Mik az erősségeid?
Gitár, gitár és gitár. Ja azt említettem, hogy prímán ki tudom akasztani Cesare-t?
Mik a gyengeségeid?
Nagyon hamar robbanok és heves vagyok.
Mi a legnagyobb vágyad az életben?
Meegtudni, hogy pontosan ki is vagyok és honnan jöttem. Megérteni, hogy miért akarják a vesztemet.
Mik a legnagyobb félelmeid?
Újra egyedül találom magam.
Milyen az egészséged?
Baleset óta rendbe jöttem. Szervezetem akár az acél...
Mostanában az életem egy hullámvasútnak tűnik. Nagyon sok mindent csak nemrég tudtam meg. Hát most elmondom Nektek is.
Tizenkilenc évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot a szicíliai Palermoban, de nagyon hamar árván maradtam. Születésemkor a vezetéknevem Giordano volt. Azt mondták nekem, hogy balesetben haltak meg a vér szerinti szüleim, amit soha nem kérdőjeleztem meg mostanáig. De maradjunk az életem történeténél most. Az első emlékem is Ausztráliából származik. Örökbefogadó szüleim adták az új nevemet is.
Egész életemben volt egy olyan érzésem, hogy valamit titkolnak előlem a szüleim, de soha nem tudtam nevén nevezni a dolgot. Igazából nagyon szerettek, így mindegy is volt. Bármit kitaláltam, ők megadták nekem. Ha kutyát akartam, akkor kutyát kaptam. Ha gitározni akartam, akkor gitár órára írattak be. Tehát nagyon jó szüleim voltak.
Aztán tizennyolc éves koromban leültettek és elmondták, hogy nem ők az igazi szüleim. Hát így már világos volt, hogy miért nem hasonlítok rájuk se külsőleg, se belsőleg. Hiába kérdezősködtem a vér szerinti szüleimről, csak annyit mondtak el, amennyit fentebb is olvashattok. Furcsa volt, hogy titkolóznak, de gondoltam, hogy nekik sem olyan könnyű ez. Akkor elfogadtam a dolgot, de én többet akartam tudni magamról, az életemről. Így elkezdtem kutakodni az interneten és a szüleim holmijai között, de semmit nem találtam. Még az örökbefogadási papírokat sem. Nem értettem igazán, hogy miért nincs nyoma annak, hogy örökbe fogadtak. Ahogy teltek a hónapok, úgy kezdtem elfogadni a dolgot és belenyugodni. Végülis miért ne nyugodhatnék meg? Gondoltam magamban, hisz mindenem megvan.
És akkor eljött a három hónappal ezelőtti dolog. Szüleimmel cserbenhagyásos autóbaleset áldozatai lettünk. A szüleim elől azonnal meghaltak, míg én hátul szintén majdnem. Több csontom is eltört, voltak belső sérüléseim is, többször műtöttek, napokig voltam eszméletlen. És így egyedül maradtam. Senkim nem maradt ezek után. Mivel már nagykorúként kezelnek, árvaházba nem kerülhettem…szóval fogalmam sem volt hova menjek. De eljött a napja ennek is, el kellett hagynom a kórházat. A régi lakásunkból csak a cuccaim és néhány emléket szedtem össze. A bankszámlánkon volt egy kevéske pénz, amiből ki tudtam venni egy motel szobát, mert a házunk költségeit nem tudtam volna sehogy előteremteni. Most ott tartok, hogy nem tudom mi lesz, ha elfogy az a pénz. Még nem jöttem helyre teljesen, semmilyen munkát nem tudok vállalni. Néha kiülök a partra gitározni, hogy néhány centet össze tudjak szedni, ami fedezi a napi ennivalóm költségeit.
Közben pedig csak maradtak a kínzó kérdéseim, hogy miért kellett elvesztenem a szüleimet és miért maradtam én így életben. És maradtak a kérdések, hogy vajon véletlen volt-e ez a baleset. Volt egy olyan megérzésem, hogy nem, így senkiben nem tudtam már megbízni. Kezdtem magamat okolni, hogy miért kellett kutakodnom hónapokkal ezelőtt a vér szerinti szüleim után…Talán ők sem véletlenül haltak meg? Egyet tudtam, senkivel nem akarok találkozni, akinek bármilyen köze is lehet a körülöttem történő haláleseteknek. Szívből gyűlöltem őket.
UPDATE:
És akkor azon a verőfényes, tikkasztó meleg nyári délutánon a parton ott állt velem szemben ő abban a flancos öltönyében. Nem tudtam ki ő, de éreztem, hogy nem fog bántani. Ő volt Cesare,vagyis még mindig az. Az elejétől kezdve volt valamiféle rezgés vagy vibrálás köztünk.
Aztán ott találtam magam egy óriási birtokon bezárva. Állítólag kettő olasz maffia család leszármazottja vagyok, akik a halálomat akarják. Valahogy nem akartam ezt elhinni neki egy ideig. Viszont az a világ elég bizonyítéknak tűnt.
Telt-múlt az idő és az én óriásommal egyre forróbb lett a kapcsolatunk. Pontosan emlékszem arra a napra is, amikor lecsapta az egyik testőrömet, mert az bekent naptejjel. Meg arra is, hogy utána megtört a nagyfiú ellenállása. Innentől kezdve sokkal jobb lett a kapcsolatunk. Igaz, ugyanúgy bezárva éreztem magam és folyamatosan szökdöstem.
Nemrég azonban valami nem várt dologra jöttem rá. Terhes vagyok. Nagyon kétségbeesetten, mert magamat is még szinte gyereknek gondoltam, vagyis túl fiatal egy babához. Azt sem tudom mire van szüksége egy gyereknek. Cesarenak még el sem mertem mondani. Féltem a reakciójától. Tudom, hogy nem bántana, de mégis... Így hát tartogattam magamnak ezt az édes titkot. Nem vagyok hülye, minél előbb el kell mondanom neki.
Bátorság! Örülni fog neki! Remélem...
