Mik az erősségeid?
Remekül játszom a buta, szőke pipit. Szinte szemrebbenés nélkül tudok flörtölni és jól értek az emberek nyelvén. Valójában fotografikus a memóriám, de ezt jobb szeretem eltitkolni..az nálam előny ha alábecsülnek.
Mik a gyengeségeid?
Néha túl sokáig és túl mélyen elgondolkozok, ami veszélybe is sodorhatja a pozíciómat, az álcát. Hiszen azért vagyok itt, hogy hülyének nézzenek. Illetve a füst és a por.
Mi a legnagyobb vágyad az életben?
Hogy véget érjen ez az egész mizéria és tudjak a saját életemre koncentrálni.
Mik a legnagyobb félelmeid?
Hogy csalódást okozok a szervezetnek és bosszút állnak miatta.
Milyen az egészséged?
Asztmás vagyok, ha túl nagy a stressz, képes vagyok befulladni de ilyenre már nagyon rég nem volt példa.
A fegyver durranását élesen hallottam a füleimmel, mintha csak nem is használtam volna hangtompító fülvédőt. Ez azért lehetett mert képzeletben máshol jártam, az olaszországi Garda-tónál, ahol éltünk miután megszülettem Velencében. Nagyon sokáig éltem gondtalanul, tudatlanul, érdektelenül, hogy mi zajlik a háttérben, hogy mivel tartotta meg apám a vagyont amivel a családunk generációkon keresztül rendelkezett. Eldurrant egy újabb lövés és láttam a lelki szemeim előtt azt a nem egészen egy órát, ami megváltoztatta az életemet.
~Tizenöt évesen fogtam fegyvert először a kezeim között azzal a céllal, hogy egy másik emberre lövök. Akkor még nehéz volt a súlya a pisztolynak és a szívemnek is... annyira, hogy elcsodálkozok néha, hogy még egyáltalán bír dobogni. Olaszországban egy szép, nagy házunkban éltünk, személyzettel ezért nem is volt meglepő, amikor betört hozzánk négy maszkos férfi. Engem elrejtettek ugyan a szüleim egy szekrényben, de nem tudtam ott maradni tétlenül, amíg a szüleimet megtámadták. Segíteni akartam mindenáron, az a baj, hogy azok a fránya hörgők és az asztma az utamban álltak. A belégzés sikeres volt kilélegezni már kevésbé. Úgy éreztem, hogy pillanatokon belül felrobban a tüdőm, égett az egész mellkasom.
"Hol van a személyzet? A dadusom? Az őrök? "Az egész olyan furcsa volt. Fényes nappal támadtak, nem nem nyúltak semmihez. Mintha inkább kutattak volna valami után..vagy valaki után. Néhány lövést hallottam és már többé nem bírtam elrejtve maradni. Segítenem kellett! Csendesen kimásztam a rejtekhelyemről és kivettem az apa dolgozóasztalának lapja alatt tartott fegyvert és a tartalék asztma pipáját a fiókból. A porlasztott gyógyszer keserű és mennyei egyszerre.
Voltam már vadászaton, lőttem már célba és korongra is. Emberre még nem. Egészen addig amíg a szemeim elé nem tárult a látvány amit mások filmekben látnak. Két maszkos a földön, vérző sebekkel, apa az egyikkel viaskodik a másik anyám felett áll pisztollyal a kezében. Egy szempillantás volt az egész, először az rogyott a földre amelyik anyámat fenyegette a másik is rögtön utána, amikor meglepetten engedte el apámat és felém fordult. Gyorsan lett túl nehéz a kis kézi pisztoly, a kezemből kirántotta a gravitáció mert már nem maradt az ujjaimban erő tartani, amint rájöttem, hogy mit is tettem.
"Most a pokolra fogok jutni?" "Meghaltak?" "Vissza lehet még csinálni? Bizonyára nem."A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Most hős lettem vagy gyilkos? Készültem szét esni pillanatokon belül, viszont összetartott a szoros ölelés amiben a szüleim részesítettek. Lehet Bizarrul hangzik de nagyon büszke voltam magamra. Megvédtem a szüleimet, ennél nem is kellett több.
Ezek után nem maradhatott titokban semmi sem előttem. Apámék a maffiába tartoznak és onnan is jött a pénzünk. Féltem, nagyon sokáig féltem, folyamatosan a hátam mögé kellett tekintenem és ellenséget láttam mindenkiben.
Az utunk tizenhét éves koromra Ausztráliába vitt minket. Néhány magasabb rendű taggal együtt elkezdtek itt is hálózatot kiépíteni. Ezúttal én is kaptam szerepet, fontos szerepet. A csapatnak ugyanis kellett egy belsős orvos a St.Claire kórházban, aki el tudja őket látni és eltüntetni a jelentéseket bizonyos golyó okozta sérülésekről. Gimi után mentem is az egyetemre, szuper kis fedő sztorival, nehogy gyanakodjanak rám. Én vagyok a buborékfejű, szőke csitri, akinek a gazdag szülei elintézték az egyetemet, a vizsgákat és a kórházi melót is. A fotografikus memóriámmal nem volt nehéz az egyetem, érdekelt az anatómia is és az emberi szervezet működése. Ennek ellenére nem esik nehezemre eljátszani a kis bimbót, aki teljesen hülye és flörtöléssel vagy nyalizással akar előrébb jutni. Pedig pont a napokban vettek fel a rezidensi időszak után a neurológia doktorai közé. Annyira vicces az értetlenkedő tekinteteket nézni.
"Hogy lehet EZ még mindig itt?" "Tudtátok, hogy az összes orvosnak szét tette már a lábát?" "Tudtátok, hogy Vivienne Duvivier fiának is felajánlotta már a szolgálatait?" Gondoltátok volna, hogy ezeket a pletykákat én kezdtem el magamról terjeszteni? Aztán hallgattam örömmel, hogy mik bontakoznak ki belőle. Demiszexuálisként elég nehéz lett volna ezeket teljesíteni, de flörtölni jobbra-balra nem esik nehezemre. Jó viccnek tartom olyasmivel kecsegtetni, amit sosem adok oda.~
Gyakorlás után lezuhanyzok, átöltözök, belövöm a hajam, feldobom a vörös rúzst és betipegek a kórházba.
-Itt az idő egy újabb eseménydús naphoz.
"Sweetheart it's time for you to see, what underestimating me is going to cost you."
