Andro & Sophia - Meet Me Halfway

- Én ilyenkor inkább a jövőre próbálok koncentrálni, s arra, hogy ha megugrom ezt a feladatot, akkor egy lépéssel közelebb leszek ahhoz, hogy elpusztíthatatlan legyek. - sarkítom le egy mosollyal a számomra költőinek tűnő kérdését. Ezeket a szavakat persze mondani a legkönnyebb, tudom jól, ám mikor az emberrel ott áll szemtől szemben a félelme, akkor az bizony még a józan észt is képes felülírni. Én nagyon is jól tudom ezt.
- A szenvedélyem egy kis részét már megismerhetted. - hagyom elúszni a dr. Green vállán levő heg témáját, s inkább megtartom magamnak azokat a gondolataimat, melyek talán megtörhetik köztünk a békét. Ehelyett hagyom, hogy rám terelődjön a szó, s hogy egy kicsit fel tudjon lélegezni Sophia.
- Nem a véletlen műve volt, hogy értettem ahhoz, hogyan kell használni a fegyvereket. Még kamaszként, mielőtt megtörtént az unokahúgom balesete, arról álmodoztam, hogy felnőttként a lőfegyverek fogják jelenteni a munkámat és az életemet egyaránt. Azóta kissé változtak a dolgok, így ez az imádat megmaradt egy mellékes szenvedélyként. Bár, annyira talán nem is mellékes... - nevetek legyintve. - Van fegyvertartási engedélyem, s oktathatom is a használatát. Ha egyszer esetleg úgy döntenél, hogy szükséged van erre a tudásra, keress meg bátran. - ugyan szórakozásnak szánom szavaimat, mégis a mosolyom mögött nagyon is ott van a humorba bújtatott őszinteség és igazság. Már csak Sophiának kell eldöntenie, hogy szavaimnak mely értelmét akarja magának.
- Na és neked mi a szenvedélyed? - fordítom felé újra a témát, mely könnyedebb lehet már, mint az eddigiek, s enyhe emlékezést adhat a kertben levő sétánkra, mely ugyan nem úgy végződött, ahogy terveztük, mégis a záró akkordot leszámítva igazán mesés volt.  
S meg lett bőven a következménye, hiszen Sophia a védelem mellett újabb láncokat kapott magára egy testőr képében. Igyekszek arra gondolni, hogy ez csak és kizárólag az ő biztonsága érdekében lehet, de Gabriel olyan fertőt hagyott az elmémben, hogy nem tudok nem a rosszra fókuszálni.
- Épp időben érkeztél. - ennek fényében pedig felemelem az egyik étlapot az asztalról, s elkezdem pörgetni homokszín szemeimmel a kínálatot, mely ugyan igazán kurta, de egyáltalán nem mondható rossznak.
- Függetlenül attól, hogyan alakult az esténk nálatok, nekem igazán kellemes volt a mi kis sétánk. Érdekes és értelmes nőnek tartalak, márpedig az ilyen embereket nem szeretem csak úgy hagyni elsiklani magam mellett. - vallom be őszintén, nem feltétlenül közölve minden apró részletet, miközben fellesek az étlap takarásából. Közben rábökök egy fűszeres húsra, melyhez gombával megbolondított krumplit kínálnak köretnek, s hamar le is adom a rendelésem.
- Tisztában vagyok vele, hogy ezekben az időkben az ilyen mellékes vacsorák is veszélyesek lehetnek, de hát... Én egy munkatársad vagyok, akinek épp akkor kordult meg a gyomra, mint neked is. - mert hogy magyarázatot mindenre lehet kreálni. - És ha már így hozta a sors, nem is áll szándékomban csendben végig ülni ezt a rögtönzött vacsorát. Ugyan nem épp a kellemes kertetek adja a hangulatot, de egyelőre ebből gazdálkodunk. - s az “egyelőre” szócskát sejtelmesen nyomom meg, mintha a jövőbe vetítenék valami ki nem mondott tervet. - Te szoktál fakanalat ragadni odahaza? - teszem fel váratlan kérdésem, mikor egy igazán mesés ízfonal úszik el orrom előtt.

Mindenképpen örömmel tölt el, hogy Alejandro Salazar van éppen ma ügyeletben, főként, amikor látom szaktudását, precizitását. Ennél jobb ellátást nem is kívánhatnák ennek a hölgynek, aki most kiszolgáltatottan és öntudatlan állapotban előttünk fekszik a műtőasztalon, és akinek élete, jövőre csakis tőlünk függ.  
- Nos, ki szeret a gyengeségeivel szembenézni? – kérdezem grimaszolva, amikor helyeselni kezdi rendszeresen tervezett látogatásimat a pszichiáternél.
- Nem érzem azt, hogy bármi maradandót okozott az este, hála neked – jegyzem meg egy kicsit elhalkulva, amikor róla beszélek. – De, mint mondtam, mindig betartom az előírásokat – fejezem be mosolyogva kijelentésemet, miszerint nem igazán szokásom megszegni a szabályokat, habár ezzel tudom, hogy nem mindig azt teszem, amit én akarok.
Igazából magam sem tudom, hogy valójában azért hozom fel a témát a sebem milyenségéről, mert valóban választ akarok rá kapni, avagy költői kérdésnek szántam, de minden esetre a doktortól kapok egy őszinte választ. Sajnos az én válaszom már kevésbé lesz ennyire őszinte, vagy inkább csak részletekbe menő.
- Nekem az objektív orvosi válaszod tökéletesen megfelel – nevetek fel ismét, hiszen attól függetlenül, hogy általában adok a külsőmre, megjelenésemre, még véletlenül sem vagyok hiú és nem tartom olyan fontosnak a dolgot.
- Nem, ilyesmiről szó sincs! Ezt biztosan állíthatom. Egyáltalán nem mondott ilyet– rázom meg a fejem, amikor ismét csak Gabrielre terelődik a szó, hogy esetleg ő lehetne az oka annak, hogy orvosi kés alá feküdjek.
Azt már nem mondom ki hangosan, hogy szerintem neki még jól is jön az a heg, hiszen mi sem emlékezteti jobban a kíváncsi tömeget arra, hogy ő mekkora hős, mint amikor meglátják kedves felesége vállán azt a sérülést, amiből akár még halál is lehetet volna. De ugyebár nem lett, mert ő megjelent.
- Nincsen semmi baj, nem kell bocsánatot kérned – teszem aztán hozzá a szokásosan kedves és igaz mosolyommal, hiszen jelenleg, a múltkori este után valami nagydolgot kellene tennie, hogy haragudjak rá.
- Nem? Most igazán kíváncsivá tettél, hogy mi lehet a szenvedélyed – vigyorodom el kissé pajkos nevetéssel, amikor elterelődik végre rólam a szó. Rá.
- Aha. Egy testőrt – forgatom meg a szemeimet, de látom, hogy ezen még ő is meglepődik, habár az eset után nincs ebben semmi meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy kinek a felesége vagyok. Nem, egyáltalán nem akarok bemenni a dologba, hogy mennyire nem örülök ennek a szituációnak, tekintve, hogy részben eddig is korlátozva voltam, és így ezzel ez csak még jobban fokozódik. Tulajdonképpel Gabriel most teljes kontrol alatt tarthat, ha akar, de én próbálom nem pesszimista lenni.
Pontosan ez az új szituáció miatt nem tudom teljesíteni Alejandro kérését, ami zavar, mert komolyan gondoltam, amit ígértem neki, hogy kérhet tőlem bármit.
Habár nem igazán értem, miért éppen ezt kéri tőlem, hiszen legutóbb is majdnem tragédiába torkollott, amikor kettesben maradtunk. Viszont a szavamat semmiféleképpen sem akarom megszegni.
Ezért is jut eszembe egy alternatív megoldás, ami talán kielégíti Andro kívánságát és magamat, illetve őt sem keverem bajba.
Szerencsére tetszik neki ez a verzió is, ami egy kis megnyugvással tölt el, még akkor is, ha tudom, nincs sok időnk, hiszen a testőr vagy a férjem hamarosan keresni fognak. A aggódás selymes köntösébe bújtatva álcázza  érzéseit, tudom, hogy csak kordában akar tartani egyre növekvő féltékenysége miatt.
- Hát persze. Egy kicsit felfrissítem magam és ott vagyok – felelek, majd el is tűnök az öltözőm irányába, és miután valóban azt teszem, amit mondok és összeszedem a cuccaimat is, gyors léptekkel célzom meg a kórház ebédlőjét. Igaz a célhoz közel, kissé lassítok lépteimen, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz gond ebből a kései vacsorából, de már nem akarok visszakozni.
Amint megérkezek a kantinba, egy bejárat melletti asztalnál meg is pillantom Andro-t.
- Szia! – köszöntöm őt újra enyhe mosollyal az arcomon, még akkor is, ha csak nem régen váltunk el.
- Itt vagyok. Késtem talán? – kérdezem egy kicsit zavartan, de talán csak azért, hogy mondjak valamit. Nem tudom, miért, de egy kicsit zavarban vagyok. Igazából még sosem csináltam ilyet a férjem háta mögött. persze tudom, hogy igazából nem csinálom „semmit”, csak beszélgetni tervezek egy emberrel, egy kollégával, akinek sokat köszönhetek, de azt is tudom, hogy Gabriel szemében ez hatalmas bűn.
- Elmondod, hogy miért pont ez volt a kívánságod? – kérdezem egy kissé elkomolyodva azonnal a lényegre térve, miközben lehuppanok a vele szemközti székbe. Annyi mindent kérhetett volna, mégis csak egy vacsora volt a vágya, ezért biztos vagyok benne, hogy ennek oka van.

Meglepő, mennyire zökkenőmentesen végezzük el a műtétet, melynek során egyetlen kósza gondolat sem zökkent ki. Szerencsére az én agytekervényeim sosem tudnak annyira kavarogni, hogy elterelődjön a figyelmem a munkámról. Ha elkezdek műteni, akkor csak az létezik számomra, minden mást kizárok a képből. Mikor azonban végeztünk, szinte még toppanok is egyet, úgy érkezek vissza a valós világba Sophiához.
- Ezt nagyon is jól teszed! Sosem lehet tudni, hogyan dolgozza fel a tudatalatti az ilyen erős impulzust adó eseményeket. Főleg, ha hajlamos vagy arra, hogy inkább elásd magadban a dolgokat jó mélyre... Sajnos a lelkünk képes arra, hogy hirtelen egyszerre engedje ki a csapot. - adok egy enyhe pszichológiai aláfestést, ha már az egyik új módszertanomnak épp ez az alapja. Sophia is most beleesik egy kicsit az elemezgetésbe, s mivel sokkal nagyobb részvétet tudok mutatni az esetben, mint egy másik orvos, hiszen ott voltam, együtt éltük át... Így megeshet, hogy ezt ki fogom használni a jövőben, hogy kicsikarjak belőle egy kis plusz információt. Talán sok minden sötét dolognak a tudatában van, melyekről nem is sejti, milyen piszkos titkok lehetnek.
- Objektív és szakmai szemmel nézve egyáltalán nem mutat szörnyen a heg. - miután megérintem annak peremét, visszahúzom ujjaim, de láthatóan vannak még bennem szavak. Igyekszek finomabban fogalmazni, de a mögöttes tartalom sajnos ettől nem lesz szebb.
- Tekintve azonban a társadalomban betöltött pozíciód... Gabriel nem jegyezte meg esetleg, hogy ez így nem fog tetszeni neki nyilvánosan? - azonban beleesek abba a hibába, hogy előbb beszélek, mint gondolkozok, így amint felteszem kérdésem, egyből bocsánatkérően legyintek.
- Sajnálom, nem akartam ennyire személyeskedni. - bűnbánó mosolyom finoman ível felfelé borostám mélyéről. Nehéz megmaradni egy határon belül, mert a közös kis eseményünk számomra mintha kicsit megbontotta volna ezt.
- Természetesen. Harminchat évesen már átéltem pár kellemetlenebb eseményt, és az sem utolsó szempont, hogy a szenvedélyem sem éppen abból áll, hogy bélyegeket gyűjtenék. - az életem árnyoldaláról és a családomról pedig ne is beszéljünk. Mosolyom közben kicsit felenged már, ahogy szép lassan átsiklunk az előbbi kellemetlen megnyilvánulásomon.
- Egy testőrt? - szemöldököm őszinte meglepettséggel kúszik feljebb. Ez baj. Nagy baj.
- Ez remek! Egyrészt. - szinte ott pöndörödik nyelvem végén a folytatás, még homokszín tekintetem is azt sugallja, hogy itt bizony megint van még más is a háttérben, amit mondani akarok, hiszen annyira befejezetlen volt az egész... Mégis nyakam látványosan mozdul, s nagy nehezen ugyan, de visszanyelem szavaimat. Egyelőre. Nem tudom, meddig.
- Ez teljesen érthető. Nem lehet egyszerű ekkora rivaldafényben létezni. - bólintok megértően. Én azonban nem adom fel, nem arról vagyok híres, így bár ez a próbálkozásom kudarccal ér véget, mégis már szövődik bennem az újabb terv. Azonban ez is megakad, hiszen az a bizonyos terv éppen dr. Green felől érkezik. Cseles a kisasszony, azt meg kell hagyni.
- Minél előbb, annál jobb! - a lelkesedésem egyik pillanatról a másikra tér vissza hozzám. Szóval a kórház lesz a mi titkos találkánk helyszíne? Miért is ne?
- Ez esetben ott találkozunk fél órán belül, ha megfelel. - ha rábólint, abban az esetben én ki is sétálok a műtőből, s visszavonulok egy nagyon kis időre az irodám mélyére. Van még egy kevés sürgős papírmunkám, de az szerencsére nem tart tovább húsz percnél, így már csak gyorsan átöltözök egy sötét szürke ingbe és egy fekete nadrágba, majd az aktatáskámat magammal hozva indulok meg az étkező irányába. Onnan már egyenes utam lesz hazafelé, de ez remélem, nem mostanság lesz. Azt pedig elfelejtettem megkérdezni Sophiától, hogy az étkező túlságosan nyitott-e számára egy vacsorához, s vonuljunk vissza esetleg az ő vagy az én irodámba, vagy jó lesz ez így. Bárhogy is legyen, én letelepedek az egyik bejárat melletti asztalhoz, s egyelőre nem kérek magamnak semmit, amíg dr. Green meg nem érkezik. Remélhetőleg egyedül...

Amikor szavaival megerősít abban, amit magam is gondoltam, hogy meg tudja menteni a kosarazó nő arcát – legalább is egy részét -, teljes mértékben hiszek benne. Aztán, amikor már látom is, hogy milyen precízen, milyen könnyedén dolgozik, meg is győződöm róla, és talán egy kicsit meg is könnyebbülök, hogy a páciens a későbbiekben milyen jó kezekben lesz.
- Rendben. Akkor örülök, Dr. Salazar, hogy maga van ma éppen ügyeletben – válaszolok azért állítására könnyeden hivatalos stílusban, hiszen mégsem csak kettesben vagyunk, hanem ápolónőkkel és az aneszteziológussal körülvéve.
A műtét erejéig képes vagyok félretenni minden egyes negatív emléket, ami az Alejandro-val való közös tapasztalatokat illeti. Na, nem azért, mert olyan szörnyű lett volna a társasága, amit valójában a párom kényszerített rám, hanem azért, mert tudjuk, mibe torkollott az est.
A legrosszabb rémálmaiban sem számítottam arra, hogy betörnek az otthonomba, és majd az életemért fogok küzdeni, pedig ez valahogy – Gabriel titkainak egy részét ismerve – mindig is ott lógott a levegőben.
Csakúgy, mint az, hogy a közös műtét után nekem bizony beszélnem kell Dr. Salazarral arról, ami akkor történt és meg kell köszönnöm férfias hozzáállását.
Vajon mi történt velem az elmúlt évek alatt? Mi lett belőlem Gabriel Green mellett? Hová tűnt az a jó kedélyű szőke kislány, aki mindig vidámat és bizalommal fordult a világ felé? Bizalmatlan lett, és képtelen az embereket közel engedni magához, hiszen akkor előbb-utóbb beszélnie kellene arról, hogy mi történik a színfalak mögött. Erre pedig jó okom van, hogy nem hagyhatom.
Annyira nem vagyok önmagam, hogy még arra is képtelen vagyok, hogy az illem szerint cselekedve megtegyem, amit kellene.
Viszont miután lekerül rólunk a műtét alatt elhasznált öltözék és felszerelés, a férfi megtöri a csendet és ezzel együtt eltörli azt a bizonyos távolságot is.
Amint kimondja a szavait, pontosan úgy, mint a majdnem tragédia estéjén, valamilyen oknál fogva képes vagyok felengedni, és ez által az előbbi lányos zavarom is elmúlik.
Igazából nem mondjuk ki hangosan az okokat, hogy a közös „élmény” után, miért nem vettük rá magunkat erre a társalgásra, de azt hiszem, ez már nem is számít.
- Igen, én is ebben reménykedem – grimaszolok egyet, amikor ő is viccesen megjegyzi, hogy a pszichiáter szava szent, viszont mikor rákérdez, hogy meddig kell még járnom az agyturkászhoz, újfent elkomolyodom.
- Hat hét az előírt időszak a kórházi protokoll szerint, de Marionn-nel a legutóbbi alkalommal már recepteket osztottunk meg egymással – felelek a meglepődöttségem ellenére is gond nélkül és őszintén, hiszem nincs semmi okom titkolózni Alejandro előtt. – Nem igazán van rá szükség, de jó kislány vagyok, úgyhogy végig el fogok járni.
- Ó, azt az estét egyáltalán nem én pörgettem fel – célzok itt már én is vigyorogva mosolyát látva, célozva itt arra, hogy nem én voltam az okozója annak az akció dús estének, hanem a betolakodók.
A sérülésem elemzésekor és bemutatásakor csak követem tekintetemmel, ahogy szakértői szemei és puha ujjai végigsiklanak az öltések maradandó nyomán. Egy kissé még érzéketlen számomra ez a terület, de egyáltalán nem zavar, hogy megérinti, szavai pedig elgondolkodtatnak.
- Hát ilyesmin még egyáltalán nem gondolkodtam, hogy szükség lenne rá, de az előbbi produkciódat látva, lehet, hogy bevállalom valamikor – felelek elmélázva szavain, hogy ő könnyedén el tudná rólam tüntetni a pasas által okozott vágás nyomait. – Nagyon szörnyen mutat? – érdeklődöm őszinte tekintettel, mert nekem valóban meg sem fordult a fejemben, hogy plasztikai sebészhez forduljak vele.
- Igen, voltak már rosszabbak? – kerekednek el a szemeim, amikor bizonygatja, hogy az arcának sérülése bizony semmiség. Habár igazából akkor lettem volna meglepve, ha siránkozik rajta.
- Hát persze – mondom ki helyeslőn a szavakat színtelenül és monoton hangon, amikor Andor megértő megjegyzést tesz arra, hogy miért is nem tudtunk már beszélni aznap, hiszen ez a betanult szöveg nagyon jól megy nekem, amikor Gabrielről és a csodálatos szerelmünkről van szó.
- Valahogy tudtam, hogy ezt fogod mondani, illetve, sejtettem, hogy nem azért tetted, hogy hálálkodjak, és nyilván én is ezt teszem, ha meg vannak hozzá a képességeim, de az illem és főleg az érzéseim azt diktálják, hogy meg kellett tennem – jegyzem meg mosolyogva, amikor kijelenti, hogy egyáltalán nem várt semmiféle hálát azért, amit tett. Pedig igazából nagyon is megérdemli, hiszen ki tudja, vajon életben lennék-e nélküle.
Ezután viszont kőkeményen kimondja a csupasz valóságot, amivel én is teljesen tisztában vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy Gabriellel soha nem lesz nyugodt és biztonságos az életem. Ha nem a családomat kell tőle féltenem, akkor azon agyalhatok, hogy vajon mikor puffantanak le helyette és azt is beláttam, hogy vele soha nem lesz olyan jövőm, mint amit elképzeltem. Jövőt, netán családot tervezni egy ilyen emberrel felelőtlenség lenne. Viszont az is biztos, hogy addig nem léphetek semmit, amíg nincsenek érthető és cáfolhatatlan bizonyítékaim ellene.
- Én azért reménykedem benne, hogy igen. A férjem az eset után megsokszorozta az otthonunk és az én védelmemet is. Még egy testőrt is kaptam, aki most is kint vár az épület előtt – sustorgom meggyőződéssel e őszinte mégis hamisságokkal teli szavakat, hiszen valójában nem mondom ki, amit a helyzetről gondolok. Viszont tudom, hogy jelen pillanatban a puszta igazsággal csak rontanék a helyzeten.
A szavaimat miszerint bármiben és bármikor kérheti a segítségem, teljesen komolyan gondolom, mégis amikor elmondja, hogy miben kéne neki segítenem, egy pillanatra lefagyok. Nem azért, mert nem szeretnék vele eltölteni egy kellemes vacsorát, még csak nem is gondolom szemtelennek, hanem azért, mert tudom, ezt nem tudom teljesíteni és azonnal meg kell szegnem az ígéretemet.
- Ó, hát nem éppen ilyesmire gondoltam, amikor a segítségemet ajánlottam és ígértem – nevetek fel és túrok bele a hajamba zavartan. – Viszont nem vagyok olyan ember sem, aki nem tartja magát az adott szóhoz.
- Csak hát a jelen helyzetben nem igazán ajánlatos sehová se járkálnom. Az utánam leselkedő újságírók pedig igazán szaftos kis pletykát csinálnának azonnal abból, hogy a polgármester felesége egy idegen férfival vacsorázgat kettesben – magyarázom tágra nyílt szemekkel az övébe mélyedve, hogy még véletlenül se higgye, hogy kibúvót keresek.
Azt már nem akarom hozzátenni, hogy Gabriel micsoda cirkuszt kerekítene egy olyan esetből, ha egy másik férfival vacsoráznék, mert betegesen féltékeny. Ráadásul pont vele…
Mert természetesen a támadás esetéjén attól függetlenül, hogy a doktorral nem tudtam beszélni, nem hagytam szó nélkül a dolgot.

- És te merre voltál a támadáskor? Eléggé elhúzódott az a 15 perc – fordultam kissé követelőző hangnemben a magas, már-már idegennek tűnő férfihez, akivel együtt élek.
- Tárgyaláson, szivi. A tárgyalások mindig elhúzódnak – szinte fel se nézett rám a telefonjáról, mert mint mindig, most is valami fontos üzenetet kapott.
- Hát persze, mindig – mondtam közel sem úgy, mint aki elhiszi, miközben kifelé bámultam a már hajnalodó éjszakába.
- Ugyan, mégis hol lettem volna? – tette le ezután Gabriel Green a telefonját, amikor látta rajtam a hitetlenkedést, ennyire már ismer.
- Siettem hozzád haza, mint mindig, amikor tudok. Látod, most is megmentettelek, hiszen tudod, hogy nem tudnék nélküled élni. – Ekkora hazugságot, de nem foglalkoztam vele. Ez már nem érdekelt.
- Azért nem egyedül te voltál. Eltelt itt egy hosszú idő, amikor csak a vendégeddel voltam kettesben. És igazából, ha ő nincs itt, akkor nem biztos, hogy látsz még valaha – mondtam ki finomkodás nélkül, amire gondolok, de azt is láttam, hogy a férjemben meghűl a vér, majd a fejébe száll.
- Ja, Salazar. Elég gyorsan elhúzott. – Lekezelően beszélt a másik férfiról, s ilyenkor már tudni lehet, hogy máris féltékeny, máris vetélytársat látott benne.
- Talán, mert ő is megkönnyebbült, hogy nem lőtték fejbe borozgatás helyett. Nem gondolod, hogy talán elnézést kellene tőle kérned és esetleg megköszönni, hogy megvédte a feleségedet? – szegeztem neki a kérdést, mert ezek után már sikerült engem is felbosszantania.
- Nocsak, nocsak. Talán csak nem beindultál a plasztikai sebészre? – Most már felállt ültő helyéből, ilyenkor van az, hogy nem tudja visszafogni magát.
- Nem, erről szó sincs, csupán tudom, mi az illem – ráztam meg a fejem szörnyülködve. – Neked is tudnod kellene.
- De ő bepróbálkozott nálad, mi?
- Gabriel, te hihetetlen vagy! Te kértél meg, hogy foglaljam le, míg te oda vagy. Nem emlékszel? – ráztam meg hihetetlenkedve lassan a fejemet.
- Mondd meg, ha rád nyomult! – lépett aztán hozzám egészen közel miközben durván megragadta a csuklómat.
- Egyáltalán nem nyomult rám, a Te vendéged volt! – sziszegem vissza a szavakat zaklatottan, mire azt hiszem, kijózanodott és elengedte a kezemet.
- Jól van, igazad van, majd küldök neki egy drága bort a hálám és bocsátkérésem jeléül.


Szóval, nem, így testőrrel ellátva most határozottan nem tudom megtenni, hogy Alejandro Salazarral vacsorázzak, ha nem akarok olajat önteni tűzre, amivel bajba keverhetem akár az orvost, akár a szüleimet.

- A férjem nem engedhet meg még egy botrányt most, de ha esetleg itt a kórházon belül megfelel, akkor szívesen vacsorázom veled, amúgy sem emlékszem, hogy a mai napon ettem-e valamit – mosolyodom el miután kikecmergek a zavaros emlékek közül.

- Az előzetes számításaim alapján igen, meg tudom menteni. Pár éve múlva talán csak egy rossz emlék marad. - közlöm nyugalommal átitatott hangon, de mintha a homoktengereket idéző tekintetem az utolsó mondatnál célzóan villanna. Vagy tán mégsem? A műtét hosszú ideig eltart, de ilyenkor mindig relatív lesz az idő, mintha megállna az egyetlen másodpercre, hogy esélyünk legyen megmenteni egy ember életét. Az összhang tökéletes. A munka precíz. Az eredmény pedig sikeres.
Kissé fáradtan szöknek ujjaim a köpenyem gombjaira, mely apró vérpettyektől tarkított épp úgy, ahogy az imént levetett maszkom is. Ezzel a műtéttel már rég túlléptem az időkeretem, de a kórház nem olyan, mint egy iroda vagy egy gyár. Innen nem lehet távozni csak úgy, ha letelik a műszak, s én ennek ellenére sem terveztem, hogy azonnal hazaszáguldok. Sophia miatt. Ugyanis érezhetően már nem lehet húzni egyikünk részéről sem ezt a távolságtartást, melyet ha nekünk nem sikerült feloldanunk, megtette helyettünk a sors.
- Nálam is tervben volt már előbb, csak aztán... - a mondat nyitva marad, nem kerül mögé folytatás. Van egy olyan érzésem, hogy mindkettőnk részéről hasonlóak lehetnek az indokok.
- Egy pszichiáter szava pedig szent. - az én mosolyom is kiszélesedik dr. Green nevetését hallva. - Meddig kell még hozzá járnod? - kérdem tőle halkan, mintha valami titok úszna fel közöttünk. Meglehet, kissé személyes a kérdésem, de jelen esetben nehéz megszűrni, mi az, amit az illem diktál.
- A vendéglátóm helyett a felesége szórakoztatott, aki eléggé rendesen felpörgette az estémet. - mosolyom olyan széles lesz, hogy alatta még csillogóan fehér fogaim is megmutatkoznak. - Az este első részét egyáltalán nem bántam. Kellemesebb volt veled a kertben, mint a férjeddel a tömör üzleti ügyek az irodában, amikhez igazából túl sok közöm nem is volt. - és nem is lesz sem nekem, sem pedig a húgomnak, aki értesült az eseményekről, s innentől tartózkodik a Gabriellel való további üzlettől. Nekem azonban itt még nem ért a véget a történet egy kicsit sem... Szemeim közben Sophia vállára másznak, s ha nem húzódik el, mutatóujjam óvatosan végigsimítom a heg mellet.
- Nem feltétlenül kell örökké magadon viselned annak az estének az emlékét. Helyre tudnám hozni, ha eljönnél a rendelőmbe egyik nap. - profi vagyok, ez nem kérdés, s nem nagyképűség. Egy kisebb folyamattal valóban örökre eltüntetném dr. Green hegesedő emlékét. Persze, csak ha szeretné.
- Semmiség, voltak már rosszabb sérüléseim is. Egy krémtől igazán gyorsan gyógyult, így nem marad nyoma. - mutatok borostám mélyére, ahol azért még látszanak apróbb sebek, de semmi olyan komoly, mint Sophiánál. És ez most nem is számít. Én sokat elbírok, testiekben és lelkiekben egyaránt.
- Teljesen megértem. - emelem fel kezem. - Egy férj ölelő karjainál semmi ad adhat nagyobb biztonságot... - s megint az a fránya gúny! Enyhén ki lehet hallani a hangomból ezt, ha figyel, de igyekszek visszafogni magam. Gabriel gyomorforgató gondolata azonban eléggé megnehezít mindent.
- Egyáltalán nem azért tettem, hogy én legyek a megmentő. Ez nem számít egy kicsit sem. Meg kellett, hogy védjelek bármi áron. Ezt diktálták az ösztöneim, ezért pedig még köszönetet sem várok. - valóban nem számít, hogy az én jelenlétem elenyészett a férjének fakó csillogása mellett. Sok mindenre rájöttem azon az estén.
- De remélem tisztában vagy vele, hogy ennek így itt nem lesz vége... - felelem halkan, hangomba pedig valami szokatlan baljóslatú költözik épp úgy, ahogy a tekintetembe is. Arra utalok épp, hogy amíg a férje űzi a tevékenységeit, addig Sophia sosem lehet biztonságban. Remélem, ezt ő is érzi. Mintha egy halk titok lenne ez között, melyet nem mondunk ki, de mindkettőnk tudja. S ha már felajánlja a segítségét, akkor a magam módján ki kell azt használnom, elvégre ne felejtsük el, hogy dr. Green mellett engem is megtámadtak. S mi jár annak, aki ujjat húz velem? Nem, nem egy csokor virág. Hanem a halál.
- Ha már így felajánlottad... - ajkaim bal széle sejtelmes mosolyra rezdül. - Szükségem lenne valakire, aki ma velem vacsorázik. Vagy holnap velem ebédel. Vagy ennek a hétnek a folyamán bármelyik. Én jobban örülnék, ha ez mihamarabb megtörténne, természetesen teljesen titokban valahol a városon kívül. - teszem hozzá egyből, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a jelen körülményekhez mérten nem lenne célszerű, ha bárki együtt látna minket. Az végzetes is lehet most mindkettőnk részéről, de egy titkos, előre eltervezett találka talán nem lesz veszélyes.
- Mit gondolsz, menni fog? - biccentem oldalra fejem kíváncsian. Nemleges választ nem fogadok el, de ha megtörténik, akkor sincs probléma. Eléggé kitartó tudok lenni, ha valamit nagyon el akarok érni.

Amikor szavaival megerősít abban, amit magam is gondoltam, hogy meg tudja menteni a kosarazó nő arcát – legalább is egy részét -, teljes mértékben hiszek benne. Aztán, amikor már látom is, hogy milyen precízen, milyen könnyedén dolgozik, meg is győződöm róla, és talán egy kicsit meg is könnyebbülök, hogy a páciens a későbbiekben milyen jó kezekben lesz.
- Rendben. Akkor örülök, Dr. Salazar, hogy maga van ma éppen ügyeletben – válaszolok azért állítására könnyeden hivatalos stílusban, hiszen mégsem csak kettesben vagyunk, hanem ápolónőkkel és az aneszteziológussal körülvéve.
A műtét erejéig képes vagyok félretenni minden egyes negatív emléket, ami az Alejandro-val való közös tapasztalatokat illeti. Na, nem azért, mert olyan szörnyű lett volna a társasága, amit valójában a párom kényszerített rám, hanem azért, mert tudjuk, mibe torkollott az est.
A legrosszabb rémálmaiban sem számítottam arra, hogy betörnek az otthonomba, és majd az életemért fogok küzdeni, pedig ez valahogy – Gabriel titkainak egy részét ismerve – mindig is ott lógott a levegőben.
Csakúgy, mint az, hogy a közös műtét után nekem bizony beszélnem kell Dr. Salazarral arról, ami akkor történt és meg kell köszönnöm férfias hozzáállását.
Vajon mi történt velem az elmúlt évek alatt? Mi lett belőlem Gabriel Green mellett? Hová tűnt az a jó kedélyű szőke kislány, aki mindig vidámat és bizalommal fordult a világ felé? Bizalmatlan lett, és képtelen az embereket közel engedni magához, hiszen akkor előbb-utóbb beszélnie kellene arról, hogy mi történik a színfalak mögött. Erre pedig jó okom van, hogy nem hagyhatom.
Annyira nem vagyok önmagam, hogy még arra is képtelen vagyok, hogy az illem szerint cselekedve megtegyem, amit kellene.
Viszont miután lekerül rólunk a műtét alatt elhasznált öltözék és felszerelés, a férfi megtöri a csendet és ezzel együtt eltörli azt a bizonyos távolságot is.
Amint kimondja a szavait, pontosan úgy, mint a majdnem tragédia estéjén, valamilyen oknál fogva képes vagyok felengedni, és ez által az előbbi lányos zavarom is elmúlik.
Igazából nem mondjuk ki hangosan az okokat, hogy a közös „élmény” után, miért nem vettük rá magunkat erre a társalgásra, de azt hiszem, ez már nem is számít.
- Igen, én is ebben reménykedem – grimaszolok egyet, amikor ő is viccesen megjegyzi, hogy a pszichiáter szava szent, viszont mikor rákérdez, hogy meddig kell még járnom az agyturkászhoz, újfent elkomolyodom.
- Hat hét az előírt időszak a kórházi protokoll szerint, de Marionn-nel a legutóbbi alkalommal már recepteket osztottunk meg egymással – felelek a meglepődöttségem ellenére is gond nélkül és őszintén, hiszem nincs semmi okom titkolózni Alejandro előtt. – Nem igazán van rá szükség, de jó kislány vagyok, úgyhogy végig el fogok járni.
- Ó, azt az estét egyáltalán nem én pörgettem fel – célzok itt már én is vigyorogva mosolyát látva, célozva itt arra, hogy nem én voltam az okozója annak az akció dús estének, hanem a betolakodók.
A sérülésem elemzésekor és bemutatásakor csak követem tekintetemmel, ahogy szakértői szemei és puha ujjai végigsiklanak az öltések maradandó nyomán. Egy kissé még érzéketlen számomra ez a terület, de egyáltalán nem zavar, hogy megérinti, szavai pedig elgondolkodtatnak.
- Hát ilyesmin még egyáltalán nem gondolkodtam, hogy szükség lenne rá, de az előbbi produkciódat látva, lehet, hogy bevállalom valamikor – felelek elmélázva szavain, hogy ő könnyedén el tudná rólam tüntetni a pasas által okozott vágás nyomait. – Nagyon szörnyen mutat? – érdeklődöm őszinte tekintettel, mert nekem valóban meg sem fordult a fejemben, hogy plasztikai sebészhez forduljak vele.
- Igen, voltak már rosszabbak? – kerekednek el a szemeim, amikor bizonygatja, hogy az arcának sérülése bizony semmiség. Habár igazából akkor lettem volna meglepve, ha siránkozik rajta.
- Hát persze – mondom ki helyeslőn a szavakat színtelenül és monoton hangon, amikor Andor megértő megjegyzést tesz arra, hogy miért is nem tudtunk már beszélni aznap, hiszen ez a betanult szöveg nagyon jól megy nekem, amikor Gabrielről és a csodálatos szerelmünkről van szó.
- Valahogy tudtam, hogy ezt fogod mondani, illetve, sejtettem, hogy nem azért tetted, hogy hálálkodjak, és nyilván én is ezt teszem, ha meg vannak hozzá a képességeim, de az illem és főleg az érzéseim azt diktálják, hogy meg kellett tennem – jegyzem meg mosolyogva, amikor kijelenti, hogy egyáltalán nem várt semmiféle hálát azért, amit tett. Pedig igazából nagyon is megérdemli, hiszen ki tudja, vajon életben lennék-e nélküle.
Ezután viszont kőkeményen kimondja a csupasz valóságot, amivel én is teljesen tisztában vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy Gabriellel soha nem lesz nyugodt és biztonságos az életem. Ha nem a családomat kell tőle féltenem, akkor azon agyalhatok, hogy vajon mikor puffantanak le helyette és azt is beláttam, hogy vele soha nem lesz olyan jövőm, mint amit elképzeltem. Jövőt, netán családot tervezni egy ilyen emberrel felelőtlenség lenne. Viszont az is biztos, hogy addig nem léphetek semmit, amíg nincsenek érthető és cáfolhatatlan bizonyítékaim ellene.
- Én azért reménykedem benne, hogy igen. A férjem az eset után megsokszorozta az otthonunk és az én védelmemet is. Még egy testőrt is kaptam, aki most is kint vár az épület előtt – sustorgom meggyőződéssel e őszinte mégis hamisságokkal teli szavakat, hiszen valójában nem mondom ki, amit a helyzetről gondolok. Viszont tudom, hogy jelen pillanatban a puszta igazsággal csak rontanék a helyzeten.
A szavaimat miszerint bármiben és bármikor kérheti a segítségem, teljesen komolyan gondolom, mégis amikor elmondja, hogy miben kéne neki segítenem, egy pillanatra lefagyok. Nem azért, mert nem szeretnék vele eltölteni egy kellemes vacsorát, még csak nem is gondolom szemtelennek, hanem azért, mert tudom, ezt nem tudom teljesíteni és azonnal meg kell szegnem az ígéretemet.
- Ó, hát nem éppen ilyesmire gondoltam, amikor a segítségemet ajánlottam és ígértem – nevetek fel és túrok bele a hajamba zavartan. – Viszont nem vagyok olyan ember sem, aki nem tartja magát az adott szóhoz.
- Csak hát a jelen helyzetben nem igazán ajánlatos sehová se járkálnom. Az utánam leselkedő újságírók pedig igazán szaftos kis pletykát csinálnának azonnal abból, hogy a polgármester felesége egy idegen férfival vacsorázgat kettesben – magyarázom tágra nyílt szemekkel az övébe mélyedve, hogy még véletlenül se higgye, hogy kibúvót keresek.
Azt már nem akarom hozzátenni, hogy Gabriel micsoda cirkusz kerekítene egy olyan esetből, ha egy másik férfival vacsoráznék, mert betegesen féltékeny. Ráadásul pont vele…
Mert természetesen a támadás esetéjén attól függetlenül, hogy a doktorral nem tudtam beszélni, nem hagytam szó nélkül a dolgot.

- És te merre voltál a támadáskor? Eléggé elhúzódott az a 15 perc – fordultam kissé követelőző hangnemben a magas, már-már idegennek tűnő férfihez, akivel együtt élek.
- Tárgyaláson, szivi. A tárgyalások mindig elhúzódnak – szinte fel se nézett rám a telefonjáról, mert mint mindig, most is valami fontos üzenetet kapott.
- Hát persze, mindig – mondtam közel sem úgy, mint aki elhiszi, miközben kifelé bámultam a már hajnalodó éjszakába.
- Ugyan, mégis hol lettem volna? – tette le ezután Gabriel Green a telefonját, amikor látta rajtam a hitetlenkedést, ennyire már ismer.
- Siettem hozzád haza, mint mindig, amikor tudok. Látod, most is megmentettelek, hiszen tudod, hogy nem tudnék nélküled élni. – Ekkora hazugságot, de nem foglalkoztam vele. Ez már nem érdekelt.
- Azért nem egyedül te voltál. Eltelt itt egy hosszú idő, amikor csak a vendégeddel voltam kettesben. És igazából, ha ő nincs itt, akkor nem biztos, hogy látsz még valaha – mondtam ki finomkodás nélkül, amire gondolok, de azt is láttam, hogy a férjemben meghűl a vér, majd a fejébe száll.
- Ja, Salazar. Elég gyorsan elhúzott. – Lekezelően beszélt a másik férfiról, s ilyenkor már tudni lehet, hogy máris féltékeny, máris vetélytársat látott benne.
- Talán, mert ő is megkönnyebbült, hogy nem lőtték fejbe borozgatás helyett. Nem gondolod, hogy talán elnézést kellene tőle kérned és esetleg megköszönni, hogy megvédte a feleségedet? – szegeztem neki a kérdést, mert ezek után már sikerült engem is felbosszantania.
- Nocsak, nocsak. Talán csak nem beindultál a plasztikai sebészre? – Most már felállt ültő helyéből, ilyenkor van az, hogy nem tudja visszafogni magát.
- Nem, erről szó sincs, csupán tudom, mi az illem – ráztam meg a fejem szörnyülködve. – Neked is tudnod kellene.
- De ő bepróbálkozott nálad, mi?
- Gabriel, te hihetetlen vagy! Te kértél meg, hogy foglaljam le, míg te oda vagy. Nem emlékszel? – ráztam meg hihetetlenkedve lassan a fejemet.
- Mondd meg, ha rád nyomult! – lépett aztán hozzám egészen közel miközben durván megragadta a csuklómat.
- Egyáltalán nem nyomult rám, a Te vendéged volt! – sziszegem vissza a szavakat zaklatottan, mire azt hiszem, kijózanodott és elengedte a kezemet.
- Jól van, igazad van, majd küldök neki egy drága bort a hálám és bocsátkérésem jeléül.


Szóval, nem, így testőrrel ellátva most határozottan nem tudom megtenni, hogy Alejandro Salazarral vacsorázzak, ha nem akarok olajat önteni tűzre, amivel bajba keverhetem akár az orvost, akár a szüleimet.

- A férjem nem engedhet meg még egy botrányt most, de ha esetleg itt a kórházon belül megfelel, akkor szívesen vacsorázom veled, amúgy sem emlékszem, hogy a mai napon ettem-e valamit – mosolyodom el miután kikecmergek a zavaros emlékek közül.

Az elmúlt hét eseményei felkavaróak voltak. Amióta itt vagyok Syndey városában, azaz pár hónapja csupán, már kezdtem elfeledni egy egészen kis időre, hogy Alejandro Salazar, a plasztikai sebész egyáltalán nem olyan tiszta, mint amilyennek tűnik, hiszen a keze mélyen belenyúlik a mérgezett talajba. Legutóbb Kaliforniában keveredtem ilyesmibe, mint a Green villában, mégis ez a mostani eset valahogy... Más volt. Hiába őriztem meg a hidegvérem, hiába álltam két lábbal a földön, s hiába védelmeztem egy olyan nőt, akinek ott sem kellett volna lennie... Valahogy azóta az este óta rossz íz kavarog bennem, mely nem hagy nyugodni. Miközben a város halovány fényei bevilágítják este a szobát, én pedig a plafont bámulom álmatlanul, egyre csak leperegnek előttem újra és újra annak az estének a képei. Illetve csak az utolsók. A düh még most is ott gomolyog a torkomban, ahogy visszaemlékszem, s hiába vagyok minden sejtemben egy nyugodt ember, érzem, hogy egyre jobban hergelem csak magam, ahogy visszagondolok Gabrielre, s arra, ahogy megölelte Sophiát. Egy szánalmas, ócska lepel az, ami mögé bebújik, s ami láthatóan olyan töretlen, hogy még egy ilyen értelmes nőt is képes megvezetni. S mi általában a sorsa azoknak, akik tudatlanként élnek egy alvilági személy mellett? Nem, közel sem a békés öregkor... Talán ez a vészjósló jövő az, ami ennyire dühít, hiszen tehetetlennek érzem magam ezeken a magányos estéken. Az idő csak pereg, mely mintha egyre közelebb hozná a véget. A kérdés már csak az, hogy kihez is pontosan...
Úgy tartaná az illem, hogy felkeressem őt és érdeklődjek utána. Mégis mintha azt érezném magamban, hogy kerülöm Sophiát. Nem is igazán tudom megmagyarázni, hogy miért. Talán mert tartok tőle, hogy a Gabrielről való túlzott őszinteségem elűzné őt mellőlem, márpedig hirtelen épp olyan megmentőnek gondolom magam, mint aki félelmet nem ismervén a családja épsége érdekében is bárkinek elnyesné a torkát. Pedig aztán ha reálisan nézzük, semmi közöm az egészhez, csupán annyi, hogy a húgom engem bízott meg egy ügy lebonyolítására Gabriellel. Sophia véletlenül került bele a képbe, mégis valahogy főszereplővé vált. Nem kellene egyáltalán beleszólnom az életükbe, kritikát vagy bármilyen ellenszenvet a tudtára adnom, mégis valahogy... Ez borzalmasan nehéz a baljós jövőkép miatt, mely nem hagy nyugodni, s melyben Sophiának egy cseppet jósolok békés éveket. A sors azonban terel minket arra, amerre az megvagyon írva, ezért sem tudjuk elkerülni egymást még akkor sem, ha mindkettőnk annyira akarja.
A hét utolsó munkanapja számomra egy hosszú ügyelettel végződik, melynek már őszintén szeretném az utolsó óráját taposni. Addig azonban még vissza van egy kevés, mely egyáltalán nem fog unalommal telni, hiszen riasztanak a sürgősségire egy igazán komoly balesethez, melynek ugyan nem én leszek a kulcsfontosságú orvosa, hiszen nem kifejezetten a beteg életét mentem meg, hanem inkább összefoltozom a sebészi szakértelmemmel azokat a részeket, melyek lelki traumát okozhatnak a későbbiekben. Minél frissebb egy sérülés, annál több esély van a sikerre, hiszen a sejtek rohamosan képesek pusztulni. Sietek hát a hívásra, s az előkészületek után pillanatokon belül ott termek a vezető orvos mellett, aki nem más, mint...
- Dr. Green? - homokszín szemeim egyetlen pillanatra úgy elkerekednek, mintha kísértetet látnék. Ez azonban tényleg egy apró szempillantás erejéig tart, amikor összekavarodik a tekintetünk, aztán mintha mi sem történt volna, úgy várom az utasításait.  
Nem meglepő számomra, hogy remekül dolgozunk együtt. A villában való beszélgetésünk során is éreztem valamiféle összhangot, mely most mutatkozott meg igazán a műtét során, melyről nem is tudnám behatárolni, mennyi ideig tarthat. Sikeresnek mondható, nagyon is, s bár a nőnek még számtalanszor el kell majd látogatnia hozzám, mégis egy kis idő múlva már talán csak egy rossz emlék lesz számára az egész. S ha már emlékek... A műtét után mikor elcsitultak egy kicsit kedélyek, akkor veszek magamon erőt, s elűzöm a fejem felett gomolygó felhőket. Dr. Green mögé lépek hát, s óvatosan megérintem a karját.
- Sophia, sajnálom, hogy eddig nem kerestelek. - felelem halkan, némi bűnbánó éllel. - Remélem, sikerült túltenned magad a múlthét eseményein. Hogy van a karod? És a nyakad? - hirtelen úgy érzem, hogy megkönnyebbültem egy kicsit. Ennyi lett volna az egész? Erősen kétlem...

A kórházi erre szakosodott kolléga szerint nincs poszt traumatikus stresszem sem bármiféle maradandó pszichikai sérülésem. Jómagam is tanulván pszichológiai és pszichiátriai ismereteket pontosan ezt gondoltam, sőt, tisztában voltam ezzel, mégis több éjszakán keresztül nem tudtam kiverni a fejemből annak a bizonyos estének a kínzó rémképeit.
Elsőként jön mindig az ijedtség érzése, majd az ismeretlen hangok, a kilátástalanság, majd végül a krisztusi fehér fény a borospince kijárata mögül, ami ki akarja sütni a szemeimet.
Az egész este emléke összefolyik, és csak egy biztos pont van benne, Alejandro Salazar, aki végig ott volt mellettem, és aki végig vigyázott rám.
Többször lejátszottam a fejemben az eseményeket. Az érzést, amikor megláttam Gabrielt és tudtam, hogy biztonságban vagyunk.
Innentől kezdve, ahogy átölelt, én csak sodródtam az árral és annyira erőtlennek éreztem magam…

Megjelenik bennem a felszabadultság és megkönnyebbültség érzése, hogy nem kell tovább menekülnünk, de az egész helyzetben mégis van valami felettébb zavaró. Az érzés pedig csak egyre erősödik bennem. Még nem tudom megmondani, hogy mi az.
- Sophia!  - hallom meg a férjem szavát, miután már azt hiszem, hogy elkaptak bennünket és a „büntetés” most sokkal drasztikusabb lesz, mint az előbb.
Gabriel magához von, mint egy szerető, védelmező férj, mintha neki köszönhetném, hogy megmenekültem. De én nem ezt érzem, cseppet sem.
- Minden rendben van, már itt a rendőrség, elfogták őket! – hallom meg a biztató szavakat, melyek elsőre számomra csak üres szavaknak, hangoknak hatnak, de nem fogom fel a jelentésüket. Monoton taktusként csengenek a fülemben Gabriel mély hangján, miközben tekintetemmel hátrafelé próbálok lesni. Tudnom kell, hogy az az ember is biztonságban van, akinek köszönhetem, hogy most itt vagyok.
Beszédre nyitnám ajkaimat, de egyszerűen képtelen vagyok kinyögni bármit is, csak keresem őt, hogy megbizonyosodjak és megköszönjem, amit értem tett.
El akarom mondani Gabrielnek és mindenkinek, hogy mit tett dr. Salazar, hogy nélküle elvesztem, összetörtem volna.
Viszont ekkor meglátom az arcán, a számomra eddig tőle nem látott érzelmeket, talán dühöt pillantok meg.
A düh a mi helyzetünkben teljesen természetes, hiszen őt meghívták egy  langyos nyári esti vacsorára, engem kirángatva a kis zugomból felkértek kísérőnek, azután pedig majdnem meghaltunk.
Tehát a düh és minden zavart érzés most természetes és kijár nekünk, de mielőtt bármit is mondhatnék, mielőtt meg tudnám köszönni, ki tudnám fejezni a hálámat, Alejandro fogja magát és elmegy.
Nem tudom, mi zavar jobban, Gabriel közelsége vagy ez, hogy nem tudok köszönetet mondani neki.
Tudom, végre megmenekültük, vége mindennek és én mégis olyan lezáratlannak, befejezetlennek érzem ezt az egészet.
Nem azt az embert illették a megmentőjelzővel és  tiszteletével, akit kellett volna.
Zavar, hogy a férjem aratja le a babérokat, hogy ő az ünnepelt sztár, a megmentő. Igazán remek imidzs, egy plusz pont ez egy polgármesternek, de az igazság az valami egészen más.
Én szégyellem magam helyette, amiért nem foglakozik Salazarral annyit, amennyit megérdemel. Nem fejezi ki neki a háláját.
Ezután azonban felfedezik a sérülésemet, és a mentősökhöz visznek.
A sebemet összevarrják, túlélem, ahogy azt tudtam is. A heg valószínűleg megmarad, de ez egyáltalán nem tud érdekelni.
Utána következik a rendőrség, a vallomások felvétele, ahol újra fel kell elevenítenem az estén történteket, én pedig mindent elmondok nekik pontosan úgy, ahogy volt, kivéve a gyanúmat, hogy Gabrielt nem éppen a polgármesteri mivolta miatt akarhatták likvidálni. Hamis tanúskodás is kipipálva, soha nem bocsájtom meg neki.


- Sophia, ébren vagy? Gyere gyorsan, egy kisbusznyi sérültet hoztak nekünk! – kiált rám merengésemet megszakítva Dorothy, az egyik nővér a sürgősségin, amitől azonnal elfelejtem ezeket az álomszerű gondolatokat és megindulok utána.
- Hát persze, hogy ébren. Megyek – loholok utána miközben felkapom a sztetoszkópom az asztalról és várom a további tájékoztatást.
- Egy mini busz kiszalad egy vonat elé, ami felfordult, baragadt az ajtaja, majd kigyulladt. 12 nő és 2 férfi tartózkodott a buszban. Mind kosarazók, éppen hazafelé tartottak a meccsükről. A tűzoltók mentették ki őket, de csak 6-an maradtak életben – hadarja a nővér a tényeket, mintha csak az időjárás lenne a téma, de azt hiszem, ilyen helyzetben nincs itt az ideje az érzelgősködsének, csak a tényeknek és a tetteknek.
- 25 éves ausztrál nő. Ő a legsúlyosabb, a fél arca megégett, a másik feléről pedig a busz egyik törött fémrésze lenyúzta a bőrt. Ezek mellett, alig van légzése és pulzusa. – Hallom a nővér szavait, de közben már nekiállok a beteg vizsgálatának. Az arca szörnyen megroncsolódott és valószínűleg belső vérzése is van.
- Azonnal meg kell műteni, készítsék elő a beteget az életmentő műtétre! – utasítom az engem körülvevő munkatársakat, habár látom, hogy több beteget is diagnosztizálnak már, hiszen mindegyikük ellátásra szorul.
- Talán meg tudjuk menteni az arcának azt a részét, amiről félig lejött a bőr, de csak akkor, ha azt azonnal visszavarrják. Egy plasztikai sebészre van szükségem, akivel egyazon időben meg tudjuk műteni a beteget – folytatom tovább határozottan, hiszen tudom, hogy nőről lévén szó, ráadásul tudván, hogy egy ember arcának elvesztése milyen lelki traumákkal jár, meg akarom adni az esélyt rá, hogy megmenthessük az arcát, még, ha csak egy részét is. Az égett részt is természetesen meg lehet operálni, de az most várhat.
- Azonnal küldöm az ügyeletes plasztikai sebészt – szalad a computerhez egy másik nővér.
- Szerencsénk van, ma dr. Alejandro Salazar ügyel. Azonnal hívom – indul meg lélekszakadva az ápolónő az adott osztályra.
En magam a név hallatán egy pillanatra felkapom a fejem.
Nem találkoztam Alejandro-val a házunkban történtek óta, de hiszem azt, hogy egy ilyen élet-halál kérdésekor nem fog vacillálni és közreműködik még akkor is, ha haragszik rám a történtek és a hálátlanságom miatt. Igen, meg kellett volna keresnem őt az eset után, de túlságosan szégyelltem magam a férjem miatt.