Vivienne Duvivier

Vivienne Duvivier

rövid idézet

Először felvonná az egyik szemöldökét, s miközben végig mérne tetőtől talpig, végig futna a fejében a gondolat, hogy vajon miért is vagy erre ennyire kíváncsi. Végül győzne a büszkeség, az egó és a dicsekvési vágy, s rögtön el is kezdené: "Édesem, nem mintha közöd lenne hozzá, de én a Pierre at Marie Curie egyetem ösztöndíjas hallgatójaként már az egyetemi éveim alatt olyan tanulmányt tettem le neurológiából az asztalra, amit Te még szakorvosi végzettséggel a zsebedben sem lennél képes megtenni. Emellett míg Te csak döcögsz, sodródsz az árral, és vergődsz jobbra-balra, addig én ennyi idős koromban már rég vezetői beosztásban ténykedtem. Csak megjegyzem, nem sok olyan nő van, aki három gyerek mellett ilyen karriert fut be. Ez persze a határozottságomnak köszönhető, a kitartásomnak és az elmémnek. 160-as IQ-val nyertem meg az egyik középiskolai versenyt. Ráadásul én nézek ki valahogy, nézz csak rám. Ellenben te... "Azt hiszem, hogy ez az a pont, amikor felforrna az agyvized, és ha lenne nálad egy szike, akkor nyomban belé döfnéd. Pedig Vivienne mondaná még, s tény, hogy nagyon sok pozitív tulajdonsága van, de az arroganciája és a felsőbbrendűségi érzete az egyszerűen rémes.- Ugyan már Kedvesem, miféle gyengeségekről beszélsz? Nem ismerem ezt a szót - mondaná Vivienne, majd negédesen az arcodba mosolyogna, s hátat fordítva hagyna maga mögött a kérdéseddel. Pedig ahogy minden embernek, neki is vannak gyengeségei. Retteg attól, hogy nem kapja meg az áhított figyelmet, hogy nem ismerik el őt orvosként, emberként, éppen emiatt küzd állandóan a hatalomért. Megfelelési kényszere van, meg akarja mutatni az embereknek azt, hogy ő is ér valamit, még akkor is, ha a lelke mélyén azt érzi, hogy az ő élete nem számít egy fabatkát sem. Talán ez az egyik legnagyobb gyengesége, érzelmeit emiatt igyekszik palástolni mások elől. Másik gyengesége az empátiája hiányában rejlik, anyaként megbukott, soha nem volt képes úgy szeretni a gyermekeit, ahogyan ők azt megérdemelnék. "Azt hiszem, hogy már nagyon sok mindent elértem, amit akartam az életben, de úgy gondolom, hogy egy kórházigazgatói poszt még várat magára. Álomnak nem mondanám, inkább csak egy újabb állomás az életemben. A vágyam az, hogy a legelismertebb neurológus legyek és áttörést érjek el ezen a területen. Emellett örülnék annak, ha a gyermekeim végre észhez térnének, és a nyomdokaimba lépnének." - Te tényleg azt gondolod, hogy majd megosztom veled a legnagyobb félelmeimet? Ó Drágám, hihetetlen, hogy mennyire naiv vagy - hangos kacaj hagyná el ajkait, majd inkább kapna a pezsgős pohár után, hogy nagyokat kortyoljon, mint sem, hogy megossza veled ezeket az információkat. Még az ügyvédjével sem osztaná meg, ám a naplójába már egyszer hosszasan ecsetelte, hogy mennyire retteg a magánytól, az elutasítástól, a megcsalástól. Ezen felül retteg a bezártságtól, gyermekkora óta klausztrofóbiás, nagyon fél az öregedéstől és a haláltól.Erre a kérdésre még csak nem is válaszolna. Összeszűkített szemekkel mérné rád szúrós pillantását, miközben ajkait összepréselné, közben magában amiatt fortyogna, hogy egyáltalán hogy is merted neki feltenni ezt a kérdést. Aztán megijedne, hisz talán Te voltál az, aki láttad őt gyengélkedni a folyosón, a kantinban vagy legutóbb Mendez nővér esküvői partiján. Tisztában van azzal, hogy valami nincs rendben vele, azonban még nem tud arról, hogy komolyabb betegség lappang a szervezetében.

Marcel olyan haragosan emelte rám a tekintetét, ahogy talán ez idáig még soha, s bár az én drágaságom mindig is lázadozott, soha korábban nem ütött meg velem ilyen hangot. Eltölthetett volna az anyai büszkeség, hogy végre, életében először úgy igazán kiáll magáért, és végre, férfiként viselkedett, ám ez az érzés valahogy még sem kerített a hatalmába. Ahogy rám csapta az ajtót, egy pillanatra megrezzentem, lehunytam a szemeimet, s próbáltam kipréselni magamból a benn maradt levegőt. A büszkeség helyett csalódottság, s düh költözött a lelkembe, haragudtam a fiamra, amiért nem látta a fától az erdőt, s nem jött rá arra, hogy az a senki földjéről jött nő csak ki akarja használni. Szívem szerint megráncigáltam volna, hogy térjen már észhez, de ahhoz meg kellett volna ragadnom a grabancát, amit viszont az újonnan manikűrözött körmeim bántak volna.
- Doktor Duvivier! Itt vannak a konferencia részletei, a jövő héten megrendezendő neurológiai konferenciához sikerült lefoglalni a Hotelt, és úgy néz ki, hogy minden résztvevő itt lesz - Gwennie amilyen lelkesen csak lehetett, úgy végezte a dolgát, ellenben tőlem sok jóra most sem számíthatott. Jobb napokon sem tudtam őt értékelni úgy igazán, mert mindig volt rajta valami, ami szúrta a szememet. Szerencsétlen mindig olyan slamposan járt, és a haja is rémesen állt a feje tetején. Szóval bármennyire is akartam volna kedves vagy hálás lenni - nem akartam az lenni - nem tudtam értékelni a munkáját. Mosoly, vagy kedves szó helyett így csak egy fintor szökött az arcomra, ahogy elvettem kezéből a dokumentumokat, majd felvettem a szemüvegem, s belenéztem a lány jegyzeteibe.  
- Még itt van? - a szemem sarkából még mindig láttam mellettem toporgó alakját, ezért kapta a kissé flegma kérdést. Megilletődöttnek tűnt, tényleg úgy ácsorgott ott, mint egy kiskutyus, aki buksisimire vár. Hát, tőlem aztán várhatsz rá Aranyom! A franc fogja dicsérgetni, amikor még mindig tehetetlenül, s bambán toporog előttem.
- Nehogy fáradjon a válasszal, három fővel kevesebb létszámra foglalt szobát, és nem foglalta be az előadótermet. Tegye meg a módosításokat, ne feledkezzen meg a technikai felszereltségről sem, a taxitársaságot pedig ellenőrizze, és egyeztessen a gazdasági osztállyal - mogorván löktem vissza kezébe a dokumentumokat, majd sietve hagytam el az irodát, s közben a sztetoszkópot a nyakamba igazítottam, hisz várt még rám egy gyors pofavizit. Jött néhány új kolléga, őket kellett lecsekkolnom. Bár, ha olyan mamlaszok, mint ez a Gwennie, akkor nem hinném, hogy hosszú pályafutásuk lesz az osztályon.
A gondolatok még mindig fortyogtak bennem, hol a kisebbik fiam elcseszett választásán agyaltam, hol pedig a lányom baklövésein. Még szerencse, hogy Leonnal, az idősebb fiammal nem volt probléma. Csak kár, hogy olyan messze élt tőlünk. Egy pillanatra mintha megéreztem volna szeretett gyermekem hiányát, megfordult a fejemben, hogy talán felhívhatnám telefonon, de a folyosói fordulóhoz érve rögvest elszállt minden gondolatom, ahogy megpillantottam a férjemet és ezt a nőt. Korábban csak sejtettem, hogy talán megcsal valakivel, de ezzel szembesülni olyan volt, mintha állcsúcson vertek volna, miközben megtapossák a mellkasom.
Hirtelen hőköltem hátra, s a falhoz simulva, tenyeremmel kapaszkodtam a képzeletbeli fogódszkodókba. A torkom is elszorult, s hirtelen nehézség költözött a mellkasomba. Ez nem lehet, nem csalhat meg!
De igen. Megtette, s meg fogja tenni számtalanszor. S bár mondhatják sokan, hogy rideg kőszikla vagyok, hogy szeretni nem tudok, talán soha nem is fogom kimutatni az érzéseimet úgy igazán, de attól még...valami legbelül fáj. Nagyon fáj.

rövid idézet