Logan Gray

Logan Gray

"I wish you all had one neck and that I had my hands on it."

A múltam maradékát hordozva nem olyan egyszerű egyetlen szemlehunyás alatt felsorolni az erősségeimet. Régen azt hittem, hogy ezek száma nulla, ám a rám rakódott évek azért mégis hoztak némi eredményt. Régen egy elveszetten kóborló lélek voltam csupán, aki reményvesztetten kereste a helyét, melyet nem a csillogó nagyvilágban talált meg, hanem egy mocskos bunker mélyén. Ez a mérgezett talaj volt az a termőföld, ahonnan én kinőttem, s ezért annyira fontos számomra a testőrség, mely nem egyszerűen a munkám, hanem az életem is egyben – melyet nem félek feláldozni azért, akit védelmeznem kell. Tizenhat évesen, mikor elraboltak, akkor még nem voltam erre képes. Azonban már igen. Nem ismerek határokat, nem ismerek lehetetlent, s a találékonyságomnak köszönhetően olyan problémákat is meg tudok oldani, amik egy átlagos embernek nem mennének. Alapos vagyok, komoly és határozott, s drasztikus eszközöket is hajlandó vagyok bevetni annak érdekében, hogy elérjem a célom. Hiába vagy egy milliárdos kölyke, én gond nélkül a csuklódra pattintom a bilincset, s odaláncollak az ágyadhoz, ha nem azt teszed, amit én mondok... Elvégre a cél szentesíti az eszközt, ám az én eszközeim talán már nem annyira szentek. Különösen, ha vallatásról van szó. Akkor ugyanis képes vagyok félrerakni minden emberségem, ami csak létezik, s számtalan kreatív módszerrel kiszedni a szükséges információt az alanyból. Ilyenkor gyakran tűnhetek egy lelketlen szörnyetegnek, mégis aki egy kicsit is képes arra, hogy közelebb kerüljön hozzám, rájöhet, hogy valójában nem vagyok az. Ugye? Még a leggyarlóbb, legmegátalkodottabb embernek is képes vagyok meghallgatni a problémáit előítéletek nélkül, sőt, még akár megoldást is kereshetek. Ugyanis mikor aláírom a szerződésed, onnantól egy ideig egyek vagyunk. Te és én, én és te, addig a pillanatig, amíg be nem fejeződik a munkám.  
Hiába tűnök határozottnak és komolynak, a felszín alatt több gyengeség poshad bennem, mint erősség, ezt azonban a világnak nem kell látnia. A világnak egy erős pillér kell, akire feltétel és félelem nélkül támaszkodhat. Ám ha egy kicsit mélyebbre merészkedek, egyből feltűnik, hogy nem oldódok fel könnyedén. Különösen nem nagyobb társaságban. Hiába fojtom vissza ezt is magamba, mint sok minden mást, de a nagyobb tömegben néha úgy érzem, hogy a testrészeim kihűlnek, a gyomrom görcsbe rándul, s az egész világ szörnyen sötétnek tűnik. Ez a tömegiszony azonban olyan, amit némi gyógyszer segítségével képes vagyok leküzdeni. Gyengeségnek számít tán még az is, ha az érzelmeket a második helyre száműztem? Nem csak a saját magam részéről, de másokéról is. Félek szeretni és megnyílni, s a múltamat tekintve talán az lenne a szokatlan, ha egy ép elméjű férfi lennék feleséggel (vagy férjjel?) és gyerekekkel. Nehéz felszítani bennem a szeretet lángját, hiszen ebből életem során nem sokat kaptam. Tudod, így visszagondolva... Talán semmit. Talán nem is tudom, hogy kell szeretni. Ezért sem bízok meg könnyen másokban, s ezért sem vagyok hiszékeny. Pedig esküszöm neked, néha jó lenne, ha csak sodródnék az árral arra, amerre visz, de erre képtelen vagyok. Mindig keresem a hibát másokban, amit a legtöbbször meg is találok, s ami képes beárnyékolni a pozitív dolgokat is. Mintha csak a tökéletesre törekednék, holott tudom jól, hogy ez bizony nem létezik.
Vágyak? Tizenhat évesen megtanultam, hogy nem szabad vágyakat kergetni, hiszen a legtöbb esetben csalódás lesz az egészből. Így hát igyekszek élni a mának, s az adott nap örömeit kiélvezni, legyen az egy fáradt éjjelen egy hűvös whisky, egy új technológiás fegyver, vagy egy jó szex. Sok kicsi sokra megy, szokták mondani, de az én életvitelemmel kétlem, hogy megérem az ötvenet, így a hosszútávú tervek és vágyak jobb, ha nem környékeznek meg.  
Hiába is hiszem azt, hogy rendíthetetlen és elpusztíthatatlan vagyok, egyetlen dolog mégis létezik a világon, ami félelmet kelt bennem. Velőig ható, csontot maró, fagyasztó félelem. Nem, nem az, hogy meghalnak a szeretteim, hiszen az egyetlen családtagom az apám, akinek a halála talán felszabadulást jelentene. Nem, nem a világvége, sem az, hogy elvesztem a munkám. Tudod, egy olyan dologtól félek, amit akkor tápláltak belém, amikor fogolyként tartottak. Ez pedig egész egyszerűen a tű. Jól olvastad, a tű. Már csak a látványa képes bekapcsolni bennem azokat az emlékeket, amikor kiszúrták a szemem régen, s ezeket abban a pillanatban képes vagyok újra megélni. Hajlamos vagyok elájulni vagy rohamot kapni, így ez az én egyetlen gyenge pontom, mellyel képes lehet az ellenség megfogni.
Eltekintve attól, hogy remek fizikai erőnek örvendek, s testileg egészséges vagyok, egy kicsit mélyebbre ásva azért megint csak fel lehet fedezni egyet s mást. Pánikbetegséggel küzdök, amit rendszeres gyógyszerszedéssel képes vagyok elnyomni magamban. Ugyanakkor, ha kimaradnak napok, az bizony további negatív dolgokat eredményezhet, mint a dühkitörés vagy depresszió. Szerencsére mindig van nálam tartalék bogyó, így nagyon ritka, ha feltörnek bennem ezek. A tűfóbiám már súlyosabb, de szerencsére erre is talált ki az orvostudomány remek tablettákat, amikkel sikerül ezt is elfojtanom olyan szinten, hogy a nyugalmas pillanataimban ne kezdjek a tűnek a puszta gondolata miatt pánikolni. Bizony, rengeteg dolgot fojtok el magamban, súlyos titkokat őrzök, de néhány dologhoz szükségem van arra, hogy a gyógyszerek egy hatalmas bakancsként tapossák ezeket vissza belém. Ahogy írtam is, fizikálisan nem lehet panaszom, leszámítva azt apró tényt, hogy a bal szemem helyén egy igazán élethű, mégis halott szem szokott a világra tekinteni. Mintha csak egy remek párhuzama lenne a lelkemnek. Egy része él, de a másik már rég halott.

*nyomokban 18+-os jeleneteket tartalmazhat*

- Ön az a bizonyos Logan Gray?  
- Igen, én vagyok.  

Hogy ki is valójában Logan Gray? Nehéz lenne megmondani. Van, aki a rendőrfőkapitány egyetlen fiaként azonosít, kit már születése előtt apjának nyomdokaiba képzeltek. Van, aki a nagybetűs Testőrt látja bennem, ki megmentette a túlértékelt, porszemnyi életét. Van, aki a vallatót látja bennem, egy szörnyeteget, akinek talán még a saját nemlétező anyja sem lehet szent. S van, aki az egykoron eltűnt gyermekként tekint rám, aki a terrorizmus martalékává vált, s aki a mai napig súlyos titkokat őriz. Ez vagyok én. Az bizonyos Logan Gray.
Nem egyszerű egy olyan élet ösvényére rálépni, melyet már kitapostak előre az embernek. Apám megszállottan akart egy fiúgyermeket, akinek majd átadhatja a stafétát, s akibe belevetheti minden bizalmát, hogy aztán a nyugdíjas éveit Rio de Janeiroban tölthesse békében koktélt szürcsölgetve, minőségi szivarokkal és luxus kurvákkal. Ez volt az álma, melyet megszállottan kergetett, mit sem törődve azzal, hogy ki adja a méhét a céljaihoz. Anyáról ugyanis a szó magasztosabb értelmében nem beszélhetünk. Ugyanis mikor a fejébe vette ezt az egészet, onnantól kezdve maximum egyetlen hónapig volt hajlandó bolondítani egy nőt. Ha ez idő alatt nem esett teherbe, jött a következő. A számomra életet adó nő talán a huszadik lehetett a sorban. Egy szegény családból származó varrónő, akinek a halála annyira nem rendített meg senkit, hogy még az újságok sem írtak róla. Egy szürke kisegér volt, aki épp olyan szürkén távozott az élők közül nem sokkal a születésem után. Ő senkit sem érdekelt, talán még azt a maréknyi embert sem, aki részt vett a temetésén. Ellenben én olyan szenzáció lettem, amit nem csak a rendőrség, de az egész város is ujjongva fogadott apámnak köszönhetően. S akinek ekkora álma egy fiúgyermek, annak bizony vannak elvárásai. Nem is kevés.
Voltak sejtéseim, mit érezhetett, amikor már pár hónaposan számtalan betegséget diagnosztizáltak nálam. Ez pedig nem a sajnálat volt. Hanem inkább... A düh. A számtalan gerincműtét mellett millió apróság akadt, amik miatt a kezdeti éveim nagy részét a kórházban töltöttem. Anya nélkül, felbérelt vigyázókkal, akik egy szánalmas, életképtelen kölyköt láttak bennem. Nem többet. Arra lettem volna méltó, hogy lehajítsanak a Tajgetoszról. S most apámat idéztem. Gyenge gyerek voltam, csendes, kissé magának való, társaságkerülő, akit jobban érdekeltek a művészetek, mint bármi más. Egyszóval, apám szöges ellentéte voltam, s ha belepusztultam sem tudtam olyan lenni, mint ő. Pedig én minden erőmmel igyekeztem, de kudarcot vallottam. Kamasz korom hajnalán esett bele az utolsó csepp abba a bizonyos pohárba. Vajon mit érezhetett a férfiak férfija, egy kemény keresztény ember, mikor a tizenöt éves fiát egy harminc éves férfivel kapta rajta? Akkor láttam talán először a szemeiben kimúlni a dühöt. Ugyanis megjelent helyette az undor. Én akkor sem tudtam kiirtani magamból az érzéseimet, hogy képes vagyok férfiak és nők iránt egyaránt vonzalmat érezni. Apám azért sokszor próbálkozott azzal, hogy kiverje belőlem... Sőt, azon a forró nyáron egy keresztény értékeket hirdető átnevelőtáborba küldött. Hetekre. Mire visszatértem, addigra mr. Smith már sehol sem volt, hiszen elintézte a rendőrfőkapitány, hogy az én drága művészettörténet tanárom egy másik városban folytassa pályafutását. Illetve úgy kerekebb a történet, ha azt is közlöm, hogy lefizette, és megfenyegette őt, hogy ha kiderül a kettőnk viszonya, akkor elintézi őt. Örökre. Ám ez csak elvenné a történet különös romantikáját... Természetesen a tábor sem hozott változást, így egész egyszerűen minden erőmmel igyekeztem eltitkolni, hogy milyen érzések lappanganak bennem. Egyszóval, egy csalódás voltam. Lényegében az egész világnak.
Egy viharos éjjelen, mikor apám elküldött a kikötőbe egy csomagért, akkor változott meg az életem végzetesen. Mindössze tizenhat évesen. Emlékeztek, mikor a kilencvenes évek végén számtalan terrortámadásról és gyermekrablásról lehetett hallani? Én voltam az egyik áldozat a sok közül, aki tökéletes eszköz volt arra, hogy zavargásokat keltsenek a városban, és teret nyerjenek a médiában. Elvégre, én voltam Logan Gray, a rendőrfőkapitány egyetlen fia...
Azalatt a pár hónap alatt, amíg fogságban tartottak, öntudatra ébredtem. Megláttam az igazi valóm, azt az embert, aki a sok réteg alatt rejtőzött eddig. Hónapokig a saját ürülékünkben és mocskunkban fetrengtünk a többi fiatallal. Ételt és vizet alig kaptunk, a Napot ez idő alatt egyáltalán nem láttuk. Ám ez semmi sem volt ahhoz a terrorhoz képest, amit rajtunk alkalmaztak. Minden módszert bevetettek annak érdekében, hogy beszéljek az apámról, a rendőrségről, a terveikről. Tudjátok, mi volt a legviccesebb az egészben? Hogy én nem tudtam semmit. Ők pedig ezt nem hitték el. A fizikai és lelki terror közepén azonban feléledt bennem valami furcsa védelmező ösztön. Gyenge voltam ugyan, soványabb, mint valaha, mégis akkor úgy éreztem, hogy bár a saját életem szép lassan elengedem, más gyerek azonban nem érdemel olyan sorsot, mint az enyém. Egy olyan életet, mint az enyém. Így próbáltam megvédeni őket, mikor el akarták hurcolni valamelyiküket, persze mindig kudarcot vallottam, a jutalmam azonban nem maradt el. A mai napig bennem van az érzés, milyen erősen és görcsösen próbáltam mr. Smith arcára gondolni a földön fekve, vagy épp az asztalon, esetleg egy mocskos matracon. Ő olyan gyengéd és figyelmes volt mindig... Sosem okozott nekem fájdalmat. Ezek viszont kivétel nélkül agresszív, beteg állatok voltak, akiknek csak annyi számított, hogy belém élvezzenek valamilyen módon. Csak mr. Smith arca tartott életben, akit később fel akartam keresni, hogy megháláljam neki életem egyetlen kedves emlékeit, de ő időközben furcsa körülmények között életét vesztette. Én pedig már nem voltam többé gyerek. Ott, abban a bunkerban hagytam a fiatalságom utolsó cseppjeit. Ennek a göröngyös útnak pedig a legvégén, mikor már a váltságdíjjal sem tudtak zsarolni, akkor érettem igazán férfivá, s akkor szereztem az egyetlen félelmem és fóbiám, mely még harminchat évesen is üldöz. Mikor a tű lassan közelített a szemem felé, szívesebben választottam volna a halált. Őszintén. Minden porcikám a halálba vágyott, hiszen úgy éreztem, hogy nem bírok már el többet. Néha még a mai napig visszhangzik az üvöltésem a fejemben... Ahogy a szemembe szúrták a tűt, ahogy azonnal elvesztettem a látásom, ahogy végigfolyt az arcomon, ahogy kanállal kikaparták a maradékot a szemüregemből... Mindent éreztem. Aztán már semmit. Engem ugyan életben tartott a szervezet orvosa, viszont apám ezután kapott egy csomagot. Az én szememmel. Illetve a maradékával. S ez indított el egy láncreakciót, hiszen a következő napon megtaláltak minket. Borzalmas pusztítás volt. A legtöbb túszt megölték gyorsan a terroristák, a többiek viszont meghaltak a tűzben, hiszen a terrorelhárítás lángra lobbantotta a bunkert. Csak én menekültem meg, millió billogot magamon hordozva. Mikor már a biztonságot nyújtó páncélautóban robogtam hazafelé, eldöntöttem, hogy a darabokra hullott lelkem köré emelek egy védőpajzsot, hogy legalább ezeket az apró szilánkokat megvédjem a külvilágtól. Ezért döntöttem úgy, hogy ami a bunkerben történt, az örökké ott is marad. Nem beszéltem senkinek arról, hogy mi történt velem és a többiekkel, hogy milyen borzalmakat kellett átélnünk. Ez az én örök titkom marad... Brooklyn városába már új emberként érkeztem vissza. Már nem érdekelt a kósza gondolat, hogy apám engem használhatott csalinak, hogy eljusson a terroristákhoz, hiszen már nem akartam a nyomdokaiba lépni. Már nem akartam bizonyítani senkinek sem magamon kívül. Így miután túlestem számtalan műtéten, s megkaptam az új műszemem a régi helyett, jelentkeztem egy katonaiskolába. Ugyanis tényleg gyenge voltam. Senkit sem tudtam megvédeni semmitől ott a bunker mélyén. S bár nem volt meg sem a pszichológia követelmény, sem pedig a fizikai, mégis felvettek. Hogy miért? Mert én voltam Logan Gray, a terroristák egyetlen túlélője...
A bentlakásos katonai iskolában töltött évek arról szóltak, hogy mérhetetlen erőre tegyek szert nem csak fizikailag, de lelkileg is. Talán én nem vagyok olyan féreg, mint az apám, talán bennem a borzalmak ellenére is pislákol halványan valami érzés, érzelem. Ezért is vált életcélommá az, hogy megvédjek másokat. Ha testőrre gondol az ember, általában egy mogorva, néma, nagydarab férfi úszik a lelki szemek elé, mégis sokkal több minden lapulhat a háttérben. Nekem ez több, mint egy munka. Az iskola végén, mikor a kezembe fogtam a hivatalos papírokat, tudtam, hogy ez az életem. A mérgezett talaj egyetlen ép magja pedig ilyen formában nőtt ki belőlem. A tanulmányaim befejezte után már nem Brooklynba tértem haza, hanem Sydneybe. Apám ugyanis áthelyezte oda a székhelyét az eset után, már nem főkapitányként, hanem egy magasabb beosztású rendőrként, hiszen túl nagy port kavartam Brooklynban. Én pedig követtem őt Sydneybe. Nem is igazán tudom, hogy miért. Talán valahol a szívem mélyén minden ellenére még szerettem őt. Vagy csak örömmel töltött el, hogy végignézhetem, hogy lassan leépül... Egyszóval, huszonhárom évesen Sydney lett az otthonom. Eleinte itt vállaltam el munkákat egyedül, aztán az iskolai kapcsolataimnak hála szép lassan messzebbre merészkedtem. Így az életem már csak abból állt, hogy másnak nyújtottam védelmet. Hiszen már erős voltam. Már megvolt a megfelelő tudásom. Legyőzhetetlennek éreztem magam... Ezért is vettem annyira komolyan a munkám. Ott álltam a fürdő mellett, miközben zuhanyoztál, ott ültem az ágyad mellet, mikor aludtál, ott ültem az asztalodnál, mikor ebédeltél. Ugyanakkor ott voltam, ha beszélgetni akartál, ha támaszra volt szükséged, s akkor is, ha nagyon magányos voltál egy-egy borongós éjjelen. A testőr-védett személy szexuális kapcsolatának épp annyira tabunak kellene lennie, mint egy orvos-páciens, vagy egy tanár-diák együttlétnek, de hát én is ember vagyok. Te is. S a borzalmak ellenére még igenis vannak vágyaim, s ha épp te vagy a védett személy, s azokon a bizonyos magányos éjszakákon megkívánjuk egymást, akkor még az istenek sem tudnak közém és a lábaid közé állni. Elvégre ez nem egy házassági szerződés. Ez csak szex.
A következő években csak a munkámnak és azoknak az embereknek éltem, akikhez kiosztottak. Voltak kilengéseim ugyan és rossz pillanataim, ugyanis megesett, hogy felszivárgott bennem a múlt mocska, aminek titkát még mindig egyedül őriztem... Mégis képes voltam teljes életet élni. Apám pedig pár év után elkezdett csodálni. Végre az az erős férfi voltam, akit mindig is akart a fiának. Végre sebezhetetlen, kemény és félelmet nem ismerő voltam. Egyszer pedig szemtanúja volt annak, hogy mire vagyok képes az ellenséggel. S úgy gondolta, hogy ha már nem lépek a nyomdokaiba, azért mégis megpróbál előnyt kovácsolni belőlem. Én pedig hagytam, hogy kihasználjon. Sőt, valahol titkon a lelkem mélyén élvezettel teli bizsergés tombolt, mikor beszervezett az egyik titkos osztagába. A vallatókhoz. Én ugyanis mindenre emlékeztem régről. A mai napig itt őrzöm a lelkem mélyén az összes kínvallató módszert, amit rajtam alkalmaztak. Ők ugyanis nem kis pályás bűnözők voltak ott bunkerban. S azt hiszem, hogy a legjobbaktól tanultam... Talán ezért is voltam olyan hatásos és bevethető. Hiszen én mindent, amit csináltam, a saját bőrömön tapasztaltam, amit persze csak én tudtam. A környezetem pedig egy kíméletlen, kegyetlen szörnyetegnek gondolt, aki ölni is képes volt. Én mégsem éreztem magam rossznak, hiszen a rossz és a jó határa bennem már régen elmosódott. Mert én vagyok Logan Gray, a testőr, aki jó, s a kínvallató, aki rossz.
Húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy megérem a jelent. Ezt a bűntől és mocsoktól hemzsegő romlott világot. Mégis itt vagyok. S ha a pontos koordinátáimra vagy kíváncsi, jelenleg inkább a St. Claire kórházét tudnám megadni. Néha ugyanis szükségem van arra, hogy összerakjanak, mint egy sérült robotot. Nekem azonban rosszul összeforrt csontjaim vannak, állandó felületi sérüléseim, s egy halott szemem, melyet sikerült összetörnöm. Újra. Az elkövetkezendő hetek így arról fognak szólni, hogy az orvosok újra összerakjanak, s jobb legyek, mint új koromban. Egészen addig, mígnem egy újabb megbízás nem landol az üzeneteim között, melynek talán épp Te vagy a tárgya. Ám hogy a mérleg nyelvének melyik oldalán ülsz, s hogy belőlem melyik oldalamat fogod megkapni hamarosan... Az egyelőre maradjon az én titkom.

"It's only a matter of time until the truth rises to the surface."