Diana Roux

Diana Roux

WHO YOU WERE, WHO YOU ARE AND WHO WILL YOU BECOME, ARE ALL DIFFERENT PEOPLE

Könnyen tudja manipulálni az embereket, rezzenéstelen arccal hazudik, ha kell. Egyszerűen szót ért az emberek nagy részével, de csak ha akar. A humor a mindennapjai része -bár az utóbbi időben kicsit kiesett a gyakorlatból-. Képes mosolyogni a legrosszabb napjain is, ha belül éppen összetörik, akkor is. Képtelen elviselni, ha a háttérbe szorul, a kudarcot is nagyon rosszul veszi. Elég makacs természet, nehéz kiengesztelni, de ezzel együtt néha nehezen tartja magát egy-egy ember előtt. Nehezen küzdi le a honvágyat, ezért is tért vissza Sydneybe.Eltörölni a két évvel ezelőtti incidenst és visszatérni Sydneybe úgy, mintha minden a régi lenne. És ha lehet még egyet mondani, akkor az, hogy végre orvos válhasson belőle. A börtön. A méltósága nem bírná elviselni, ha rácsok mögé kerülne, így is fél attól kicsit, mi lesz, ha gyanúsítottként veszik elő a férje halálával kapcsolatban.  Volt idő, mikor figyelemelterelés és stressz-csökkentés céljából droghoz nyúlt, így ebből a szempontból kicsit labilis lehet néha. Két éve egyáltalán nem nyúlt droghoz. Előfordul, hogy altatót szed. Dohányzik.

Két évvel ezelőtt

Ez nem lehet igaz. Mégis mennyi kibaszott esélye van annak, hogy tudtoddal szeded a fogamzásgátlót és minden, minden hülye tünet arra utal, hogy hiába is védekeztél, bekaptad a legyet? Terhes vagy. S ha ez még nem lenne elég, abban sem vagy biztos, hogy a férjed az apa. Abban viszont teljesen, hogy a pirulák ugyanúgy néznek ki, mint az ő vitaminjai, s ha jobban megnézed, valóban látható, hogy szépen gondosan vissza van olvasztva a műanyag, ahol a rés volt, amin keresztül kicserélhette őket. Nem, az ember nem nézi, hanem csak automatikusan beveszi... Egy baki folytán viszont rögtön vizsgálódásba kezd.
Keresztbe tett lábakkal ücsörögtem a fotelben várva, hogy Tom hazaérjen a munkából. Ujjaim türelmetlenül doboltak a karfán és a normális öröm helyett, miszerint a férjeddel végre közös gyereketek lesz, dühöt éreztem. Dühöt, mert a majdhogynem tökéletesnek mondható alakom, amiért annyit dolgoztam, pár pillanat alatt a kukában landol. Dühöt, mert átvert. Dühös voltam magamra, amiért nem figyeltem jobban és dühös voltam mindkettőnkre, mert a házasságunk egy ideje már jócskán hanyatlófélben volt és ilyen alattomos eszközökhöz folyamodtunk. Közel sem volt már a régi.
Mikor aztán hazaért, az arrogancia csak tovább dagadt, szinte le kellett fognom magam, hogy ne essek neki azonnal. Nem sikerült megnyugodnom, de egyelőre csak ültem és néztem őt. Addigra már megittam egy fél üveg bort. Nem érdekelt, hogy a terhességem harmadik hónapjában jártam, nem akartam azt a gyereket.
- Te kicserélted a fogamzásgátlóimat a vitaminjaidra? – szegeztem neki a kérdést mindenféle kertelés nélkül. Nem döbbent meg, csak egy halvány mosoly ült a szája szélén.
- Ezek szerint sikeres volt az akció – szélesedett ki a mosolya, én pedig lassan felemelkedtem és közelebb sétáltam hozzá.
- Sikeres volt az akció? Te komolyan azt gondolod, hogy képes leszek szeretni egy gyereket, akit nem is akartam az életembe? Te fogod felnevelni? Te, aki este hazaesik és alig várja, hogy bedőljön az ágyba? Ugyan már Tom, ezt te sem gondoltad komolyan. Nem kell gyerek. Tudtad jól és kurvára kijátszottál – sziszegtem a fogaim között közel hajolva az arcához, mire persze ő sem marad egészen nyugodt.
- Te ittál? – kérdezte dühösen, én pedig csak vállat rántottam. – A gyerekemet hordod a szíved alatt és te itt borozgatsz? Ha miattad lesz bármi baja... Megmondom mi lesz. Szépen kihordod ezt a gyereket, nem iszol, nem dohányzol, mert ha meglátom, istenre esküszöm, megkeserítem az életed.
A nyakán lüktetett az ér, ideges volt nagyon, de nekem is az egekbe szökött a pulzusom, főleg, mikor erősen megragadott a felkaromnál és a konyhapultnak lökött. Talán ösztön, talán düh vagy bosszú, a felgyülemlett feszültség, nem tudom, de automatikusan nyúltam hátra, a pultra tett táskájához, ahol tudtam, hol tartja a saját fegyverét. Mert neki az is kellett. Végtére is, borzasztó fenyegető egy munka az ügyvédi meló. Rászegeztem. Nem kérdeztem magamtól, hogy komolyan ezt csinálom-e? A mutatóujjam már a ravaszon ült, arra várva, hogy elvégezhesse a dolgát. És ekkor megtörtént. Mielőtt Tom felém lépett volna, hogy megakadályozza a dolgot, egyszerűen elsütöttem. Eldőlt, mint egy nagy krumpliszsák. Leültem. Néztem, ahogy az élénkpiros vér végigcsorog a fehér márványon. Magam elé meredve nem akartam elhinni, hogy ezt én tettem. A szívem a fülemben dobogott és mikor hirtelen kapcsoltam, már késő volt. Letérdeltem mellé, a pulzusát próbáltam kitapintani, de hiába. Az ájulás kerülgetett és csak az visszhangzott a fejemben, hogy megöltem... Menekülnöm kellett. Bedobáltam pár ruhát egy sporttáskába, alaposan feltakarítottam, miután nagy nehezen kiráncigáltam Tom hulláját a garázsban parkoló kocsiig. Teljesen elborult az agyam. A gázra tapostam és meg sem álltam Melbourne-ig.


27 hetes terhes voltam, mikor azt hittem, elfolyt a magzatvizem. Mikor lenéztem, rájöttem, hogy ez vér. Rengeteg vér. Megpróbáltam taxit fogni, de a taxisofőrök Párizsban közel sem tűntek olyan segítőkésznek, mint kellett volna. Nem akartam mentőt hívni, de végül nem volt más választásom. Éreztem, biztos voltam benne, hogy a baba nem éli túl az egészet. Mintha az utóbbi időben kevesebbet is mozgott volna. Elképzeltem. Belenyugodtam, hogy anya leszek. Hogy gondját kell viselnem egy gyereknek, aki lehet hogy Tomé, de nagyobb eséllyel Scotté. Azt hiszem, hogy már-már akartam is azt a babát...
A kórházba érve az ultrahangon már nem volt szívhang. Akkor omlott össze minden körülöttem, mikor közölték, hogy sajnálják, de a terhesség már olyannyira előrehaladott, hogy meg kell szülnöm a babát. A halott babámat. Tudtam minden egyes lépést, mikor, mi következik, hiszen mielőtt eljöttem Sydneyből, a rezidensi éveimet töltöttem, mégis reménykedtem abban, hogy most valahogy más lesz. Hogy félreértés történt.  
Teljes erővel, elfehéredett ujjakkal szorítottam az ápolónő kezét, majd elbúcsúztam tőle. Először és utoljára ölelhettem magamhoz a gyermekemet és arra gondoltam, hogy ha ez ilyen fájdalommal jár, ha ez ennyire kockázatos, én nem akarok többet teherbe esni. Valahogy úgy éreztem, hogy ez Tom bosszúja, hogy még egyszer, utoljára belém rúg. Mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. Ürességet éreztem. Fájdalmat. Üvölteni tudtam volna.


Két éve hagytam itt mindent. Az első években folyamatosan üldözési mániával küzdöttem, fogalmam sincs, hogy mit gondolhatnak rólam az emberek Sydneyben, hogy mit hisznek. Eltűnt személyként keresnek, tehát nem buktam le. De mi lett Tommal? És mi van Patrickkel?
- Dres? - szólok bele remegő hangon a telefonba. - Én vagyok az, Dia. Segítened kell. Eltudsz értem jönni Alburybe? A reptértől nem messze vagyok, az Astor Motelben. Mindent elmesélek, csak kérlek... gyere értem. - Egyszerre vagyok izgatott és tombol bennem a feszültség. A bátyám mégiscsak a rendőrségnél dolgozik, közel sem kockázatmentes ez, de úgy érzem, ez lesz a legjobb. Nem bujkálhatok örökké.  

I don't wanna hurt you, but you live for the pain