G. G. Quincey

Gilroy Gratien Quincey

Like an unsung melody
The truth is waiting there for you to find it

Jól értek a szavakhoz. Azt nem merném kijelenteni, hogy ezáltal az emberekhez is, de a szóforgatáshoz mindenképp. Ez hasznos tud lenni nemcsak a munkám során, hanem a mindennapokban is. Egyértelműen a családom a gyengém, illetve ezen a témán belül is az, hogy túl sokáig és túlságosan akartam megfelelni nekik. Amióta elhagytam az Államokat ez kevésbé határozza meg a mindennapjaimat, de hordozom magammal szó szerint a testemen mementóját, nemcsak a múltamban és emlékeimben. Ha néhány évvel ezelőtt kérdezi ezt tőlem valaki, hogy mi a hobbim akkor egyértelműen azt feleltem volna, hogy a hobbim a zene és minden, ami azzal kapcsolatos alkotói tevékenység. Szeretek énekelni (állítólag tudok is, vagyis tudtam a baleset előtt), hegedülni (nem olyan vagány, mint a tábortűz melletti gitáros jamelés, de a hegedű lett az én szerelemhangszerem hat éves koromban, s azóta sem szakítottunk egymással) vagy zongorázni, dalokat és dalszövegeket írni valamint koncerteken és hangversenyeken múlatni az időm. Ha most kérdezik, akkor mindezen felsorolást a munka - másképp jellemezve az életben elért és valóra vált vágyálmom - tárgykörénél ejtem meg és igazság szerint ezzel maximálisan elégedett vagyok.Félek attól, hogy egy nap majd rájövök mekkorát hibáztam akkor, amikor szögre akasztottam minden áttanult éjszakát, lenyomott dupla és triplaműszakot, műtőben eltöltött gyakorlati órát és hátat fordítva a családi örökségemnek végül elhagytam a sebészi pályát a szórakoztatóiparért. Egyelőre még nem tartok itt, de abban a szakmában, amiben most dolgozom bizonytalan a jövedelem, mint a kutya vacsorája, s nem szeretném, ha ezen döntésem miatt ne lehetne olyan jövője a még meg nem alapult családomnak, amilyet tiszta szívemből szánnék nekik. A testem több, mint 50 százalékban megégett egy balesetben. Hátamon jórészt eltakarja a hegeket egy nonfiguratív tetoválás, de a testem egyéb felületein azért láthatóak a nyomok még úgy is, hogy számtalan plasztikai műtéten estem át. Ezen felül a füstmérgezés maradványtünete nálam, hogy viszonylag alacsony a tüdőkapacitásom, tehát nem fújok lufit, ha nem muszáj és bár nem kóros mértékben, de az alapvető fizikumomhoz képest hamarabb kifulladok, s olykor gyakran kap el nemcsak gyorsan múló légszomj, de köhögőroham is, ha a szükségesnél jobban megerőltetem magam.

A harmincadik születésnapomat kórházban töltöttem. Ez nem volt meglepő, hiszen ott dolgoztam, a kollégáim vettek körül és ráadásul műtétre készültünk. Épp csak én sem nem álltam a galérián, ahonnan tanulóként a műtéteket nézhettük, sem nem álltam a műtőasztal mellett, ahol az orvosok. Az előkészítőben feküdtem, a legrosszabb modorom és hangulatom türemkedett előtérbe, s bár nagyrészt nem tudtam magamról, amikor mégis, akkor olyan förtelmes arcomat mutattam, amilyet nem láttak még korábban.
- Minden rendben lesz, Quincey! Ne aggódj haver, helyre fogunk hozni.
- Hrmpf! - morrantam torokból a plasztikai osztály vezetőjére, s ezt a morgást a legvérszomjasabb kutya megirigyelte volna. Gyűlöltem elnéző mosolyát, gyűlöltem a sajnálatot a szemeiben és rosszul voltam attól, hogy nem tudok felpattanni, hogy bemossak neki egyet és elmondjam mennyire nem vagyunk egymás haverjai.
Nem, mert lefeküdt a nővel, akibe szerelmes voltam. Nem, mert pár numera után lekoptatta és összetörte ezzel Perla szívét. És nem, mert mellette lettem volna aznap szolgálatban, amikor az az őrült ránk gyújtotta az emeletet.
Nem mondtam viszont semmit, mert a fájdalom újabb hulláma lovagolt végig rajtam, majd a jóleső homályban már csak foszlányként érzékeltem az újann - ezúttal női - hangot. - Doktor Gibbs, készen állunk odabent. Tarts ki Gil, hallod? El ne patkolj nekünk!

Nem patkoltam el. A műtét - és az azt követő több, mint egy tucat - jól sikerült, a felépülésem a körülményekhez képest gyors volt, csupán nem annyira gyors, hogy ott lehessek Perla temetésén, Doktor Birdsworth búcsúztatóján. De a negyedik emelet renoválás utáni átadóünnepségén már részt tudtam venni anélkül, hogy úgy festettem volna, mint egy Frankeinstein.
- Biztos, hogy jönni akarsz? Még visszafordulhatunk! - éreztem meg a tenyerét alkaromon. A nem sérült alkaromon. Bármennyire is hálás voltam azért, hogy nem olyan helyen érnek hozzám, ahol még mindig érzékeny volt a bőr egy ponton túl bosszantott is, hogy tudják. Hogy óvatoskodnak, hogy úgy kezelnek, mint aki porcelánból van és nem úgy, mint azt, aki a barátjuk, ki egykor a kollégájuk volt, gyakran a versenytársuk is.
Először nem értettem, hogy miért mondja, majd amikor rájöttem, akkor szégyennel vegyes öngyűlölettel vágtam zsebre remegő kezemet, mellyel képtelen voltam hozzáérni az ajtóhoz, amin keresztül kellett volna lépjünk az ünnepség helyszínére.
- Nem jártál itt azóta, ugye?
- Nem. - válaszoltam szűkszavún, majd kicsit magamhoz térve a poszt traumatikus döbbenetből mégis erőt vettem magamon és kitártam az ajtót Sheila előtt. - Hagyjuk a picsogást és érezzük jól magunkat! - villantottam egy vérszegény mosolyt Dr. Peters-re, majd ígéretemhez híven hagytam is minden rossz érzésemet mélyen magamba temetve, s nem engedtem, hogy az est hátrelévő részében bárki észrevegye rajtam, hogy mennyire remegek legbelül.Azt hiszem, hogy akkor már tudtam, amit még nem mertem magamnak se bevallani.

Phoenixben nem lehettem önmagam. Ismerték a családomat, az elismert orvos anyám és az apám nevét, mindazt, ami történt velem. Nem akartam tovább részese lenni egy olyan valóságnak, ahol belekényszerülök két olyan szerepbe is, melyet nem magam választottam társamul. Szabadultam hát a családi nyomástól, mely meghatározta a pályaválasztásomat, s szabadultam az áldozatszerepből is, melyet rám kényszerített az a bizonyos ügyeleti nap. Nevem előtagját sutba dobva ültem repülőre, s elhagyva az Államokat egészen Ausztráliáig vezetett az utam. A st. Claireben már nem Dr. Quinceyként jelentkeztem be az első orvosi kontrollra, hanem Gilroy Gratien Quinceyként. Csak így, egyszerűen.
Az új hely új munkát - mondhatnám, hogy hivatást, de annyira még én sem ábrándultam ki az orvoslásból, hogy a zeneipart hivatásnak tekintsem még akkor se, ha egyébként nagyon szeretem azt, amit most csinálok -, új barátságokat, új ismertetőjegyeket hozott az életembe. Bár pokolian fájt, mégis tetoválással boríttattam az egész hátamat-vállaimat és két felkarom egy részét is, jócskán szembehelyezkedve ezzel az orvosi javaslatokkal. Nem érdekelt. Igazából most sem érdekel. Azt nem mondom, hogy teljes mértékben magaménak érzem a "kivarrt hátú fickó" szerepét, de még mindig inkább ez legyek, mint a "megégett szörnyeteg", aki télen-nyáron garbóban jár és messze elkerüli a strandokat.

A rám szakadó újfajta munkarend megtanított arra, hogy már ne érezzem meglepetésnek, ha véletlenül több szabadidőm akad a szükségesnél. Megtanultam irányítani és tudatosan terelni gondolataimat, élvezni a jelent és nem rágódni azon, amin nem tudok változtatni. Álszentség lenne azt mondani, hogy soha nem kapott már el pánik, hogyha valaki meggyújtott mellettem egy öngyújtót, vagy túl magasra csapott a láng flambírozáskor. Tudatosan kerültem a tábortüzeket, s még mindig nem voltam képes felszabadultan tükörbe tekinteni, de már nem voltam az az örökké dühös férfi, akivé az eset tett annak idején. Elhagytam a terápiát és helyette olyanokkal vettem körül magam, akiknek a jelenléte örömet hozott a mindennapjaimba. Képes lettem az őrültségekre és hirtelen ötlettől vezérelten nem egyszer cselekedtem olyasmit, amit józan ítélőképességemnek teljes tudatában nem tettem volna meg.
Így esett, hogy olyan helyzetbe keveredtem, amilyenben most vagyok. És ráadásul nem egyedül...

You need never feel broken again
Sometimes darkness can show you the light