Mik az erősségeid?
A munkámban, a páciensek iránt tanúsított elkötelezettség, határozottság, empátia
A legtöbb embertípus kezelése
A kreativitásom.
Mik a gyengeségeid?
Nehezen engedek el dolgokat
Nem fordítok elég időt magamra, és a saját egészségemre
Néha nem tudom elkülöníteni a magánéletet a munkámtól, ami kényelmetlen szituációkat képes eredményezni - otthon ez különösen igaz
Mi a legnagyobb vágyad az életben?
Hogy egyszer kimásszak abból a gödörből, amibe önnön akaratomon kívül sikerült beleesnem, és visszanyerjem a régi önmagamnak legalább egy kis részét.
Mik a legnagyobb félelmeid?
Hogy a legnagyobb vágyam nem fog megvalósításra kerülni, és hogy elvesztem a szeretteimet, mikor tehettem volna az épségükért.
Milyen az egészséged?
Kialvatlanság, junk-foodok zabálása, minimális testmozgás, dohányzás, mértéktelen koffeinfüggőség, néhanapján alkoholfogyasztás - szerintem bőven elég csak ennyit mondanom
Már a kezdetek kezdetén szeretnék őszinte lenni: ha tehetném, teljesen másik életutat választanék magamnak. Nem tanulnék pszichológusnak, és aztán később pszichoterapeutának. Hogy mit tennék helyette? Sokat gondolkoztam rajta, de őszinte, egyértelmű választ sajnos még mindig nem tudnék mondani. Zenész, író, kritikus, bármi, ami az agyam kreatív központjait mozgatja, mégis nagyobb szabadságot ad, mint a jelenlegi munkám. Szeretek a pácienseken segíteni, szeretem látni rajtuk hétről hétre a javulás jeleit. A problémám nem a munkám alapjaiban keresendő, hanem mindennel, ami ezzel járt.
Az apám… nos, mondjuk úgy, hogy a törvénytisztelő polgár értelmező kéziszótáras jelentése mellett nem az ő neve szerepel, amit én gyerekkorom óta tudok. Mi több, még egy-két ügyletébe engem is sikerült belekevernie hol közvetve, hol közvetlenül. Nem akartam belefolyni, de kisgyerekként mi mást csinálhattam volna? Anyám nem volt, az egyetlen támaszomat, és biztos pontomat az apám jelentette. Egyébként meglepő módon, mindent összevetve egy kifejezetten figyelmes, jó szülő volt az öreg, csak nem épp a legtisztább lelkű. Mindig támogatott engem, amely eleinte a neveltetésemben, taníttatásomban nyilvánult meg, később pedig anyagilag is. Épp ezért is lepődtem meg, mikor az apám évekkel később egy olyan ultimátum elé állított, amelynél köpni-nyelni sem tudtam. Nem olyan embernek ismertem meg, aki végletekben beszél – főleg velem -, de most valami más volt. Mielőtt igent vagy nemet mondtam volna neki, fel kellett tennem a nagy kérdést: miért? Mi az oka annak, hogy el kell vennem egy számomra majdhogynem teljesen ismeretlen lányt? Miért nem élhetem az életemet úgy, ahogy az azt megelőző 27 évemben tettem?
Meglepő módon beavatott mindenbe. Az elmondása alapján nemhogy csak magát, de engem, és minden szerettemet közvetlen veszélybe sodorta a ténykedéseivel, így választási lehetőségek híján bele kellett mennem az elrendelt házasságba. Belementem, de időt kértem, hogy rendezzem a dolgaimat, és méltó lezárást biztosíthassak mindennek. Nem kaptam sokat, mindössze három hónapot, amiről úgy gondoltam, elégnek kell lennie. Elég is lett volna, de… végül muszáj voltam rájönni, hogy képtelen vagyok elbúcsúzni Tőle, a történtek hátterébe való beavatás pedig értelemszerűen nem jöhetett szóba. Ahogy közeledett az esküvő napja, egyre feszültebbé váltam, de ezt sosem mutattam ki Riyának. Szerettem volna boldog emlékekkel gazdagítani mindkettőnket, tudván, hogy mekkora fájdalmat fogok neki okozni a nem is annyira távoli jövőben.
Aztán eljött a nap, amire három hónapnyi felkészülési időm volt, mégis nehezen tudtam megtenni: kinyomtam a hívását. Először csak nem vettem fel neki a telefont, később már tiltólistára helyeztem a számát, még később pedig a korábbi elérhetőségeimet is megszüntettem. Nem volt könnyű, de megtettem. Apám miatt. Akire addig az üzelmei ellenére is bálványként tekintettem, az most gyökerestől a feje tetejére fordította az életemet.
Itt visszakanyarodnék a munkával kapcsolatos megjegyzésemre: ha nem lettem volna pszichológus, és nem készültem volna pszichoterapeutának, akkor valószínűleg más megoldást keresnek az apák a problémáik elsimítására. Tudniillik, hogy a lány 3 évvel idősebb nálam, de már a 18. születésnapja utáni hetekben ott volt a katonai kiképzőtáborban, és a kényszerházasságunk előtti évben szerelt csak le, azt sem pusztán önnön akaratából. PTSD-je volt a lánynak, amikkel már évek óta küzdött, az utolsó missziójakor viszont közvetlen életveszélybe sodorta vele a bajtársait, amit egyfajta ébresztőként élt meg, hogy szüksége van segítségre.
Az apja próbált megadni neki mindent, terapeutát, pszichiátert, pszichológust, kipróbáltak mindenféle gyógymódot, amivel segíthetnének rajta, de mindhiába – mi több, a helyzet hónapról hónapra rosszabbra fordult. Az apja végül egy olyan ötlettel állt elő, ami a gondolata szerint segíthet a lánynak visszatérnie a régi önmagához – ez pedig én voltam. Úgy vélte, szüksége van a lányának egy olyan férfira, aki képes vigyázni rá, szeretni, törődni vele. Mivel ismerte az apámat, és rólam is hallott már, szinte egyértelmű volt, hogy egy olyasvalakit próbál megkaparintani, akinek bőven volt már dolga a hozzá hasonló esetekkel, és megvan a magához való esze. Egy jóképű, kedves, életvidám, állandóan vicceskedő, szakmailag kiváló pszichológust, akinek nincs senkije, semmije. Valami nagy ipari mágnás volt a mindennapokban, de az alvilágban is ismert volt a neve, ahogy a módszerei is.
A helyzet egyébként nem volt olyan rossz, mint az elsőre tűnik. A házassággal együtt felajánlotta a támogatását a karrieremben. A pszichoterapeuta képesítésem után a saját praxis megalakításához szükséges anyagi javakat is ő biztosította – csupán egyetlen kérése volt cserébe: szeressem a lányát, és tegyek meg mindent azért, hogy újra az legyen, aki egykoron volt. Ha viszont megfordul a fejemben, hogy elhagyom, vagy nem próbálok neki segíteni, azt a szeretteim fogják bánni. Áldozatokat kellett hoznom az apám önmaga által választott életútja miatt, és ennek mind a mai napig fizetem az árát. Az elmúlt másfél év minden egyes napja kész kihívás.
Próbálok neki segíteni, próbálom szeretni, de a hetek, hónapok, évszakok múlásával ez egyre nehezebb feladattá vált. Nem mondom azt, hogy fülig szerelmes vagyok belé, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szeretem. Lehet csak magamat próbálom álltatni vele, próbálva a legjobbat kihozni a helyzetből, és biztos van ebben is igazság, de… mondjuk úgy, hogy volt szerencsém megtapasztalni, milyen a felszín alatt meghúzódó lány, és mindenféle elfogultság nélkül merem állítani, hogy csodálatos. Egy olyan nő, aki bármelyik férfit boldoggá tudná tenni a jellemével, a személyiségével, az adottságaival. De ezek csak puszta jelenések képében jelennek meg, hol hosszabb, hol rövidebb ideig, az átlagos mindennapi valóság ennél sokkal zordabb. Az egyik héten még közös programokat tervezünk, a következő négyben pedig vitát halmozunk vitára. Mikor végre a javulás jeleit látom rajta, újrakezdődik ez a végeláthatatlan spirál.
Ez pedig ráment az én egészségemre is. Körülbelül egy hónappal ezelőtt ültem le a laptopom elé, hogy felidézzek pár régi emléket, képek formájában. Hol elmosolyodtam, hol elszomorodtam, de örömmel dédelgettem minden emlékemet. Aznap este, zuhanyzás után pedig tükörbe néztem. Szinte fel sem ismertem azt, aki visszanézett rám az üvegből. Rakoncátlan szakáll, sefelé nem álló haj, egy-két helyen látható őszülés, ráadásul legalább tíz kilóval alacsonyabb testsúly. A házasság előtt napi-kétnapi szinten jártam edzőterembe, és kimondottan testes, mégis izmos fizikumot sikerült az évek alatt magamra tornáznom, aminek ma már szinte nyoma sincs. Nem vagyok az átlaghoz képest kóros mértékben lesoványodva, de a régi Asherhez képest már csak a halvány képe vagyok önmagamnak. De mikor lenne nekem időm elmenni edzőterembe? Mikor lenne időm odafigyelni az étkezéseimre? Hogy tudnék stresszmentesen élni, ha a nő, akivel együtt élek, már nem egyszer nekem esett fizikálisan? Talán a munkám számít az egyedüli menekvésemnek, ahol végre kicsit az lehetek, aki egykoron voltam. De lassan már azt sem tudom, milyen volt az az ember. Ránézek a képeimre, és nem önmagamat látom rajta, hanem egy teljesen másik férfit. Meddig fog még ez így menni? Sikerül valaha meggyógyítanom a feleségemet? És ha esetleg sikerül, akkor utána mi lesz? Kérdések, kérdések, amelyekre úgy érzem, sosem fogok választ kapni. 2 éve vagyok házas, mégis legalább 7-et öregedtem ezidő alatt. Szeretnék segíteni rajta, de ez napról napra egyre nehezebb. A határaim már évek óta feszegetve vannak, és fogalmam sincs, mi fog történni, ha egyszer elpattan nálam a húr. Remélem nem fogok olyasmit tenni, amit aztán megbánok.
