Days of Future Past

+18
Bordakosaram ketrecének zárt fogságából feltörekvő forró lélegzetem bucskázik le nyelvem hegyéről és hal el az övén, ahogy ujjai alá, tenyerébe morzsolja aranyló méz szőke szín tincseimet. Az enyhe feszítő érzés végigkorbácsolja érte lángoló érzékeim egész hadát és gondolkodás nélkül engedek a gyengéd húzásnak, adok át többet magamból neki, nem csak szó szerint. Borostájának tüskéi éppen annyira borzolják alabástrom bársonyomat, ami még pont jól esik, ahogy végigkarcolja hódításának újra felfedezett, elbitorolt területét. Nyakamon időző játéka már tényleg az utolsó lökéseket adják ölem ostromának hevessége mellé ahhoz, hogy végképp megadjam magam neki, neve ajkaimon táncol öntudatlan, amikor hirtelen vet véget annak, belezuhanhassak az általa keltett, feneketlennek tetsző és mégis édesen hívogató örvénybe.
Mély légvétel szántja végig a tüdőmet, ahogy kérését utasítását határozott kérlelhetetlenséggel leheli fel a fülem alá. Pont annyival, amivel visszaránt és egy eddig számomra még ismeretlen húrt is megpendít lelkem hangszerén, amire a testem ugyanolyan érzékenyen reagál, mint érintéseinek bármelyikére. Elképesztően felajz, ha még lehet bárhová fokozni azt, azzal, amit és ahogyan a tudtomra ad. Hiánya a következő pillanatban marna belém vasmarokkal, ahogy megfoszt önmagától, testének forróságától, tenyerének elképesztően vágyott súlyától, de időt nem enged annak gyászára és tudatosulására, azonnal átfordít, szűkre szabott teret engedve csupán a mozdulat önnön, szabad akaratából fakadó kivitelezésére.
Nem bánom.
Egyáltalán nem bánom.
Egész lényem reszket az ismeretlenül is őrjítően vágyott, ki nem mondott ígérettől. Hátamat ért érintése forró lávaként olvaszt magának odaperzselt lenyomatot a gerincem fölé, ahogy ellenvetést – már, ha létezne olyan a részemről – nem tűrően dönt előre. Engedelmesen, ölembe feszülő várakozás izgatottságának felkavaró türelmetlenségével teszek eleget a kérlelhetetlennek. Tenyereimet a mellkasom mellett támasztom az asztal felületének, ahogy viszonylag gyorsan, mégis annál jóval lassabbnak megélt módon fekszem fel arra felsőtestemmel.
Halk nyögés forr a torkomra, ahogy ágyékéval a fenekemnek feszül és aztán súlyának egy részével présel még inkább a bútorlap felületéhez. Kéjmámoros hevület vág rajtam végig, nem csak attól, amit tesz velem, de attól is, amit nem. Ami csak ott lóg közöttünk a levegőben és amit mindennél jobban akarok, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, pontosan mit fog magával hozni nem is olyan sokára. Az ízét valahogy mégis a számban érzem és tudom, vágyom rá. Mindennél jobban…
Érzékeimet azok legvégső határára taszítva ingerel, ahogy a nyakamba csókol és a csuklóimra forrasztja határozott fogásának szorítását. Ezen a ponton már eszembe sem jut a másként cselekvés lehetősége, kizárólag az szorul elmémbe, amit ő kíván tenni velem. Gondolkodás nélkül engedek és viszem kezeimet felfelé és oldalra, az asztal széleihez futó útmutatása szerint, ahol újabb feladattal ajándékoz meg. Követve a néma utasítást fogok rá a peremre és akaratlan is szorítva kapaszkodok belé, miközben érzem miként rándulnak össze alhasam izmai keményen, már csak attól, nem tudom, csupán sejtem, miként akarja folytatni.
Mielőtt pedig még a gondolat végéhez érnék, újra a magáénak birtokol, amit még egy mélyről feltörő sóhajjal honorálok. Erősebben fogok rá újonnan kinevezett kapaszkodómra, utolsó szálként marva még arra, ami józanságom határán tart… és azzal együtt még egy legvégsőt enged feszíteni önmagán, majd végletesen elpattan.
Csókja jelenti az utolsó lökést, amivel átszakít saját korlátaim tőle meggyengült határain és maga alá temet a rajtam végigsöprő éldelet, teljes egészében terhének sűrűjébe olvasztva lényemet. Az egész belsőm együtt remeg meg alhasam, őt körül ölelő izmaim rándulásával, aminek több, heves kísérő jár a közvetlen nyomában. Már éppen csak tudatom peremén érzékelem megremegő lélegzetét, ahogyan nyelvéről aláhulló, elrebegett nevemet is.
...és még egyszer megteszi.
Még messze nem ért véget az ösztönből fakadó pusztítás teljesen eltemető, saját magába rántó mámora, máris a következő elérkeztével rohamoz meg, ahogy érzékenységemet ujjaival is végigcirógatja. Már meg sem próbálok ellenállni az érzetnek, elhúzni, elnyújtani, erre nem marad már erőm, sem fizikai, sem pedig másmilyen. Azonnal beborít a következő kéjhullám egészében magával sodró ereje. A vér a fülemben dübörög, ölem érte és tőle lángol, gerincem enyhe ívbe feszül és, ha az asztal nem tenné meg helyettem, képtelen volnék a testemet tartani, pedig minden izmom egyszerre húzódik keménységbe. Hangja ott táncol hallójáratom küszöbén, rekedtségét még érzékelem, de már nem fogom fel. Bennem lüktető hullámai az enyémekbe olvadnak, többé nem tudom megítélni hol végződik az övé és hol kezdődik az enyém, egyként érzékelem a gyönyör tökéletesen eltelítő erejét.

∞

+18
Képtelen vagyok elvenni róla lélektükreimnek kutakodó kereszttüzét. Minden mozdulatát, rezdülését látni vágyom, miként reagál nem csupán a neki szánt látványnak adózva, de a válaszként kínált, pimaszul merész, ajkaira felkent megnyilvánulásra. Kékjeinek óceán mélységű sötétsége felkavaró izgatottsággal igéz meg, látni vélem éhségének legőszintébb, legtermészetesebb lángját lobbanni tekintetének sűrűjében. Akár a ragadozó, mikor már nyelve alatt érzi az űzött vad ízét… Valahol ennek a pillanatnak a küszöbén, tudattalan dől el bennem, nem kívánok tovább távol lenni tőle, csókjára szomjazom, érintéseinek lelkemet szaggató folyamára, türelmetlen vágyának az enyémmel eggyé olvadó, odaadó, elemi megtestesülésére.
Tenyere alatt engedelmes önkéntességgel hajlik ívbe a derekam, felé követelve magamnak a nullára leszűkítendő, kettőnk közé befurakodó levegőt és teret, magamon akarom érezni a belőle áradó forróságot, amikor megajándékozom a sajátommal. Halk, kövér sóhaj bukdácsol át ajkaimon és hullik az övére, ott pergetve szét a torkomra forrt, édesen ingerlő hangot és szinte ugyanazon időben bordakosaram ketrecébe szakítja az éltetőt néhány szívdobbanás idejének teljes hosszára, amikor egyazon testté és lélekké válunk. Hagyom hátrabicsaklani a fejemet, államat egészen magasra emelve, a kuszán elszabadult tincseim pedig kéretlenül csiklandozzák végig a vállaimat, mégsem érzékelek azokból sokat, csupán tudatom peremén táncol a felfedezett érzet. Minden porcikámban az övé vagyok, nem csupán a testem átadva neki, gondolataim összességét is maga köré csavarja, nem tudok és nem is akarok semmi másra figyelni, rajta kívül.
Megfoszt annak a lehetőségétől, hozzászokjak éhségének maga alá gyűrő sürgetéséhez, aminek a képzete és nem kevéssé szó szerinti tapasztalása felajzó feszültség hullámával önti el ölemet keresztül hálózó, rá különösen érzékeny izmaimat és cikázik végig a gerincem mentén, egészen a tarkómig végigperzselve ingerlő útján. Felhevült méz selymességével csordul alá csigolyáimon az érte sürgető, egyre növekvő, sóvárgó vágyakozás örvénye, aztán az egész szenvedély hullám kezdődik elölről, egyre határozottabban taszítva közelebb saját határaim korlátainak szemérmetlen átszakításához.
Légvételeim szaporábbá sűrűsödnek, csípőmmel akaratlan csatlakoznék a diktált táncba, mégsem hagyja. Kevés udvariassággal mélyeszti ujjait bársonyomba, megfosztva a mozdulat ritmusának becsatlakozó leképezésétől. Tarkójára simítom a tenyeremet, a rövid tincsek végig cirógatják a kezemet. A másikkal az övé után nyúlok, gyengéd érintéssel kérlelve, engedjen fogásának bilincséből, de korántsem azért, mert ellenemre lenne, amit velem tesz. Ennek éppen az ellenkezőjét élem át.
Elképesztő erővel von maga alá játéka és azzal együtt birtoklásának egészen újszerű, mégis elképesztően felizgató mivolta, amiből akaratlan is többet akarok. Sokkal többet.
Újra ajkaiért hajolok, ízét vágyom a nyelvem alá, fogaimmal gyengéden karcolom fel a puha húst, elbitorolva előle légvégtelének lehetőségét, egészen addig, amíg tüdeje, az enyémmel együtt, égni nem kezd a neki kijáró és tőle jogtalanul megfosztottért. Ha enged a ki nem mondott unszoló kérlelésnek, akkor érintését csípőm oldaláról átvezetem a fejem mögé, szavak nélkül hozva egyértelműen a tudtára, arra vágyom, ujjai alá marja csomóba felkötött szőke tincseim, egyenetlen csigákba rendezett összességét. Neki kínált engedelmességgel hajlítom hátra a fejem újra, kis mértékben a gerincemet is ezúttal, hogy nagyobb felületet tárva elé kínáljak a nyakam ívéből. Ujjaimat a tarkóján mélyesztem bőrébe és nem csak azért, hogy biztosabb kapaszkodóra leljek benne egyre növekvő sürgetésének édesen izgató, kegyetlen ostroma alatt. A kéjmámor egyre nagyobb terhe sűrűsödik ölem mélyére, csípőjének minden lökésével erősebben gyűrve maga alá az érte sóvárgóan oda felkenődőt. Elengedem fürtjeimnél magára hagyott a kezét és magam mögött támaszkodok meg tenyeremmel az asztallap kemény, hideg felületén. Egy pillanatra átfut a gondolataim között; rajtam keresztül kívánja elérni a fa, gondosan megmunkált, sima felületét és ennek a tudata elképesztő erővel temet maga alá és izgat fel egyszerre. Neve elrebegett, kövér sóhajtól terhes suttogással gördül alá nyelvemről és ajkaimról, hihetetlenül közel lök az űzött mámor örvényének közepéhez.
Ezt pedig ő is tudja.

∞

+16
Nem kívánnék racionális magyarázatot keresni a rám szokatlannak bélyegezhető, sürgető vágyódásra, ami egyértelmű érzékelhetőséggel ül bele nem csupán utána vágyódó érintéseim egymásutánjába, de odahúzódik, amilyen módon kívánok csókjában a légvételeimtől elesni. Egészen addig, míg égető epekedéssé nem növekszik a mellkasom mélyén az éltető utáni, kényszerű sóvárgás.
Ruhadarabjának elszórása ösztönös folytatássá válik, különösen, amilyen módon a kimondatlan kérésre úriemberként reagálva, előzékenyen válik tettestárssá megálmodott tervem kivitelezésében. Az, pedig, hogy egyre több és több válik belőle ingerlő ízfokozóvá számomra, inkább csak tovább növeli az érte mardosó, önmagának nagyobb teret követelő, hömpölygő belső feszültségemet, ami kizárólag felé hajt, akkor is, ha már szinte nincs semmi, ami közénk feszüljön.
Ennyi egyszerűen nem elég.
Nem elég arra, hogy a hálószoba eléréséig és az oda való megérkezésig, a máskor rám oly jellemző türelmes várakozásra ítéltessen. A külvilág zavaró tényezői egymás után olvadnak le és tűnnek el, így a helyszín vagy annak a még ki nem próbált ténye a legkevésbé sem látszik akadályozónak, a pillanatot nyújtani kívánónak. Mintha a napok alatt felgyülemlő, önmegtartóztatás egyetlen pillanatban lavinaként temetne maga alá, nem törődve az imént még elrebegett kéréssel a helyváltoztatásra vonatkozó igény bejelentéssel. Azzal pedig csak olajat önt a már kevéssé sem apró lánggal égő tűzre, ahogy elégedettségét vélem felfedezni mosolyában, amikor a nadrágja derekához viszem ujjaim felfedező útját.
Ajkamon szétpergetett, mélyről érkező légvételét, annak egészében az ostrom apróbb győzelmének élem meg, ajkaim szegletébe fészkelődő huncut mosollyal, ahogy érintésem nyomán adja meg magát az őszinte élvezetnek. Lehunyt szemhéjainak és felcsigázott elégedettségének vonásait szinte magamba iszom, amíg átéli az élményt. Törődő becézéssel gondoskodom a kezemben tartottról, míg várat a feltett kérdésre a válaszával. Egyetlen szavába kerülne és elengedném, hogy eleget tegyek az első kimondottnak, de őszintén fellobban bennem a vágy aziránt, hogy veszítse el annak szándékát.
Nyakára nyalom fel marasztaló ráhatást remélve ajkaim puha, forró érintését, torkából felszakadó morranása pedig egyetlen pillanat alatt fut végig gerincem mentén és rántja össze alhasam sóvárgó izmait és, ahogy ott hal el az érzés, úgy hagy maga után érte való, növekvő áhítatot. Ujjainak bőrömbe való nyomakodása egyszerűen és szinte azonnal vonja maga után, kisebb lendületet véve érkezzem meg csípőjére, körülkulcsolva azt combjaimmal, miközben nyakában kapaszkodom meg a helyváltoztatásra felkészülve. Füle alá ejtek apró csókokat, amíg átvisz a konyhán és közben egyáltalán nem érdekel, hol lesz a végállomás. Csupasz bőrének forrósága minden érzékemet elképesztően élénkké teszi.
Az instrukció és az, ahogyan érzékien harap rá alsó ajkamra, halk nyögést buktat át a nyelvemen, a kimondottnak pedig eleget teszek, egyszerű mozdulattal söpröm arrébb kezemmel, ami esetleg útban lehetett, ahogy letesz az asztallap felületére. Hidegnek érződik, testének melegéhez képest mindenképpen, de az érzet csupán koponyám hátsó részére csapódik fel addig, amíg csókjába fulladva meg nem feledkezem róla teljesen.
Sötét árnyalatba borult tekintete, amely éhségéről számol be érthetőbben, mint azt bármilyen szó képes lenne kifejezni. Hirtelen önti el a belsőmet még erősebben az iránta érzett, érte való siettség, amivel egyidejűleg mélyeszti tenyereit bőrömbe a csípőmön és húz magához egészen közel. Egy pillanatra belém feszül a lélegzet, ahogy megérzem combjaim zártságában egyértelmű sürgetésének manifesztációját. Elképesztően vágyom rá…
Szorosabban zárom köré lábaimat, mindenhol érezni kívánom őt magamon, bőröm teljes felületét használva ehhez. Mellkasára lehelek fel ingerlő, forró pecsétet ajkaimmal, de aztán engedelmesen hajlok meg szótlan akaratának kívánalma előtt, ahogy mindkét kezemet emelem a felsőm eltávolításához. Gerincem enyhe ívbe hajlik, csak azért, hogy kellemesebb rálátást kapjon érdeklődésének fókuszára. Amint azonban az érdeklődést mozdulat váltja előrehajlásával, magam mögött támaszkodok meg jobb tenyeremmel az asztallap felületén. Bal kezem automatikusan csúsztatom a hajába, a rövidre nyírt szálak ellenére.
Ajkainak játékára a puha halmokon, hátra hajtom a fejemet, lehunyt szemekkel adva át magamat az érzésnek és ezzel együtt neki is. Combjaim közében növeli minduntalan a feszültséget, ahogy cirógató felfedezéssel von kényeztetésébe. Halk, de egyre sűrűsödő sóhajokkal adózóm a kapott érzésörvény előtt. Minden porcikám reagál érintéseire, kezdve az éppen ostromolttal, amelyet kísérőként követnek felkorbácsolt rezdüléseim, combjaim szorítása körülötte, tincseibe kapaszkodó ujjaim és szaporább ütemet diktáló mellkasom emelkedése és süllyedése ajándéka nyomán.
Enyhe csalódottság érzete csordul végig ölemben, amikor magára hagyja kebleimet, a fülembe súgott határozottsággal viszont egy pillanat alatt tünteti el onnan a szinte meg sem született érzést. Forróság fut végig a csigolyáimon, a fülemtől lefelé, megint bordakosaram ketrecébe szakítva egy pihegő légvételt. Hajába furakodott ujjaimat és kezemet átvezetem a nyakára, aköré és engedelmeskedek neki, teljesen hozzásimulva a mellkasához a sajátommal. Illatát mélyen lélegzem be, elképesztően felajzóan hat rám. Másik kezemmel azonban megtartom a támaszkodót magamnak az asztal felületében, egyszerűen könnyebben tudom így megemelni a súlyomat. Előzékenyen rásegítek a shortomtól való megszabadítási szándékára, engedve combjaimmal csípője közrefogásából, hogy véghez vigye a megkezdettet. A ruhadarab végzi valahol, lényegtelen tulajdonképpen, hogy hol. Combjaimba kevés udvariassággal nyomakvó érintése számomra is hihetetlenül ingerlőnek hat, egyszerre lobbantja fel idegvégződéseimet és táplálja az érte való mardosó vágyat. Önmagának megálljt parancsolva, rám emelt lélektükreinek néma kérdésére ösztönszerűen érezik a válaszom; az eddig támaszkodáshoz használt kezemmel eleresztem az asztal felületének lapját és egyszerű mozdulattal érintem meg combjaim háromszögének forróságát két szívdobbanás erejének idejére. Az ujjbegyeimre felkenődött nedvességet alsó ajkára simítom fel, nem sietve el a mozdulatot, de nem is nyújtom el feleslegesen. Vérem a fülemben dübörög, szinte szédülök, mégis annyira magától értetődőnek érződik a pillanat. Tovább azonban képtelen vagyok távol maradni tőle és ajkairól csókolom le az övével keveredő ízemet.

∞

+16
Őszinte felnevetéssel adózom a medve veszélyességének kapcsán, mégis mihez köthető annak szintje és közben elkönyvelem magamban, meglepettségének íze átformálódik és az első kézből kapott reakció fátyla aláhullva mutatja meg örömének nyers, azzal együtt pedig számomra leggyönyörűbb formáját, ajkaira húzódó mosolyában. Jó kedvem hangosabb élt kap, ahogy prezentálással kapok ízelítőt az emlegetettből és közben rá kell jöjjek, hirtelen egészen másképpen vélekedem a medvékről. Különösen az éhes fajtából valóakról.
Csókjára vágyom, nyelvének, légvételének elbitorlására és arra, egészen karjába simulva érezzem a közénk feszülő, ki sem mondott ígéret hullámát, hogy aztán könnyedén illanjak el előle úgy, hogy kezében tarthatja a már majdnem megkaparintottat. Természetes pimaszsággal engedek teret a játékosságnak és mert felcsigáz annak a gondolata, érzékein hagy hangtalan dallamot komponálni.
Nem látja, de akaratlan is alsó ajkamba harapok puha érzékiséggel, ahogy szándékolt alattomossággal kivitelezett érdeklődésének felkeltése következtében tenyere a derekamon landol. Érzékeimet hasonlóan borzolja az érintése, ahogyan a neki felajánlott is, nem csak rá van hatással összefeszülésünk érzete, még ha az alávaló galádság elkövetésében a bűnös kétséget kirázó egyértelműséggel én vagyok. A teljes koreográfiát végigviszem, a véletlennek még csak távolról sem becézhető jelenség után a megkezdett mozdulatsor a végéhez ér, megkapja a deszkát és mellé a kimondottat, amely fűszernyi mellékzöngét kap csupán a választott szóval, megkoronázni kívánva a már elé kínáltat.
Revansnak is beillő, kimondatlan válaszát természetességgel aratom le, ujjainak érintése ezernyi, vibráló érzést keltenek életre bőröm alatt és mind ugyanazon irányt választja magának végcéljául. Alhasamban szaladnak össze, enyhén feszítve helyet maguknak, miközben nem is annyira ellenállásom teljes védvonalát hullajtja le velem, ahogy megadóan merülök el az érzésben és dőlök neki, támaszra vágyva benne. Légvételeinek változását nem csak hallom, érzem is, miként halnak el bőrömön, izmainak játékos feszülése a tartás és engedő útvonal módosítás következtében egyetlen irányba kergetnek végig. Zárt ajkaimnak ütközik az a felszabadult, halk, de számára is hallható hang, amellyel hálásan adózok határozott érintése előtt és bár édesen kegyetlenül lassú ritmust vesz fel, nem hagy kétséget afelől, egyértelmű legyen, hová tart. Ó, te jó ég, ez elképesztően finom érzés...
Érzékeimet pattanásig kelti életre fülcimpámra öntött forró légvételével, annyira, hogy egyetlen pillanatra megfeledkezem arról, milyen vágyódással hagyott magamra, amikor megálljt parancsolt simításának. Szavai meleg mézként csorognak végig a gerincemen, pimasz, de mégis lágy mosolyt húzva ajkaimra velük és újabb lélegzetet szakít bordakosaram ketrecébe, amikor érintésének játékával ajándékoz meg. Míg az ő hangja mélyebbnek, légezése nehezebbnek érződik, bár lehet csupán érzékeim hitetik ezt el velem, addig a hangszálaimról sokkal lágyabb, sóhajtásban elhaló hangot fakaszt le.
Hallom a szavait, mégsem a teljes engedelmesség irányít, amikor karjaiban újra megfordulni kívánok. Még háttal maradva neki, nyúlok arcához, nyakához, gyengéd érintéssel és lassú mozdulattal moccanva próbálok szembekerülni vele ismét. Egészen neki simulok, nincs olyan pont közöttünk, ahonnan a levegő ne szorult volna ki, két tenyerem zárójelébe fogom arcéleit, amíg csókjáért nyújtózom fel ajkaihoz. Ujjaim tarkójára futnak át és amilyen visszafogottsággal igyekszem nyelvének ízét elbitorolni éppen annyira győz a türelmetlenség magával rántó hulláma. A maga ösztönös természetességében kívánom őt.
Most.
Bal kezemmel a felsője alá furakszom, ahogy elveszem érintésemet a nyakáról, hasfala felől kéredzkedve be az anyag alá, felfelé túrva rajta a textíliát, amihez hamarosan a másik kezemmel is csatlakozom, figyelmen kívül nem hagyható egyértelműséggel, a folyamat befejezéséhez viszont szükségem lesz a segítségére. Ha részesít benne, a trikója gondatlanul landol a konyha kövén és a kényszerűségből megszakított csók újra folytatásba fullad, ahogy visszatérni kívánok ajkainak izgató párosához.
Önmagamnak megengedett türelmetlen sürgetéssel érintem csupasz felületét, cirógató hódítással barangolva be, ahol érem, az érintést a nadrágja korcánál befejezve. A gomb és a cipzár védvonalán könnyed mozdulatokkal jutok át és nyúlok be azok alá, hogy tenyerem izgató játékába vonjam. Fogaimmal karcolom meg alsó ajkát, amikor elengedem. - Biztosan menni akarsz? - Suttogva lehelem fel elfúlón az imént még ízleltre érdeklődésemet. A háló jelenleg messzinek érződik, messzebbnek, mint amennyi időre elszakadnék tőle. Válaszára várva nyakába csókolok, az ott lévő apró anyajegyre nyalom fel várakozásom felforrósodott izgalmát, miközben kezemmel gondoskodó odaadással fordítom rá minden létező törődő figyelmemet.

∞

Baritonján zendülő hümmentése pontosan az a hangszálakon megpendített akkord, ami instant bizsergést kelt életre a gerincem mentén, csigolyáról csigolyára lefelé haladó cikázással, hogy azután végül alhasam izomrostjai között haljon el, még egy utolsót felszikrázva ott. Tudattalan harapom be újra alsó ajkamat, hangtalan engedve utat a mellkasomba szökő oxigénnek. Tudom, hogy nem csupán a nyelvén szétfutó ízvilágnak szánja egyetértését, éppen annyira kapok feleletet a ki sem mondottra, mint amennyire kétes értelemmel kapta azt az egyetlen leíró szót a falat kapcsán.
A mellé mormolt hír csupán csak lökést ad a szembefordulás meglépésének, ehhez pedig a kés a vágáshoz használt lapon landol. Szempárom utáni kutakodása könnyedén célt ér, kimondatlan kérés nélkül is kékjeire pillantok fel, a bennük megjelenő árnyalatváltozás pedig számomra minden alkalommal a lélegzetelállító tartományt éri. Úgy sejtem, nincs igazán tudatában annak, milyen hihetetlen érzés figyelme középpontjának lenni, hány ezer neuront lobbant fel csupán azzal, nekem szenteli lélektükreinek hűvös tüzét.
Az utazás lehetősége tagadhatatlanul felvillanyoz, az ötlet pedig teljes természetességgel ugrik be, nem csak abból fakadóan, amire önkéntelen visszafuttatom a választás mögött meghúzódó logikát. Meglepettségét érzékelem, az orrom előtt zajlik, de arra hagyok neki időt, megeméssze, megízlelje a gondolatot. Sosem lenne ellenemre semmiféle kimozdulás, amíg vele vagyok, az együtt töltött idő nekem ezerszer lényegesebb, mint a hely, ahol a későbbi emlékek születnek. Mindemellett azonban a klasszikus értelemben vett kirándulás olyasmi, amire bármikor lelkendezve mondanék igent, a természet közelségét mindig vonzónak találtam, valószínűleg azért, mert ritkán van benne részem a világ legnyüzsgőbb városának egyikében.
- Aham. Fákkal, ösvényekkel, madarakkal, őzekkel. A medvéktől eltekintenék, de egyébként a teljes csomag jöhet. - Na és persze nem beszélve a legfontosabb kiegészítőről, aminek a szó szoros értelemben vett tulajdonképpeni hiányát már elhúztam az orra előtt, amolyan mézesmadzagként.
Pimasz mosoly jelenik meg ajkaim szegletében a vizualizálásra való igény felvetésekor, játékosan cirógatva meg ujjbegyeimmel a füle alatti bőrfelületet újra és több, mint lelkes odaadással adózóm a lelki szemei előtti megelevenítés rásegítésének, ahogy nyelve alól csenem el az éltető oxigént, amit aztán nagylelkű odaadással lopok vissza alsó ajkára, szemtelenül pergetve ott szét felforrósodott légvételemmel együtt. Akár egy betanult koreográfia, mégis a maga legnagyobb természetes egyszerűségével simulok hozzá, amikor határozott érintéssel von közelebb magához, halk, elégedett hangot csalva le torkomról. Tarkóját borító, rövidre nyírt hajszálaira futtatom ujjaimat a fülcimpája alól, míg másik tenyerem arcélén, szakállának csiklandozó sörtéin simítanak végig. Combomat tudatos gyengédséggel feszítem hozzá, tagadhatatlanul pimasz élénkséggel nyugtázva étvágyának felcsigázását. Ezerszer jobban vonzz annak a gondolata, folytatásba torkolljon az el sem kezdett, mégis elhúzódom és el is fordulok tőle. A böjtölés is lehet éppen annyira élvezetes, mint maga a főfogás. Amihez nem árt visszatérni egyébként, ha azt szeretnénk, hogy vacsora kerüljön az asztalra, lehetőleg záros határidőn belül.
Orrom alatt bazsalygok, a légvételét hallva, ami mosollyá szélesedik abban a pillanatban, ahogy bejelenti, segédkezne az előkészülés folyamatában. - Szívesen veszem, várj, adok egy vágódeszkát és egy kést is. - Minden létező hátsószándékkal simulok hozzá, egészen nekifeszülve, különös tekintettel a csípőm és a fenekem ágyékával találkozó pontjára, hogy aztán előrehajolva az alsó szekrényből kerítsem elő a szeleteléshez való alapot. Ugyan levehettem volna egyet a felső konyhai bútorból is, de akkor kénytelen lettem volna kihagyni azt a lépést, amelyet szándékolt szemérmetlen szemtelenséggel kínálhattam felé ekképpen, fantáziáját szemtelenül felpiszkálni kívánva.
- Parancsolj. - Az ártatlanság teljes skálája akadálytalanul képes volna végigfutni a hangszínemen, amivel leteszem a megszerzettet a pultra magam mellett. A kés kivétele a fiókból nem ad lehetőséget újabb ingerlésre, így azt csak egyszerűen fektetem le a felületre, amikor kevés szégyenérzettel átitatott, de annál szívesebben fogadott udvariatlansággal megint a felsőm alá kívánkozik. A revans kétségtelenül jogos és szó szerint megakasztja a légvételeimet, mellkasomba szakítva az utolsó magamhoz vettet, ahogy az érzékeny halmokat becézgeti lassan, körkörös gondoskodással. A reakció nem marad el, ébredező fogadtatás idomul ujjainak játéka alá jutalmul. Belső combjaim találkozásától egészen alhasamig szalad fel a jól ismert feszítő-sürgető érzés, ami teljes mértékig megakaszt mindabban, amit eddig csináltam vagy amit csak tenni akartam, annyira, hogy a szemhéjaimat is kénytelen vagyok lehunyni az érzékborzolás következtében. Ujjaimmal, tenyereimmel a pult sima, hideg felületében kapaszkodok meg, amikor glédába állítja a nyakamon lévő láthatatlan pihéket az oda ejtett csókjával és ahogy végigcsiklandoz arcszőrzetével. A bent rekedt lélegzet, sóhajba burkoltan gördül alá ajkaimról megszökve, hümmentésbe csomagolva a megjegyzésre és hátra hajtom a fejemet, kulcscsontja és válla találkozásának támaszkodva.
A pólóm alatt matató, egyik kézfejére simítom a tenyeremet, gyengéd unszolással akaszkodva meg ujjai közében, kimondatlanul egyértelműsítve, lejjebb kívánom vinni az érintését. Lassan haladva a hasamon végig, át egészen a combomra húzva a simítást, onnan annak belső része felé engedve útjára, de itt már érezhetően elengedem az irányítást, ha eddig egyáltalán engedte, hogy átvegyem.
Igazat adok neki, ehhez a győzelemhez már valóban nem volt számára olyan sok hátra.
Ezt a csatát ő nyerte.

∞

Öt perc, tapasztalataim szerint, rettentően hosszú és éppen ugyanennyire rövid idő is lehet, teljesen relatívan, a körülményektől függően, mikor melyikként kerül érzékelésre. Jelen felállás szerint inkább az elsőre szavaznék, ahogy elsasszézik a fürdő felé, megjegyzésére és nem mellesleg – egyébként igencsak tetszetős – szemtelenségére pedig csak játékos szemöldökvonogatást kap válaszul, néma ígérettel arra, részemről teljes mértékig benne vagyok; meglátjuk, ki hajt be és mit.
A vacsorához valók összeválogatása és azok előkészítése alapvetően nem tartanak sokáig, az ihlet kevéssé szállt meg, sokkal inkább a nagyi egyik régi receptje a ludas, ami a citrom-feta-zöldség mondjuk hármasát felmérve a hűtőben ücsörgő egyebek mellett, egyszerűen bevillant. Innentől pedig már minden gyorsan halad, bár a nagyobb része még hátra van, amikor előkerül az eddig eltávol lévő.
- Szemrevaló akadályozónak sosem vagyok ellene. - Csípőből érkezik a replika, mosolyt küldve felé és, ha már olyan nagyon benne vagyok, hogy említettem, gyorsan végig is mérem, pont annyi játékkal, hogy érezhesse, van mit csodálni rajta. Ehhez pedig a köntöse, ami anyagától függetlenül is engedi láttatni vállai szélességét és a mellkasa egy részét, amin nem is olyan régen volt lehetőségem végigsimítani, a következő alkalmat, pedig már most titkon izgatottan várom, abszolút mértékben hozzájárul.
Nem bánom a jövés-menést, eszemben sem lenne, így amíg ő eltűnik ismételten, addig először kezet mosok, nővér vagyok, nem tehetek róla, képtelen elképzelésnek tűnik a nyers hús és zöldség előkészítésének mixelését, egyszerűen muszáj őket külön kezelnem, ezt nem tudom levetkőzni. A csirke így félretolásra kerül az útból, tiszta vágódeszka és kés a helyére és a zöldségek lemosása lesz a következő. Amíg azok kicsit lecsepegnek, a fetaból szelek le annyit, amennyit az ételhez kell és nagyjából ekkor kapom vissza a társaságomat, a vállamra ejtett kedveskedéssel. Picit megrázom a fejemet, nem kell megköszönnie, hiszen nem tettem semmi olyasmit, amiért kijárna, csak a telefont vettem fel a földről, amikor észrevettem, oda került. Ez igazán semmiség.
Tudatosság nélkül simulok az érintésébe és egyúttal hozzá is vagy inkább össze vele. Enyhén oldalirányba billentem a fejemet, hogy kényelmesebb legyen számára, ahogy a vállam felett figyeli a vágódeszkán előadott ténykedésemet.
- Aham, ér. - Leteszem a kést és letörök a sajtból egy kisebb darabot, hogy felkínálhassam, amikor megérzem a kezeit a felsőm alá kéredzkedni. Jól eső borzongás szalad végig a bőröm alatt, mélyebb légvétel igényét támasztva bordakosaram közébe, a figyelemelterelést viszont igyekszem figyelmen kívül hagyni – hah! mintha lehetne – és helyezkedek annyit, felé tudjak egy kicsit fordulni, ilyen módon kínálva fel neki az ujjaim között tartott kóstolót. Ha elfogadja, utóbb puha csókot ejtek ajkaira futólag, lecsenve onnan a valószínűleg oda sem kenődött fetat, ürügynek azonban pont megteszi. - Finom. - Nem, azt nem árulom el, a sajt vagy sokkal inkább ő maga, aki az elismerést kapja, a fantáziájára bízom, melyiket kívánja bezsebelni. Aztán visszafordulok az előkészületek felé és a zöldségeket áll szándékomban felszeletelni, amihez hozzá is kezdek. A papa kényes volt arra, amint elég idős lettem kést fogni a kezembe, helyesen tartsam és forgassam, ahogyan azt kell – persze, mert ő séf – emiatt a szeletelés kifejezetten gyors folyamat… vagyis lenne, ha a mondanivaló és az azt kísérő érzékborzolás nem követelne sokkal nagyobb odafigyelést, mint egyébként maga a folyamat igényelne.
- Ó! - Leteszem a kezemben lévőket és végig hozzásimulva megfordulok, hogy teljesen szembekerüljek vele. Oldalra nyúlok ki először, a pulton hagyott konyharuháért, abba törlöm a kezeimet, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza is ejtem a felületre. Tenyereimet a mellkasára helyezem át, ujjaim hegyével puhán simítva végig az ujjatlan felsőn keresztül a bőrén.
- Ez esetben mit szólnál, ha hegyekbe, a természet lágy ölére utaznánk valahová? - Kékjeire függesztem a tekintetem és jobbomat a füle alá viszem fel, ott cirógatva meg az érzékeny felületet. - Ahol teszem azt, ha nem akarunk, egész nap fel sem kell öltöznünk, mert rajtunk kívül nincs ott senki más... - Ajkaiért nyújtózom, ez alkalommal hosszasabban adózva ízlelésének. Egészen hozzábújok, szinte összefeszülve a testével, odafigyelve arra, combommal gyengéden az ölének dörgölőzhessek, itt azonban elszakadok tőle, búcsúpecsétet ejtve oda, ahonnan levegője elcsenésra került és magyarázat nélkül fordulok vissza – ha hagyja – a pult felé, legalábbis szándékomban áll, hogy folytassam, amit az előbb éppen csak abbahagytam.

∞

Nem egészen vagyok biztos abban, a fürdőben töltött néhány, szándékosan elnyújtott perc alatt, történt-e bármi vele vagy sem. Nem mintha nagyon jelek utalnának rá, egyszerűen csak az, ahogy itt hagytam, szándékosan a gondolatait egyetlen irányba koncentráló sugallattal, valahogy más energiával kellene átjárnia a helyiséget. A gondolat inkább csupán érzés gyanánt illan át szőke, rakoncátlan tincsekkel keretezett elmémen és ugyan nem maradéktalanul reppen tova, de képes vagyok elengedni azzal, ahogyan kékjeinek sötét árnyalatában játszó párosát a nyakam alá függeszti, egyetlen pontra fókuszálva. Tagadhatatlanul szeretek a figyelmében fürdőzni, egyelőre nem tudatosítva magamban a gondolataim hátsó zugába befészkelődőt, amit érzékelni vélek ugyan, megfogalmazni azonban még képtelen lennék. Talán nincs is mit.
Oldalirányban billentem a fejemet, hogy kényelmesebb teret engedjek a számára bársonyomhoz való hozzáférésének kivitelezésében és jól eső borzongás cikázik keresztül a bőröm alatt szó szerint minden irányban, ahogy arcszőrzetének szálai végigcsiklandoznak közben. Ujjaim hegyével tarkóját cirógatom végig, amolyan hálával fogadva a köszöntést, abba ringatva magamat, helyreállt az a bizsergés, amivel itt hagytam korábban. Halk, elégedettségtől terhes hümmentéssel veszem tudomásul, hamarosan megint csatlakozik, közben pedig rövidre nyírt hajszálaival játszadozom becéző érintésekkel simítva végig rajta.
- Értettem a célzást. - Nevetem el magam, ezzel teljesen ellentétes módon közben komolyságot próbálva húzni vonásaimra – kisebb, mint nagyobb vagy akármilyen sikerrel –, így azonban még eszemben sincs elengedni. Könnyedén fordulok utána és kerülök a közelébe, hogy tudomására hozzam, amit csaknem állítólag elfelejtettem.
A reakció pedig igazolja azt, teljesen megérte csupán ezért tartóztatni még egy kicsit. Újra puhán harapom be alsó ajkamat, pimasz elégedettséggel merítkezve meg a vallomás okozta látvánnyal. Tenyerének gyengéd érintését még érzékelem, de gyorsabban mozdulok annál, semmint magának bitorolhasson, egyelőre.
- Kizárólagos szolgálatodra. - Mosolyom őszinte, jól érzem magam a közelében, mellette boldog vagyok és amennyiben szívesen hagynám a szívemet elmerülni ebben a felismerésben, pontosan annyira ijesztő is annak a gondolatnak az árnyéka; soha, semmi sem tart örökké.
- Tekintsd úgy, hogy ígéretnek veszem. Lehet be is hajtom, csak szólok. - Kezem emelem és az ujjaimat mozgatom meg finoman, amolyan búcsúként és teljes mértékig komolyan gondolom azt, igényt tartok arra a kilátásba helyezett ellenőrzésre.
Amíg ő a fürdőbe lép be, addig én előbb a táskámhoz, elteszem a kezemben lévő holmit, aztán visszatérek a konyha felé, keresztül haladva azon a helyiségen, ahol eddig voltunk, amikor észreveszem a padlón landolt telefonját. Szokatlan, nem csak a látvány, de annak a gondolata is, miként és miért került oda, mindenesetre felveszem – egy vagy több darabban, ahogy rátalálni sikerült – és az asztalra helyezem. Belenézni nem áll szándékomban, más kérdés, ha a felvillanó képernyőn bármi megjelenik. Ezt leszámítva azonban csak a sima felületen hagyom és átmegyek a konyhába.
A hűtő tartalmát gyors pillantással mérem fel, sokáig nem szükséges azon gondolkoznom, mire essen a választás a vacsora tekintetében. Csirkemell, citrom, paradicsom, cukkini, lila hagyma, feta és mozzarella, friss petrezselyem kerül elő, a felső szekrényből pedig különböző fűszerek. A sütőt előmelegítésre állítom, a húst bevagdosom, egy kisebb tálba olíva olajba keverek kaprot, a petrezselymet összevágva, sót, borsot, kevés fokhagymát és citromlevet, az elkészült páccal pedig bekenem a csirkét. A paradicsom, a cukkini, a hagyma és a feta felszeletelésre várnak, ezek mennek majd a bevágásokba, de még nem érek el hozzájuk, amikor visszatér a zuhany alatt végzett. Szempáromat az ajtókeret irányába fordítom. - Nagyjából öt-tíz perc és megy a sütőbe, onnan pedig nagyjából még húsz perc és kész van. Ha csatlakozol, akkor talán egy picit előbb is. - Abból, hogy egyelőre még nem jön beljebb és a rajta lévő köntös látványából erős gyanúm támad arra, ebben a pillanatban még nem feltétlenül áll szándékában csatlakozni, így pedig elképzelhetően, mire visszaér, talán végzek az előkészítéssel, de ezt még meglátjuk. A terítésben viszont még nyújthat segítő kezet, ha szeretne. Nem kötelező, az én ötletem volt az itt elkészített ennivaló, két főre pedig nem nagy kaland tányért és evőeszközt kitenni.
- A telefonod leesett a földre, oda tettem, az asztalra. - Mutatok az irányba, pontosan melyikre is gondolok, aztán visszafordulok a még félkésznek sem mondható étel felé. Minél előbb összeállításra kerülnek az alapanyagok, annál előbb lesz belőle vacsora, aminek a vártáról már több jelzéssel is tudósított a köntösbe bújt.

∞

Gondolkodás nélkül egyezek bele abba a bizonyos egyetlen feltételbe, pedig még nem tudom pontosan, mi lapul hűtőjének mélyén. Ebből kifolyólag gyorsan merül fel a kérdés; megállunk-e útközben vásárolni valahol, ami nagyban képes redukálni a konyhában szándékozott idő eltöltését, arányosan többet engedve meg az elfogyasztásnak. A másik lehetőség, hogy jelzi, ha nem feltétlen muszáj még egy kitérőt megtenni, így viszont vakon repülésben bólintok rá a kitételre. Tulajdonképpen sok mindenen nem oszt, nem szoroz, ha kell intuícióból is menni fog a vacsora alkotás, más kérdés mennyire válik rendhagyóvá esetleg az asztalra és végül tányérra kerülő eredmény. Azt viszont tudom, ha még bekanyarodunk valamelyik élelmiszerüzletbe, a vásárlás költségébe szeretnék beszállni, így tartom fairnek.
Bizonyos kérdésekhez való hozzáállásunk viszonylag hamar elkezdett kibukni, ami egyszerűen azokból a különbözőségekből fakad, ahogyan felnőttünk. Nála a rendelés vagy máskor adott helyre való beülés játszana lehetséges opciókként, megoldás gyanánt az éhség elverésére, ami viszont engem illet, a főzés sokkal inkább kreatív folyamat, de legfőképpen valami, amit olyasvalaki kedvéért teszek meg igazán, aki jelent valamit. Vagy inkább sokat. Illetve be kell vallanom, igen, az is ott van a pakliban, a gyakori ételrendelések – mindegy, hogy otthon vagy ott helyben az étteremben –, erősen tárca megviselőek lehetnek. Drága városban élünk és a nővéri fizetés óvatos mércével tekintve is földközeli vagy azon két lábon álló, józan beosztást követel meg.
Habár nem derül ki, egészen pontosan csak a zuhany, annak elsődleges lenyúlása esetleg én tetőtől-talpig a zuhany alatt vagy a kettősünk ugyanott való gondolata jár a fejében – ha nem az utolsó kettő variáns, hamarosan úgyis az fog, erről tenni áll szándékomban – úgy döntök, saját kedvem szerint fogom értelmezni. Jó érzés végigfuttatni rajta a tenyeremet, gyengéd érintéssel adózva neki és az sem különösebben zavar, a rajta lévő trikó átnedvesedett a sport és játék kettősének egyvelegétől. Nem ismeretlen a jelenség és nem, kicsit sem kosárlabdázás jár a gondolataim között az emlék felidézése közben.
Kékjeiben leginkább az adózó figyelme tetszik, illetve az a különlegesség, ami valószínű a fények játékának köszönhető, személyes véleményem szerint viszont inkább a hangulatához kapcsolódó, a világosabb árnyalattól egészen a nagyon mély sötétig képes változni. Sokáig azonban ebben a pillanatban nem hagy meg a néma gyönyörködésben, ajkainak puha közeledését gyengéd fogadtatás várja, az oda ejtett, kilátásba helyezett ígéret, pedig hiába inkább elvesz most, semmint ad, mégis jól esően borzolja fel a láthatatlan pihéket a tarkómon, az alhasamban jelentkező feszítő érzésről nem is beszélve. Az adok-kapok ezen állása túl magasra ível, éppen annyira, hogy képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, aminek az első hulláma a most általam kezdeményezett csók, alsó ajkát fogaimmal óvatos odafigyeléssel karcolva meg és nyelvem hegyével illetem rá engesztelésemet végül. Még nem lépek el tőle, kipergetett lélegzetem forrósága az kérető inzultáláson átesett felületen landol, amikor elérek a tényleges feleletig.
- Végig rád fogok gondolni. - Halk intimitással hagyom függőben azt, ez a zuhany alatti, funkcionalitás elvégzésére vagy a bőrömre mindenhová érkező, kellemesen meleg vízpermet érzetének egészen más irányú, kiegészítő felfokozására vonatkozik. Mielőtt még reakciót kaphatnék a bejelentésre, igyekszem elillanni előle és távolodásomban a pimaszkodás mellé, alsó ajkamat még a fogaim közé harapom be puhán, kiegészítve a neki szánt műsort.
A zuhanyt csak éppen annyival nyújtom el – bár ez sem jelent viszonylagosan hosszú idejű igénybevételt –, hogy a sugalmazás teret nyerhessen magának, szándékkal, majd előkerülve, magam elé fogom a levetett ruhákat és a tiszták közül is azt, aminek a hiánya nem is lesz majd annyira hiányzó. A tessék-lássék módon, kusza gombócba feltűzött hajam még a helyén áll, itt-ott kicsit nyirkos, köszönhetően az alig néhány perce sem elvégzettnek, amikor visszatérek a társaságába. A felsőjétől való megszabadulása nyilvánvalóan rögtön szemet szúr, önmagától újabb mosolyra húzva ajkaimat.
- Újra a tiéd a helyiség egészben. - Bár eddig is az volt, de úgy hiszem a lényeget érteni fogja, végeztem a zuhanyzással, övé a lehetőség, ha élne vele.
Megvárom a reakcióját mindenképpen és mielőtt már éppen elindulnék, hogy a mellkasomhoz fogott holmit eltegyem a táskába, ahonnan az azóta már felvett előkerült, még visszalépek hozzá egy pillanatra. - Ahm, majd' elfelejtettem... - Még közelebb helyezkedek hozzá, egészen a fülcimpához hajolva, mindegy, hogy csak ketten vagyunk az egész lakásban, van, ami egyszerűen felcsigázóbb úgy, ha nem teljes hangerőn kerül közlésre. Egészen neki szánttá válik az így kiejtett, persze egyébként is, logikusan, amikor hozzá beszélek, itt inkább egészen másfajta miliő megteremtésére ad lehetőséget a szinte titokként közölt;
- Nem húztam fehérneműt. - A bordakosaramba szorult, felhevült lélegzet, ezúttal a füle alatti, érzékeny felületen landol a nyakán, ha nem hajolt el korábban, minden kétséget kizáró pimasz mosolyom pedig társa lesz a szemtelenkedő csigázásnak vele, ahogy megint igyekszem megszökni a keze ügyéből, elvégre a vacsora nem készíti el önmagát, igaz?!

∞

Ez már nem csak arról szól, egyszerűen jó érzés a közelében lenni vagy, hogy van valami megfoghatatlan a lényében a ránövesztett páncél alatt, ami úgy érzem, napról napra egyre erősebben láncol hozzá. Olykor ijesztő a korábban még nem tapasztalt, máskor meg annyira magától értetődően természetes, mintha sosem lett volna másképpen. Még ez a kettősség is érdekes és különleges, egészen felvillanyozó, bár bevallom, néha megállásra, nagyobb légvételekre késztet, nem minden esetben szó szerinti formában. Apró momentumok pillanatokká sűrűsödve, hirtelen érkező váratlansággal meglepve, nem számított helyeken, mint a kórház kantija ebédidőben, az utcasarkon, amin hazafelé sétálva fordulok be vagy a kosárlabdapálya szélén, egy palack vizet szorongatva.
Ahogy jön, úgy múlik is általában, abban a szekundumban, amint eltereli valami a figyelmemet, mondjuk a közös játék lefújása. Lassan sötétedik, másnap pedig mindkettőnket munka vár, hétköznapi teendők egész sora, általánosságban megkövetelve az előzőleges pihenést, legalább részlegesen konszolidált mértéket öltve. A pálya szélére ledobott táskát könnyed mozdulattal veszem a vállamra, a víz még a kezemben, a hajamat szorosan összefogó gumit pedig egy kézzel húzom ki a copfból, máris sokkal komfortosabb érzéssel megtoldva az egyébként kellemes bizsergést a mozgás után. Tincseim kusza, természetes loknikban rendeződnek fegyelmezetlen hullámokba a vállaimon és arcom körül. Mosolyogva teszek kísérletet az oldalának átkarolására menet közben, lelkesen arról győzködve, vacsora rendelés helyett legyen főzés, magamra vállalva ezzel a feladatot, csak kevés segítséget igényelve tőle hozzá. Azt is inkább az egymás körül sertepertélés okán, nem annyira az előkészülés nehéznek ítélése miatt. (…)
A cipőből a lakásba érve automatikusan lépek ki. Tudom, hogy szokatlan, sokakra nem jellemző, de szeretek általában mezítláb – most zokniban – jönni-menni, otthon vagy akár nála is most már. Lábujjaimmal tartok ellen az edzőcipő sarokrészének és egyszerűen kibújok előbb az egyikből, aztán a másikból. A vállamon lógó táska is levetésre kerül, abból váltásruha, egyszínű, laza szabású, elöl V alakban kivágott nyakú pólót és shortot veszek ki. Amíg nála vagyok, addig jó és arra is, amiben reggel megyek majd haza, még a munka megkezdése előtt.
- Stip-stop a zuhanyzó. - Felé fordulva deklarálom igényemet saját felségterületén, vacsikészítés előtt erre ugyanis szükségem van. Megizzadtam kosarazás közben, vágyom arra, hogy lemossam a játék élményének odatapadt gyöngyeit magamról. Jobbommal fogom össze a két részből álló csere ruha-párost, amikor odasétálok hozzá és, ha nincs ellenére, bal tenyeremmel mellkasán simítok végig, tekintetemmel előbb a kezem mozgásának adózva figyelemmel, de onnan gyorsan csúszik fel érdeklődésem tekintetének össztüzére. - Persze nem mondom, csatlakozhatsz, ha egészen véletlenül elképesztően leküzdhetetlen vágyat éreznél erre... - Igyekszem nagy komolyságot tükröző mimikával előadni az invitálást, egyenlő(tlen) mértékben annak súlyosságával, mégiscsak igen fontos momentuma lesz ez az este folytatásának. Az első akaratlan belemosolygással persze azonnal lebuktatom saját magam, ezen még dolgoznom kell. A meghívás kijárt, mégiscsak az övé a zuhanyzó, a gyorsabban igénylő jogán igyekeztem elsőbbséget kivetni rá, az adózás a minimum, amit felajánlhatok érte cserébe. - Minden más esetben, pár perc és jövök.-  Nem kötelező természetesen elfogadnia. Szuper gyorsasággal képes vagyok túlesni az egész procedúrán. Mindenkinek kell valami természetfeletti képesség, az enyém ez lenne. Olykor kifejezetten hasznosnak bizonyul, panaszom nincs rá.
Mindenesetre elengedem, mellkasomhoz ölelve két kézzel a szorongatott textíliákat és bár megfordulásra késztetem magamat, szempárját még egy ideig nem engedem el, főleg, hogy az ajkaimra kiült pimasz mosoly ívét tovább élvezhesse, mégiscsak ő kapja, ennyi kijár. Csatlakozik vagy sem, mindenesetre elvonulok az említett helyiség felé, tényleg kell az a sebes zuhany, mielőtt még bármi másba fognánk, mondhatni esszenciálissá lépett elő, már csak annak okán, kényelmesebben érezném tőle magam a bőrömben, sokkal előbb, mint utóbb.

∞