Clarice Graham

Clarice Graham

Shoes make me happy. I'm superficial. Whatever.

Minimum két ruhákkal teli zacskóval, a napi bevásárlással, egy nagy pohár jeges kávéval, a telefonommal és a kulcsaimmal bárki által megirigyelhető módon tudok úgy zsonglőrködni, hogy
1: semmit nem ejtek el,
2: marad még kezem előhalászni egy zsepit is, ha esetleg kell vagy bármi mást a feneketlen típusú táskám mélyéről,
mindezt úgy, magas sarkakon egyensúlyozok és nem csak azért, mert mínuszokban mérhető magasságomon kiegyenlít valamennyit, hanem, mert veszettül csinos topánokat hordok minden alkalommal, időjárásra és alkalomra tekintet nélkül.Cipők. Minden mennyiségben, ha kell, ha nem, bár ez alapból butaság, mert az MINDIG KELL! Aztán ott vannak még a gyönyörű ruhák. Az is mindig kell, ez egyszerűen tagadhatatlan tény.
Mi van még? Nos… Ó igen, csak azért, mert általában kedves vagyok és önzetlen és a hobbim kifejezetten fontos, gyakran butácskának tűnök mások szemeiben. Bár ez igazából nem zavar. Nem foglalkoztat, hogy bárki gondolkodását megváltoztassam vagy leszoktassam őket az ítélkezésről. Ha bajban vannak, úgyis én leszek az első, akit hívnak… Beszabadulni egy Chanel kollekcióba és bármit választani és mindent IS felpróbálni. A világ összes Louboutin cipőjét birtokolni. Tudom-tudom elrugaszkodott gondolat mindkettő. Ha valami földhöz ragadtabbat kellene megjelölnöm, akkor mondjuk, megtalálni azt, aki azért szeret, aki vagyok és elviseli minden allűrömet és átölel, amikor szükségem van rá. Jó, rendben, földhöz ragadtat ígértem, de olyat mégse találtam. Hah! Most biztos azt gondolod, az, amikor letörik egy körmöm. Jelzem: NEM TALÁLT.
Sok mindent sorolhatnék, nem gondolom, hogy én volnék a világ legbátrabb embere – nem vicc, tök könnyű megijeszteni –, de a leginkább azt hiszem attól, hogy egyedül maradok és nem lesz, akivel megosszam az életet. Kegyetlen ítélet a magány és nem, kicsit sem vágyom rá. Deuteranomáliával születtem, vagyis nehezen különböztetem meg a zöld és a piros színskálán található színeket egymástól. Emiatt nem vezethetek, ami mind Kanadában, mind az Államokban is igencsak meg tudta és tudja nehezíteni az életem. Hiába magyaráztam el nekik, hogy azért, mert a két szín számomra igen hasonló, azért azt még képes vagyok megállapítani, a lámpa melyik fele világít…
Nos, nem nyertem jogosítványt a kiselőadásommal… Shame.

Erősebben koncentrálva szűkítem résnyire a szemhéjaimat – mintha az bármit segítene –, hogy meg tudjam mondani, mégis hányas számot írtak arra a nyavalyás Ishihara tesztre, de csak annyit érek el, elkezd megfájdulni a fejem. A manóba, megint ugyanazon a ponton fogok megtörni, mint a legutóbb.
Az arcomat is felfújom, hátha az majd segít valamit, mégiscsak azt lássák, kőkeményen próbálkozom, mert hát így is van, ez kétségtelenül bizonyítható, csak rám kell nézni, de nem jutok előre egyetlen morzsányi léptet sem abban, hogy legalább nagyjából sejtésre jussak, melyik tízes számok bűvköre látható azon a nyamvadt képen.
Hogy a macska rúgja meg!
Nagy levegőt veszek, még nem adom fel, pedig már a szemem is szúr, azaz átokverte genetikai bibis részem, amely sosem volt képes megkülönböztetni azokat a színeket, amelyek állítólag két teljesen eltérőt vagy úgy is mondhatjuk, abszolút másikat jelölnek, de az én világomban ez az állítás kicsit sem állja meg a helyét. A zöld és a piros ugyanazon a skálán futkározik – nekem –, szinte alig van valami eltérés közöttük, mondhatnám azt is, hogy egyik kutya, másik eb, de annyian bizonygatták már eddigi életemben, ez nem így van, hogy kezdem azt hinni, van igazság abban, amit mondanak. Illetve, nem csak kezdem hinni, tudom, hogy így van, erre már számtalanszor felhívták a figyelmemet és diagnosztizáltak is, miért nem érzékelem azt, amit ők igen, én csak azt mondom, számomra miért is nem állja meg a helyét, amiről mesélnek. MERT, HA EGYSZER ANNYIRA EGYFORMA, AKKOR NEM LEHET TELJESEN KÜLÖNBÖZŐ! ...és valahogy mégis.
Bosszantó.
Nem is kicsit.
Mély levegő, a Zen beengedése vagy meglétezése – igen, tudom, hogy ilyen kifejezés nem létezik, létezett EGÉSZEN EDDIG –, még egy próbának nekifutok, pedig a tesztet elvégző már köszörülgeti a torkát, haladjak és hát meg is értem, gondolom ezer és egy másik dolga lenne, nem itt várni a csodát, rá is pillogok, engedjen még egy kicsit üldögélni a megfejtésen, meg a biztonság kedvéért, azért mélyet lélegezve elkövetek némi cicikidobást is, biztos, ami biztos kérem, valahol bejön, mert elnéző mosollyal csúsznak lejjebb zöld íriszei a szemeimről úgy harminc centivel és nem piszkál tovább, hogy legyek már szíves haladni, semmiféle formában. Legalábbis nem a következő hatvan másodpercben, ami alatt újra végigzongorázom a szemmeresztés-légzés-ZENesedés szentháromságát, de amikor így sem sikerült kikövetkeztetnem, mégis hányas számot írtak arra a nyüves tesztre, sóhajtással felelem;
- Nincs rajta szám. Ez becsapós lap. – Magabiztosságnak párja nincsen, olyannyira erősen dominál a hangomban, amikor mosolyogva nézek a szemben ülőre, a biztonság kedvéért még egyszer mélyet lélegezve, csak, hogy jobban domborodjon, aminek domborodnia kell és előkapom a legbájosabb mosolyomat is, az csak nem árthat, ahogy a hajamat hátrébb dobom a vállam mögé, a kellemes rálátást mégse csorbítsa, de a fejrázásból rájövök, sem a terítés-körítés, sem pedig a válasz nem ért cél, ez alkalommal sem.
Disznóság.
Cudar nagy disznóság…

Telefonszámot viszont nyertem vele. Na nem a saját ügyemet tekintve, sokkal inkább egy italmeghívásra vonatkozót.
Az ajkaimon eddig megülő mosoly hirtelen kezd őszintévé szélesedni és mire képes lennék észbe kapni, már inkább kacéran a sajátomat ajánlom fel, ami ott van az adatlapomon is.

A randi megtörtént.
Szerelmes vagyok.
Megint.

Túl vagyok a bödön fagyi, szerotonin-szint emelő vásárlás kettősén, azt remélve, hogy majd jobb kedvre derít, de mégse történt meg a csoda.
Hiányzik.
Mindig.
Az, ahogyan hozzám ér, az ölelése, az illata, a csókja, a morranása, amikor valami nem nyeri el a tetszését, még az is, amikor kizárt teljesen, addig, amíg meg nem emésztette, ami bántotta. Hiányzik a lénye, a szavai, annak a tudata, hogy itt van, hogy mellettem van. Pokolian hiányzik.
Már a harmadik csomag százas zsepit bontogatom, amikor beugrik, csak egy telefonhívásba kerül. Annak is ez lenne az ára, hogy újra halljam a hangját, de világosan fogalmazott, nem mondana most sem mást, így, amikor a mobilomat a kezeimbe kapom, átpörgetek a nevén és egy másikra bökök rá. Idejét sem tudom mikor tudtunk hosszasabban időt tölteni egymással, aminek nem csak azaz oka, ő elköltözött a világ másik felére, én pedig itt maradtam, hanem az is, mióta az életem része volt A FÉRFI, azóta kicsit elhanyagoltam mindent és mindenki mást is. Ronda dolog volt tőlem.
Nagyon ronda.
Felveszi és én leplezetlenül mondom el neki, szükségem van rá. Elpityeredek. Hallatszik a telefonban, ahogy potyognak a könnyeim, ahogy szipogok. Kétségbeesésem minden árnyalatának teljes skálája. Eljön. Azt mondja eljön.
Kiugranék a bőrömből, ha éppen nem dagonyáznék az önsajnálat teljes mocsarának legmélyebb pontjában. Azt kérem Vegasba érkezzen, hol máshol várna ránk móka és kacagás vagy legalább minimális jókedvre való lehetőség?
Belegyezik.
Mosolyogva teszem le a telefont. Látni akarom és vágyom arra, hogy kifaggathassam és azzal nyúzhassam, mikor nézzük meg együtt a kengurukat. Tudja, hogy imádom őket. Is. Meg minden más állatot is. Tudom, hogy azt mondta, előbb gépet kell néznie, de már most elkezdek pakolni. Nem csak azért, hogy ne az utolsó percekre maradjon, hanem, mert ezzel máris közelebb érzem magamhoz őt és a társaságát is. Annyi mindent kihagytunk mostanában. Telefonon értekezni persze nem ugyanolyan. Főleg nem most…

Your opinion is not my reality. It is sucks. ...for you, not for me.