Patrick Roux

Patrick Dressel Roux

We’re all mad here.

Apám szerint a legjobb ügynök sem képes mindig uralni az érzelmeit. Az esetek többségében azért inkább én járok sikerrel, ha valakinél el akarok érni valamit, vagy ki akarom csalogatni a kellő információt. A hagyományos kiképzésen túl konyítok valamennyit a pszichológiához, és a mentős előélet miatt nem jövök zavarba, ha el kell látni valakit. A csapatom bármiben számíthat rám.
Kényszeres segíteni akarás:ami még mindig a régi bűntudatból táplálkozik. A magánélet koordinálása: az állandó munka, az örökös versenyfutás az idővel, néha még aludni sincs időm hazamenni. Bármikor jöhet egy hívás, hogy azonnal indulnom kell, ami nem tesz túl megbízható társsá, sem baráttá. A hosszútávú kapcsolatok: eleinte jól megy, de mindig van egy határ, amitől mélyebben nem tudom beleengedni magam. Az elhidegülés pedig előbb-utóbb hűtlenséghez vezet. Anyám bipoláris volt, így nem sok tapasztalatom van a stabil családi- és kapcsolati modellek terén. Hajlamos vagyok: túlzásokba esni, az erős makacsságra, előfordul, hogy nem mérem fel elég alaposan a következményeket. Ha egy vallomás kihúzásáról van szó, könnyen beleesem abba a hibába, hogy fontosabb a cél, mint az eszköz.
Szeretem a munkám, és szeretném azt hinni: azért dolgozom, hogy jobb, élhetőbb hely legyen a világ.
Hogy rossz döntést hozok, és ez mások életébe kerül. Hogy nem tudok segíteni, amikor szükség lenne rám. Gyakran álmodom azzal, hogy megtalálom Dia holttestét. Ha kiderül, hogy mennyi szabályt áthágtam miatta, biztosan elveszítem a munkám, és ez talán még a legenyhébb következmény.
Nem dohányzom vagyis újabb és újabb fellángolással próbálok leszokni, nem drogozom, az itallal az utóbbi két évben hullámzóan vannak problémáim, de tudom kezelni. Igyekszem kondiban maradni, az éjszakai vagy hajnali futás közben ki tudom szellőztetni a fejem. Keveset alszom, de már hozzászoktam. A bipoláris zavar tudtommal nem örökletes betegség, még ha a hajlamra mindig olyan készségesen fel is hívják a figyelmem.

Szerintem nincs olyan New York-i, londoni, vagy épp Sydney-beli lakos, aki legalább egyszer ne tette volna fel magának a kérdést: vajon a város rontotta meg a szép reményekkel induló életét? Ki a felelős azért, ami történt? Hol siklott ki minden?
Persze, az is lehetséges, hogy a munkám miatt egyszerűen csak sokkal többet találkozom az élet mocskával, a morál és a jellem árnyoldalaival, mint az átlagos, vattacukor-életet élő emberek, különben nem is rágódnék ilyeneken. De amire a hivatásom szintén megtanított, hogy még a legszürkébb, legidillibb, legnormálisabbnak látszó család életében is lapul valamilyen titok.

Ha üresen járatom a motort, van, hogy még most is eszembe jut. Ahogy hazaértem, ledobtam a táskát, és jöttömet jelezvén bekiáltottam, de a házra telepedő némaság már akkor is szokatlan volt. A fogas mellett lógó naptárra pillantva, beugrott, hogy apa fogorvoshoz vitte Diát amennyit rinyált a fogszabályzó miatt, hogy is feledkezhettem meg róla!? , azt viszont senki nem mondta, hogy anya is velük megy. Bekapcsoltam a tévét, és kihalásztam a hűtőből a süti maradékát, annyira azért nem bántam, hogy nem kellett osztozkodni rajta, de ahogy a konyhába értem, a zajt is meghallottam.
A garázsból szűrődött fel. Mikor benyitottam, már tudtam, hogy baj van. Az autó motorja zúgott, az ablakok teljesen fel voltak tekerve, kivéve egyet, amelyiken a kipufogóra húzott cső szája az utastérbe vezetett. Éreztem, hogy a gyomrom fél másodperc alatt ólomsúlyú nehezékké zsugorodik.
- Anya? - mondtam ki bizonytalanul, a hangom olyan erőtlen volt, hogy én magam is alig hallottam. Hideg, verejtékízű ijedtség kezdte szorongatni a torkom, de nem fagytam le. Azonnal kitéptem a csövet, és kinyitottam az ajtót; nem sokon múlott. Az évek távlatából már világos, hogy kezeletlen bipoláris zavarról lehetett szó. Ha jó napja volt, csodálatos anya volt, ha rossz, elviselhetetlen, és inkább bezárkózott előlünk.
Este bejött a szobámba, megkért, hogy ne mondjam el apának, ami történt. Hosszasan kérlelt, hogy ígérjem meg; kezelésre fog járni, és minden rendben lesz. Soha többé nem tesz még egyszer ilyet.
Én pedig tizenöt éves fejjel elhittem neki.

Mostanra tisztán látszik, hogy ez az időszak a maga csendességében mindkettőnkben mélyen meghagyta a nyomait. A rákövetkező évben apát eltalálták egy bevetésen, rokonokhoz kerültünk, iskolát váltottunk; Dia egyre jobban belecsúszott a drogok világába, ekkor rémített meg először a felismerés, hogy őt is bármikor elveszíthetem. Tudtam, hogy felelős vagyok érte. Ha már az anyám cserben hagytam, nem követhettem el újra ezt a hibát.  
Végül kezdett minden jó irányba fordulni. Letette a szereket, és gőzerővel a kardiológusi pályára koncentrált, még a házasságot is be tudta szorítani két műszakváltás közé. Én mentősnek készültem, végül mégis inkább az AFP-nél kötöttem ki, csakúgy mint az apám. Azt hittem, végre megérkeztem, ezt nem fogom elkúrni, de az ilyesféle fogadkozások mindig csak addig a pontig tartanak ki, amíg a szeretteid nem keverednek bele.
Diana eltűnése mindent felborított. A férjét három héttel később holtan találtunk meg, nem messze Melbourne határától, de róla a mai napig nincs semmiféle nyom.
Vajon hol lehet? Életben van egyáltalán? Ha igen, miért nem hív fel? Ha pedig nem...
Megdörzsölöm az arcom, és legurítok egy újabb pohárral, szinte kívánva, hogy a keserű szesz végigmarja a torkom. Inkább ez, mint az zord tényszerűség: második éve, hogy semmi fejlemény az ügyben. Nem akarok lemondani róla, sosem fogok, bár a tapasztalatok alapján, akit az első negyvennyolc órában nem találunk meg, kevés rá az esély, hogy élve kerül elő. Ha egyáltalán előkerül.
Volt egy gondolat, ami időről-időre felbukkant a gondolataim között, próbáltam elűzni, de mindig visszatért. Mindenki más előtt a leghatározottabban tagadtam volna, bármilyen hasonló irányú feltételezést, de a lelkem mélyén én sem voltam benne száz százalékig biztos: Mi van, ha épp előlünk rejtőzködik? Bármi is történt Tommal... mi van, ha több köze volt hozzá, mint amit jól esne feltételezni? Tommal voltak problémáik, és az a rengeteg heroin, amire a házukban rátaláltam. Ha ismét függő volt, nehéz megmondani, mire lett volna képes, és mire nem. Minden házasságban vannak gondok, én már csak tudom, a legtöbben mégsem abban látják a megoldást, hogy egy nyirkos árokba lövik a férjüket.
Általában ez az a pont, mikor kiűzöm a fejemből ezt az egészet. Ismerem a húgom. Azért tanult orvosnak, hogy életeket mentsen. Én meg ahelyett, hogy megtalálnám... Talán csak a saját lelkiismeretemnek keresek búvóhelyet.
Mikor utoljára találkoztunk, mondott valamit Tomról, és a leleplezett házasságtörésről, de bárhogy igyekszem, nem tudok visszaemlékezni a szavaira. Össze-vissza beszélt, alig volt magánál attól a sok nyugtatótól. Én pedig állati dühös voltam rá, amiért újra ilyen eszközökhöz nyúlt. Utólag már világos: nyilván csak velem hitette el, hogy egyszeri alkalomról volt szó. Mint az anyám. Én pedig hagytam őket meghalni, pedig mindkét esetben megelőzhettem volna a bajt.
Helyette inkább heroint lopok egy nyomozási helyszínről… Legalább egy tucat szabályt megszegtem vele, ha kiderül, nem csak az állásomat veszítem el, hanem le is csuknak bűnrészesség miatt. De ha nem teszem meg, a húgom most első számú gyanúsított lenne egy gyilkossági nyomozásban, és nem eltűnt személyként szerepelne a neve, a lezáratlan ügyek aktájában.

- Letörtnek tűnsz. Dobott a csajod? – szólít meg egy lány, a szemem sarkából láttam, hogy az előbb lépett a bárpulthoz. Ránézésre húsz, maximum huszonkettő lehet. A hangjából kihallatszik, hogy ettől nagyobb csapást elképzelni sem tud az életben.
- Így is mondhatjuk – döntöm oldalra a fejem, ahogy felsandítok rá. Végtére is,  női vonalon, nem vagyok túl szerencsés. A válásom még szinte friss. Úgy látszik… - Huzamosabb ideig nem bírnak elviselni a nők – summázom, majd az ajkaimat összepréselve, bűnbánóan felé pillantok.
Nevet. Én pedig vele mosolygok. Tetszik a blúza, a nyakában himbálózó medál vezeti a tekintetet, mintha nem is te lennél a hibás, ha követed a nyomvonalat.
- És mi a helyzet a rövid távval? Úgy is elviselhetetlen vagy? – kortyol bele a poharába, miközben engem szuggerál azokkal a nagy, mosolygósan csillogó, barna szemeivel.
Azt mondják, a kommunikáció kilencvenöt százaléka nonverbális, ő pedig nagyon is világosan közvetít.

Sometimes you wake up. Sometimes the fall kills you. And sometimes, when you fall, you fly.