Kiruccanás Vegasba - Clary és Gil

A zuttyanó kar érkezése még a legjobb alvókat is könnyedén felébreszthetné mély szuszogásukból, hát még engem, aki ilyenkor már régen túl van az első pisi körútján – igen-igen, erről nem illik beszélni, de hát hozzátartozik a valósághoz – és ehhez akkor is tartom magam, ha óvatos érintésről van szó esetleg. Történt ugyanis, hogy akitől megszoktam, a súlya nyomja az ágyat mellettem és úgy egyébként kócosan és elkent sminkkel a fejemen és örült a látványomnak, ami a kellemestől ilyenkor igencsak messze áll, már nem része sem az életemnek, sem úgy általában az ágyamnak. Ennek a súlya a tudatomon nem csak az ébrenlét első félóráját követően zuhan rám, hanem mindig és mindenkor velem van, emiatt vagyok tulajdonképpen ott is, ahol. Egy hotel szobában, a városban, ahová egyébként nem is volt annyira egyszerű eljutni, de a gondolatmenet ott azért rettentően megbibisedik, hogy érzem, a matracot rajtam kívül más test is nyomja, ami viszont semmilyen módon sem illik a képletbe.
Fura.
Több, mint fura.
Ha pedig ez még nem volna elég a reggeli misztériumok tárházába, akkor kénytelen vagyok egy ama férfias megszólalás kevéssé poétikus megnyilvánulásának is fültanújává válni – mondjuk nem okoz gondot vagy ilyesmi –, ami a jobbára hölgyek ősi mesterségének megnevezését vegyíti azzal, amin keresztül kell gyalogoljunk születésünktől fogva egészen a halálunkig.
Óvatos gördüléssel engedek a késztetésnek, amit a belső kíváncsiság motivál a leginkább, mégis kinek az ágyában sikerült landolni és, ha már itt tartunk, mikor és hol hagytam el Gil-t, akinek egyébként az lett volna a dolga, hogy felvidítson és nem az, hogy az elveszett tárgyak sorsára kárhoztasson.
Na még ilyet!!
Mire pedig már körbe is sikerül fordulnom, olyan robajjal kísért, akrobatika következtében megvillantott teliholddal találom szembe magamat, ami tökéletes fokhagymagerezdségű ívekkel és domborulatokkal egészen mélyen szántó belátásig engedtet látványának reprezentálódásába bepillantani. Ennek következtében a korábbi férfias szájon át kiszaladásos megjegyzésének kontrasztjaként olyan magas oktávú, nőies, ajkaimról legördülő sikoltás szalad világgá tőlem, hogy ihaj. Még nekem is ad egy löket ébresztőt pluszban, nem mintha a szemeim elé táruló ne tette volna meg a dolgát. Persze feltűnik még egyéb is, mint a tetkó, ami után szinte rögtön realizálódik már csak a forma miatt is – na nem a kivarrás, hanem az alkat –, mégis kinek a formás vonalaival szemezek, hogy hirtelen ülök fel, sikoltok még egyet – ha az első esetleg nem lett volna elég – és hullik alá meglepettségemben az eddig elfedő takaró, ami alatt pucérságom villódzik ki, akaratlan viszonozva a műsorozást.
Hogy az a fene vinné el!
Hirtelen kapok a paplan után és húzom fel a homlokomig, biztos, ami biztos.
- Te meg mégis mit csinálsz?! – Az már mellékes – egyelőre mindenképpen –, hogy én mégis mit csinálok, főleg vele és itt és ÍGY.
Mindenesetre hirtelen próbálok kikígyózni az ágyból, magammal rángatva a paplant, de sokat nem látok, mert még a szemeimet is takarom a felrántottal és olyan módon sikerül lekolbászolnom az ágyról türelmetlen mozgolódásommal, hogy annak átellenes oldaláról zuhanok le, égnek meredő lábbal, ez alkalommal egy diszkrétebb sikkantással megspékelve a mutatványt.
Ráadásul még képen is csapom magam a saját kezemmel, ahogy ügyetlenkedek és feltűnik, valami kemény koppan a homlokomon, ami eddig nem volt jellemző része a kezemnek.
Mégis, mi a fene?!
Arrébb lökdösöm a takarót és a végtelen hajtengeremet, hogy lássam, mégis mi nőtt az ujjamra, amikor is realizálom, hogy egy méretesebb, igencsak drága kavics – kő – az, olyan karátos fajta, meg mellé még egy karika is, ami eddig… NEM VOLT OTT.
- OHOHÓÓÓ, MI A SZENTEGES SZOTTYADT HÁTSÓJÚ JÓ ÉG?! – Felpattanok. Mert ez tűnik logikusnak. Igazából nem, reflex-szerű, de ez most lényegtelen. Persze megint a paplan nélkül, hogy a fene vinné el, szóval azért meg egy pillantás alatt lehajolok és felkapom és magam köré tekerem, aztán, mint aki agyrekkenésben elfelejtette volna mindent IS, ami eddig történt, odarongyolok a másik félhez, hogy egészen az arcába toljam a felfedezett ékszerpárost;
- Mit csináltam? Szerinted mit csináltam? Ugye ez valami játék vacak, amit tegnap valamelyik nyerőgép dobott ki?! – Nem tudok nem az említettekre nézni, mit keresnek mégis ott és, hogy kerültek oda? FŐLEG MIKOR ÉS KI ÁLTAL? Rohadt sok kérdésem van, válaszom meg semmi. Ez frusztrál. Nagyon-nagyon frusztrál. Az meg éppen mellékessé válik, ő is, én is hiányos öltözékben vagyunk egymás társaságában...

-Íííjjjj. – Nyikkanok fel, szó szerint, ahogy bevágja az üstökét, mert az még idáig is remekül elhallatszik, a bodros-gyapjas borzas csigák topítósága ellenére is, tuti alapos munkát végzett és eléggé fájhat annak eredménye.
Nohát persze paplan hullik, leány sikolt – ez lennék én – és pottyan, legény meg – ez lenne ő –, a manó se tudja mit művel éppen, mert pont nem látom. Mást sem, nem csak paplan-tekert szendvicselésem miatt, hanem mindenhol is ott lévő rakoncátlan, kócos tincseim egyszerre vannak jelen az arcomban, kilátási lehetőségeimet sokszorosan korlátozva és akkor nem is beszélve a kacsóm pofimmal való ütközéséről és arról a valamiről, ami mindjárt erősebb hatással lesz rám, mint hat liter bivaly erős, fekete pörkölt csészényi koffeinlé.
Újabb zuttyanást neszelek, immáron akkor, mikor már sikerült függőlegesbe rendeződni, bájaimat elfedő leplemet meg elhagyni. Megint.
Megjegyzése aközben ér, magamra kapom – rég elveszett – méltóságom őrét és hirtelen csak pislogni sikerül néhányat, meg ellenőrizni, valaki áll-e mögöttem. Még mutatóujjamat is bevetem, a mellkasomra bökve és kíváncsian fürkészve őt, tuti rám gondolt-e vagy a korábbi kobak baleset miatt esetleg idehallucinált valami totál szexi bombát. Olyan hallucinációt én is akarnék egyébként, elterelné a gondolataimat.
- Te is harapnivaló vagy. – Csusszan viszonzásul nekikínálva a replika, ami se átgondolva nincs, se nem túl ildomos megjegyzés, de hirtelen lányos zavaromban csak ennyi jutott. MÉGIS KI MONDD ILYET, HOGY VALAKI HARAPNIVALÓ?! Rajtam kívül természetesen?! ...hogy a macska rúgja meg.
Közben bevillan mi zavart még az előbb és hirtelen kanyarral és sprinttel térek vissza az eredeti probléma gyökeréhez, hogy aztán jó közelről mutassam meg neki, a megmutatni valót. Nem, nem a testemet, a karikapárost az ujjamon. Válasza pedig tankönyvi példát ír vonásaimra a meglepettségtől. - Te Flo nagyi gyűrűjével rohangálsz? Miért?! – Hirtelen olyan módon kizökkent eme információ, hogy három egész másodpercre megint eltéríti a gondolataimat, azt próbálva kilogikázni, minek van nála a családi ékszer és akkor már vissza is érkeztem az eredeti gondhoz; ÉS MÉGIS MIT KERES AZ ÉN UJJAMON?!
A kezemet persze adom, hát érte nyúl, a másikkal meg gondosan szorongatom a takarót magam körül és követem a pillantását is, ami a kacsómról önnön magára siklik. Annyira furcsa és idegen a teljes jelenet így kettőnkkel a főszerepben, hogy elfelejtek illendően zavarba jönni és inkább kedélyes nézelődésbe kezdek. Rögtön rájövök, nem annyira van oda eme ötletemért, amikor egy nagy mancs kerül a pofimra, beterítve szinte teljesen.
Felhorkanva kuncogom el magamat.
- Láttam már reggeli dicsfényt emelkedni. – Csak azért jelzem, szükségtelen védenie lelkemet, egy ideje nagy lány lettem, de persze engedelmeskedek a kérésnek és átforgásba kígyózok.
- Jó, ez megmagyarázza a gyémántot és egyébként Flo nagyi férjének jó ízlése volt, csinos darab, bármelyik lány csapját simán megnyitásra készteti, de a második karikára nem ad semmiféle nem-aggódnivalót. - Nehezen fogom vissza a hirtelen támadt jó kedvemet, ennek köszönhető a pikantéria csusszanása a szövegelésbe, kizárólag átvitt értelmű jelentéssel.
Leskelődök kicsit, de csak akkor, amikor már úgy érzékelem, abbahagyta a ruhavadászatot. Akkor pedig visszalendülök vele szemben, de míg ő az ágyon köt ki, addig én maradok a padló magasságában, mint engedelmes térdeplő az Ádámleszrámazott ajándéka előtt, annak lelkes fogadására készülve. Pedig nem ez történik valójában. Abban a pillanatban, ahogy az orrnyergét nyomorgatja végig, megáll bennem az ütő és a lélegzet is egyaránt.
AZ Ő UJJÁN IS OTT TERPESZKEDIK EGY KARIKA. Tökéletes párja annak, ami az enyémen Flo nagyi tulajdonát kíséri. Szélvészképpen termek ott egészen szorosan előtte, félig az ölébe mászva, ahogy most én kapok a keze után és veszem tüzetes pillantással kísért vizsgálat alá AZ EGY GYŰRŰT, amit babrálgatni épphogy csak megkezdett, mielőtt még megérkeztem volna a képbe, szó szerint.
Kérdése elhangzik, megint eltereli a gondolataimat egy kicsit még azelőtt, hogy magyarázatot adhatnék arra, mit keresek combjai közébe ékelődve.
Nagy levegőt veszek ahhoz, hogy mondjam, amit mondani kellene, de minthogy rájövök, még csak halvány lila fordos-gőzös elképzelésem sincs, becsukom a számat, mint a hal az öreg halász szatyrába csomagolva.
- Mivel egyikünk sem emlékszik túl sokra, kiegyezhetünk abban, hogy jól éreztük magunkat? – Húzom fel a vállaimat, zavart pillantással kutakodva a reakciója után. Nem akarom megbántani azzal, hogy felejthető volt, bármit is műveltünk, mert ez nem azt minősíti mennyire volt tutira remek abban, amit csináltunk közösen, egyszerűen csak túl sokat engedtünk abból, amiből nem kellett volna és így én is a felejthetőbe csöppentem nála. Éljen a reggeli szégyenvonat.
- Viszont attól tartok a kelleténél sokkal több móka jutott, nézd. – Csuklójánál fogva emelem fel a kezét, vegye észre a gyűrűjét és aztán elengedem és mellé nyújtom a sajátomat is, amin ott virít az övének a párja rögtön a nagyi hagyatéka mellett az ujjamon. Mielőtt azonban még megszólalhatna, elkapom a kezem, mutatóujjamat a mennyezet felé meresztve;
- Telefonok! Hozd a telód, hátha vannak rajta képek vagy valami. – Videó mondjuk. Sebtében állok fel, és egyben lépek rá a paplan szélére, aminek köszönhetően harmadjára is elejtem azt. Immáron tök közelségből nyújtva számára ingyenes vetkőző showt. Basszus, lassan pénzt kell tőle szedjek. Ja és sikkantok is, ez már tartozéka lett a magamutogatásnak ma reggel.
Gyorsan előre lebbentem a hajamat, olyan hosszú, hogy bőven eltakarja a mellkas területet, annak ellenére is, igen dús típussal áldott meg az ég és két kezemmel pedig lányos egyéb tartozékaim kerülnek elfedés alá. Évásodásom pár pillanat leforgása alatt lesz megelevenedett jelenet a szent könyvből. Eh.
- Fordulj már el! – Sikkantok rá, nagyra meresztett szemekkel, toporzékolva egyet megtoldásul, most rajta a sor, hogy kimentsen a szégyenkezés völgyéből. Ha megteszi, akkor megint lehajolok a takaróért, alaposan belecsomagolom magamat és ahogy pingvintotyogással keresztül vágtatok a szobán, összeszedem a ruháimból, amit találok és azokkal vonulok el a fürdő felé. Nem csukom magamra, csak fedezéknek használom, amíg sikerül felöltözni. Közben azért nem hagyom teljesen magára, kikiabálok a helyiségből;
- Te figyelj, orvos vagy ...voltál. Nem tudod megállapítani valahogy mennyire voltunk mégis jó kedvűek az éjjel. – Na nem a nagy mókára, hanem a mókázásra lennék kíváncsi és tudom, hogy éppen én mondtam, egyezzünk ki abban, jól éreztük magunkat és annyi, azért mégse lenne rossz többet tudni.

- Nincs mit. – Meglep. A válasza és a sajátom is, nem tagadom. Olyan fura, hiszen ilyen módon sosem illettük még egymást körbebókolva. Persze az megesett, mit gondol erről vagy arról, sokkal inkább olyan formába öntve, hogy ugye milyen szexi ez a cipő?!, mind az egyébként, amit megveszek, de a fogaim alá valónak még sosem sikerült mondjuk címkézzem. Ahogyan ő sem káromkodva ékelte az orrom alá, egyébként dögösnek talál, főleg így ruhátlanul. Nem arról van szó, nem hízeleg belső istennőmnek, mert a pokolba is, éppen öröm ujjongó táncot jár sivalkodva, óvatos duhaj tempóban a másnaposság miatti diszkomfortja miatt, ami meg kit érdekel, rázza a csípőjét a maga módján vadul, de azért mindent összevetve, szexinek még nem éreztem magam mellette úgy, ahogy általában nyelvvel végigszántani kívánt férfiak társaságában szoktam. Most pedig eléri, hogy megcsap ennek az érzete, amitől valamiért fontos lesz, hogy az ágy-gyűrte – dögös – szénaboglyám mellett kihúzva tartsam a hátam, szebb formát öltsön nőiségem leginkább szembeötlő ténye.
Kettőt sem kell pislognia közben ott termek előtte, mert hát fontosságos ügyeket kell megbeszélnünk, ami jócskán prioritást élvez minden mással szemben és amúgy is remekül tereli a kényelmetlen szégyenérzet felgyűrűződését. Döbbenten hallgatom az anyja ügyködését és úgy érzem szimatolni vélek valamit – na nem szó szerint – ebben a történetben.
- Azt akarja, hogy nősülj?! Menyasszony alapanyagod van? Gil Quincey, mégis mióta és nekem miért nem mondtad?!?! – Meglepettségem teljes döbbenetbe fordul át és arról Clarice világában demokratikusan úgy döntök, figyelmen kívül hagyom, nekem szokásom felszívódni, mikor… szóval akkor, így ha közben megtalálta élete nőjét, nem csak miatta nem tudok még róla. Valahol azért a gondolat mégis bánt, mert hát tudnom kellene, illene erről, főleg, hogy én leszek a tanúja, ha fel sem kért még, akkor is, mert minden más esetben kész vagyok valamelyik topánomat szétcsapkodni rajta. (Amúgy nem, ahhoz túlságosan szeretem a cipellőimet és őt is, hogy erőszakot alkalmazzak, de gondolatban azért jól esik elkacérkodni a fantáziaképpel, ha esetleg úgy döntene ebbe van más beleszólása.)
Persze tovább nem tudom borzolni megrökönyödésemet a beszámolója elmulasztása kapcsán a leendőbelijéről, mert olyasmi tárul a szemeim elé, ami belém fojtja nem csak a szót, de még a gondolatot is. Elismerésem éppen csak hümmögésben nem bukik ki, de ennyire azért még odafigyelek meg különben is meglep a beterítő mancs-manőverrel.
Rázza a kuncogás a vállamat a horkantgatásaimmal.
- Én ezt már nem állítanám. – Most mit tagadjam, hogy láttam, amit láttam, vehetjük, messziről azért megtekinthettem azt a kontinenst is – örök emlék lesz, már most érzem –, arról pedig megint csak nagyvonalúan megfeledkezem, esetleg behatóbban is sikerült körbejárnom és megmásznom, leginkább azért, mert tényleg nincsenek róla konkrét emlékeim.
- Hajnalodik. Az a hajnal pedig eléggé szép, nincs miért úgy érezned, vissza kellene lökni az örök éj földjére ezer éves álomba. – Fülig érő mosollyal magyarázok, ezúttal a hátammal fordulna neki – miatta, nem miattam – és tény, ami tény, abszolút van mire büszkének lennie.
Közben leselkedek, mikor perdülhetek már végre. Kap azért még időt, el tudja rendezni, amit el kell. Meg eltakarni is.
- Hát… ha nem így lett volna, te sem léteznél. – Vonom meg mindkét vállamat egyszerre, mert a nagyi és az öreg szerelembuzgólkodása igenis nagyon fontos szegmense volt az ő létrejöttének is. Ez csak egyszerű biológia. A humoros fajta, mert az azért leesik, nem nyertem nagy sikert a megjegyzéssel. ...és akkor már megtekintem a gyűrűt megint, Flo nagyiét és megállapítom, bizony-bizony tényleg nyitja azt a csapot, én is érzem. Erről jut eszembe, perdülök, fordulok és a lábai között landolok, visszatérve az eredeti problémához. Nagyokat pillogva nézek fel rá, ahogy elkap és korábban ismeretlen – vele ismeretlen – érzés szánkázik végig a gerincemen, olyan A PILLANAT típusú, amit általában olyasféle forgatókönyv követ, ami most több, mint zavarba ejtő lenne, ha már egyébként sem volna totálisan az a szituációnk.
- EZ! – Mutogatom megint a gyűrűket, hogy ez bizony sikolt azért, pattogjak miatta, mert nyugodtnak lenni képtelen vagyok.
Hallom a hangján, hogy a sok jó mellett a legkevésbé sem jó az, amit ajánlok közös kiegyezésnek, de most mit csináljak, én sem vagyok előrébb nála a kérdés megválaszolásában…
- Nananananannanana! Az nem lehet. Túlságosan furcsa lenne. És egyébként is. Most el tudnád képzelni, hogy te meg én…?! – Már az ötlet is olyan, mint valami elvadult elképzelés, lehetetlen forgatókönyvvel. Ha ismeretségünk tizenX éve alatt még sosem merült fel, hogy Ő MEG ÉN, akkor miért pont most tenné vagy lenne ilyen?!
Bizonyosság kell.
AZONNAL.
A telefonok korában pedig ez nem lehet probléma, az ötlet zseniális, a kivitelezés azonban megint teljesen más vizekre hajt, ahogy – újra – elhagyom a paplant. Ó, hogy az a….!!
Észreveszem, hogy észrevesz, rajtam a sor, hogy jelezzem, azért nah, mégiscsak összevissza illetlenkedünk itt egymás előtt és amíg szorosan becsomagolom magam, addig azért elhangzik tőlem;
- Tudom, hogy füllentesz, de azért jól esik, köszönöm. – Amíg még szorosan le vannak hunyva a szemei, oda hajolok és az arcára ejtek egy puha csókot, hálám jeleként, aztán már hipergyorsan totyogok is tova, egészen a fürdőig.
Szó nélkül azért nem hagyom, zseniális ötletem támad. Át-nem-gondoltan-zseniális, amit egy pillanat alatt gyilkol meg a bejelentésével és csak ekkor esik le, pontosan mit is kérdeztem tőle. Megint horkantva kuncogom el magam és úgy döntök, ha lúd, akkor már legyen kövér, így egy ártatlan replikával felelve; - Biztos? – Dugom ki a fejem a fürdőből, hogyha rám pillant, akkor veszettül széles vadalma mosolyomon lássa, mennyire is van valódi súly a visszakérdezés egyetlen szava mögött.
Aztán már táncolok is vissza a kis helyiségbe, magamra rángatva a rövid szoknyámat – a bugyim még nincs meg – és a melltartó pántjával vívok végeláthatatlan küzdelmet, amikor a káromkodásának hangja utolér. Már éppen faggatóznék, hogy mi történt, amikor megjelenik teljes életnagyságban. Nagyon extrémet már nem láthat, legalábbis nem extrémebbet, mint ma reggel már több alkalommal is, de azért így szoknyában és félig viselt melltartóban sem nevezném nagyon méltóságteljesnek a megjelenést. Az egészről azonban rögtön elvonja a figyelmemet azzal, amit hozzátold a kezében tartotthoz. Rögtön arra vetül a szempárom, még a pántokat is eleresztem, a szerkezet azért marad rajtam, csak hátul még nincs összekapcsolva, amikor a telefonjáért nyúlok, hogy ki tudjam nagyítani a fotón emlegetettet.
- Hogy azt a jó rekettyés szentszagú hét eget! – Dehogynem kápolna és eskető van a képen, utóbbi egy férfi, kifejezetten csinos Marilyn Monroenak öltözve. Megszállottan kezdem átpörgetni a telefonján a többi pillanat megörökítettet is és nem csak háttérben akadnak kompromittálótól már messze álló, sokkal inkább bizonyíték erejű fotók, meg egy videó, amire rögtön rábökök és elindul nagyjából onnan, hogy Gilroy Quincey fogadod-e az itt jelenlévő Clarice Graham-et hites feleségedül, kitartasz-e mellette…. A többire már nem is figyelek, hirtelen, mintha mázsás súly terpeszkedne szét a mellkasomon és megállíthatatlanul kezdenek sírósan vizenyősödni a szemeim, ahogy feltekintek a mellettem állóra.

Leplezetlen méltatlankodással pislogok rá mindösszesen kétszer, ahogy viccet csinál abból, miként fűzte szorosra kapcsolatát a plasztikai sebészettel, egyáltalán nem úgy csomagolva a szavai értelmét, ahogyan az édesanyja szerette volna jelentését annak idején. A balesetéről jóval később értesültem, mint kellett volna, mint amennyire jól esett volna annak a tudata, ha bajba kerül, hívni fog, mert szüksége lesz rám. Persze, tudom, önző a gondolat, hiszen róla szólt a teljes felépülése és ronda dolog tőlem, hogy azon kesergek – még ma is –, nem kellettem ehhez neki és azóta sem igazából. Előtte eljártunk együtt úszni, nyaralni, olyan helyzetekbe is keveredtünk, ahol fürdőruhát viselnek az emberek és mindezek kikoptak az életünkből teljesen. Persze, azt megértem, hogy másoknak sem szívesen mutatja meg annak mementóját, ami történt vele, de magamat valahogy mindig máshová helyeztem másokkal szemben. Tévesen. Arról nem is beszélve, a tetoválásainak is csak a tervét láttam, azt viszont sosem akarta megmutatni, hogy sikerült élesben, pedig tudja, hogy élek-halok a bőrre felvitt tinta-művészetért, nekem is van nem egy kivarrt mintám. Ő bezzeg az összeset ismeri, mindet végig kellett nézze, amikor elkészültek. Rá való tekintettel átléptem annak tudata felett, mennyire nem akart maga mellett akkor és ott, de hazudnék, ha azt mondanám, nem fáj még a mai napig is annak a ténye, egyszerűen szólni sem szeretett volna arról, élet-halál harcot vívott, míg én boldogan éltem világomat akkor éppen Robert mellett.
Felemelem a mutatóujjamat, figyelmeztetően lengetve meg előtte és komolynak szánt mimika rendeződéssel tekintek rá. - Nagyon helyes! Ha kihagysz bármiből is, összekötjük a bajszunkat és akkor aztán megnézheted magad. – Rendíthetetlenségem nagyjából még egy szemöldökráncolásig futja, mielőtt elnevetném magam, éreztetve mennyire van éle a fenyegetésnek is harmatgyenge következmény belengetésnek, de azért valahol félig valóban úgy vélem, azt már tényleg nem tudnám elnézően kezelni, ha nem szólna arról, nősülni kíván. Tuti imádnám a menyasszony-jelöltjét, akkor is, ha egy házisárkány lenne, mert azt eldöntöttem, körül fogom rajongani és szívem teljes egészével legalább annyira szeretni a nőt, aki boldoggá teszi, mint őt magát. Másképpen el sem tudom képzelni. Nem is akarom.
Hozzácsapott kiegészítésével az előzőekhez viszont nemcsak megakaszt a jó kedvű kacagásban, de olyan nagyra mereszteti vele lélektükreim párosát, hogy azok jó eséllyel tócsányi gombokká nőnek. Ha eddig nem aggódtam volna miatta, most automatikusan kattan át bennem az ezért felelős kapcsoló.
- Tudom, hogy nem fogsz hinni nekem, de azért akkor is elmondom; a legkevésbé érdekes benned az, amire utalni akarsz. – Ha valaki megismeri és megszereti, nem fogja a hegeit látni, engem sem érdekelnek, ahogy őt sem zaklatja fel az, amikor arról faggatom, két akármi felett, melyik a zöld és melyik a piros, mert nem minden esetben találom el, mivel számomra hihetetlenül hasonló árnyalatú mindkét szín. Az évek, a tapasztalat és a milliónyi faggatás miatt úgy 90%ban tudom csak betippelni melyik-melyik. Hiszek abban, hogy ezen hiányosságomat vagy, ha úgy tetszik, hibámat ő sem elsőként látja bennem, amikor rám néz. Ez visszafelé is működik, akkor is, ha az övé egyébként látszik. Nem fontos. Nem úgy fontos, ahogy azt ő gondolja.
Ha már pedig itt tartunk, éppen az, amiért ironkodik-pironkodik, pont, hogy nem szorul szégyenérzetre. Mi több.
Megint széles mosolyba görbülnek az ajkaim, főleg attól, ahogy őszinteségem kinyilatkoztatása közben valószínűleg legszívesebben azt élvezné, ha a paplan és az ágy egyszerre nyelné el. Nem addig van az kedves Gil, de nem ám!
- Rettentően ronda dolog tőled, hogy Perla óta elhanyagolod, ne lepjen meg, hogy most meg érdeklődne, hát mióta nem látott már olyat, amit most. Abszolút nem hibáztatom érte, téged annál inkább. – Tettetett szigorral csóválom meg a fejemet. Noha van igazságtartalma a szavaimnak, nem is kevés, mert az egész igaz, úgy, ahogy van, attól még igazság szerint egyáltalán nem az a célom, hogy valósan is megdorgáljam. Az pedig őszinte gyengeségem, hogy imádom húzni göndör fürtjeinek táptalaját, azt pedig csak remélni merem, megbocsájtja esendőségemet.
- Anyád nélkül te sem léteznél, hát nem figyeltél biológia órán?! Doktor úr. – Közbeékeléssel nyelvet öltök rá; a kijavítása miatt abszolút megérdemli, de aztán elhallgatok és nem csak azért, be tudja fejezni, amibe belekezdett, hanem azért is, mert előbb megint kikerekednek a pislogóim, aztán néhány másodpercnyi udvarias némaság után – mert nem tudom mennyire veszi komolyan vagy érinti rosszul az egész, de amint elneveti magát, megkapom a jelzést arra, nincs itt nagy tragédia –, kirobban belőlem egy igazán jó ízű, őszinte nevetés. Flo nagyija az egész családjának a legcsodásabb teremtése.
Annyira nagyon nevetek, hogy majdnem sikerül felbillennem is, kis híja csak, meg tudom tartani az egyensúlyom. Hát ez marha jó. Megjelent előttem az öreglány, amint két hogy vagy kedves kisunokám közé beékeli, a papa hancúrléce már nem a régi.
- Nem hibáztathatod! – Vinnyogok még mindig a múlni nem akaró nevetéstől, ami rövid időre feledteti is a saját, nagyon is aktuális és sürgető problémánkat, ami persze most mindjárt be is üt gondolataim közé, szóval egy éles kanyarral térek vissza ahhoz. MUSZÁJ.
A nevetés-pánik változására megint megdöbbenést hoz a megjegyzésével és ezen most az sem segít, megint Flo nagyit kapja elő a zsákból. Szólni akarok valamit, tiltakozni, mert szerintem igenis abszurd gondolat az, hogy Ő MEG ÉN, de belém fojtja a szót, már csak azzal, amit a levegőben hagy lógni kettőnk között. Hogy neki nem olyan nehéz mindezt elképzelni, nem úgy és nem annyira, mint nekem. Így a levegővétel után, amit a beszédhez vettem, a számat is kinyitom, de végül csak használatlanul visszacsukom. Helyette inkább a tettek mezejére állok, csak nem éppen úgy, ahogy terveztem volna a villantással.
Most is gyorsan túlesünk a baleseten, hogy aztán eltűnhessek a fürdő falai mögött, egészen addig, amíg ki nem dughatom a fejemet onnan, hogy visszakérdezzek. Válaszával megint nevetésre ingerel. Mindig is imádtam a humorát, tudtam, amikor felhívtam azzal, hogy iderángassam, ő a tökéletes gyógyír összetört szívemre.
- El fogod érni, hogy bepisiljek. – Kacarászom még el neki, mielőtt visszabújnék a rejtekbe, befejezni az öltözést, ami persze nem jön össze, amint felbukkan.
Telefonja a kezembe, könyököm óvatos törődéssel meg az oldalába kerül, amiért beszól a káromkodásomra – nem vagyok komoly megtorló, tudom, hogy szórakoztatja a dolog, pedig nem viccből magyaráztam, de üsse kavics – és a szemem sarkából érzékelt körözésre is reagálok, ahogy megfordulok. Míg ő a kapoccsal játszik, addig én egyre inkább esek kétségbe és lassan pánikba is, majd egyszerűen rám zuhan a szomorúság minden létező ereje, ahogy a videó az elindítása után egyre inkább ad magyarázatot és bizonyítékot mindarra, ami eddig csak feltételezés volt, nem egyéb.
Nincs nehéz dolga a telefon kezemből való kivételével, szinte beledermedek a valóság jeges tényszerűségébe, amikor realizálom, mit tettünk, mit TETTEM.
Őt nézem, érzem, ahogy a könnyek elkezdik marni a szemeimet és a torkomba gombóc költözik, megremegteti az ajkaimat is az egész dolog, nehezen tudom csak visszafogni a kibuggyanni készülőt. Ölelésébe kapaszkodok, kezeimet az inge alá csúsztatva karolva át őt, hirtelen meg is feledkezem arról, ez esetleg kényelmetlen lehet a számára. Nem tudatos a dolog. Homlokomat mellkasába temetem és amikor megszólalok, nem tudom teljesen kiszorítani a hüppögő élt a hangomból. - Tudod, hogy az nem ugyanaz. Az egy kápolna volt, ezt már nem lehet visszacsinálni, nem lesz olyan, mintha meg sem történt volna. – Végigcsorog rajtam a keserűség. Nem tudom hányszor volt kénytelen meghallgatni már közös éveink alatt a tökéletesre megálmodott esküvőmet, pappal, a parton, mert az adja a tökéletes hátteret, a ruhám fazonját tizenkét évesen választottam ki és azóta sem akartam másra változtatni, tudja, hogy fehér virágokat akarok, liliomot, mert annak van a legjobb illata a világon és a hajamat félig feltűzném, hogy a szél bele-bele tudjon kapni, de mégse zavarjon. Tudja, hogy a házasság szentség, hogy az nekem fontos, ha más nem is olyan nagyon és mindennek most lőttek. Mert el lehet játszani mindent úgy, mintha meg sem történt volna, amire ott a bizonyíték a telefonon, de az már nem lesz olyan. Már nem lesz ugyanaz, mert amit az Úr összekötött... A gondolatra pedig még erősebben kapaszkodok belé, mert érzem egy könnycsepp azért mégiscsak elszabadul, hiába koncentrálok olyan nagyon, hogy ne tegye.