Mik az erősségeid?
#empatikus #támogató Ápolóként és a pszichológiai tanulmányaim kellős közepén ez elég nagy baj lenne, ha hiányozna. Mögöttem is állnak kemény időszakok, tudom, milyen nehéz változtatni és kidugni a fejed a homokból, ha közben túl sok minden húz vissza. Igyekszem segíteni benne másoknak.
#élénk #kíváncsi #csipkelődő Könnyen barátkozom, egy vadidegent is képes vagyok öt perc után régi ismerősként kezelni.
#kitartó #elszánt #megoldásorientált Nem szoktam könnyen feladni a dolgokat, ha megtalálom a megfelelő motivációt, általában többre vagyok képes, mint amit kinéznének belőlem az emberek.
#idealista #optimista A vidám, játékos csillogás szinte mindig ott somfordál a tekintetemben. Sokan azt hiszik, hogy nekem sosincsenek problémáim, pedig csak arról van szó, hogy ha társaságban vagyok, mindig inkább a másik félre koncentrálok. Szeretek mosolyogni, hátha másokra is átragad.
Mik a gyengeségeid?
#érzékeny #lobbanékony Könnyen meg lehet bántani, még ha nem is mutatom ki, és haragudni is nagyon intenzíven tudok, de nem szeretek sokáig.
#türelmetlen #meggondolatlan Sokszor csak később gondolom végig, hogy mibe is kevertem bele magam pontosan.
#önfejű #maximalista Próbálok leszokni róla, de addig úgysem vagyok elégedett, míg nem a saját káromon tanulok meg valamit. Az örökös tökéletességre törekvést az apám oltotta belém, a szüntelen kritizálással.
#naiv Ez is igaz, de attól, hogy a gyengeségekhez sorolom, még nem szeretnék sokat változtatni rajta. Egy kis naivitásra mindenkinek szüksége lenne, aki nem akar kiégni vagy belefásulni az életbe.
Mi a legnagyobb vágyad az életben?
Szeretem azt képzelni, hogy minden történik valamiért és egy percet sem vesztegetek el. Hogy végül megtalálom a helyem, ott, ahol tényleg szükség van rám.
Mik a legnagyobb félelmeid?
A magány, a pókok és a vihar. Hivatalos szaga van, igaz? Ha kicsit mélyebbre ásnék, nem lenne nehéz olyan emlékekre lelni, amiket készakarva csomagoltam gyufásdobozba, és rejtettem olyan mélyre, amennyire csak tudtam.
De nem akarok. Milyen az egészséged?
Kislány korom óta migrénes vagyok, de tudomásom szerint nincs komoly betegségem. Talán egy enyhe társfüggőséget
és halvány apakomplexust leszámítva olyan vészes addikcióim sincsenek.
- Mi a baj? - Semmi – sóhajtom, és a taxi felém eső ablakát bámulom, mereven és szuggesztíven, mintha most járnék először Sydneyben, és a kivilágított város mélyen megbabonázna, akár egy sötéten csillanó szempár, ami egy másodpercre sem ereszti a pillantásod. Nem sokkal múlt éjfél, és a látvány valóban gyönyörű volt, de ezúttal nem sokat érzékeltem belőle.
A kórházi jótékonysági partiról tartunk épp hazafelé.
Hát, nem pont így képzeltem... Vagy talán mégis, és épp ezért vagyok kiborulva. Az estét nagyrészt külön töltöttük, mint máskor is, sosem voltam az a fajta nő, aki szereti megfojtani a másikat, nekem is szükségem van szabad térre, és ez az este tökéletes alkalom volt, hogy töltsünk egy kis időt a kollégákkal; de azért nem lehetett nem észrevenni, mennyire egymásra voltak hangolódva. Egyszerre értek a bárpulthoz, egyszerre indultak rágyújtani. Nem is tudom, volt-e egyáltalán olyan pillanat, amikor nem együtt láttam őket.
Azt hittem, fel vagyok készülve rá, de ezek szerint tévedtem.
Mikor Scott keresésére indulva, kis híján kiléptem a keskeny kiugróra, még épp elkaptam a mozdulatot, azt a lágy és bizalmas érintést, amivel Dia - mintha csak a véletlen műve lenne - a vállára simította a kezét. Önmagában semmiség, tudom, de egy nő az ilyesmit mindig megérzi.
- Grace. Látom, hogy haragszol. Ki vele. Mit követtem el?A hangja tapogatózó, már-már játékos, és ezt általában értékelem is, de azért kiérzem belőle a talpalatnyi, türelmetlen feszültséget. Nehezemre esik, hogy ne hamarkodjam el a választ, de inkább az ajkamra harapok. Még van képe áldozatot játszani.
De nem akarok veszekedni, szóval megpróbálom kevésbé vádaskodó hangon prezentálni: a jelek szerint, nagyon úgy tűnik, hogy megint van köztük valami. Vagy ha még nincs, nem kell rá olyan sokáig várni.
Nem akartam engedni a féltékenységnek, de mióta megláttam őket azon a falatnyi erkélyen, olyan sokfajta érzelem fúrta magát a mellkasomba, mintha szét akarnák feszíteni a bordáimat.
- Nem is mondtad, hogy Diana hozzád lett beosztva.Csend. Meglepett, súlyos csend, de csak egy rebbenésnyi időre. Felteszem, nem számított rá, hogy máris eljutott hozzám a hír.
- Igen. - A hangja még mindig idegesítően nyugodt. - Rezidensként ez az utolsó éve. Valamilyen irányba szakosodnia kell, és ő a kardi…- Tisztában vagyok a szabályokkal, Scott – szakítom félbe, még mielőtt kompletten hülyének nézne. –
De nem mondtad – teszem hozzá, apró szünetet tartva. Az üvegen beszűrődő fények végigfutnak az arcomon. Még mindig nem nézek rá. –
Halvány említést sem tettél róla, hogy egy éven keresztül napi szinten együtt dolgoztok majd. - Az óraszámot inkább meg sem tippelem. -
Egyáltalán nem beszélsz róla, mintha nem is létezne.Tudom, hogy neki is nehéz lehet, de a titkolózás általában nem sok jót jelent.
- Ne haragudj, kiment a fejemből. És annyira nem is tartottam fontosnak. - Valóban? – Ezt azért mégsem hiszem el neki.
- Hé... – suttogja gyengéden, csitítóan, és közelebb húzódik hozzám az ülésen. A keze az enyém után kutat. –
Diával csak kollégák vagyunk, ez minden. Az, hogy néhány évvel ezelőtt más volt a helyzet, most már semmit nem jelent. És amúgy is... ha nem vetted volna észre, elárulom, hogy nemrég eljegyeztem valakit – hajol közelebb, és a mutatóujja az állam alá csúszik, hogy maga felé fordítsa az arcom. Az érintése és a mély, mormogó hangja könnyed borzongást küld a tarkóm felé, a csigolyáim mentén végigfut rajtam a libabőr; utálom, amikor ezt csinálja, és ugyanakkor a függője vagyok.
Engedek a néma kérésnek. Ilyen közelről nem tudok a szemébe nézni, így inkább lejjebb sütöm a pillantásom. Nem tudom, hihetek-e neki. Szeretnék, de mindaz, amit ma este láttam, teljesen az ellenkezőjéről tanúskodott. A megérzéseket nehéz észérvekkel elhallgattatni.
Az igaz, hogy a viszonyuk már évekkel ezelőtt volt, Diana házassága alatt, de nem azért lett vége, mert eltűnt volna a vonzalom, hanem mert Dia egyik napról a másikra eltűnt, és két év után tért vissza.
Az egyik felem hálás, amiért nem esett baja, mostanra már mindenki a legrosszabbat hitte; a másik viszont retteg, hogy Scottal újra egymásra találnak.
- Sajnálom, hogy nem beszéltem róla, kellett volna, csak... nem akartam, hogy kombinálni kezdj – mozdul az ajkaim felé, de mielőtt megcsókolna, egy fél centivel hátrébb húzódom. Lehet, igaza van. Túlreagáltam a dolgokat.
- Szóval, azt mondod, kombinálós vagyok? – suttogom vissza ál-vészjóslóan, mintha kapna még egy utolsó esélyt, hogy korrigáljon.
- Mint az ördög– mosolyodik el, és újra közelebb hajol, ezúttal nem ellenkezek, inkább csak gyengéden, de azért érezhetően az alsó ajkára harapok, és átmozdulok az ölébe. –
Nos, ezt csak megerősíteni tudom…*
A lábaim még mindig remegnek. Csak a saját, kapkodó lélegzetemet hallom, belülről, mintha a dobhártyámban lüktetne.
Jól van, Grace, nyugodj meg. Most már vége van. A kezemről letöröltem a vért, de a nyakamról tükör nélkül nem tudom elég alaposan. És a ruhámat sem tudtam elég jól felmérni. Istenem, kérlek, ne találkozzak senkivel. Csak most ne. Amíg eljutok a mosdóig.
Sosem örültem még ennyire a kihalt folyosónak. Kényszerítem magam, hogy ne gondoljak arra, ami történt, de hiába csukod be az ajtót és az ablakot, a félelem úgyis utat talál a réseken. Ahogy a képek is mindig visszaszivárognak.
Feltépem az ajtót, és egyazon lendülettel be is viharzom rajta, legalábbis ezt tenném, ha hirtelen nem találnám szemben magam az egyik oktatónkkal. Annyira nem számítok rá, és az idegeim mostanra annyira tropán vannak, hogy az ijedség egyértelműen birtokba veszi a vonásaimat.
- Grace? – mered rám, látom, nem nagyon tudja dekódolni sem a rohanást, sem a holtra vált arcom.
- Dr. Miller! Elnézést! Sajnálom – habogok, és ösztönösen hátrébb lépek. A hajam zavartan a nyakamra húzom. –
Én csak… Nem annyira igazságos a helyzet; neki még egy átlagos pillanatban sem vagyok képes hazudni, legalábbis
jól hazudni; ő a tanárom, a mentorom, és a gyakorlatot is az ő felügyelete alatt végzem, néha úgy érzem, olyan, mintha egyfajta pótapa lenne, valami furcsa, múlt századi, magázó kivitelben, pedig az apámtól azért bő tíz évvel biztos fiatalabb. A felé érzett, kóros megfelelési kényszer viszont vele kapcsolatban is jelen van, nem mintha tehetne róla, de a legkisebb hibától is olyan zavarba jövök, hogy legszívesebben felolvadnék, hogy aztán elpárologhassak a padlón. De ami a legrosszabb, hogy minden pillantásán azt érzem: teljesen átlát rajtam.
- Valami baj van? – Helyben is vagyunk. –
Mintha azt mondta volna, ma nincs beosztva éjszakára. - Nem, tényleg nem, csak Scottot… vagyis Dr. O’Neilra várok. – Érzem, hogy a szívem vadul kalapál a blúzom alatt. El kell hinnie. Közben pedig nem tudok nem minden másodpercben arra gondolni, mi lesz, ha kiszúrja a vállpántomba szívódott vérfoltot.
- Biztos? Feldúltnak látszik. - Csak egy kicsit fáradt vagyok – bólogatok és igyekszem kisajtolni magamból egy meggyőző mosolyt. –
De ezzel bizonyára nem vagyok egyedül, hiszen elég késő van… - beszélek, magam sem tudom, miről, csak terelődjön valamerre a téma.
- Jól látom, hogy vérzik? – vonja össze a szemöldökét, én pedig pánikszerűen követem a pillantását. Felém mozdul, de szerencsére nem a nyakamhoz nyúl, hanem a kezemet vizsgálja.
-
Ó, ez… semmiség. Megvágtam magam az egyik kartonnal, épp ezt készülök lemosni, mielőtt mindent összevéreznék vele. – Célzok rá a tőlem telhető legfinomabban, hogy most már igazán elállhatna az útból.
Meg is teszi, én pedig megkönnyebbülve az ajtókilincs felé nyúlok. Megúsztam.
Megúsztam. Megúsztam. Megúsztam. El sem hiszem.
- Grace? – Megtorpanok. A gyomrom újra a padlót súrolja.
- Az a férfi mosdó. - Ó! *
Hihetetlen, hogy pár héttel ezelőtt még az volt a legnagyobb problémám, hogy nemsokára férjhez megyek. Úgy értem, hülyére izgultam magam,
szép csendben, mikor senki sem látta, de attól még teljesen komolyan gondoltam azt az
igent.
Ehhez képest most itt ülök egy idegen kádban, idegen köntös vár rám a fogason, és azt latolgatom, hogy ha visszamegyek a nappaliba, Adrian vajon rám fog-e mozdulni az éjjel.
Vajon létezik férfi és nő közötti barátság?
Na és exek közötti? Ezt talán még én magam sem hiszem el száz százalékosan. Ha Scottal nem mentek jól a dolgok, mindig rá gondoltam, és arra, hogy
mi lett volna, ha, aminek lássuk be, nem sok értelme van. Ahogy annak sem, hogy most itt vagyok.
Hülyeség volt idejönnöm, de Scott azt mondta, reggelig dolga van, én pedig nem akartam hazamenni az üres lakásba. Adrian sem nézhetett komplett hülyének, mikor kénytelen voltam elmesélni neki, hogy az egyik beteg megtámadott
álmában...
Scottnak nem szóltam.
Éppenséggel tudom, hogy ő sincs beosztva ma éjjel. Ez persze nem jelenti automatikusan, hogy hazudott, de azért elég valószínű.
Ez az első pillanat, hogy a szívemet marokra fogja a keserű gondolat: Scottal vége van. Szerintem már ő is tudja egy ideje, csak nincs elég bátorsága, hogy kimondja.
It was love, I knew, and it tasted like champagne in my mind.
