Grace & Diana - big surprise

Grace & Dia

just keep showing you don't care even if it's so hard

A napjaim egész jól mennek, tulajdonképp elégedett vagyok magammal, amiért ilyen jól helyt állok. Néha vannak necces helyzetek, de mivel az időm nagy részében a munkával foglalkozom, így nincs időm azon kattogni, hogy esetleg lebukhatok, vagy ami még rosszabb: szembenézni Tom szellemével. Komolyan kísért, amióta visszatértem, nem sok nyugodt éjszakám volt. Mindig valami oltári nagy hülyeséget álmodom vagy ami még rosszabb: olyat, ami bármikor megtörténhet. Az előző éjjelem pontosan ilyen volt. Tom húgával álmodtam, aki beállított hozzám és megvádolt, vagyis jobban mondva rájött, hogy én öltem meg a bátyját. Ha valamit, azt akarom utoljára, hogy a családja előtt ez kiderüljön, mert ha ez megtörténik, egész biztos, hogy egy hetem sincs hátra az életemből.
Szóval így a műszakom végén már nem áhítozom másra, csak egy jó rumos kávéra a kórházzal szembeni kávézóban. Az igazán jól fog esni. Végül is valami erősebb is lecsúszhatna, de... túl közel van a munkahelyem és kissé labilis vagyok ahhoz mostanában, hogy itt részegedjek le. Pedig régebben nem egy alkalom volt, mikor egy nehezebb nap után többen, rezidensek betértünk ide, hogy jól érezzük magunkat. A gond csak az, hogy akikkel együtt voltam rezidens, mostanra mindegyik szakorvos és a helyzet az, hogy valahogy nem kívánom a társaságukat keresni. Nem bírnám elviselni, ahogy fennhordják az orrukat. Scotton kívül -aki mondjuk szintén elhúzta a mézesmadzagot a szakorvosi pihenőben lévő kávéval-, de azt hiszem, hogy itt fordított eset áll fent és ő kerül engem. Mondjuk így, hogy kiderült, hogy van valakije, egészen érthető a dolog. Bár emiatt nem tudok másra gondolni, minthogy félti a kapcsolatát. Tőlem. Pedig igazán nem vagyok egy veszélyes nőszemély.
Igaz, ezt sokan vitatnák.
A kávézóba érve ahogy belépek, rögtön körbepillantok, hogy van-e ismerős, és hát persze, hogy van, hiszen a kórház tényleg csak egy köpés, de egyikük sem olyan, akivel nem áll szándékomban összefutni. Mindenesetre azért a jobb hátsó sarok mögé veszem az irányt, ahol tudom, hogy két asztal van, de nyugis, nem zavar senki. Intek a pultba egy mosoly kíséretében, majd célba is veszem a kis csücsköt, ahová befordulva aztán látom, hogy az egyik asztal szabad. Mire aztán éppen odaérnék, a másik irányból is épp valaki -vagyis valakik, mert ketten vannak-, oda készülnek ülni. És egy pillanattal hamarabb is érnek oda. Szuper. Megfordulok, hogy kifelé vegyem az irányt, mikor észreveszem, hogy a másik asztalnál Grace ül. Mivel a tekintetem egyenesen az övével találkozik, nincs esélyem elslisszanni, bár nem is biztos, hogy ezt tenném, mert ő azon kevesek egyike volt a kórházban, akit ha megláttam, nem takartam el az arcom egy halom aktával, hogy észre ne vegyen.
- Szia – mosolyodom el, ha már összehozott minket itt a sors. – Vársz valakit vagy leülhetek egy kávéra melléd? – kérdezem, majd ha igennel felel, akkor helyet is foglalok vele szemben.
- Nem láttalak a kórházban a napokban. – Bár gondolom, még mindig ott dolgozik. Vagy csak a kávé miatt jött volna ide? Igaz, én is csak épp hogy egy hete tértem vissza, inkább ő mondhatná, hogy jól el voltam tűnve...