vagyok, sosem adom fel és addig megyek majd, amíg el nem érem a céljaimat. Ha valamit örököltem az apámtól, akkor az a makacsságom.  Hiába európa és a nyüstölés, kitartóan haladtam és haladok a célom felé.
Nem csak szívjóságból vagyunk itt az a része kimerül abban, hogy nem kérünk érte fizetséget, hanem azért is mert sok ember megfordul itt és ezen a kórnyéken, elég, ha csak egy-két embernek megtetszik a csapatunk előadása.
- Na és ha téged kapnak el?
Felvonogattam a szemöldököm, Tristan messze a legjobban kinéző férfi a helyszínen. Aaron és a banda többi tagja se maradnak el tőle nagyon, de Tristan tényleg szépséges. Ha akarja, ha nem.
- A vesém? Köszi, de még nekem is szükségem lesz rájuk. -Én is elnevettem magam, de komolyan gondoltam minden mondatot.- Egyébként szervdonor leszek, ha megkampelok. Lehet, hogy nem kell sokat várnod arra az operációra, amilyen bamba vagyok.
Még papírom is van róla, hogy ha esetleg elhunyok, akkor tegyek valami jót is. Egészségesen élek, odafigyelek az egészségemre, de sosem lehet tudni, hogy mikor esek le valahonnan vagy mikor fulladok bele egy pohár vízbe.-Még szép, ha orvos lennél, akkor képes lennék távolságtartási végzést kérni ellened. Sosem érnél...utol.
A mondatom vége kissé halovány lett. Valami fura módon, talán a közelsége hatására, tetszett a tekintete...meg az egész helyzet. Nem léptem tőle távolabb, meg tartottam a tekintetét, de attól még zavart, hogy zavarba hozott a dolog.
Gyorsan igyekeztem túltenni magam rajta. Sikerült is, amikor "kislánynak" nevezett. Mi a? -Hogyis ne...- Meg egyébként is. Húsz év? Ez annyira tipikusan túlzó, mint amikor a tizenhét éves akarja beadni, hogy huszonhét éves. Persze. Most hagytam, hogy megússza a kislány dolgot.
- Érkezzenek mármilyen váratlanul, a legrosszabb opciókat már kizártam, de szeretem a kihívásokat.
Magabiztos voltam és talán kocsit pimasz is. Én voltam suliban az a lány, aki inkább megcsinált mindenféle őrültséget, minthogy elárulja a legdéltettebb titkait. Mások ezt vagánynak gondolták, pedig éppen minden voltam csak az nem. Bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen magamat kiadnom teljesen. 
-Kislány...
Elvettem az italt, mert különben olyan erősen forgattam volna meg a szemeimet, hogy ki is eshetnének akár. Vagy ott maradnak valahol, az agyamat kémlelve.
-Alapozó? Azt sem tudom, hogyan kell használni. 
Jó, láttam már videókat, de amikor már ilyen ecsettel felkenik, meg port nyonak rá, meg a szemeik alá is megy valami, meg az a fényes cucc itt-ott. Jézus. Fel se lehet őket ismerni. Azt beimserem, hogy van műszempillám, de hát az tetszik, na.
- Na jó, ki vele! Hány éves vagy?
Itt volt az ideje vallania, mégis mennyi a "sokkal" idősebb az ő szótárában? Reméltem, hogy csak egy-két évvel. Erre több okom is volt. Egy, nem lenne igazságos, ha ennyire nem fogna rajta az idő és kettő... valahogy vonzanak az idősebb palik és Tris már így is egy ütős összeállítás.
- Hát jó. - Nem erőltetek aztán semmit, ha nem akarja megmondani, akkor rartsa csak magában. Belekortyolram a mentes koktélomba és élveztem egy pillanatra, csukott szemekkel az ízbombát a számban. Olyan Isteni. A szemeim kipattantak a kérdésére, visszazökkentem a valóságba. Elvettem tőle a poharat és a szám elé tartottam, persze előtte muszáj voltam odaszúrni neki. 
-Hm, le akarsz itatni, apuci?
Ezt szerettem volna szúrkálódva mondani, olyan kis "Hahah, te kislánynak neveztél, én meg apucinak, mert öreg vagy" módon, de nem így jött ki és már éreztem is az arcomra felkúszni a túl ismerős melegséget. Inkább csak belekortyoltam az italba. Nem a kedvencem sem a rum, sem a konyak, de jobb volt a kombinációjuk mint amire számítottam.

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

Egyáltalán nem néztem Janet butának a kis balszerencsés balesete után sem, sem pedig a csipkelődése miatt. Bár őszintén szólva azon még nem agyaltam, hogy talán gondolkodni is tud, s van önálló véleménye, de hát ez az apró eszmefuttatás most bizonyítja, hogy... Mit is?
- Az pedig még rosszabb, ha valaki tökéletesnek gondolja magát, amit a világ tudtára is ad, miközben az olyan távol áll tőle, mint ide Szibéria. – nem mondom ki, de személyes tapasztalatom az ügynökség tagjai közé nyúlik. Ott aztán megtanulja az ember, hogy egy tökéletes fotóhoz személyiség is szükséges, nem csak külső.  
- És mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – kérdem őt szórakozottan. - A szülők mindig azt akarják, hogy a nyomdokaikba lépjünk, vagy hogy mi teljesítsük az álmaikat, amik nem jöttek össze. – közlöm bölcsen a megállapításom. Nálunk is ez volt a helyzet apám halála után, hiszen én vettem át a helyét, a bátyám pedig a jobb kezem lett. Az volt a szerencse, hogy ebben semmi erőltetés nem volt, hiszen őszintén akartam a nyomdokaiba lépni.
- Nem nézik jó szemmel, hogy énekelsz? – az elmondottak alapján ez lehet a probléma forrása, hiszen különben hogy fog meggazdagodni a kislányuk? Ez a pálya sajnos nem mindig jövedelmező.
- Nem szoktam túl gyakran lassúzni, de a hatás kedvéért majd elkapok valakit magam mellé, amíg érzelmeset énekelsz. – jó, ez még viccnek is rossz volt. Maximum akkor táncolok, ha egy konferencia tovább elhúzódik, s eleve tervben van utána egy kis iszogatás. Akkor bedobom magam a közösbe pár kör erejéig, de ha nem muszáj, inkább kihagyom az ilyesmit.
- Kiműtöm például a veséd. – röhögöm el magam. - Amúgy jobban szeretem az öltönyt és az inget, mint a fehér köpenyt. – ennek folytán pedig meg is igazítom a gallérom, mint valami nagymenő, nagyképű üzletember. Mert az is vagyok? Hangom sejtelmessége elveszhet a morajban, s inkább tűnhet viccnek, mint komoly dolognak. Pedig ha tudná... De nem tudja.
- Képes lennél meglógni előlem, ha orvos lennék? – tettetett szigorú arccal fonom karba kezeim, s kicsit közelebb lépek hozzá, hogy parancsoló ábrázattal lenézhessek rá. Sosem volt még halovány késztetés sem bennem, hogy orvos legyek, s azt hiszem, ez így mindenkinek jobb.
- Húsz év, bizony. Itt senki sem az én korosztályom, kislány. – hiába hazudtolom meg magam is a sajátom. Különleges adottság, hogy az öregedés eléggé kitolódik a "fajtámnál", s mintha tíz év alatt szinte semmit sem változtam volna. Hallottam már megjegyzést, hogy talán túl fiatal vagyok egy ilyen méretű vezetői pozícióra... Aztán mindig elképednek, mikor elmondom a korom.
- Ezeket megjegyzem azért, de nem ígérhetek semmit. A kívánságaim váratlanul fognak érkezni... – apró, aljas vonás ül ki arcomra, miközben sétálunk a bár rész felé. Szükségem van még némi oldódásra, szóval nagyon jó lesz az a pia!
- Azt is kipróbálom hamarosan, de én most kezdenék konyakkal, három jéggel és egy leheletnyi rummal, a kislánynak pedig egy Dirty Pink Panther. – az utolsókat már a pincér felé mondom széles vigyorral. Figyelmem persze hamar visszakúszik Janere, különösen mikor alig egy perc múlva mindkettőnk elé odatolják az italokat.
- Huszonnyolc? Sokkal fiatalabbnak néztelek. Vagy tán a sok alapozó teszi? – kérdem kekeckedve, persze csak azért hozok fel ilyen tahó dolgot, mert látom, hogy ennek a leányzónak tökéletes a bőre, sehol sincs szüksége még egy apró korrigálásra sem. Kár, hogy kevés hozzá hasonló jelentkezik hozzánk...
- Akkor köszönj nyugodtan innentől csókolomot, mert még mindig sokkal idősebb vagyok nálad. Szerinted miért mondtam, hogy nem vagyok idevaló? – mosolyogva kortyolok bele a hűs italba, s közben hátam a pultnak döntöm. Egyre jobban megfogalmazódik bennem egy gondolat, s még szerencse, hogy mindig van nálam egy kártya az ügynökség számával. Ám egyelőre még halogatom a dolgot, én nem szoktam csak úgy lányoknak munkát ajánlani.
- A nagy kérdésem pedig tárgytalan igazából, a sors úgyis elintézte, hogy itt legyünk. – felelem titokzatosan. - Megkóstolod? – nyújtom felé a poharam.

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

- Létezik tökéletes, csak az nem mindenkinek az.
Természetesen úgy értettem, hogy lehet valamit úgy imádni, hogy nem tökéletes, mégsem változtatnál rajta semmit sem. Például én allergiás vagyok a macskákra, mégis imádom őket és tökéletes kis lények, annak ellenére, hogy a cipódbe dobják a megcsóscsált egeret.
- Nem! Anya remekül főz, hiszen meg kellett valamivel fognia apát. Nem fogadják el, hogy se nem akarok orvos lenni, sem borász, sem üzltasszony. Nem nekem való egyik sem. Minden családi kis összejövetel során érzem a nyomást.
Még a divattervezés érdekelt is volna, de nem akartam ezzel foglalkozni egész életemben. Asztal fölött görnyedni és kiszenvedni egy kollekciót. A borhoz pedig akkor sem fogok érteni, ha fejbevágnak egy könyvvel, ami a borászatról szól. Szeretek szabad lenni, énekelni és a magam sorsát irányítani. Ha törik, ha szakad el fogom érnni, hogy meglássák, én erre vagyok hivatott és nem fog összenyomni ennek a terhe.
Na és akkor mi van ha nem lesz kacsalábon forgó palotám? Nem is vágyok rá.
- Szerintem tetszeni fog. Nincs olyan sok nyálas zene a repertoárban, de sajnos az ilyenek elkerülhetetlenek, ha az emberek szeretnének lassúzni.
Én is szeretek lassan táncolni, egyedül is és párban is. Van benne valami ami megragadja az embert. Pláne egy buliban, ha kicsit többet ittál. Na de annak nem itt van a helye. Legalább megtudtam azt is, hogy Tristan milyen úton-módon került pont az én kórtermembe. A kórterembe, aminek álmomból felkelve is meg tudnám mondani, hogy mennyi repedés van a festékén.
- Mi spontán műtétet? Ha orvos vagy, akkor szólj, hogy még gyorsan tudjak okot találni, hogy megtudjak lógni.
Elvégre van elég orvos az életemben, aki felforgatja, nem kell egy újabb. Még akkor sem, ha Tristan ilyen kis cuki. Hálás voltam, hogy utánam tolták a kocsiba. Milyen unalmas lett volna a lábadozásom, ha nincs ott és most is Aaron kínos pillantásaitól kéne bújkálnom. Abból pedig az utóbbi időkben jut nekem elég. Ausztráliába érkezve ismét tisztáztuk, hogy csak barátok vagyunk. Néha mégis azt érzem, hogy elkalibrálódik fejben és akkor az kínos. De legalább most Rose lefoglalja.
- Húsz évvel?
Elnevettem magam Tristan kifejezésén. Mintha egy ötvenes pasi lenne. Kicsit túlzott, de tényleg mennyi idős lehet? Huszonegy? Max Huszonöt és már akkor is felfelé kerekítek a javára. Azért hála az égnek még a megvesztegetésre hallgat. De a kérdése meglepett.
- Aljas??? Sosem vonom vissza az igéreteimet. Na de akkor semmi túl drága, mert nem úszkálok a szüleim pénzében, jah és csak semmi akt fotó messengeren.
Természetesen csak vicceltem, van itt jópár olyan nőszemély, akitől jobban járna az ilyen pikánsabb képekkel. Meg valahogy nem néztem ki ebből az ártatlan külsejű pasiból, hogy ilyet kérne. De azért kíváncsi voltam, hogy mi fog eszébe jutni.
- Remek ötlet, pont kezdtem megveszni egy Dirty Pink pantherért. Nagyon ügyesen készítik, szerintem ki kéne próbálnod... De várjunk. Mit jelentsen, hogy vagyok-e tizennyolc? Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled.
Már pont meg is láttam a standot ahol az italokat készítik. Nem azért iszok alkoholmentes italt, mert tini lennék, hanem mert cinkes ittas mámorodban leesni a színpadról, vagy elfeljteni a szöveged, vagy amikor összeakad a nyelved és nem tudod kimondnai amit szeretnél. - Egyébként tájékoztatásul közlöm, hogy huszonynolc éves vagyok és igen, szólíthatsz nővérkémnek.
Odaértünk a standhoz és kikértem az italomat, majd Trisre néztem. - Neked mi lesz a mérged? Egy gyümilé?

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

- Tökéletes úgysem létezik. - szavaimból pedig a tapasztalat sugárzik kifelé erősen. E tapasztalatot pedig jobb egyelőre megtartani magamnak, hiszen van bennem egy olyan kellemetlen motoszkálás, hogy ha Jane megtudná, hogy ki vagyok valójában, akkor az változtatna a hozzáállásán. Hogy milyen irányba, azt magam sem tudom, de a változás most ennek az egésznek nem tenne jót szerintem.
- Ennyire szörnyűek azok a családi ebédek? Vagy anyuka ilyen borzalmasan főz? - karba tett kezekkel mosolygom felé, mire váratlanul egy nagy kiáltás érkezik valahonnan a medence felől, de úgy látszik, nincs ok a pánikra, csupán páran kezdenek kicsit megvadulni az alkoholtól. Pár pillanatig tartom ott szemeimet, aztán már fordulok is vissza Jane felé. Hihetetlen, hogy ennyire kicsi a világ.
- Szeretem a meglepetéseket. De figyelmeztetlek, ha átvált nyálasba a zenétek, lehet, lelépek. - természetesen viccnek és kekeckedésnek szánom, nem lennék olyan tahó, hogy fognám magam, s odébb állnék egy érzelmesebb szám hallatán. A nyáltenger nem az én stílusom, de most már nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy Jane hogy énekelhet, s hogy viselkedhet a színpadon. Ott is ilyen bolond lehet, mint a való életben?
- Ők ott a bandád? - biccentek a medence túlsó oldala felé, azonban Rose miatt kissé megakad a beszélgetés és a hangulat is. Tudtam, hogy ilyen jelleme van, de igazából a terápián szinte egymásra is alig néztünk - vagy legalábbis én rá -, egy percre sem gondoltam volna, hogy úgy fog viselkedni, mint egy gyerek, aki azt hiszi, hogy én vagyok az apja. Ez egyben kiábrándító, s még jobban feléleszti bennem a tényt, hogy nem nekem való az ilyen.
- Muszáj volt veled tartanom, ellenkezni sem tudtam volna, úgy betoltak utánad a mentőautóba! Örülj neki, hogy nem csináltam rajtad egy spontán műtétet! - Rose távoztával végül megindul lassú feloldódásom, mely még Jane hatására sem fog esélyesen teljesen kibontakozni. Ez az este már akkor el volt cseszve, mikor valaki kitalálta.
- Talán ha húsz évvel fiatalabb lennék, még emelhetném a színvonalat, de így meg késztetést érzek arra, hogy egy-két fiatalnak megfogjam a kezét, kiosszak egy taslit, majd szobafogságra ítéljem. - halkan nevetem el magam. - Nem sajnos, a hangszerek nem igazán érdekelnek. - újra csak karba teszem kezeimet, de most már érezhetően csak kéretem magam. Végül is nem halok bele még pár órácskába, ha maradok...  
- Legyen! - csapom le végül az ajánlatot a csúcson, mintha a szerencsekerék nyelve a legjobb helyen állna meg. - Azért beszéljük meg a kritériumokat, mielőtt még véletlenül visszavonnád aljas módon az ajánlatot. - ekkor tekintetem akaratlanul a belső rész felé vándorol, ahol a bárpultnál épp különleges koktélokat kevernek. Azt hiszem, jót tenne nekem egy kis alkoholmámoros állapot, az úgyis feloldhat némi gátat, hogy jobban érezzem magam.
- Nem iszunk meg közben valamit? Már ha nem rontja el a hangod az alkohol. Vagy ha egyáltalán vagy már tizennyolc. - jó, tudom, hogy több, de azért ez az apró szúrás most kellett, bár ez kettős szúrás volt, hiszen ezzel még inkább csak kifejezem, hogy esélyesen én vagyok itt a legidősebb.

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

Kuncognom kellett Tristan szavain. Akármilyen furcsa módon is, de ez csak egy botlás és igazán nem látom, hogy mi szégyelni való van benne. Én már tapasztalt vagyok a témában, ha nekem nem hiszi el, akkor kinek?
- Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én nagyon tudom élni, ha valaki nem tökéletes. Az az izgalmas. 
Élhetnék "tökéletes, kényelmes" életet, amit az biztosítana, ha anya vagy apa nyomdokaiba lépnék, de nekem nem kell az egyszerű, nem kell az egyhangú. Nem kell az eseménytelen. Hogy úgy éljem le az életem, hogy semmire sincs gondom? Áh, az nem én lennék...Pedig a nyomás egyre nagyobb, hogy vinnem kéne valamire. Arra, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, ha szóba kerülök. A gond csak az, hogy az éneklést szeretem...-De de! A változatosság jó. Lehet, legközelebb én is megpróbálom, ha a szüleimmel kell részt vennem egy családi ebéden.
Persze csak viccelek. Vagy mégsem? Lehet rá fogok még vetemedni, mert nem biztos, hogy mindig lesz türelmem azt hallgatni, hogy bezzeg a bátyám mennyire, mire vitte és milyen remek srác. A nevelés koronája. Szerintem meg csak a kukából túrták vagy őt, vagy engem. 
-Disney? Neeem. Soha. Meg a srácok is kinyírnának érte. Nagyon kevés zenét szeretek, amit mesében lehet hallani.
Az Anasztázia, bár az ha jól tudom akkor nem is Disney, a Mulan és a Herculesben Megara dala. A többi még számomra is túl nyálas. -Country, Blouse...nagyjából minden. Lehetett zenét választani és azokat adjuk elő. Remélem, hogy az első sorban fogsz szurkolni, mert ők gyakran kapnak különleges meglepetést. 
Egy rejrélyes, felholdas mosolyra húzódtak az ajkaim. Gabriel gyakran húz fel valakit a színpadra és van, hogy...szinte mindig le is smacizza a "szerencsés" jelöltet. Én ilyet nem szoktam ugyan, de humorral tapasztaltam a kommentekből, hogy én is átvehetném a szokást. Hát eddig őszintén nem éreztem rá ingert, de valahogy meg kell köszönni Tristannak a segítséget. Még ha nem is smacizom le, hanem egy puszit kap cserébe.
Egészen jónak tűnt Tristan hangulata, amíg nem kapott egy ölnyi Roset, a karjai közé. Egy parányit volt kínos az ügy, hiszen úgy éreztem magam hirtelen mint egy harmadik kerék. Az is biztos lett számomra, hogy Tristan is a terápia csoport tagja. Még nem éreztem helyénvalónak rákérdezni, hogy mi történt. Egyelőre oldjuk meg ezt a helyzetet.
Szerencsére nem volt nehéz a leányzót meggyőzni arról, hogy ki akarja próbálni a hangszereket. Hmm...lehet, be kéne vállalni ilyen filantróp eseményeket és eljárni hozzájuk énekelgetni, gitározni. Hátha segítene a csoportnak. Állítólag a zene jó hatással van az emberi lélekre és Gabriel is ebben talált menedéket. Mi mind ebben találtuk meg a nyugalmat, igazából.
Rose olyan kis cuki lány, tudtam, hogy egyből felkarolja majd valaki. Aaron volt az. Meglepett, mert Bobby a legközvetlenebb a csapatban, aki imádja a kis "bébiket". 
Ehelyett Aaron zöld szemei villantak rám. Sokat mondó tekintet, ami azt jelezte, hogy sokkal jövök neki. Én csak dobtam felé egy puszit, hogy ne makrancoskodjon. Majd kap tőlem egy doboz ingyen sört.
- Meghálálni? Ugyan. Én tartozok neked. Rengetet segítettél nekem, amikor mindenki más elment mellettem és még a kórházba is velem tartottál. 
Amúgy ha belegondolok neki is szerencsés volt, hiszen ha jól emlékszek jelenése volt a dokinál. Amit elfelejtett...
Mivel megfordult, én elengedtem a karjaim közül és egy pillanatig álltam mint egy darab kaka, mert fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Nincs jogom visszatartani, de annyira örültem, hogy újra összefutottam vele.
-De...öhm. Valamivel csak rá tudlak venni, hogy maradj és emeld a koncert színvonalát. Meg egyébként is kérdezni akartál valamit vagy nem?
Elésétáltam, hogy ne legyen nekem háttal és a legjobb kismacska tekintetemet vetettem be ellene. -Légysziii. Ha maradsz, akkor...akkor. Gondolom, nem vesztegethetlek meg azzal, hogy a srácokkal te is gyakorolhatsz a hangszereken. Ugye?
Egy újabb kínos kacaj tört ki belőlem. Már miért érdekelné ilyesmi? Egy felnőtt ember akkor tanulhat meg hangszeren játszani, amikor akar. - Vagy leszek az aranyhalad és a jótetteidért lehet három, azaz három kívánságod. A helyedben jól meggondolnám, mert ez egy egyszeri ajánlat. 

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

Kezdem unni, hogy mióta megtörtént a “baleset”, s kizökkentem a több évet átölelő rutinomból, azóta egyszerűen minden a feje tetejére állt. Hol csináltam én olyat, hogy kimásztam mosdók ablakán, hogy levakarjak magamról valakit? Hol történt olyan, hogy bajba jutott lányok húzták meg magukat nálam? Mintha az új szívvel egy új életet is kaptam volna. Valaki másét...
- Így legalább kibiztosítom magam, hogy biztosan idiótának tarts. - némi lemondással húzom el a szám, hiszen bármilyen komikus és filmbe illő jelenetet hoztam össze, valójában szörnyen kellemetlenül érzem magam, s szívem szerint elsüllyednék szégyenemben. Nem vagyok már kamasz, hogy ilyeneket műveljek, én egy kibaszott cég igazgatója vagyok. Vagy voltam. Már nem is tudom.
- Mentségemre szóljon, inkább ajtópárti vagyok, de hát néha kell egy kis változatosság, nem igaz? - próbálom magamra erőltetni a jó kedvet, de ez eléggé nehezen sikerül. Valahogy az egész hely atmoszférája inkább lehúz, semmint feldobna. Jane felbukkanása talán az egyetlen dolog ezen a partyn, amitől még nem léptem le. Ugyanis a menekülésem után az utam hazafelé vezetett volna...
- És milyen stílusban akarod feldobni ezt a siralmas hangulatot? Country? Jazz? Esetleg Disney zenék? - kissé szélesebben mosolygok felé, hiszen a lány önfeledt vonásai most épp teljesen megkavarnak. Még mindig érzem felőle azt a furcsa szimpátiát, melyet már ott a kórház komor falai között megteremtettünk. Nehéz nem viccelődni vele és cukkolni őt, hiszen felüdülés ilyen lánnyal kommunikálni a sok évnyi hivatalos, karótnyelt nők után. Persze, valahogy a sors mindig közbeszól, s a nyakunkba akaszt egy kellemetlen alakot, jelenleg Rose személyében. Nem is értem, hogy mit várt egyáltalán az orvosunk... Mondjuk tőlem. Ám ez már kicsit sem érdekel, s elérkezettnek is látom a pillanatot, hogy szépen odébb álljak. Jane azonban úgy tűnik, hogy kész ezt megakadályozni. Szerencsére mostanság gyakorlott vagyok a hirtelen jött szituációk kezelésében, így nem is pislogok felé értetlenül, sokkal inkább hálálkodva.
- Igen, tudom, hogy régóta vártad ezt az estét, de sajnos... - pillantok le Rose felé, akinek vonásaira kiül a meglepettség, s gyermeki ártatlansággal kezd cikázni a tekintete Jane s én köztem. Nem tudom, hogy hatásos lesz-e az egész, hogy azt érezteti a lánnyal, hogy mi együtt vagyunk, hiszen ő töretlenül kapaszkodik továbbra is a karomba, mintha nem fogná fel, hogy itt bizony ő a felesleges harmadik kerék. Egyetlen szónál azonban úgy felcsillan a szeme, mintha egy varázsszót mondott volna ki Jane.
- Gitár? Gitározhatok? Én? - kérdez vissza, mintha nem is akarná elhinni. - Tristan, gitározhatok? - kér tőlem engedélyt, de én csak teljesen meghűlten tudok válaszolni neki.
- Miért ne gitározhatnál? Siess inkább, amíg még nem kezdenek... - hezitálva ugyan, de végül eltávolodik tőlem, s a zenekart kezdi fürkészni.
- Akkor... Megyek... - mosoly telepedik az arcára, majd aprókat szökellve félénken megközelíti a zenekart. Először nem szól semmit, de mikor az egyikük megszólítja, akkor a lány Jane felé mutat, s valamit beszélni kezd nekik. Aztán úgy tűnik, hogy a terv sikerül...
- Ezt sosem fogom tudni meghálálni neked. - gondterhelten dörzsölöm meg szemeim, miközben hátat fordítok az egésznek. - De komolyan, ez az egész valahogy nem való nekem. - visszakozok újra, mintha csak kéretném magam.

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

Tristan eltúlzott köszönetnyilvánítására csak játékosan megforgattam a szemeimet. 
-Hát akkor jól oszd be, mert már nem osztogatom csak úgy a bókokat, amióta megkértél rá.
Ez részben tényleg igaz, de nem szántszándékkal nem dicsértem meg senkit. Egyszerűen így jött ki  lépés, de ezt Mr Macsónak nem kell tudnia. Valamilyen úton-módon sikerült megint találkozni vele és ez nagyon feldobott. Hiszen olyan könnyű vele megtalálni a közös hangot, még vicces is volt és nem tudtam megköszönni nekk rendesen, hogy kisegített a múltkor. 
Nos itt lesz rá az egész nap, hogy találjak rá alkalmat. 
- Szerencsétlen módon? - Én meg itt örvendeztem az újra találkozás miatt. Vagy..-Óh jajj, a földbe csapódásra érted? Hát én inkább azt mondanám, hogy hatásos belépők kellenek ahhoz, hogy az embert ne felejtsék el egy hamar és szerintem mind a ketten elég jót alkottunk. 
Előbb én zúzom le magam, aztán ő pottyan ki az ablakon és pont elém gurul. Már majdnem romantikus. Hála az égnek most nincs szükség mentőkre. Ha már mentő...Tristan menekült volna azonbaz ablakon. De mi vagy ki elől?
- Bizony! Remélem, hogy az első sorban fogod majd hallgatni a kornyikálásomat. Na és ki vele. Mi lett volna az a kérdés. 
Oldra döntöttem a fejem és úgy vártam, hogy feltegye a kérdést. Szívesen piszkáltam volna azzal, hogy: Jajj Tristan, dehát ez még túl korai, alig ismerjük egymást. Vagy: Igen, Tristan hozzád megyek! 
Áh, sok lett volna, így türelmesen várok és elgondolkozok a miértjén Tristan jelenlétének.
Mire eldöntöttem, hogy ideje feltennem a kérdésem,az emos kislány megjelent. Vagyishát, fogalmam sem volt, hogy hány éves. Tristan kellemetlenül erezte magát és biztosra vettem, hogy előle akart elmenekülni a mosdó ablakán át. 
- Micsoda? De drágám, hát megígérted, hogy meghallgatod a koncertet.- Lebiggyesztettem az ajkaimat és bevetettem a könnyes, kiscica szemeket. Nagyon jó vagyok benne, ez vitathatatlan. Megfogtam Tristan kezét, hogy visszatartsam és átkaroltam az ő bal karját. A lányra néztem bocsánatkérően. -Sajnálom, de van egy-két dolog, amit meg kellene beszélnem négyszemközt a fiatalúrral. Nem szeretnél megtanulni gitározni vagy dobolni? Az együttes tagjai szívesen megmutatják neked, hogy mi hogyan működik, amíg el nem kezdődik a koncert.
Rákacsintottam és összefontam az ujjaimat Tristanéval és vártam, hogy mit fog reagálni a leányzó.

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

- Dehogynem értékelem! Soha nem mondtak még nekem ilyen szépet és megtisztelőt! - színpadiasan biccentek, s még mellkasomat is kitolom látványosan, mintha egy rohadt kakas lennék. Hogy honnan szalajtották ezt a lányt... Furcsa, hogy ilyen közvetlenül képesek vagyunk viccelődni egymással, ugyanis én inkább ahhoz vagyok szokva, hogy az emberek megtartják a két lépés távolságot az irányomba, mert javarészt az alkalmazottaimmal vagyok körülvéve, akiktől megkövetelem a tiszteletet, hiszen egy ilyen pozícióban fontos a tekintély. A bátyámon kívül ritka, ha valaki megenged magának ilyen közvetlen hangnemet, s talán ezért is szerencsés a mostani helyzetben, hogy Jane nem tudja, hogy ki is vagyok valójában. Az talán elrontaná most ezt az egészet.
- Mármint úgy értem, hogy... - kezdek bele a magyarázkodásba, hiszen miközben feltápászkodok a földről, kissé ostobán fejezem ki magam. Kínaiul valahogy mindig könnyebb volt!
- Mégis mennyi esély lehetett arra, hogy újra találkozunk, mégpedig pont itt? Olyan hatalmas ez a város, aztán pár nap alatt már kétszer is sikerült szerencsétlen módon összesodródnunk. - én is elnevetem magam, de ez sem sikerül túlságosan őszintére, inkább valamiféle zavart lehet érzékelni a levegőben. Mert azért valljuk be, nem lehetett szép látvány, ahogy kimászva az ablakon elterülök a földön, mint egy rohadt kamasz.
- Énekelsz? Így már érthető. Bár azért akkor is vicces, hogy épp itt... Ugyanis egy kérdésem elmaradt a kórházban, amit sikerült megzavarni annak az orvosnak. - kezeimet zsebembe csúsztatom, s hagyok némi hatásszünetet, miközben azt a bizonyos gyorsan gyógyuló sérülést kémlelem. Tristan, embereld meg magad, s viselkedj úgy, mint egy harminchat éves férfi! Az üzletben tökéletesen hozom a korom, de egyre inkább érzem úgy, hogy például Jane talán el sem hinné, ha közölném vele, hogy közelebb vagyok a halálhoz, mint a harminchoz.
- Szóval azt akartam kér... - mintha pont egyszerre kezdenénk bele valamibe, ami azonban mindkettőnkben bent ragad. Újra. S ha még nem lenne elég kellemetlen amúgy is az egész helyzet, még Rose is betoppan szinte isteni közbeavatkozással. Komolyan ettől lennék jobban? Ettől az egész hülyeségtől? Komolyan ennek kellene elősegítenie a gyógyulásom? Hát, egyre jobban kétlem.
- Nem, nem kell. Semmi szükség rá. - kicsit erősebben ragadom meg Rose vállát, s úgy tolom el őt magamtól. Érezhetően nincs ínyemre a társaságra, s ez talán mindenkinek feltűnik, egyedül neki nem, hiszen olyan kiskutya szemekkel néz rám, hogy kedvem lenne egy pórázt kötni a nyakára, és utasítani, hogy takarodjon a helyére.
- Úgyis épp menni készültem. Ez nem az én világom. Nagyon nem. - vallom be őszintén, s az eddigi vidám arcomra némi kiábrándultság és fakóság telepedik. Rose tanácstalanul lesi az arcom, de én csak megcsóválom fejem, s visszaemelem sötét tekintetem Janere.
- Sajnálom az iménti szánalmas jelenetet. Remélem, még találkozunk. - nagy sóhajom zavartan ragad a tüdőmben, s arcom is tanácstalanná válik, épp úgy, ahogy én magam is, hiszen továbbra is ott toporgok. Ez az egész party teljesen lehúz, s inkább kellemetlen az egész, sem mint mulatságos. Rossz ötlet volt eljönni, én tudtam előre.
- Én is jövök? - kérdezi váratlanul a lány, de én csak unottan fújok egyet.
- Nem, te nem jössz. - érezhetően záporoznak belőlem a segélykérő jelek, hiszen azért megbántani sem szeretném őt, mert akkor én leszek a hülye fasz. Nem hiányzik ez az értékelésemhez. Kurvára nem.

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

-Áh, nem is értékeled, hogy férfi állatnak lettél nevezve.
Az ajkaimat egy pillanatra lebiggyesztettem, mintha most aztán végképp nagyon el lennék keseredve, hogy meg sem dicsért érte. - Van egy olyan érzésem, hogy messze állsz az angyali titulustól.
Nem mintha én nem lennék legalább olyan távol. lehet, hogy nem ezt mutatja a külsőm, de néha úgy érzem, hogy már bérelt helyem van a Pokolban, egyenesen a Sátán mellett...vagy még annál is mélyebben. Miközben felkel azt mondta, hogy én voltam az utolsó gondolata. Hát ez rosszul esett. Én valahogy..gondoltam rá. Cuki volt a mosolya és akkor most ezt kapom.
-Az utolsó gondolatod? Aaaz igen, köszi.
Kacagtam egyet, de nem igazán voltam biztos, hogy hihetőre sikerült, pedig tényleg igyekeztem humorosra szánni, legalább a hangsúlyt. Van az, amikor azt hiszed, hogy valakivel jó a kapcsolatotok, aztán kiderül, hogy egyébként ez nem teljesen így van. Kellemetlen, de túl lehet rajta lépni. Aztán kicsit meg is rezzentem arra, ahogy megkérdezte, hogy mit keresek a partin. Valami zárt körű esemény lenne és rossz ehlyre jöttem, vagy azt hiszi valamiféle zaklató vagyok?
- Hát...- Próbáltam mosolyogni és körbenéztem. Igen, biztosan jó helyen vagyok.- Hát, én énekes vagyok és mi fogunk a mai rendezvényen zenélni a skacokkal.
A kezem intésével az emelvény felé irányítottam a tekintetét. Ott volt Gabriel, aki a dobossal, Bobbyval beszélt és közben Aaron és Keith hangolták a gitárt. Egy lágy mosoly is utat talált az arcomra a látványukra. Mind egytől-egyig olyan mint a bátyám. Kivéve Aaron..vele randizgattam svédországban, de nem volt az igazi. Szóval japp..ettől függetlenül testvérként tudtam volna rá tekinteni és ugyanúgy kedves a szívemnek mint a másik három pasi. - Óh, hogy ez?- A szemeimmel felfelé néztem, mintha látnám a korábban, a homlokomon éktelenkedő sebet.- Már egészen szépen begyógyult. Szerencsére nagyon gyorsan gyógyulnak a sebeim. Mintha ez lenne a szuperképességem.

De ha már itt járunk, mit keres itt Tristan? Itt mindenki a belső démonaival küzd, azzal, hogy megmentsék magukat a sötétségtől. Valami szponzor lehet itt, vagy tényleg a csapat része? A vidám srácról nem tudtam volna elképzelni, hogy egyzser vagy akár többször is megkísérelte az öngyilkosságot. Bele sem mertem gondolni.
Meg meg sem mertem kérdezni. Merjem? Ő is megkérdezte.
-Te m...
A szemeimmel szinte fel sem fogtam, csak a szelét éreztem szinte a megjelenő kislány érkezését. Olyan gyorsan jött. Hallatszott valami mormogás, amit Tristan lehet, megértett de én bizony egy szót sem. Álltam egy helyben és pislogtam rájuk, miközben az agyam próbálta az információkat feldolgozni. Ez a lány..a csapatnak a része. Látszólag nagyon jól ismeri Tristant. Az arcát nem láttam, de nem tűntek így sem hasonlónak. Akkor Tristan a csapatnak a tagja. A torkom hirtelen száraz lett és neház volt lenyelni a gombócot. Nem akartam sajnlálni őt. Azt senki sem szereti. Annyira nem ismerjük egymást, hogy elkezdjem faggatni. Tristan kissé zavartnak tűnt és én sem tudtam, hogy mit tehetnék.
- Öhm..magatokra hagyhatlak titeket, ha az kényelmesebb nektek.

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

- Majd egyszer talán szólítanak így. Annyira azért nem nagy igényem, nem vagyok az a hatalmas romantikus alkat. - s ezzel tökéletesen be is vallom árnyaltan, hogy harminchat éves létemre nincs kapcsolatom. Pedig amúgy nem vagyok egyáltalán egy elveszett alak, sőt, a kiállásom és a kisugárzásom mindig is remek volt – no meg a szerénységem -, de az életembe a baleset előttig nem fért bele senki más. Hogy most mi van... Azt egyelőre magam sem tudom. Sosem voltam egy társas lény, inkább a magányos farkasok táborát gyarapítottam. De hát valakinek ilyennek is kell lennie, nem igaz?
- Sok mindenkit hallottam már, úgyhogy tapasztalatból mondom. - azt viszont nem teszem hozzá, hogy ezek a tapasztalatok mind a fotózásokhoz és forgatásokhoz köthetőek, hiszen éles és stresszes helyzetben bizony nagyon könnyen kicsúszik a leányzók száján ez meg az. Nem is gondolná az ember, hogy egy végtelenül ártatlan arc milyen mocskokat képes kiköpni.
A hét ahhoz képest, hogy milyen unalmas telik, valójában nagyon gyorsan elröppen, s mire egyáltalán feleszmélek, már félig kifelé lógok egy buli vécéjének az ablakán, csak hogy elmeneküljek egy nálam jóval fiatalabb, kissé zakkant lány elől, aki úgy tapad rám, mint egy pióca az apjára. Vagy valami ilyesmi. Ugyanis könnyedén lehetnék az apja, még ha a valódi korom rejtély is mindenki számára. S ha ez nem lenne elég, a sors kisegíti azt a ballépésem, hogy nem kértem el Jane elérhetőségét, de amilyen szemétláda az élet, ezt természetesen úgy teszi, hogy tökéletesen leégessem magam. Így hát úgy gurulok a lábai elé, mint egy kicseszett kavics.
- Azt hiszem, én vagyok a földre szállt angyalok megtestesítője. - nyögöm némi zavarral, de végül magam is felnevetek. Melyik helyzet lehet egyáltalán a kellemetlenebb, nekimenni egy oszlopnak, majd kiterülni, vagy kigurulni egy vécé ablakán? Ez azt hiszem, örök rejtély marad.
- Túlságosan is kicsi. Te lettél volna a legutolsó gondolatom a mai napon, mindenkire számítottam, csak rád nem. - vallom be őszintén, miközben feltápászkodok a földről, s leporolom az ingem. A fehér csíkok közé belekúszik némi földmaradvány, de hát ez legyen a legkevesebb.
- Hogy kerülsz ide? - kissé keményen fejezem ki meglepettségem, de végül hamar korrigálom egy mosollyal. - Úgy értem, az ilyen úrhölgyek, mint te is, manapság ilyen medencés bulikra járnak friss sérülésekkel? - ó, igen, nem felejtettem ám el, nem véletlenül biccentek a homloka felé! Épp tenném fel az újabb kérdésem, mikor váratlanul bekúszik a látószögembe a lány, akit le akartam rázni, s aki olyan sebességgel közelít felénk, hogy ha nem tudnám, milyen félénk, könnyedén hihetném, hogy lekever egy taslit. Ám nem így történik, egyszerűen csak nekimegy a kezemnek, a vállamba fúrja az arcát, és halkan kezd motyogni.
- Tristan, ott hagytál! Miért hagytál ott? Nem kellett volna ott hagynod! Megígérte Mrs. Lawson, hogy nem hagysz ott! - egyre csak ismételgeti a vállamnak, az én képemre pedig egyre inkább kiül a zavar. A lány amúgy feketében van, csillogó bakancsban, s egy nála szerintem három számmal nagyobb felsőben, melynek az ujja is hosszabb a kezénél. Hajában kék csíkok vannak, szemei pedig vastagon feketére vannak festve. Ebben a pózban pedig pontosan olyannak tűnik, mint egy apátlan kislány. Mondjuk arról nem volt szó, hogy nekem kell “vigyázni” rá...

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

-Még senki sem szólított így? Dehát olyan éd..- Ahha Jane, ne tipord megint porba a férfiasságát azzal, hogy édesnek nevezed a "pofiját". - Illik hozzád, szerintem.
Azt hiszem mindenki jobban jár, ha nem cifrázom túl a dolgokat és annyiban hagyom. Nem kell, hogy az a kedves idegen, aki segített a bajban, elmeneküljön  azonnal.
- Mi???
Ezt mind arra, hogy el tudná képzelni, hogy ÉN ilyeneket mondok és arra is, hogy ezt ilyen biztosan állítja.
- Sok mindenkit hallottál már így beszélni, hogy tudsz általánosítani? Vagy csak hallottad valahol?
A finom úrihölgyek- mint én- védelmében állok most ki az igazunkért. Jó nekem is tudnak olyan szavak kicsúszni a számból, amilyenek, de...de..
Ezek után megegyeztünk, hogy nem bókolgatok neki és jó kedvűen hagytam el végtére is a kórházat. Kicsit sanláltam, hogy nem hagytam neki egy elérhetőséget, de hát a mőlton nem szabad rágódni, haladtam tovább az élettel.


A hétköznap hátralévő része rohamléptekben telt. Meghívtak minket egy bulira, mint élőzene felelősöket és le is adták az ígényeket, hogy mit adjunk elő. Szerencsére ismert zenék voltak, nem volt nagy gond megtanulni. Azon kívül örültem, hogy egy ilyen rendezvényen rész vehetünk, ahol azoknak segítenek, akik visszatértek a helyes útra és harcolnak az életükért. A talpraállásért.
Annak idején Aileen is járt terápiás csoportokba, néhányszor elkísértem és hálás vagyok a munkáért amit végeznek. Természetesen ezért nem kértünk fizetséget, de elfogadtuk a meghívást az italokra és a büféasztalhoz.
Ráadásul egy medencésbuli, amit egy nagyon szép kis helyen rendeznek. A szvnpad nem túl magas, igazából csak egy nagyjából húsz centis emelvény. Remek! Sokkal jobb, személyesebb hatást kelt, ha közel lehetünk a nézőkhöz. Láttam fényfüzereket is, ami fellelkesített arra, hogy estig maradjak. Imádom a látványukat, mintha tündérek lennének. Márcsak azon kellett munkálkodnunk, hogy minden simán menjen.
Felvettem a kedvenc kék, fehér csíkos ruhámat és az alá a bikinimet. A srácok is kitettek magukért és Gabriel is eljött! Szóval hála az égnek, lesz váltásom.
Kaptunk egy külön asztalkát, amin alkoholmentes koktálok és kis falatkák voltak. Megettem egy padlizsánkrémes pirítóst és elvettem egy pohár Dirty Pink panther nevű virgin koktélt, hogy leöblítsem. A szemeim közben itták a környezetet, a díszeket, a csillogó vízfelszínt és egy srácot, ahogy egy látszlólag túl kicsi ablakon akar kimászni.
"Egy tolvaj lenne?"
Egy pillanatra meg tudtam pillantani az arcát is. Ezt nem hiszem el! Tristan?
Majd kiejtettem a kezemből a poharat. Hát ez meg mit művel és mit csinál itt? Várjunk az nem a férfi mosdó? A hátammal egy fának támaszkodva néztem a manővert, néha bele-bele kortyolva az italba. Lehet segíteni kéne neki?
Megindultam az irányába, de mire odértem, már kipréselte magát az ablakon és valamilyen rajzfilmes mozdulatsorral elém gurult.
A nevemet meglepetten ejtette ki az ajkain és én nagyon igyekeztem megvédeni a büszkeségét. Nagyon Igyekeztem, de nem tudtam nem elkacagni magam.
- Nahát, az ember egy földreszállt angyalt várna, erre egy földrepottyant férfi állatot kap.
Egy kedves kacajjal hajoltam le hozzá és nyújtottam felé a jobbomat, hogy felsegítsem a földről.
- Milyen kicsi a Világ, nem igaz?

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

- A “drágámra”? Fogalmam sincs, de tehetsz egy próbát. - vonom fel egy kacér mosollyal a szemöldököm, de érezheti, hogy eme mozdulatot inkább viccnek szánom, hiszen nyíltan egyáltalán nem vagyok egy perverz fasz, aki a második percben már utalgat. Bár a szavaim igazak voltak, hiszen nem emlékszek, hogy bárki is a drágájának hívott volna a jóanyámon kívül... Túl komoly kapcsolatom sem volt idáig, hiszen nem fért bele egy másik ember az időmbe. Nem hogy valaki így becézgessen...
- Néha az ember a saját gondolataival is nehezen bír. Bár ezek szerint van, aki gyakrabban. - megeresztek még egy mosolyt felé, de itt abba is hagyom a vérszívást, hiszen túlzásokba sem kell esni. Mindenesetre azért emlékezetes volt a jelenet, ahogy nekiment az oszlopnak!
- Nos... El? - én is kénytelen vagyok felröhögni, egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani, ennek a lánynak pedig aztán van humora. - Az úrihölgyeknek van a legmocskosabb szájuk a négy fal között. - állapítom meg olyan bölcsességgel, hogy ha még egy fokkal bölcsebben mondtam volna ezt ki, teljesen biztosan kinőtt volna a hosszú, fehér szakállam. Némi színpadiasságot ugyan beleviszek a mondandómba, de azért eléggé sok igazságalapja is van.  
- Igen, mostanság többet vagyok itt, mint kellene. Te azonban tényleg vigyázz jobban, nehogy ennél is súlyosabb helyzetbe keveredj. - őszinte aggódás csillan vissza szemeimből, melyeket egy pillanatra az ablakon túlra függesztek egy halk sóhaj kíséretében. Ez persze nem tart tovább pár másodpercnél, hiszen Jane egyszerűen úgy vonzza a tekintetem, mint a mágnes. Nagyon különleges vonásokkal áldotta meg a sors, azt meg kell hagyni. No meg az új bókomat is be kell zsebelni!
- Nyers, férfias férfi társaság... Te figyelj, szerintem ne erőltesd a bókolást, jó? - újra csak elröhögöm magam, s ezután kezdenék el épp kérdezni valamit, ha Mr. Bunkóvagyok nem töri meg az idilli csevegést, s nem basz el mindent úgy, ahogy van. Jó, magamnak köszönhetem, hogy ennyire benéztem az időt... Meg a napot... De akkor is!



- Hát nem remek ötlet? - kérdi lelkesen a csoportterápia vezetője egy bágyadt, csütörtöki délutánon, de egytől egyig – velem együtt - mindenkitől csupán egy unott, legyötört “de” vagy “aha” érkezik, semmi több. Mondjuk nem is értem, mit várt olyanoktól, akik nem olyan régen estek át egy öngyilkossági kísérleten. Én mondjuk eléggé kilógok a sorból, mert az én arcom nem árasztja magából a depressziót vagy a lelki bajokat, hiszen a kísérletemmel lezárult az a bizonyos mély pont. Már nem vagyok depressziós, s nem agyalok azon, hogy újra a folyóba hajtok. De ezek a szerencsétlenek itt körülöttem... Egyszerűen borzalmasak.
- Én nem érek rá. - emelem fel a kezem, jelezve, hogy kurvára nem fogok harminchat évesen fiatal, ostoba kis szarok között bulizni. Buli... Még ettől a szótól is felfordul a gyomrom. A doktor azonban meg sem hallja, egyből felírja az én nevemet is a papírra. Érezhetően túl sok ellenkezést nem fogad el. Az unokaöccsének lesz a születésnapja, aki nagyon szívesen fogad mindegyikőnket, s mivel mindenki szerint nem csak nekem, hanem a mellettem ülőknek is szükségük van arra, hogy társaságban legyenek és kikapcsolódjanak, így nincs mit tenni. Meg kell jelenni. Lesz sok kaja, pia, medence, élő zene, minden, amire egy ember vágyhat! Hát, akkor én kurvára nem vagyok ember...
A hétvége hamarabb elérkezik, mint vártam, s azt hinné az ember, hogy a terápia többi tagja azért ad némileg a külsejére, de ezek... Slamposak, igénytelenek, és egyszerűen mutatkozni sem akarok velük. Nem mintha az én a fekete-fehér csíkos ingemmel és fekete nadrágommal túlságosan beleillenék ebbe a színes és alulöltözött forgatagba... Nem az én világom ez, sosem volt és sosem lesz az. Beljebb haladunk hát, természetesen velem az élen, de én amilyen gyorsan csak tudok, inkább lehagyom őket magam mögött. Egyetlen lány követ csupán kitartóan, aki annyira félénk, hogy még a karomba is belekapaszkodik, mikor utol ér, hiszen nem ismer senkit, sokan is vannak, hangos minden...
- Te figyelj, mi lenne, ha leülnél a kanapéra és ott maradnál a többiekkel együtt? - ám ő megrázza a fejét, mint egy kurva gyerek. Hát ez remek. Egyszerűen csodálatos estének nézünk elébe.  
- Nem akarsz inkább inni valamit? Enni? - ő azonban hevesen csóválja a fejét. - Tehát nem. Oké. Akkor én most elmegyek a mosdóba, szóval örülnék, ha elengednél legalább erre a kis időre. - kérlelve néz rám, de én végül lefonom magamról a kezét, s megindulok a vécé irányába, melynek ajtajából mikor visszanézek, a lány már ott araszol felém a falnál. Ez így tényleg nem lesz jó... Becsukom magam mögött az ajtót, s egy pillanatra arcom a tenyerembe temetem tehetetlenül. Komolyan ennek kellene lennie a szombat esti programomnak? Így kapcsolódjak ki? Ennyi hülye között? Még mit nem! Tekintetem egyből a mosdó udvarára nyíló ablakára kúszik, mely eléggé széles, így tökéletesen kiférek rajta. Van isten!!! Gyors tempóban felállok a tartályra, kitolom az ablakot teljesen, majd ellököm magam, s egészen addig tornázom fel a testem, míg félig végre kint nem lógok. Persze, semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek először tűnik... Ugyanis mivel a súlypontom kissé előre került, így tökéletesen billenek meg úgy, hogy egy az egyben kiesek az ablakon, lecsúszok valami bokorra, ami majdnem tompítja az esésem, de végül arról is tovább gurulok, így elterülök a fűben két szép láb előtt. Lassan emelem a tekintetem a lábak gazdája felé, hiszen enyhén még meg is szédültem, de mikor tudatosul bennem, hogy ki az, szerintem olyan fehér leszek hirtelen, mint valami hulla.
- Jane?!  

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

Ezt nem mondom el neki, de az az apró mosoly olyan cuki volt a pofiján, hogy majd elolvadtam tőle. -Pontosan, Jane. Szóval jól beletrafáltál.
Na de mi lett volna a reakciója, ha meghallja, hogy a vezeték nevem meg egyszerűen kriminális? Szó szerint. Akkor nem csak nevetne szerintem, hanem talán le is esne a székről. Pláne ha megtudja, hogy komoly üzletemberektől kaptam ezt a nagyon humoros kis nevet.
-Tristan, de bármire hallgatsz?
Felvonogattam a szemöldökömet, már ami a kötésektől látszott, és szinte éreztem azt a bizonyos csillogást a szemeimben, mint például, amikor a bandatagok vérét szívom.- Hallgatsz például a "drágámra" is?
Egyszerűen nem hagyhattam ki, muszáj volt. Ha nem ugrattam volna ezzel, lehet, hogy elérkezik az alpakalipszis!
Rajtam pedig ne múljon a Világunk sorsa.
- A gyerekek hamar megunnák, mert annyiszor megesik az ilyen. Anyu elgondolkozik és elesik, leesik, neki megy...dolgoknak.-Csak remélni tudom, hogy ez nem örökölhető, mert hamar ősz leszek.
Nem is tudom, hogy fogom egészséges szinten tartani az aggódást. Az sem jó, ha buborékban tartod meg az sem ha nem figyelsz rá. Megrémít.
De szerencsére tereli a gondolatomat erről a dicséretre. Igazi, hangos röhögés tört ki rajtam.
-Te "macsó férfiállat"? El tudsz egy ilyen finom, úrihölgyet képzelni, miközben ezt mondja neked?
Én elképzeltem többféle szituációt is, tényleg mindenfélét, amikor ezt mondhatom de nem. Valahogy túl vicces az egész. Na várjunk Jane! Csak ne gondolj itt mindenfélét ki ezzel a pasassal, mikor alig ismered!
-Iiigen, hát sok balesetet okozok magamnak, mint ez is. A traumatológia VIP vendégének fogok lassan számítani, de ezek szerint, te is. Nem tudom a notórikus balesetező, számít-e komoly betegségnek. Vagy...krónikis bambaság?
Ejha, ezt már majdnem felhívásnak veszem keringőre.-Nekem is jól jönne néha a társaság. Pláne ilyen..nyers, férfias férfi társaság?
A vége inkább kérdésnek hangzott, nem is voltam benne biztos, hogy nyelvtanilag helyes, de ha már kijött akkor üdvözöltem az új kifekezést, tárt karokkal. Ahogy Tristan társaságát is. Még szerencse, hogy így alakult a nap, mert különben sosem ismerem meg.
Szeretett volna valamibe belekezdeni, de bevágtatott egy számomra ismeretlen orvos és kiadta az utasításokat az ázsiai, új spancimnak. Igazából elég vicces is volt az egész és nem is értettem, hogy miért védekezik az időpontjával. Ha nem is tudtam, mennyi az idő, abban biztos voltam, hogy szerda van. Hiszen megbeszélés lesz a.. Te szent makréla!
"Egy óra múlva találkozóm lesz a skacokkal!"
Sajnos útjára kellett engednem Tristant.-Neked meg Isten tartsa meg jó szokásod!- Hiszen nem mindenki állt volna meg segíteni. Amíg azon gomdolkoztam, hogyan szökjek meg, eszembe jutott, higy hagyok egy cetlit Trisnek a nevemmel és a számommal, hogy be tudja fejezni, amit elkezdett, de nem tudom fejből. Se baj! Ezért van telefon! Óh váááárjunk. Volt egy rossz előérzetem.
Oldalra nyúltam a farmeromért és kivettem a farzsebéből a ripityára tört telefonomat.
Nos ennyit a mai napról. Még szerencse, hogy tudják, kit kell értesíteni ilyenkor. Működött is a telepátia. Aileen mosolyogva lépett be az ajtón és negyed óra múlva már a kocsijával fuvarozott engem a nagy megbeszélésre, a bandával. Kocsit sajnáltam, hogy végül nem tudtam ott felejteni Tristannak egy cetlit, de hátha még úgy hozza a sors és összefutunk. Csak kevésbé kellemetlen helyszínen mint a kórház.

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

Az én arcomra is apró mosolyt csal a lány nevetése, ki így elsőre úgy tűnik, mintha a legborúsabb felhőt is képes lenne elriasztani az emberek feje felől. Egy ilyen kis baleset után pedig olyan derűsnek látszik, mintha mi sem történt volna, s komolyan felüdülés egy ilyen arcot látni a rideg falak között, ahova már szinte hazajárok, már csak ha azt a sok kontrollt, terápiát, s beszélgetést nézem. Meg az a sok bamba és fájdalmas fej... Nem csoda, hogy sokan meghalnak a kórházakban. Nekem is majdnem sikerült az unalomtól...
- Jane? Komolyan így hívnak? - most már nekem is fel kell nevetnem erre az egészen apró véletlenre, amik tudjuk, hogy valójában nem léteznek. Én legalábbis mindig így tartottam, hogy még a legrosszabb dolgok mögött is van valami mélyebb értelem, melyet talán sosem foghatunk fel a primitív gondolkodásunkkal. Tudom, hogy valamiért meg kellett járnom a pokol legmélyebb bugyrait, s az életem hatalmasat is változott, de egyelőre még nem látom az egészben az értelmet.
- Az én nevem, a Tristan ugyan nem hasonlít a Supermanhez, de igazából bármire hallgatok. - leginkább a “főnök”-re. De hát miért is rontanám el ezt a szép és őszinte mosolyt ilyen lényegtelen információval?  
- Egy lány, aki nem bír a gondolataival? Az ilyenekből ronda balesetek születhetnek. - bólogatok karba tett kezekkel. - Legalább lesz mit mesélni majd a gyerekeknek, hogy “képzeljétek, anya pontosan úgy ment neki egy oszlopnak, mint egy rajzfilm figura”. - megint csak elnevetem magam, de a hangomban semmi gúnyolódás vagy csipkelődés nincs, egyszerűen csak azt próbálom éreztetni vele, hogy igazából ez bárkivel megesik. Nem pont így talán, de mindenki kerül szerencsétlen és kellemetlen helyzetbe.
- Hát... Esetleg egy olyan dicséret mondjuk a bájos helyett, hogy “hé, Tristan, te aztán egy macsó férfiállat vagy”? - én is felvettem egy tettetett ártatlan arcot, mint Jane, de hát az ilyen helyzetben ezt nem egyszerű tartani. Egyszerűen fura, hogy nem egy teljesen kába és élettelen emberrel találkozok itt, hanem olyannal, aki színesre festi ezeket a szürke falakat. Jó, szemét dolog lenne arra gondolni, hogy milyen jó társaság lenne azokban az időkben, amikor több napot fekszek itt, hiszen az azt jelentené, hogy okkal lenne itt, nem pedig jó kedvéből... De hát ettől függetlenül minden vágyam lenne egy ilyen társaság, akivel lehet beszélni egy percnél tovább.
- Ismernek? Téged is? - meglepetten vonom fel a szemöldököm, de némi remény csillan vissza bennük. - Ugye nincs valami tartós betegséged? - amihez természetesen semmi közöm, de ez a kérdés valahogy akaratlanul is kijött belőlem. Az enyhe zavarát megmosolygom magam is, s úgy néz ki, hogy ez az ide-oda bókolgatás nem éppen erőssége egyikőnknek sem.  
- Bárokba nagyon ritkán, ide már annál inkább. Lehet, hogy itt láttalak... Ha tudom, hogy ilyen értelmes lányok is vannak itt, már rég rád telepedtem volna egy-egy látogatásomkor. - megint felnevetek a saját hülyeségeimen, de hát a tények azok tények. - Nincs kedv... - kezdenék bele egy nagy levegő után valamibe, aminek nem jutok a végére, hiszen kivágódik a szoba ajtaja.
- Mr. Park! Maga meg mégis mit művel itt? - egy alacsony, mogorva, idős orvos toppan be, akit sajnos nagyon is jól ismerek.
- Hát én csak... Én... - elkezdek kicsit hebegni, s értetlenül Jane felé pillantok, hiszen nem teljesen értem a doktor kérdését. Jane rokona lenne? Vagy minek kérdezget így?
- Magának nem a rendelőmben kellene lennie? - csípőre teszi a kezét, s olyan szikrákat szór felém a szeméből, melyek szinte megégetnek.
- Nem. Szerdán egy órára van időpontom. - vágom rá egyből töretlen határozottsággal.
- És maga szerint mégis milyen nap van és mennyi az idő? Két perc múlva legyen a rendelőmben, mert különben olyan értékelést kap, hogy... - utolsó szavait már nem hallom, hiszen azokat aközben mondja ki, miközben kifelé lépked. Mr. Smith egy vén fasz. Heti egyszer el kell mennem egy órára hozzá, ami ilyenkor szokott lenni. És amit kurvára elfelejtettem, így egy pillanatra megadóan a tenyerembe süllyesztem az arcom egy unott sóhajjal.
- Azt hiszem, ez a végszó, aláírtam a halálos ítéletem. - mosolygom Jane felé keserűen. - Jobbulást, meg minden más, és vigyázz az oszlopokkal. - elnevetem magam még utoljára, s ha nem tart fel, akkor sietősen távozok tovább, hogy tíz percen át magyarázkodjak még, miért vétkeztem...

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

Általában nem vagyok oda a szuperhős filmekért, ez lehet magyarázat arra, hogy a legalapabb hősnek a nevét használtam fel. De még így is rájöttem, hogy honnan dereng a "Mary Jane" név. Egy hangos kacaj hagyta el az ajkaimat,  nem csak a magas labda miatt, amit lecsapott, de azért is mert tényleg Jane a nevem és viccesen jött ki.
- És tényleg így hívnak. - Jegyeztem meg. - Egyébként valami földöntúli vonzalmat éreztem az oszlop iránt és muszáj voltam becsapódni! Vagyis kicsit elgondolkoztam és amilyen bamba vagyok, alaphangon is, ez megesik.
Mesélhettem volna többet is a világraszóló barátságommal a gáztűzhely feletti páraelszívóval is, de már el is terelték a figyelmem Tristan, furcsán szép arcának a vonásai. Olyan kis arányos és titokzatos, de egyben van benne valami cukiság, meg egzotikum meg hát nah. Tényleg szép. Érdekesre sikerült a válasza. Nem tudja, hogyan kell kezelni, ha megdicsérik, vagy tényleg zavarja, ha feminin dicséretek szállnak felé? Mindenesetre, nagyon viccesnek tartottam.
- Ha azt hazudom, hogy még kicsit kába vagyok, akkor jobban fog esni a dicséret?
Igyekeztem a legártatlanabb arcomat mutatni, amikor rápislogtam, de valamiért jól esett vele így társalogni. Hihetelennek tűnik a dolog, alig ismerem, tényleg csak pár perce, mégis ilyen jól tudtam vele poénkodni.
- Áh már ismernek. Tudják, hogy úgy sem fogom sokáig nyomni az ágyat, pláne nem itt. Amilyen hamar csak tudok, távozok is. Itt dolgozik Ő is és semmi kedvem vele össze futni. A-am, nem bizony. Van bennem is büszkeség és megértem elsőre is, hogy a nem az nem. Felesleges cifráznia, meg elmondania, akárhányszor meglát.
Ezért hát pattanok innen, mert ki tudja, mikor műsza..
-Hogy? Nekem? Neeeem.
A fülem mögé tűrtem a hajtincsemet és zavaromban kacagtam. Meleg az arcpír és sajnos észre is vehető, amikor nem sminkelsz. - Csak jók a fények, vagy te is beütötted a fejed.
Olyan hangsúllyal mondtam, hogy igen. Ez most mindent megmagyaráz. Tudom, hogy csúnya éppen nem vagyok, de nem is vagyok egy kimondott Madonna és a szemeim is olyan közel vannak egymáshoz.
- Ismerős? Hm. Gyakran jársz esetleg bárokba vagy ide? Mert gyakori látogató vagyok. Itt már szinte mindenkit ismerek névszerint. Mert tudod...
Csak az ujjammal mutattam a kötésre, már elpanaszoltam neki a bénaságom, hogy rájöjjön, mire célzok. Vagy tényleg csak olyan tömeg arcom van, hogy kismilliót láthatott már belőle. Itt Ausztráliaban olyan sok szép lány van, hogy őszintén, csak átlagnak számítok.

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

Határozottan állíthatom, fogalmam sincs, hogy mit keresek itt a kórházban. Nem mintha manapság nem ez lenne a második otthonom, s nem mintha nem ismernék innen látásból már elég sok arcot... Kivételesen most nem magam miatt vagyok itt, s lényegében nem is önszántamból. Talán ennyire fiatalnak nézték ezt a lányt, hogy semmiképp sem akarták egyedül hagyni? Vagy így megy ez hivatalosan is, hogy a megtalálónak kötelessége elkísérni a sérültet a kórházba? Ezen igazából kár agyalnom. Itt vagyok, s úgy néz ki, hogy az az oszlop nem volt elég kemény ahhoz, hogy teljesen ledöntse a lábáról ezt a különös leányzót.
- Igazán nincs mit, Mary Jane. - bizony, ismerem ezt a nevet, épp két hete néztem meg egy filmet, amiben egy tag hálót lövöldözött a kezéből, és volt egy lány, akit állandóan meg kellett menteni. Büszkén mondom hát ki ezt a nevet, mintha annyira nagyon értenék az Igazság Ligájához. Vagy a Bosszúállókhoz. Vagy mi az istenhez...
- Bár azért kíváncsi lennék, mi terelte el annyira a figyelmed, hogy ilyen szépen ölelkeztél össze azzal az oszloppal... - nevetem el magam, s közelebb lépek hozzá egészen az ágya mellé. Már sokkal jobb színben fest, mint odakint az utcán, de azért egy ilyen sérülés után nem is lenne tanácsos most maratonokat lefutni. A kérdése pedig... Hogy is fogalmazzak... Ilyet azért nem minden nap hall az ember, s az őszinte mosolyom kissé zavart árnyalatot ölt egyből.
- Kérlek, mondd, hogy még nem tértél teljesen magadhoz... - színpadiasan kapok a szívemhez. - Mert ezzel a bókkal most kiirtottad belőlem a férfiasságom utolsó cseppjét is. - újra csak elnevetem magam, de már kissé oldottabban. Jó ég... Komolyan bájos az arcom? A buzikra szokták azt mondani, hogy bájosak. Csak nem néz esetleg teljes mértékben melegnek?! Tény, hogy vagyok annyira szabadelvű, hogy a saját nememhez is vonzódok, de sosem öltözködtem, beszéltem, vagy néztem ki úgy, mint sokan azok közül, akik melegek. Lehet, hogy többet kellene tükörbe néznem?
- Mit mondott az orvos? Kényszer pihenőre ítélt? - érdeklődöm, mintha csak régi ismerősök lennénk. - Ne aggódj azért... - mutatok a homlokán levő kötésre. - Nem ronthatja el a “bájos arcod”. - emelem ki nevetve az utolsó két szót. Valójában némi csipkelődést szántam neki csupán, de a szavaim nagyon is igazak, hiszen végre rám mosolygott valamiféle szerencse, s a sors most nem pofonnal jutalmazott, hanem egy szép arccal. Felüdülés ilyen lányt látni annyi ronda ember után, mint akik az utóbbi napokban látogattak el az ügynökséghez.
- Olyan ismerős az arcod... Lehetséges, hogy láttalak már valahol? - kérdem kíváncsian, de valójában füllentek egy kicsit, hiszen egyáltalán nem ismerős. Ez amolyan ismerkedős szöveg, ami lehet, hogy kissé közhely, de azért nagyon hitelesen tudok eltöprengeni azon, hol láthattam ezelőtt.  

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

Az egyik felhő jobbra tekeredett, a másik balra kunkorodott, nagyon gyorsan. Mondtam is volna nekik, hogy "Hó...lassíts Ráró! Ebből tornádó lesz a végén."
Vagy nem is a felhők forognak, hanem én? Egy biztos. Becsukni a szemem rosszabb volt, mert hanyingerem is lett. Pedig azt hittem, hogy ennyi baleset és plezúr után már immunis vagyok erre. Hát mégsem. Az viszont gond, hogy egy ideje semmit sem látok. Hallani is valami elmosódott moraj, mintha víz alatt lennénk. Csupa ismeretlen hang.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el. Kinyitottam a szemeimet, már várva az ismerős kórházi látképett a szokásos baleseti sebészekkel. Na ez egy új lány volt, legalább is Dr Garcia még sosem látott el. Azt mondta, hogy pihenjek és ne igyak csak apránkent. Meg, hogy beengedi hozzám a "kis barátomat"...egy sunyi, cinkos mosollyal.
"A MImet?"
Behunytam a szemem és próbáltam emlékezni. Reggel, otthon egyedül voltam, a sétálás közben szintén. Utána nekicsapódtam az oszlopnak...
"- Azt hiszem, én vagyok a megmentőd... "
Szerencsére mosolyogni még fájdalom mentesen is tudtam.
- A gonosz oploszokkal csak a baj van, köszönöm a segítséged Superman.
Kinyitottam megint a szemeimet és próbáltam az arcára fókuszálni. Manapság ritka ha olyan segít ki, aki még vsak nem is ismer. Hálás voltam érte.
Egzotikusnak hatott a mandulavágású szemeivel és az egész arcszerkezete szép. Nem tudok rá más jelzőt mondani. Ha nem is szoktuk ezt gyakran férfire mondani, de Ő kimondottan szép volt.
- Bocsi, hogy így bámullak, de tudtad, hogy nagyon bájos arcod van?

Jane & Tristan

"Nincs olyan zárt ajtó a világon, amit a szépség ne tudna kinyitni."

Bármennyire is szeretem a munkám, azért ennek is vannak bőven kiábrándító percei, különösen akkor, mikor egy ideje nem látok mást, csak átlagos emberek gyülekezetét. Tévúton jár mindenki azzal, hogy a sminkkel bejuthat hozzánk, ugyanis akin meglátok akár egy csepp alapozót is, azonnal lemosatom vele. Én a természetes szépségre vagyok kíváncsi, hiszen arra lehet építeni egy remek sminket vagy egy pompás öltözetet. Mostanság azonban mintha átjáróház lennénk, úgy hullanak be ide az ocsmányabbnál ocsmányabb emberek, még ez nagyon bunkón is hangzik. Egyáltalán nem szép és különleges mindenki, s aki nem az, annak az én cégemnél nincs helye.
Unottan támasztom az asztalt, s a hangulatomon még egy hatalmas bögre fekete tea sem segít. A baleset után csak „zsűrizhetek”, semmi egyéb megterhelő dolgot nem csinálhatok. Ám mikor már a tizedik szürkeség jön be, akit a többihez hasonlóan eltanácsolok... Akkor azért elgondolkozok azon, hogy mi a faszt keresek mégis itt. Nos, jelenleg semmit. Úgyhogy fogom magam, s mielőtt annyira felhúznám magam, hogy bezáratom mára az egész kócerájt, inkább odébbállok. Pedig még dél sincs... Nekem azonban bőven elég volt ezekből az emberekből mára, úgyhogy veszek magamnak valami ebédet, s inkább hazamegyek.
A belváros ilyentájt túlságosan nyüzsgő, s ha tehetem, inkább kikerülöm. Azonban az ügynökség épp itt van, így esélyem sincs arra, hogy menekülőútvonalon menjek, no meg még egy kis ideig vezetni sem tudok. Az én napom ugyan nem indult túlságosan jól, de hamarosan szemtanúja leszek annak, hogy másé sem... Ugyanis épp pontosan előttem találkozik össze egy lány egy oszloppal eléggé csúnya módon. S tudjátok, mi a szánalmas az egészben? Hogy senki sem lép oda hozzá segíteni, egyedül az én lábaim mozdulnak. Közben elcsípek olyat, hogy biztosan a telefonját nyomkodta, meg hogy biztos drogos, sőt, még aljas és gúnyos nevetést is hallok valahonnan. Szörnyű, hogy idáig jutottunk...
- Jól vagy? – guggolok le hozzá egyből, s kissé megrázom a vállát. Reakció azonban nem érkezik. Megrázom hát jobban, sőt, még az arcát is enyhén megpaskolom, s mikor erre sem érkezik semmi válasz, akkor nyúlok rögtön a telefonomért, s már tárcsázom is a mentőket. Miután megadtam az adataim, s visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt, elkezdem őt vizsgálgatni, de hát sokáig nem kell nézelődnöm, hiszen nagyon hamar felfedezem a homlokán a probléma forrását. Óvatosan megérintem ujjbegyemmel, s mivel eléggé meleg, így kissé nagyobb lehet a baj, mint egy sima ájulás. Pár perc elteltével szerencsére megérkezik a mentő, a lányt hordágyra rakják, én pedig állnék is tovább, ha nem taszítana rajtam egy nagyot az egyik mentős.
- Menjen! – utasít ellentmondást nem tűrően, én pedig annyira köpni-nyelni nem tudok, hogy mire észbe kapok, addigra már én magam is robogok a kórház felé a lány oldalán. Néha mintha kinyílna a szeme, de nem tudom eldönteni, hogy ezekre az időkre magához tér-e. Bárhogy is legyen, úgy látszik, hogy én lettem a kísérő, hiszen egészen a kórházi szobáig invitálnak magukkal, mely előtt helyet foglalok egy röpke negyed órára. Igazából senkit sem érdekel, hogy ki vagyok... Csak legyek ott, bárki is vagyok. Én meg nem leszek olyan aljadék, mint a többi ember, hiába sétálhatnék ki büntetlenül... Helyette kivárom a negyed órát, s mikor egy „bemehet” invitálással kijön az orvos, én mintha ismerném a lányt, úgy lépek be hozzá. Ha nincs még ébren, úgy letelepedek mellé egy székre, ám ha igen, úgy halkan megszólalok.
- Azt hiszem, én vagyok a megmentőd... – mosolyodom el, s szavaimat természetesen nem gondolom komolyan, csupán megpróbálom oldani a kórházi légkör kellemetlenségét.

Tristan & Jane

"Finding something good, without looking for it."

Hála egy nagyon rossz, rémes álomnak, a szokásoshoz képest nagyon korán keltem fel. Hajnali...Nos. A digitális óra 9:03-at mutatott a falon. Jó ez nem kimondottan a hajnalok hajnala, de ahhoz képest, hogy hajnali négykor még fel voltam, ez nagyon is korai kelésnek számít. Megkentem egy eperlekváros kenyeret és böngésztem az interneten. Kellett egy új szám a srácokkal és semmi sem jutott az eszembe. Ilyenkor csak kikapcsolom az agyam és egyszer csak beugrik, amikor nem figyelek oda. Elolvastam egy szalagcímet valami Parkról és valami birodalomról, de hirtelen nem ragadta meg a figyelmem. A google képek között dettó semmi. Másfél órát simseztem utána, de csak nem jött az ihlet. Lehet, hogy túl görcsösen akartam.
Lezuhanyoztam, rendbe szedtem magam és elindultam a belvárosba. Csak eszembe jut valami egy galambról, egy mosolyról vagy a fenébe is, egy cipőm talpára ragadt rágóról.
Mindig is szerettem Sydney belvárosát. Telis tele van élettel és lehetőségekkel meg bűnözőkkel...Úgy volt, hogy szörfözni megyünk Aileennel a tengerpartra, de a munkája teljesen másfelé sodorta a mai napra. Nem tudok egy rendes szabadnappal se mit kezdeni. Áh Jane, be kéne fejezni a nagy mélázásokat, mert ilyenkor szokott jönni a...
BAM!
Valami hideggel és keménnyel találkozott össze a homlokom. Bizonyára egy oszlop lehet... A földön feküdtem és a felhők furcsa mozgását figyeltem, miközben azon gondolkoztam, hogy ezúttal megúszom-e egy enyhébb agyrázkódással és horzsolással.