Eliphias Wexler

Dr. Eliphias Wexler

"No heartbeat, no service."

Azzal, hogy tökéletes vagyok, szerintem mindent elmondok, de talán mindennek a mozgatórugója az eszem és a szenvedélyem, melyek nélkül soha a mocskos életben nem értem volna el semmit. Az intelligenciám hivatalos kimutatások szerint is sokkal magasabban van az átlag felett, s ez bizony megnyitja az elme sok olyan rejtett ajtaját, mely elérhetetlen egy hétköznapi ember számára. S hogy mi van ezek mögött az ajtók mögött? A szenvedélynek olyan beteges, ám számomra nagyon is elérhető formái, melyek jobb, ha a társadalom előtt rejtve maradnak.  
„A pszichopata tökéletesen szalonképes, pontosan tudja, mennyi szenvedést tud cselekedeteivel okozni környezetének, csak éppen nem törődik vele.” - Hervey Cleckley

Ki kell bővebben fejtenem, hogy mennyire nincs bennem egy csepp gyengeség sem? Hogy semmi és senki nem tud megtörni? Hihetetlen, ugye? Pedig kibaszottul létezek és egy isten vagyok. Egy isten, aki egy csettintéssel teremt világokat és rombol le birodalmakat.
A Nő. A nagybetűs nő, a másik felem, aki olyan, mint én, s aki kiegészít. Igen, ez az egyetlen vágyam és álmom, hiszen minden mást megvalósítok, amit csak akarok. De érzelmeket táplálni bárki iránt is? Őszintén akarom ezt. Őszintén boldoggá tenne, ha végre megtapasztalhatnám ezt. Irigylésre méltó e téren a pórnép, minek tagjait behálózzák az érzelmek, miközben én bárhogy is próbálkozok, képtelen vagyok bármit is kipréselni magamból. Kérdezzétek csak meg az utóbbi nőt, akivel megpróbáltam. (csak poénkodok, már halott)
Hányszor térjek ki még erre baszdmeg, hogy nem félek semmitől és senkitől?! Még a hitvány haláltól sem.
A testrészeim maradéka egészséges. A bal karomat talán öt éve fűrészeltem le, hogy önmagamon hajtsak végre egy kísérletet, ami sikeresnek bizonyul. Elvégre egy külső szemlélő alig veszi észre, hogy a bal karom helyén egy mechanikus kar van, melynek csupán hűvös érintése az, ami zavart okozhat. Az a célom, hogy idővel minden egyes testrészem és szervem épp olyan halott legyen, mint a lelkem. 
Az elmém pedig... *sóhaj* Beraktam egy kibaszott idézetet ebben a rohadt nagy önelemzésben, legyen elég annyi. *mutat pár sorral feljebb*

Egy genetikai hulladékból egy mechanikus istenséggé válni nem mindenkinek adatik meg. Pontosítok, csak nekem adatott meg, melyhez lényegében minden eszköz a rendelkezésemre állt már gyermekként, nekem csak az volt a feladatom, hogy megragadjam őket, a saját képemre formáljam, s elpusztítsam az egész kibaszott világot. Tudom, tudom, micsoda nagy szavak, de álmodozni sem lehet már?!
Tehát a gyerek Eliphias Wexler, aki Eliphias Wardként született, mindig más volt, mint a többiek. Igen, a szülőknek a saját gyerekük mindig “más”, mindig sokkal jobb, sokkal szebb, sokkal értelmesebb. Az más, hogy ezt nem a szüleim gondolták rólam, hanem én magam. Az ő gondolataik mindig kissé árnyaltabbak voltak az irányomban, nem úgy, mint a nővérem, Emily felé. Ő volt a tökéletes, a gyönyörű tehetség, akit már három évesen modell versenyekre járattak, s aki a jelenben egy híres színésznő. Tudjátok, mit éreztem?! Semmit. Ez volt a legviccesebb az egészben, hogy nem tombolt bennem féltékenység, nem utáltam őt, hiszen tudtam, hogy én mindenkinél tökéletesebb vagyok. Ennek fényében miért számítana bárki másnak a véleménye? Ez a kóros egocentrikusság, önimádat és istenkomplexus már hamar megmutatkozott, ami egyáltalán nem volt biztató. Elvittek hát egy szakemberhez, aki alapos vizsgálatok után közölte, hogy a gyerek, azaz én, erősen a pszichopátia jeleit mutatja, s jobban oda kell figyelniük rám, mielőtt még... Baj történne... Ahelyett azonban, hogy szeretettel próbáltak volna segíteni, sokkal jobban eluralkodott rajtuk a félelem, mely belőlem táplálkozott, s mely átszőtte egy idő után a családunk életét. Tudtam, hogy megváltozott valami, hiszen nem voltam vak. Mindig figyeltem... Mindenkit... Láttam a félelmet megcsillanni a szemükben, amikor kimentem játszani a kutyával, éreztem a hidegséget anyám kezeiben, mikor megsimogatta az arcom. Eleve nem voltam egy barátkozós típus sosem, de onnantól aztán végképp magamba zárkóztam. Viszont nem haragudtam rájuk. Gyermekként is magas volt az intelligenciám, és megértettem, hogy miért változott meg a viselkedésük. Én csak annyiban éreztem magam másnak, hogy tisztában voltam vele, hogy jobb vagyok mindenkinél, és nem érdemlik meg a társaságom. Ám hogy mások hogy néztek rám... Az számomra már egy cseppet sem számított.
Fiatal korom hajnalán nagyon hamar rájöttem, hogy mi az, ami igazán foglalkoztat, ami teljesen le tudja kötni a figyelmem, s mely olyan mértékű világokat teremt az elmémben, ahova bármikor el tudok bújni. Életet teremteni a semmiből? Emberi tulajdonságokkal ruházni fel egy élettelen dolgot? Egyáltalán hol kezdődik az élet és hol ér véget? Ezek a kérdések annyira elkezdtek foglalkoztatni, hogy beiratkoztam mindenféle mechanikus szakkörre és órára, hogy jobban meg tudjam érteni ezeket. Ekkor nyílt meg előttem igazán a világ. Ekkor lett egy életcélom, mégpedig, hogy ne csak a lelkem mélyén legyek isten, hanem ez az egész elcseszett világ tudja, hogy ÉN vagyok az egyetlen, aki előtt be kell hódolniuk. Ehhez pedig hosszú volt az út...
A gimnáziumban, melyet hamarabb elvégeztem, és az egyetemen, melyen szintén sokkal előbb szereztem doktorit, mint bárki más, a robotika felé orientálódtam, s a diplomámnak is ez volt a fő mozgatórugója. Az egyetem évei alatt azonban egy újabb lehetőség szele érintett meg, hiszen az egyik oktatómnak elvállaltam pár apróbb munkát, amihez tökéletes precizitás, hidegvér és intelligencia kellett. Hibázni nem lehetett. Én pedig elvégeztem mindent bőven idő előtt, sőt, még többet is, mint vártak. Egyre több lett a mellékes munkám, mígnem az egyetem vége felé a professzor beajánlott egy robotikával foglalkozó kutatóintézethez, mint újonc. Én pedig azonnal lecsaptam az ajánlatra, azzal a céllal, hogy egyszer én irányítsam az egész vállalatot, és átvegyem a vezető szerepet. Eddig még rendben is volt minden. Tisztességes munka, tisztességes élet. Ám egy pszichopátiával diagnosztizált egyén sosem élhet teljes életet anélkül, hogy a személyiségének árnyoldala valahogy ne mutatkozna meg. Nálam talán egy évvel azután kezdődött ez, hogy elkezdtem dolgozni kutatóként...
Bele voltam bolondulva a gépekbe, a robotokba. Ők tették ki nekem a világot, ők jelentettek mindent számomra. Hogy életet leheljek beléjük, hogy felélesszem őket, hogy meglássam a lelküket. Igen, úgy tartottam, hogy amit én teremtek, annak van lelke. Az embereknek nincs, csak ösztönlények. Ennek fényében egy kissé eltávolodtam az egyszerű munka világától, s elkezdtem megteremteni a saját birodalmam amellett, hogy szépen lassan feljebb lépkedtem a ranglétrán. Hallottatok már békés istenekről? Ugye? Hiába is hirdetik a szeretetet és a békét, az ahhoz vezető út mindig vérrel borított. A sikerhez pedig áldozatokat kell hozni. Sok... Áldozatot...
Eleinte hajléktalanokkal kezdődött minden, akiknek az eltűnésük inkább volt megváltás mindenkinek, semmint egy hatalmas veszteség. Próbáltam megérteni az emberi testet, a lelket, és próbáltam ezek alapján megalkotni a saját teremtményeimet. Segítséggel, természetesen. Nem csak én voltam az egyedüli, akit ezek a dolgok foglalkoztattak... Szép lassan többen beálltak mögém, s mivel hatalmas pénzek forogtak a háttérben, ezért olyanok is elkezdtek nekem dolgozni, akik ugyan nem vallották a nézeteimet, azonban egy kis pénzért szívesen elfordították a fejüket. Meg hát... Senki sem akarta megtapasztalni, milyen az, ha Dr. Eliphias Wexler már nem tart igényt rájuk. Ugyanis ilyenkor úgy eldobta magától az embereket, hogy hatalmasat csattantak a falon... S ha már felbukkant a Wexler név, meg kell említenem, hogy az egyetem után hagytam magam mögött a Ward nevet. Szerettem a családom, vagy legalábbis azt, amit éreztem irántuk, annak neveztem, még akkor is, ha a haláluk nem rendített volna meg. Ám a család az család, még ha érzelmek nincsenek is benne. S mivel tudtam, hogy a karrierem egyáltalán nem fog tiszta úton haladni, így jobbnak láttam, ha új életet kezdek, s nem hoznak összefüggésbe az akkorra már híres színésznővel, Emily Warddal. Így vettem fel a Wexler nevet, és a Ward név szép lassan elenyészett.
A hírnév pedig úgy terjed, mint a pestis. Ha megérint, beléd fúrja magát és szétrohaszt teljesen. Pár éven belül az én hírem is olyan volt, mint a pestis. Elkezdtek “Gyűjtőnek” becézni, ami egy szánalmasan gyenge becenév hozzám mérten, de nem tudtam mit tenni ellene. Volt valóságalapja, hiszen gyűjtöttem az embereket, akik soha nem tértek már vissza otthonaikba. Leginkább az alvilág söpredékeiből válogattam, ezért is terjedt el túlságosan is gyors ütemben a hírem és a kegyetlenségem. Már nem azért gyűjtöttem be az embereket onnan, hogy megszabadítsam tőlük a világot, hanem mert egyszerűen egy ilyen söpredék kisebb figyelmet kapott, mint egy nagyvilági jótét lélek. Persze, azért ők sem úszták meg... Hiszen nem antihős vagyok ebben a történetben, ó, közel sem! Nem érdekel, hogy ki a jó és a ki a rossz. Mindenki csak egy ember úgyis. Azért is volt egyszerű dolgom, mert nem sajnáltam senkit. Nem gyötört a bűntudat, hogy egy rossz ember vagyok, nem fájt a lelkemnek, hogy mérhetetlen szenvedés alá helyeztem rengeteg mindenkit. Sőt. Élveztem a fájdalmuk minden pillanatát, hiszen ez volt az én táplálékom. Az áldozatokból táplálkoztam, akik kellettek a végső célomhoz.
Azonban egy idő után valami nem stimmelt. Valami hiányzott. Hiába kísérleteztem másokon, hiába építettem robotokat... Valami elkezdett ott motoszkálni az elmémben. Hogy lehetnék isten egy egyszerű emberként? Hogy uralkodhatnék mégis ebben a korlátozott testben? Először megfordult a fejemben, hogy a művem a világra hozom úgy, hogy a sajtó és a tévék előtt öngyilkosságot hajtok végre. Olyat, ami mindenki emlékezetében megmarad örökre... Aztán ez a gondolat hamar elmúlott. Pontosan akkor, mikor szilánkosra tört a bal karom egy munkahelyi baleset következtében. Undorító volt. A tökéletes bőröm, a tökéletes csontjaim egyszerűen... Gyomorforgatóak lettek. S talán ekkor világosodtam meg, hogy nem az öngyilkosság az egyetlen út, mellyel elérhetem a végső, isteni állapotomat. Hanem az, hogy én magam leszek a művem... Ezért hát lefűrészeltem azt a gusztustalan testrészt a vállamról, minek a helyére egy mechanikus kart szereltettem. Természetesen az én találmányomat, mely pontos mása volt az élőnek kívülről, mégis sokkal erősebb és ellenállóbb volt. Az agyam pedig elhitte, hogy az a valódi karom, ezért is éreztem mindent vele. Harmincöt évesen hát megkezdődött az átalakulásom... S negyven évesen egyelőre csak a bal karom mechanikus. Hosszú évek és tervek kellenek ahhoz, hogy teljes mértékben átalakuljak. Nem megy ez egyik pillanatról a másikra, de fél év múlva érkezik a következő projekt. A bal lábam lesz a soros... És hát ha az ember előtt megnyílnak új lehetőségek, akkor azt ki kell használni, mert némelyik bizony csak egyszeri, és soha többet nem jön velünk szembe. Kóstoltátok már önmagatokat? Nem? Ezért vagyok én az isten, az önmagát felzabáló isten, a saját farkába harapó kígyó, ki önmagát emészti el... Betegség? Őrület? Egyik sem. Ez művészet.

"Is it so far from madness to wisdom?”