két lábon járó vészhelyzet

Carolin Yvette Carter

Nem kell pontosan tudni, hogy hová tartasz. A lényeg, hogy boldog légy.

Rendkívül kommunikatív, jól bánik a szavakkal és az emberekkel. Empatikus, képes átérezni mások érzéseit. Talpraesett, minden helyzetben képes feltalálni magát. Nincs olyan számára, hogy reménytelen eset. Kitartó, nem adja fel könnyen azt, amit eltervezett.Nehezen kötődik és bízik, gyerekkorából fakadóan. Bár jól kezeli a konfliktushelyzeteket, de képes magában napokig, hetekig rágódni egy-egy ilyen eseten. Arra kifejezetten ügyel, hogy munkába mindig pontosan érkezzen, de az előadásairól, baráti és családi találkozóiról kivétel nélkül mindig elkésik. Nővér szeretne lenni, amihez jó úton jár, jelenleg ugyanis annak tanul. Ezen felül családot is szeretne néhány éven belül, legalább két kis lurkóval.Az apja elvesztése, mozgólépcsők, békák, kígyók, magasság. Elég sok mindentől fél, valószínűleg ez nem a teljes lista, csak amit másoknak is bevall. Kiváló! Szerencsés a genetikája, az apjától örökölte bivalyerős immunrendszerét. Tesz is érte azért, ha teheti futni jár, illetve egészségesen étkezik, amennyire lehet, de megesik, hogy nem képes ellenállni egy duplahúsos hambinak, vagy egy extracsípős pizzának.

Anyám egy kötöznivaló bolond.
Emellett egy dolgot érdemes tudni róla: mióta elindult a Vészhelyzet, egyszerűen a rabjává vált. Benton, Carter, Green, Lewis meg a többiek töltötték ki a  mindennapjait. Szerintem apával is csak azért vetette el magát, hogy felvehesse a Mrs. Carter nevet. Na de mi köze ennek hozzám? A nevem. Carolin, Carol Hathaway nővér után, Yvette a Haleh Adams nővért játszó Yvette Freeman után, és Carter, mondanám, hogy az apám után, de valójában John Carter után. Én mondtam, hogy bolond egy nőszemély.

Hat hónapos voltam, mikor lelépett. Úgy döntött, hogy ez az anyaszerep nem neki való, így egyik este apa arra ért haza, hogy a takarómon egy cetli hever: "Ne haragudj, de ezt nem bírom tovább. Mire ezt olvasod, én már Görögországban süttetem magam. A válást majd elintézzük, vigyázz Carolra. Csókollak!". Őszintén, ezek alapján nem bánom annyira, hogy anya nélkül nőttem fel. Apával ketten voltunk és vagyunk egymásnak, de jól van ez így.

Gyakorlatilag a St. Claire az otthonom. Mivel apa nem hagyhatta ott a nefrológia osztályt, így én is bejártam vele, mikor nem tudta megoldani máshogy a felügyeletem. Gyakorlatilag minden kórházi dolgozó ismert, így nem kellett tartani attól, hogy elkeveredek, vagy valami rossz  történik velem.Az időm nagy részét nem az unalmas nefrológián, hanem a traumán ülve töltöttem. Sokkal érdekesebb volt az élet, mint a vesebetegek közt. Tizennégy évesen már úgy tudtam vért venni és katétert bekötni, mint szerintem senki az én koromban, de persze ezt senkinek nem szabadott megmondani, csak sutyiban csinálhattam. Volna, ha a beteg nem akadtak volna ki tőle, hogy egy szöszke kislány közelít feléjük egy tűvel, aki egyáltalán nem néz ki kompetensnek. Mármint nem próbáltam ki, de biztos valami ilyesmi lett volna a helyzet. Az emberek sosem hittek eléggé bennem.
Aztán ahogy nőttem nőtt a felelősség is, beletanultam abba, hogy mit csinálnak a pultban. Kórlapokat rendszerzetem, hívásokat fogadtam és irányítottam át, beszélgettem a látogatókkal és figyeltem arra, hogy minden a lehető legnagyobb rendben menjen. Ekkor úgy tizenhét lehettem, és persze nem egyedül voltam minderre, hanem ott volt mellettem amolyan mentorként Jessie, akire gyakorlatilag a nővéremként tekintek azóta. Tizenkilenc voltam, mikor Jessie szülési szabadságra ment, és úgy gondolták, hogy én leszek a legalkalmasabb, hogy a megüresedett pozíciót betöltsem. Elvégre gyakorlatom már úgy is van, és az iskola mellett jól jön, ha keresek némi pénzt is.

A St. Claire ott volt a múltamban, itt van a jelenemben és szeretném, ha a jövőmben is helyet kapna. Ha elvégzem a  nővérképzést, szeretnék itt dolgozni, a balesetin természetesen. Ennél szebb jövőt el sem tudok képzelni magamnak.

Az erdő legerősebb fái vagyunk. Mi kibírjuk a legnagyobb szelet is.