Mik az erősségeid?
Harc nélkül képtelen vagyok bármit
feladni vagy
megadni. Míg az előbbiről könnyedén ugorhat be az, ez a munkában kifejezetten erősség lehet, ahogyan az élethez való hozzáállásban is és ebben valóban van valami, addig az utóbbi kevéssé tűnhet annak. Pedig semmi mást nem szolgál, mint óvni az egyetlent, ami igazán az enyém és az pedig saját magam vagyok. Ha ez egoizmusnak tűnik, hát annak tűnik, de az a tény sose legyen elfelejtve, mindannyian magunk vagyunk, amikor az életbe be- majd pedig onnan kilépünk. Minden és mindenki más csupán átutazó, keresztezve azt az utat, amely előttünk terül el. Ragaszkodni az egyetlenhez, ami állandó, éppen annyira erősség, mint amennyire nehéz kereszt is egyben. Éppen ezért sosem egyszerű a kérdés, ha arról van szó, egy darabot magamból másnak adjak. Mindegy, hogy ez bizalom, törődés vagy egyszerűen csak az, hogy megengedjem a lehetőséget magamnak, elfogadjak másoktól ilyet. Könnyebb elutasítással élni, nem kötődni, kizárni és talpon maradni a legnagyobb viharban is. Egyedül. Ehhez erő kell, a meg-nem-bicsaklás állandósításához, hogy az úgy tartson egyenesen, ahogyan a gerincoszlop a testet.
Mik a gyengeségeid?
Bármennyire is küzdök ellene, mégis előfordul, hogy történik valami vagy jön valaki, ami és aki mégiscsak képes a bőröm alá mászni és örökre nyomot hagyni maga után, láthatatlanul karmolva be magát az életembe, a lelkembe, a bensőmbe. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor a valóságot sokkal jobban fedi annak a rideg, kendőzetlen igazsága, nem annyira azért történik mindez, mert tehetetlen lennék ellene, képtelen arra, felvegyem a harcot, amelyre mindig készen állok, hanem, mert hagyom, hogy így legyen. Mert az ürességtől való félelem sikoltva ordít lelkem mélyén azután, hogy végre megtöltésre kerüljön. Mindegy, hogy örömmel vagy fájdalommal. Olyankor engedek neki és észrevétlen vagy csak szemet hunyva felette, elfordulva tőle, mintha nem is létezne, rést engedek a falon, amely értem létezik. Amikor pedig megjelenik a pajzson átfurakvó, elönt a rettegés, hogy egy nap távozni fog. A legváratlanabb pillanatban, mintha sosem létezett volna. Keresztül utazóként, az állandóság legcsekélyebb ígérete nélkül.
Mi a legnagyobb vágyad az életben?
Nem tudom. Napról napra létezni, ebben a legszebb az, hogy nem kell előre tervezni. Nincsenek olyan vágyak, amelyek sosem végződnek be, amelyekért erőn felül kellene teljesíteni. Éppen ezért nagy vágyak sincsenek, csak kicsik, amelyek mind könnyedén megléphetők, talaj közeliek, egyszerűek. Az is lehet, hogy talán ezek a legnagyobb vágyaim.
Mik a legnagyobb félelmeid?
Beismerni a tévedéseimet, önmagammal és másokkal szemben is egyaránt.
Igazán mélyen őszintének lenni.
Beszélni arról, ami képtelenségnek tűnik.
Levetkőzni a védelmi mechanizmust.
Elfogadni, hogy mégsem vagyok annyira erős, mint amilyennek megrögzötten hiszem magam.
Megvallani, hogy vannak sebeim. Láthatatlanok.
Feloldódni.
Elengedni az önfejűséget, a makacsságot.
Feltétel nélkül odaadónak lenni.
Hibákat megengedni magamnak.
Alulteljesíteni, mindegy miben.
Közel engedni valakit.
Szeretni és szeretve lenni. Milyen az egészséged?
Általánosságban véve jónak mondható.
Igaz két évvel ezelőtt a bal lapockám és az azalatt lévő bőr a hátamon, úgy két tenyérnyi nagyságban megégett, a felület pedig majdnem teljesen érzéketlenné vált.
Nyolc évvel ezelőtt szolgálatteljesítés közben hasba szúrtak, mára már csak egy heg emlékeztet erre.
Alkalmi dohányos vagyok.
NélküleMár az első pillanatban feltűnt, átható kék szemei, gyakorlatilag veséig látnak és ezzel a tulajdonságával a legcsekélyebb mértékig sincs tisztában. A göndör csigákba rendeződő komisz hajszálai, amik a csibészes megjelenés mellett, azzal az elöl lévő egyetlen ősz tincsbe torkollóval mennyire sármos beütést adnak a teljes megjelenésének. Azt is sikerült hamar felmérni, a pikáns pimaszságra éppen annyira vevő, mint amennyire nem minden esetben születik meg replika tőle, a húzására való ráállás pedig egyszerűen csak végtelenül csábítóvá vált már az első napoktól fogva.
A formás hátsó pedig csak előnyére tett rá a teljes összképre, rögtön akkor, amikor először volt lehetőségem a megfelelő szögből megszemlélni. Még szép, hogy onnan is felmértem...
Olyan típus, aki egyszerűen csak vonzó, akár egy nagy adag fagylalt a forró nyári kánikulában. Tudod, hogy jól esne, hogy az íze és annak emléke végigkísérné a délutánod, pillanatnyi mámorral elöntve, ahogy a hűs íz végigcsordul a nyelven és legördül a torkon. Akarod, mert ott van, mert tisztában vagy azzal, mennyire jó volna az ajkadon, de azzal is pontosan tisztában vagy, a végén csak fájna. Vagy azért, mert nem hiányzik a szervezetednek a cukor többlet vagy azért, mert borítékolható az agyfagyás vagy csak, mert egyetlen fagylalt úgysem képes egy teljes nyáron át kitartani. Ott egyensúlyozik a szinte mennyei élvezet valahol a már előre érzett hiányának fuvallatával azon az élen, amelynél nem tudod, melyiket akarod jobban; azt, ha röviden a tiéd lesz vagy, ha csak gondolat marad, amivel jól esett eljátszani.
Az első táncra hívását szinte gondolkodás nélkül fogadtam el és, ahogy az utolsó pillanatban megbánod az édességre való rácsábulást, olyan módon ütöttem félre mielőtt még belekóstolhattam volna és ebben semmiféle szerepet nem játszott az ujján hordott karikagyűrű. Nem az én életem, végképp nem az én dolgom, ha neki belefért, akkor nekem semmi veszítenivalóm nem volt az egész ügyön, de a lelkiismeretem nem szólt az ő másik feléért. Magamért viszont annál inkább. Jobban esett elhúzni előtte a mézesmadzagot és mégsem felkínálni neki vagy csak azt akartam, jobban vágyja, amit nem kaphat meg.
Eljárni a táncot, aminek a lépései éppen annyira improvizáltak és impulzívak, mint amennyire az édes élvezet ígéretét tartották a levegőben anélkül, hogy bárkinek bármibe került volna. Megvolt a bája, a kimondatlan gyönyörűsége, de örökké képtelenség a feszültség szikráit fenntartani, oxigén kell neki, hogy lángra kapjon vagy éppen azt megvonni tőle teljesen, hogy fel se lobbanjon.
A második nekifutásra ugyanolyan módon bólintottam rá, ahogyan az elsőre is, újrajárva az első keringőt, viszont az ettől való ellépés már nehezebb volt később. Jóval nehezebb… Amikor eléd kínálják, amire vágysz, nem jobban, minthogy belekóstolj és megvan azaz érzésed, hogy ízlene, mégis elfordulsz tőle. Megvolt a lehetősége, hogy nem lesz több nekifutás és így is kellett volna lennie. Akkor kevesebben sérültek volna meg… Kapóra jött egy bejövő eset, a főnök közbeiktatott, sürgős berendelése az irodájába és az ilyen módon egyszerűen lemondott második kör, hiszen dolgom volt.
Vagy valami olyasmi…
VeleA cigaretta vörös izzással lobban lángra, halk sercenéssel pusztítva a papírt, amelybe a dohány került betakarásra. A kesernyés füst egészen a mellkasom aljáig fut a beszívott légvétellel. Levetett inge átbukva csúszik le a vállamon, túl nagy és igazából nem foglalkoztam azzal, amikor belebújtam, hogy a magamon összefogásánál jobban rajtam legyen. Illata teljesen átitatja, habár bőrének természetes, vonzó aromája, az enyémmel keveredő izzadtságának cseppjevel még ott száradnak a testem minden porcikáján, kihűlt emlékét őrizve néhány lopott, felforrósodott órának. Ízének maradéka még ajkaimon nyugszik, ott ahol a cigiszálat fogom közre, gyakorlatilag fogaim közé akasztva azt. Az ágyban fekvőnek, nyelvem alá lopott zamata még édesíti mindannak árnyéklenyomatát, ami ennek a négy falnak a határai között létezett csak a maga kérészéletű voltában, hogy aztán ugyanúgy bűnbe essünk a legközelebbi alkalommal is, ahogyan minden ezt megelőzőnél tettük.
Nem számít az ujján lévő karika, annak a tudata, hogy mindketten pontosan tisztában vagyunk a megélt mulandóságával és éppen ettől lesz más, mint amit bárkivel megosztottam eddig és ugyanakkor ijesztően ismerős is. Hazugságok és titkok közé csent csókokba és élvezettől terhes sóhajokba fojtott percek és órák, vágytól túlfűtött kavalkádja, nem egyéb. Illékony délibábja a ki nem mondott kívánságok nem létező halmának.
Nyugodt, álmodó szuszogása ijesztő nyugalmat jelent, ahogyan jelenlétének puszta egyszerű ténye. A felismerés már nem először ér utol; a tűzzel játszom és előbb vagy utóbb megégetem magam vele. Ez éppen olyan biztos, ahogyan a hátamon lévő heg érzéketlenségével nem hagy megfeledkezni annak puszta létezéséről. Akár pillét a gyertyaláng, olyan módon vonz és abban már most biztos vagyok, ennek beláthatatlan következményei lesznek. Hiába tudom, addig kellene abbahagyni, amíg még ennél többé nem válik senki számára sem, de a gondolat keserűsége nem teszi vonzóvá az egyetlen lehetséges és logikus választást. Bassza meg.
Egymáson teszem keresztbe a lábaimat, előhajolok, hogy alkarommal támaszkodhassak meg a térdemen, miközben megint beleszívok a lassan hamuvá égő szálba. Göndör haja a maga rakoncátlanságában keretezi vonásait. Egy darabig semmi mást nem csinálok, minthogy figyelem, miközben érzem miként csüng fejünk felett, láthatatlan teherként a végesre szabott időnk súlya és egyben az előre megpecsételt jövőnk is.
Hosszúra nyúlt percekkel később nyomom el a csikket a hamutálban. Felállok a fotelből, levetem magamról az ingét és visszabújok mellé az ágyba. Meleg testéhez feszítem a sajátomat, a paplan alá fészkelődve kéretlenül. Ajkait csókolom, azzal a szándékkal, hogy felébresszem, tudatához térítsem kíméletlenül és közben a lábamat vetem át a csípőjén, öléhez a sajátommal törleszkedve félreérthetetlenül hozzá, akár egy menedékért bújó - és lássuk be, begerjedt - macska. Még egyszer magamban akarom érezni, mielőtt az éjszaka véget ér. Mielőtt felkel és távozik, hogy hazatérjen.
Valaki máshoz.
NélküleHarmadjára rezdül meg a telefon mellettem az ágyon. Tudom, hogy ő az, szándékosan nem válaszolok, hagyom figyelmen kívül, ahogy első két próbálkozását is és ugyanez a tervem a lehetséges többire való tekintettel. Akarva vagy akaratlanul, de olyan szintre emelte a tétet válásának tényszerű közlésével, amire nem állok készen és ha egészen őszinte akarok lenni magammal, akkor végképp nem ez volt az, amit vállaltam vele.
A tévében a műsor, ki tudja miről szól, azóta nem követem figyelemmel, hogy zajnak, figyelemelterelésnek bekapcsoltam, valamikor korábban az est folyamán. Minél jobban igyekszek valami másra fókuszálni – lassan teljesen mindegy lesz, hogy mire –, éppen annyira vívok vesztes harcot magammal. Egyértelműen a gondolataim között jár, hiánya pedig szinte égeti a lényemet. Jegesen tekeredik rá a csigolyáimra és úszik szét a tagjaimban, hangtalan a fülembe üvöltve; csak a hívásra kell válaszolnom. Ennyire egyszerű lenne.
Mégsem teszem.
Lassan fújom ki a mellkasomban rekedt levegőt. Túl sokat engedtem, neki, magamnak, kettőnknek, nem lett volna szabad. Már ott van, ahonnan képtelen vagyok kiűzni, talán nem is igazán akarom megtenni, mégsem vágyom arra a szerepre, ami nem nekem való. Így is jobban magával ránt, mint amennyire kellene, mint amennyire szabad lenne. Szüntelen látom magam előtt alakját. Parfümje – vagy amit használ – még belengi a párnámat, az ágyneműmet, odatapadt a lepedőmre, emlékének elevensége nehezedik a bőrömre teste súlyának illúziójával. Miközben végig azzal hitegetem magamat, még időben kiszállok, még van rá mód, hogy csupán az maradjon mindez, ami. Nem több és nem kevesebb.
A gondolat pedig hoz némi megnyugvást, addig mindenképpen, amíg nem kell újra látnom, beszélnem vele. Haladékot biztosít az éjszakára, egészen a rá következő reggelig, utána pedig az iroda nyújtja majd azt a védvonalat, amit magamtól nehezen tartok meg. Amire éppen csak annyira vágyom, mint amennyire a távolságára ebben a pillanatban. Fázósan vonom összébb magamon a plédet, pedig egyáltalán nincs hideg, újabb kortyot leküldve a jó ideje a hűtő mélyén árválkodó whiskyből. Nem gyakran élek vele, nem szeretem, hogy elködösíti az elmémet, most azonban kifejezetten áldásosnak ítélem jótékonyan tompító hatását.
A telefon újrarezzenésére a képernyőre pillantok, ez alkalommal Dex üzenete villan fel. A szokott helyre tart, invitál és hirtelen ötlettől vezérelve, mielőtt még átgondolnám, küldöm el neki a választ; ott találkozunk. Bármi más, minthogy a sötét, csendes, csupán a televíziótól éppen csak nem néma lakásban egy pokróc alá kuckózva, egyedül töltsem az időt, olyasmin gondolkozva, ami felett már döntést hoztam. Logikus döntést. Jó döntést.
A pohár a dohányzóasztalon koppan halkan, a ruhatáramat kirámolva pedig a melegre való tekintettel egyszerűen csak észszerű választás lesz a rövid ruha. Negyedóra erejéig semmi más nem futkározik üstököm alatt, minthogy mit húzzak fel és, hogyan jutok el a megígért találkozóra. Hozzáadódik még harminc percnyi könnyed gondolatfuttatás, amíg a lakástól eljutok a megjelölt helyszínig, hogy ott aztán egyetlen pillanat alatt dőljön romba a rövidre szabott fellélegzés lehetősége. Persze, a teljes csapat felsorakozik, de csak egyikőjük jelenléte ingat meg jobban, mint amivel ki tudnék békülni.
Védvonalam felhúzott falai nem tartanak ki sokáig. Mielőtt az éjjel még biztonságosan véget érhetne, a karjában vagyok, csúfos vereséggel hajtva fejet saját esendőségem előtt, halkan sóhajtva nevét a gyönyör kapujában.
VeleÉletjeleiről az egyértelmű hangot és képet adó gépre függesztem a tekintetemet. Biztosíték, hogy elhiggyem, valós az, amit látok és hallok, amit elmondtak. Életben van, életben is marad. Mégsem bízom az elhangzott szavakban, gyakorlatilag a saját tulajdon tapasztalásomban sem. Torkomat és gyomromat egyszerre szorongatja a már ismert érzés és képtelen vagyok nyugtázni annak az állítását, valóban hihető mindaz, amit közöltek. Ami a szemeim előtt zajlik. Öntudatlan teste a kórházi ágyban, az eseményekről kapott információk erősebb hatással nyomatékosítják; kurvára nincsen jól.
Lábaimat keresztbe teszem, ölemben ujjaimat piszkálom. Hiányzik egy szál cigi, de itt nem lehet rágyújtani, kimenni meg nem vagyok hajlandó. Egyszer már így is összevesztem a nővérrel, aki szerint a látogatási időnek rég vége, menjek innen, ahová akarok. Eszemben sincs. Feladta a vitát, pedig a biztonsági szolgálat hívásával is megfenyegetett. Fenyegetésben viszont bizonyára megnyertem a nem létező versenyt, mert békén hagyott a rá való válaszomat követően, pedig őszintén fogalmam sincs mit mondtam neki. Valószínűleg az első dolgot, ami eszembe jutott. Jobban megmaradtak az elkerekedő szemei és a kivonulása, amit csipetnyi diadalittassággal követtem végig. Azóta nem tért vissza. Nem azért, hogy tovább piszkáljon.
A telefon kijelzője szerint hajnal 2:49 van. Korán vagy késő, csupán nézőpont kérdése, a fáradtság azonban még csak messziről sem kezdett el kerülgetni. Minden perc iszonyú lassúsággal vánszorog, az állandósultra beállt szinuszritmus vonala azonban meglepően érdekfeszítőnek hat már órák óta. Az elgémberedés az egyetlen, ami kellemetlenséggel szeli át az éjszakát, de olyankor némi céltudatos fel-alá járkálás egészen jó problémamegoldásnak bizonyul. Az aggodalom és ijedtség első köde, ha teljesen nem is volt képes felszállni, annyira mindenképpen tisztult, hogy már túl vagyok a harag első hullámain is. Azóta a racionalitás kezdte átvenni a terepet, gondos tervezéssel arra nézve, szabadulását követően milyen módon kap – ha kér, ha nem – segítséget. A választás lehetőségétől előre megfosztom. Ez van, jobb, ha megbékél vele, akkor is, ha jelenleg ennek a nyomairól sem tud.
Tekintetem megint a kijelzőre vándorol, 2:51-et mutat az óra. Szemforgatással veszem tudomásul a két percnyi előre haladást, noha azt magam sem tudom, mégis mit várok a reggel közeledtétől. Mindenesetre a vitális paramétereket figyelő masinával kezdek egyre szorosabb barátságot kötni, ahogy az utóbbi órákban igen gyorsan a kedvenceim közé feltornázott műsort adja. Miközben megszámlálhatatlanul gyakran küldöm el szofisztikáltan melegebb éghajlatra a rákötöttet.
Baszd meg Roux."I don’t believe in luck. I don’t. I’m an atheist."
