Sarah Delilah Adler

Sarah Delilah Adler

rövid idézet

Nem lehet rám azt mondani, hogy elveszett lennék. A lehetetlen szó nem szerepel a szótáramban, így addig megyek, amíg nem érzem úgy, hogy tényleg mindent megtettem. Gyakran az érzelmeim vezérelnek, és habár a makacsságomat jó tulajdonságnak is tartom, vannak olyan helyzetek, amikor inkább hátrányos helyzetbe sodor. Én vagyok az-az ember, aki túl gyakran határokat feszeget, és nem csak a sajátjaimat..sajnos. Hogy az emlékeim egy részét elfelejtsem, vagy legalábbis kevésbé legyen kihatással a kapcsolataimra, vagy éppen a tetteimre.. Talán az, hogy a hozzám közel állokat egyszer muszáj leszek elengedni. Változó. De igyekszem odafigyelni magamra, amennyire csak lehet.

2019.03.06.

-Gondolod ez így tartható lesz köztünk? - úgy csinálok, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Igazából az ő szájából elég furcsán hangzik. Nekem kéne feltennem ezt a kérdést, nekem kéne ezért harcolni, és talán még hisztit is kéne rendeznem. Sok mindent kéne..mégsem teszem, egyszerűen túl fáradt vagyok ehhez az egészhez. Ő mégsem adja fel, nem tudom eldönteni, hogy szimplán a szégyen, vagy a bűntudat vezérli a szándékait.
-Hallasz? - emeli meg a hangját, miközben folyamatosan engem nézz.
- Az utat figyeld, ne engem. -  még mindig nem nézek fel rá, csak oda vetem a szavakat, míg a homlokomat a párás ablaküvegnek döntöm. Nem akartam ezzel szembenézni, persze nem azért, mert féltem, hogy elveszítem mindazt amit együtt felépítettünk. Én valami egészen mástól rettegtem, a magánytól, az árnyaktól amik lassan a lelkem részévé váltak.  
-Édes.. - sóhajtok, mostanában egyre gyakrabban rám tör a hányinger, ha így hív.
- Pontosíts, mert a mi kapcsolatunk több ok miatt sem tartható.- valóban, ha jobban belegondolok nekünk nem volt jövőnk együtt, de múltunk is talán csak az két év volt, amikor tényleg éreztem hogy szeret.
- Tudod mire  gondolok.- hangjában egyszerre vegyül a szégyenérzet, és a düh. Soha nem fogom megfejteni a mellettem ülő férfit, de valahogy már nem is akarom.
- Igen, arra hogy más nő van az életedben. Ezzel nincs semmi gond. - vonom meg a vállaimat, mint akit hidegen hagy a dolog. Részben ez a mozdulat őszinte volt, részben pedig majd megpusztultam a fájdalomtól. De nem voltam hajlandó kimutatni, hogy le tud gyengíteni. Hogy a legnagyobb félelemem mindig is ez a beszélgetés volt, és amit magával vonzott.
- Nincs semmi gond vele...- most rajta a sor, hogy sóhajtson mert nem tud a válaszommal mit kezdeni, mégis felteszi a kérdést.  
- Szeretsz még engem? - félelem visszhangzik a hangjába, fél a választól. Mert ha megadom, akkor valami más lesz. Összetörünk még jobban valamit, ami már így is csorbát szenvedett, hiába minden kétségbeesett próbálkozás, ez ragasztóval már nem megoldható. Nincs az a szív, ami kibír ennyi foltozást, ha még egyszer megteszem belehalok.
- Beszélj hozzám..- kérlel óvatosan, mintha csak attól félne, hogy egy óvatlan pillanatban felrobbannék mellette.
- Tini koromban sok mindent végignézettem. Ahogy anyám olyan terheket cipel, ami nem az övé, azt is végignézettem, ahogy apám az ital által tönkreteszi magát. Sok mindent láttam, és hallottam, amit talán egy gyereknek sem kéne. Amikor ezek a képek megelevenednek előttem, még mindig az a félelem fog el, mint akkor. Kétségbeesetten keresni akartam valamit, vagy valakit, akibe kapaszkodhatok. De rájöttem egy ponton, hogy ha mástól várok segítséget, akkor megint bele eshetek egy csapdába. Így nem kapaszkodtam senkibe, és nem vártam segítséget. Eldöntöttem, hogy én másképp fogom csinálni.- érzem, ahogy engem nézz, én viszont megvonom tőle azt a lehetőséget, hogy bármit is kiolvasson a tekintetemből. Nem nézek fel rá, mert tudom, hogy abban a pillanatban elgyengülnék. Nem akarok többet sírni, igazság szerint már nem is nagyon tudok. Minden egyes könnyemet elpazaroltam már régen.
- Szóval, itt inkább az a kérdés, hogy tanultam  hibáimból...- helyesbítek, mert számomra ez fontosabb kérdés volt. Szinte hallom hogy visszafojtja a lélegzetét. Még mindig fél, pedig...
- Igen, még mindig szeretlek, bárcsak ne lenne így.- most már felnézek rá, egyenesen bele a szemébe, mert bassza meg most sem azt a kurva utat figyeli. Miért is figyelné? Miért is figyelnénk bármi másra egymáson kívül?  
- Vigyázz!- kiáltom kétségbeesetten, ahogy előre fordulok. De már késő, ebben a röpke pillanatban jövök rá, hogy soha nem tanulok, a SAJÁT hibáimból.

2006.05.07.

- Sarah!- apám hangja penge élként vágja át a köztünk lévő távolságot. Közeledő léptei ellenére, én még beljebb mászok a mocsárba, ami feltehetőleg elnyelte, egy 15 éves lány holtestét.
- Olyan nincs, hogy nem lehet itt semmi..-  bosszúsan kémlelem a zavaros víz felszínét, kutatva azt, ami talán ott sincs.
- Sarah!- újra hallom a nevemet, de csak megrázom a fejemet, és felemelem a kezemet, hogy csendre intsem. Tudtam, hogy Tina itt van, egy mocsáros tó fenekén. Kívülről, úgy nézhettem ki, mint egy eszelős. Valójában kezdtem is magam úgy érezni, és talán ezért is nem akarok apám hivatására úgy tekinteni, mintha az én jövőm is lenne, mert túlságosan a lelkemre vettem minden ügyet, amibe sikerült belefolynom.
- Kislányom!- testközelből hallom apám hangját, míg végül maga felé fordít, és aggódva végig meri az arcomat. Legszívesebben, hozzávágtam volna egy kérdést, ami már évek óta égette a nyelvemet. De soha nem tettem meg.  Mert tudtam a választ, azért hozott magával minden alkalommal, hogy biztos legyen abban, hogy nem az én tetememhez jön helyszínelni. Ez a kép ott kísértette, és nyomasztotta a lelkét, majd súlyként nehezedett a vállaira, amit mindannyian cipelünk a családban. Egyedült nem bírna el vele, és megint csak rossz úton járna, ahol nincs jó irány.
Tekintetet az arcomról, egy távoli pontba réved, amit én is követek. A víz tisztább felszínén lebegett, egy jól kivehető test. Még csak nem is lehetett eltéveszteni. Mindketten tudtuk ő az. Megtaláltuk, Tinát, aki innentől nem eltűntnek volt nyilvánítva, hanem halottnak.  
Közelebb érve az élettelen testhez, nagyot nyelek, mert nem akartam hogy igazam legyen mégis az lett. Egy értelmetlen halál, és egy fiatal lány aki előtt még ott  állt az élet.
- Mi jár a fejedben?- teszi fel apám a kérdést, én pedig Tina jéghideg tenyeréhez érek. Onnantól kezdve nem fáztam, de minden érintést hidegnek éreztem. Zimankós emlékként élt bennem, akár egy jéghegy, ami soha nem akart felolvadni.

2019.03.09.



- Édesem.- újra a hányinger kerülget, ahogy hozzám ér csak még jobban fokozódik. De mégsem történik semmi, csak nézek előre. Három napja ezt csinálom, fekszek a kórházi ágyon, hallgatom azt a monoton pityegést, ami már nem is annyira zavar. Te viszont annál inkább zavarsz, ha tovább akarnék menni cifrábbat is tudnék mondani, ha egyáltalán megszólalnék. De három napja ezt sem tettem meg. Mintha minden újra lejátszódna, Te bűntudattól vezérelve megkérsz, hogy beszéljek hozzád. De most nem teszem meg, nem akarok tenni azért, hogy egy pillanatig is jobban érezd magadat. Azt akarom, hogy fájjon. Mindennél jobban. Azt kívánom, hogy bárcsak téged is felemésztene úgy a szavak hiánya, mint ahogy engem. Bár talán még a levegő is nehezebb szavaidnál. Mégis várok tőled valamit. Az pedig nem az esdeklő szavak voltak, amikkel a saját lelkiismeretedet könnyíted meg. Csak a végszót akartam hallani.  


2020.06. 07

- Nem!- élesen dörren apa hangja, és makacsmódon nézz vissza rám az akta felett.
- Biztos, hogy nem adom a kezedbe annak az embernek az ügyét, aki egyszer elvett tőlem!  
- De miért nem? Nálam jobban senki nem ismeri annak a szemétládának az észjárását!- egyikünk sem akart engedni ebből, apám tekintetében skálaként vonultak fel az érzelmek. Harcolt az eltűnésem emlékével. Én pedig valami egészen mással.
- Sarah, ez nem is biztos, hogy Ő..lehet..- mielőtt még folytathatná közbevágok.
- Ő az, ugyanazt a kibaszott beteg játékot játssza, mint azelőtt.
- Sarah, vannak erre szakosodott embereink, akik kimondottan ezzel foglalkoznak. Te nem tartozol közéjük, és ha közéjük is tartoznál, abban a pillanatban elintézném, hogy ne vehess részt a nyomozásban. Szóval jobb, ha ebbe beletörődsz!- A hangja egyre erélyesebben cseng, míg az aktát ami az asztal közepén hevert. Elmaraja, mintha lenne bármi használható információ az aktámban. Apa mindent megtett, hogy az akta, használhatatlan legyen, miután megtaláltak. Ő úgy vélte, hogy ez az ember, akár lehet tégla is.  
Még felszegett állal ránézek, végül kiviharzok az ajtón. Tudta nagyon jól, hogy minden ellenkezése hiábavaló. Az érzés, amit még kislányként  átéltem, ott élt bennem, annak az embernek  az arca, beleégett az elmémbe.

rövid idézet