Hungry for a bite?

Sava & Patrick

The tease comes to visit.

Nem ez az első eset, hogy otthoni gyógykezelés címszó alatt szigorúan kezelt semmittevésre ítéltetek, az idegeim cincálásában viszont kétségkívül az utóbbi négy hét viszi a prímet.
Az idő vánszorgó lassan telik, a gondolataim száznyi irányban úton vannak. A bőröm alatt csak úgy feszül a tenni akarás; többek között alig várom, hogy helyrehozzam a csorbát, és kézre keríthessem végre a szökevényünket. A kedves kollégáim a gyógyulásra hivatkozva szinte minden információt elzárnak előlem az ügyről, mintha valami zöldfülű vagy inkompetens kívülálló lennék, pedig engem lőttek szitává miatta.
És én is hallgattam ki a srácot, mielőtt apuci kihúzta volna a markunkból, elég mélyre ástam már ahhoz, hogy érdekeljenek a fejlemények, de még Sava sem árul el sokat. Csak annyit tettem össze, hogy egyelőre még nem kapták el a fickót. Ennyi idő után, valószínűleg már nem is fogják. Talán csak nekem nem akarják megmondani, hogy nem is keresik már. És talán nekem sem kellene ezen járatnom az agyam…
Különösen, ha a narancslé-facsarás égen-földön az egyetlen reális elfoglaltság, amivel legális keretek között egy kicsit megdolgoztathatom magam. Dia tonnaszám szállítja őket, megrendelés nélkül, hisz’ jól tudja: ez az egyetlen gyümölcs, amire néhanapján hajlandó vagyok ráfanyalodni; mióta Ausztráliában élek, esetleg még a karambola jöhet szóba, a kellemesen savanykás íze miatt a most készülő frissítő is kap belőle néhány cikket, de bármit is mond, kétlem, hogy épp ez fog meggyógyítani.
Ő sem árul el sokat a kihallgatásokról, az a néhány sablonmondat, amiben beszámol, aligha fedi a valóságot, de hiába tudom, és hiába féltem, hogy ezzel csak felszakítják benne az alig gyógyulásnak indult sebeket, a négy fal fogságában ez ügyben sem tehetek semmit. Ha legalább ott lehetnék vele… Látom rajta, hogy nincs jól, de túl makacs ahhoz, hogy beismerje.
Leteszem a kést, és az egyik félbevágott narancsot felragadva, a facsaróhoz lépek vele. A mozdulat még koránt sem megy olajozottan, tekintve, hogy a mankóm az L-alakú konyhapult sarkában pihen. Nélküle még nem igazán boldogulok, a jobb lábam túlságosan merev, az izomszövetek regenerálódása miatt elviekben nem szabadna még terhelnem, de ha semmit nem csinálok, akkor abban őrülök meg. A pultra támaszkodva, némi erő- és súlypontáthelyezéssel az egyszerűbb műveletekkel orvosi kellékek nélkül is elboldogulok. Az már más kérdés, hogy milyen állapotok uralkodnak a helyszínen. A manuális facsarás ugyanis előszeretettel spriccel: hol rám, hol minden másra, C-vitaminban gazdag lenyomatot hagyva a vágódeszka és a facsaró körüli, takarosan burkolt felületen. Az itt-ott lepotyogott narancshéjért pedig meg sem próbálok lehajolni, a nedű viszont elkészült. Mire Sava sarkainak kopogását meghallom, már csak a pohárba töltés van hátra.
A munkatársaim közül ő az egyetlen, aki rendszeresen benéz hozzám, és azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ezt a parancsot nem a belső becsületkódexe diktálja. De hogy mi, azzal nem vagyok egészen tisztában. A válás után nem sokkal ő is kitáncolt az életemből, jó érzékkel, a lehető legjobb időpontot kiválasztva, a kórházi kalandom óta viszont, úgy tűnik, mégsem vagyok kegyvesztett többé, habár lassan negyedik hete, hogy a minket oly’ bevált mód összetartó kapocs tiltólistán díszeleg, már nem kifejezetten orvosi utasításra, hanem a Bell-féle felelősségteljes viselkedésre keresztelt absztinencia-terápia irányelvei alapján.
Az odakint felhangzó lárma hallatán lemondó szemforgatásba kezdek. Sejtéseim szerint nem csak én, de az egész emelet nyugtázza az érkezését; felhívtam már párszor a figyelmét, ha nem akarja, hogy instant balesetet okozzak, ne üljön egy kocsiba velem, míg ez a trillázó dallam a favorit. Igaz, a lakásomhoz vezető folyosót még nem vettem be a záradékba.
A kulccsal való matatás és az érkező hangja mégis könnyű, bizsergő várakozást idéz elő a gyomromban. Tennék ellene, ha tudnék, de az érzés teljesen független az akaratomtól, és bármennyire is szeretném erre terelni a gyanút: nem az ételnek szól. Mikor végzek a narancslé kitöltésével, félbevágom az utolsó, díszítésnek hagyott csillaggyümölcs szeletet és a poharak szélére erősítem, leöblítem a kezem, majd a derekam a pult szélének döntve, hátra fordulok; az ajtó szinte velem szemben van, csak a fogassal felszerelt előszoba és a konyha méretei vonnak távolságot közénk. Szótlanul figyelem, míg telefonál, és közben az apróbb mozdulatokkal is boldogulni próbál. A válaszai alapján Dex lehet vonalban, az utóbbi időben feltűnt, milyen kacér színezetet kap a hangja, valahányszor egymással élcelődnek, vajon ez akkor is így volt, mikor még...? De emlékeztetem magam, hogy a sérülésem előtti hónapokról, lényegében alig tudok valamit. A figyelmem inkább a tartalmi elemekre koncentrálom,  hátha elkaphatok néhány árulkodó foszlányt, roppant érdekelne, min dolgoznak éppen. Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy a kihallgatásra visszaérek zárszó nem sok időt jósol, de nem akarom, hogy kiérződjön a hangomból.
- Attól függ, mit hoztál. Ha te is egészséges életmódra akarsz nevelni, előre szólok: csúfos kudarc fenyeget – vetítem előre sejtelmes vonásokkal, bár nem téved: majd’ éhen halok. A húgom mániája, hogy lépten-nyomon a gyógyulást segítő étrendet hangsúlyozza, az egyetlen probléma, hogy én és a gyorskaja-mentes életmód soha nem voltunk összeférhető kategória.
Az ujjai üdvözlésképp végigtáncolnak a mellkasomat borító, egyszínű, fehér póló anyagán, épp olyan könnyedén, hogy a bőrömön csak a kóstolónyi szellemérintés érződjön át. Ujjbegyei gondosan kikerülik az alatta meglapuló sérülések nyomait, és az előbbi narancshadjáratról árulkodó foltokat is. A tenyereim két oldalt a pulton pihentetem, részben a támasz miatt, részben pedig, hogy ellenálljak a kísértésnek, és ne nyúljak a dereka után. Ahogy közelebb jön, a tekintetem az alig két araszra lévő lélektükrei mélyére hatol. Nem fogom kimondani, úgyhogy remélem, kiolvassa belőle: akadnak gondjaim a felállított szabályokkal. A kérdés hallatán végül csak elhúzom a szám, és elpillantva róla megvonom a vállam.
Mégis milyen lett volna? Mint a tegnapi, vagy az azelőtti. Tudja jól, hogy nincs semmi érdemleges említeni valóm.
- A fénypontja az volt, hogy letörtem a zuhanykabin fogantyúját - próbálom meg mégis úgy prezentálni, hogy inkább öniróniával keveredjen. - A vacsoráért cserébe viszont, frissen facsart narancslével szolgálhatok - jelentem be, nem burkolva túl, hogy ez legalább helyrehozta valamelyest a sikerélmény-palettám. Így ha minimálisan is, de újra házigazdának érezhetem magam, nem egy magatehetetlen szerencsecsomagnak, akit ki kell szolgálni.
- A tiéd azért, úgy sejtem, érdekesebb volt - terelem finoman felé a témát, újra foglyul ejtve az előttem fodrozódó, feneketlen zöld szempárt. - Úgy hallottam, elég mélyen vagytok valamiben – utalok az előző beszélgetésrészletre, nem minden hátsószándék nélkül, hátha megszán néhány morzsával.

Sava & Patrick

The tease comes to visit.

Mikor megfordulok, abban a hitben, hogy egyelőre úgysem rám figyel, a tekintetem várakozón, de annál aprólékosabban végiglegeltetem az ajtónak dőlő alakján. A szavaira koncentrálok, de ahogy telnek a másodpercek, egyre több, a tudatom falát kapargató emlékfoszlány próbál betörni a színre; nem csoda, az elmúlt egy évben – még ha az utóbbi hónapok nem is erről tanúskodtak – egészen változatos jeleneteknek adott otthont ez a lakás. Ha akarnám, minden sarokról felderenghetne valami, ami alól nem kivétel az ajtó lapján szétterülő, csokoládébarna hajzuhatag és a mögé feszülő felület engesztelhetetlen ellenállása sem. Szinte érzem a tenyerem alatt.
De megálljt parancsolok a gondolataimnak, még mielőtt túlságosan messzire futnának a múltban, jól tudom: ma sem ez lesz a forgatókönyv. Én pedig lassan kezdek megkattanni idebent. Ha a harmadik golyó nem a combomba fúródott volna, jövő héttől talán már visszamehetnék. Legalábbis nagyobb eséllyel vehetném rá a doktornőt, mint ebben a félnyomorék állapotban. A délelőtt folyamán rákérdeztem: látta-e már az új eredményeket, de nem volt túl kegyes hozzám.
Mikor a vonal bontása után elsomfordál előttem, a tekintetem követi az útját, és a szája szegletére költöző, apró mosolyt is leltározom. Bár hozzá kell tenni, az előbbi megjegyzésem inkább szólt a húgom törekvéseiből fakadó bosszankodásomnak, mintsem a valódi gyanakvásnak, hogy az éj leple alatt ő is hittérítővé változott, viszont ha másfelől nézzük, ő is épp az egészségem védelme érdekében vezetett be bizonyos átmeneti megszorításokat. Még ha a két megközelítés merőben más jellegű is.
A szavai mintha épp a fejemben játszó gondolatokra reflektálnának. De hangosan kimondva, pláne ezzel a közeli, szuggesztív pillantással, nem sokat segít, hogy a figyelmem a megfelelő témánál tegye le a voksát. Mintha a puszta szavak közvetlen kémiai reakciókban sülnének ki, valahol mélyen, a bőröm alatt megbúvó, láthatatlan régiókban.
- Mm. Szóval azt állítod, eszedben sincs diétára fogni? – ragadok rá az alkalomra, hogy tovább fűzzem a megkezdett játékot, remélem, nem gondolta komolyan, hogy leszerel egy ártatlanra faragott, prózai válasszal, miután így elhúzta előttem a mézes madzagot. Bár, hogy melyikkel járnék jobban, annak – logikai úton – viszonylag könnyen a végére lehetne járni. Na de, a munkát leszámítva, mikor adtunk valaha is a logika szavára?
Mióta felébredtem abban a kórházi szobában, mintha minden más lenne egy kicsit, nem annyira, hogy homlokon csapjon bármiféle felismerés, de érzem, hogy ő is megváltozott, mégsem tudnám egyértelműen megmondani, hogy miben. Egyszerűen csak más.
A közeledést és a cirógató érintést egy mélyebb útra küldött lélegzettel és az izmaim automatikus megkeményítésével fogadom. A pillantásom arcvonásai rezdülését vizsgálgatja, ezúttal cseppet sem vallató vagy nyomolvasó indíttatásból, hanem mert minden idegszálam utána kívánkozik, és mert a szavaimmal ellentétben a napjaim fénypontja valójában az a néhány lopott perc vagy éppen óra, amíg az egyébként roppant idegőrlő társaságával megjutalmaz, de egyikről sem rántanám le szívesen a leplet, így inkább meggyónom előtte a zuhanykabin-történetet.
- Égi jelnek értelmeztem, arra nézve, hogy most már újfent erőm teljében vagyok – formálódik az én ajkaim körül is egy somolygós félmosoly, majd komollyá érlelődő vonásokkal a teória folytatását is hozzáfűzöm. – És akár vissza is térhetnék a csapatba.
Nehezen bírom már itthon, ezt ő is jól tudja, ha száz százalékban nem is mehetnék még vissza, biztos lenne olyan, amiben hasznomat vennék. – Annyira felbátorodtam, hogy még a dokit is felhívtam – teszem hozzá, de a pontot még nem szúrom rá a végére. Nem várom el, és nem is számítok rá, hogy észben tartja a kontroll-időpontjaim, de az eredmények lekérdezése amúgy is esedékes volt.
A ki nevel kit megjegyzése már-már jókedvű mosolyráncot mélyít az arcomra, miközben a gyümölcsdarab komótos elfogyasztása önkéntelenül is az ajkaira irányítja a figyelmem.
- Úgy tűnik, az én módszereim jobban beválnak – jelentem ki oly’ magabiztosan, akár egy megingathatatlan konzekvenciát, meg sem próbálva rejtegetni a szavaimban és a tekintetemben csillanó, játékos provokációt. Kísértést érzek, hogy a megnedvesített ajkairól magamnak is lopjak egy könnyed kóstolót, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ennyivel úgysem érném be, csak felesleges olaj lenne arra a tűzre, amit nem akarna fellobbantani. Az én érdekemben.
Az előbbi, Dexszel való diskurálást hallva, csak az alkalomra várok, hogy rátérhessünk végre az ő beszámolójára.
- A férjre gyanakszol? – értelmezem saját szájíz szerint az szűkszavúan megemlített részletet, és a szemöldököm enyhén felvonva szuggerálom, míg a kínai doboza felé mozdul.
- Rád bízom, csak pálcikákra ne kárhoztass – válaszolok végül az ő kérdésére is. Míg az étel előkészítésével molyol, most már érzem, hogy jobb lenne leülnöm valahová, mert az eddigi tompa húzódás, kezd élesebb fájdalomszikrákká hevülni, de nem a pulthoz támasztott mankóm irányába mozdulok, hanem a közeli szék támlájára felé nyúlok, hogy a segítségével átkormányozhassam magam a szemben lévő asztalhoz, és egy simának álcázott mozdulattal rátelepedjek. A jobb lábam srégen nyújtva hagyom, a balt viszont felhúzom a székre, hogy jobban egyensúlyban legyek. A tenyerem észrevétlen szándékkal a combomon hagyom, körbenézek, de nem tudom, hol hagytam a tablettákat.
- Hánytól lesz a kihallgatás? – firtatom tovább a témát, nem utolsósorban azért is, hogy megtudjam, meddig szándékszik maradni.

Sava & Patrick

The tease comes to visit.

A válasz pimaszsága sejtetni engedi, hogy az ő fejében is éppen az jár, mint ami engem sem hagy nyugodni, valahányszor beugrik, hogy csekkolja: a mellőzöttség jegyében nem vágtam-e fel még az ereim.
Valójában örülnöm kellene, hogy élek, három golyóból még csak maradandó sérülés sem marad, legalábbis úgy tűnik, minden rendben halad, a feleslegesség érzésével viszont nem tudok mit kezdeni. Bármennyi rám terhet feladatot és túlórát elviselek, de ez a bezártság nem megy; nem csak a testem, de a szívem is elnehezíti, a komor gondolatok sokkal könnyebben folynak be a réseken, és mivel nincs, ami tartósan lekötné a figyelmem, nem marad más, mint az elszúrt életem és az elhibázott döntések fölötti önmarcangolás. A társaság azért sokat javít a hangulatomon, különösen az övé, és különösen, ha épp a speciális diétám határainak feszegetése kerül szóba, még ha nem is vagyok vele teljesen tisztában, mennyivel élénkebbé változnak a vonásaim, valahányszor hasonló megjegyzéseket tesz.
- Ezt akár úgy is érthetem, hogy fontolgatod a feloldását? – Szó szerinti értelmezésben, úgy látszik, ma elég combosan teljesítek, de minden alkalmat megragadok, hogy egy kicsit mélyebbre bökdössem benne a lassan négy hete közénk ékelt dilemmát, akkor is, ha tisztában vagyok vele: épp a gyógyulásom érdekében hozta ezt a szabályt. Ez viszont nem gátol meg abban, hogy egyedül az ő számlájára írjam a megszorító intézkedések ötletét és szigorúra fogott betartását is, mintha a konszenzus leghalványabb árnyéka sem lengné körbe ezt a kétes megállapodást, és csak a női szeszély áldozata lennék.
Könnyebb így, még ha sejtem is, hogy számára sem lehet olyan egyszerű ez a felállás. Legalábbis remélem, nem csupán ürügynek használja ezt az egészet, hogy lassan véreztesse ki a köztünk parázsló dinamikát, és próbálja meg átformálni egy egészen más jellegű, baráti gesztusokkal tűzdelt kollegiális viszonnyá. Pár hónapja egyszer már meghozta ezt a döntést, és azután szinte semmilyen kontaktus nem maradt köztünk, ez a mostani megint más, bár egyáltalán nem tudnám nevén nevezni. Mindenesetre nem úgy ismerem, mint aki huzamosabb ideig bírná egyedül, az is lehet, hogy most éppen Dex vette át a helyem. Míg engem diétára és óvatosságra int, vele rendszeresen kihasználja a késői kihallgatás előnyeit.
De végül is, ha így is van, szíve joga. Ez a része engem igazán nem zavar, csak ez a végeláthatatlan frusztráció ködösíti el az agyam. Olyan közel áll, hogy minden apró rezdülését láthatom, alig kellene mozdítanom a karom, hogy a derekát szorosan magamhoz húzzam, de úgyis leállítana.
- Azt, hogy a leleteim jók, ha késznek érzem magam, részéről semmi akadálya. – Elképzelhető, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal élt, és talán az is, hogy némileg átszíneztem a mondandóját, de olyan természetességgel adom elő, hogy szinte még én is beleélem magam. Végül is, miért ne lehetne így? Négy hét raboskodás hosszú idő, az eredmények pedig valóban biztatóak, csak a lábam miatti fájdalom és átmeneti mozgáskorlátozottság, ami konkrét akadályt jelentene, de a megfelelő gyógyszerekkel ez is könnyen áthidalható.
Nem utolsó sorban pedig az áhított szakvélemény más előnyöket is hozna, bár az sosem volt teljesen világos, hogy gyógyultnak nyilvánításom pillanatát ő mihez is köti pontosan. Az orrom előtt, komótosan elfogyasztott gyümölcsszelet és az a könnyed, évődő mozdulat, ahogy a foga éle gyengéd erőszakkal végigcsúszik a lédús falat után csillanó ajkán, majd a puha húsba mélyedve ráharap, egész az ölemig futó elektromosságot hív életre. A langyosan bizsergető energiahullám egy rövid pillanatra az alhasamban rejlő, láthatatlan izmokat is összehúzza. A reakció gyorsasága és intenzitása még engem is meglep, de ennyi idő után, végül is nem csoda. Mielőtt megszólalnék, a nyelvem hegyével meg kell nedvesítenem az ajkam.
- Akkor ma estére akár rám is bízhatnád magad – pillantok feljebb a még mindig engem mustráló zöldjei tüzébe, és mindent megteszek, hogy a mondat ne hangozzon túlságosan kérlelően, inkább egy provokatív replikának, vagy egy csábító ajánlatnak hasson. A hangom a felbizsergő izgalommal épp csak egy halvány árnyalattal vált mélyebbre, és a tekintetemben is benne játszik az ébredező vadászigény, de az igazság az, hogy sok mindenre rá tudna venni ebben a pillanatban.
Ám az épphogy csak felemlített munka-téma rögtön felpiszkálja az érdeklődésem, ez talán az egyetlen, ami képes hatékonyan elterelni a figyelmem, és még csírájában eloltani az önhatalmúan éledő lángokat.
- Ezzel talán arra célzol, hogy van, akit kizökkentene? – piszkálom meg az elméletét felvont szemöldökkel és somfordáló félmosollyal, ha már ilyen karakán véleménnyel van a szakmai kompetenciámról.
- Szeretem, mikor az ösztöneidre hagyatkozol – rajzolódik tovább az előbb megkezdett mosoly, de a játékos él ellenére a témát sem engedem el. – Na és mi az indítéka? – dobom be a kérdést, mint máskor is, mikor együtt boncolgatjuk a lehetséges forgatókönyveket, az okokat kutatva és rámutatva a másik verziójának gyenge pontjaira. Borzalmasan hiányzik, hogy valami végre az agyamat is lefoglalja. Gyerünk, Sava, tudom, hogy prezentálni akarod azt az elméletet.
Közben a vacsorát követve, én is átköltözöm a pultról az asztalra, a lábamnak könnyebb, ha nyújtva marad; remélem, a fizioterápia valóban csodákra képes. Nem csak a merevség a gond, ha nem kell sokat hajlítani rajta, voltaképp egyedül is egész jól elboldogulok a lakásban, de a terhelést követő szúró, forró-feszítő bizsergés nem épp a kellemes fajtából való. Most, hogy levettem róla a súlyt, már érzem, hogy valószínűleg jegelni is kelleni fog, különben a napi mozgékonyság éjszaka áll bosszút. De csak majd ha elment. Előtte nem szívesen vallnám be, jönne is a megjegyzés, hogy jó nekem még itthon.
A válaszát elégedett vonásokkal hallgatom, három-négy óra rengeteg mindenre elég lehet.
- Úgy érted, szívesen kitakarítanál? – firtatom pókerarccal a szándékait; a pultról már úgyis eltörölte az utánam maradt felfordulást, méghozzá szó nélkül, pedig fel voltam rá készülve, hogy az orrom alá dörgöli: milyen háborús állapotokat idéztem elő. Persze, csak a vérét szívom, mindketten tudjuk, hogy egész másnak érzem inkább égető szükségét, ahogy azt is, hogy ennek ellenére nem fogom kérni tőle. – Bár, ami az alaposságot illeti... - feszítem tovább a húrt, de most már nehezebben tartom vissza az ajkaim szegletére költöző mosolyt. - Maradt még néhány folt, amit nem vettél kezelésbe. - Mondjuk rajtam. A fekete, szűkített boxeremre lógó póló valóban cserélésre ítéltetett, nem csak a külleme miatt, de egy-két helyen nedvesebb is, mint ami komfortos lenne.

Sava & Patrick

The tease comes to visit.

A hangját színező játékos élt nem csak az elmém érzékeli, kísérő tekintetébe gabalyodva a bőröm is reagál rá. Vajon ezzel azt akarja mondani, hogy valójában végig rajtam múlt az egész? Vagy inkább azt óhajtja hangsúlyozni, hogy mint minden egyes nap, ma éppúgy ura marad a helyzetnek? Irigylem az acélos idegeit, de ha már a kettő közül kell választani, miért is ne a saját prioritásaim szerint ízlelném a szavait?
A tekintetem alig láthatóan villan, mégpedig azon a ponton, mikor elhatározom: ezúttal erősebb ostrom alá vonom a meghúzott határokat. Még az is lehet, hogy épp ez lesz a legjobb fokmérője, hogy valóban készen állok-e a visszatérésre.
Az agyam egy rejtett zugában tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak ideológiát gyártok a belső késztetésnek, de azért nem akadályoz meg benne, hogy az elhatározás máris testet öltsön a fejemben.
Mérges lesz, hogy nem mondtam igazat az eredményeimről. Pláne, ha közben arra is fény derül, hogy a kezdés időpontjával is átvágtam, de már nem bírom ezt így tovább. A bőröm alatt rekedt frusztrációt – habár jól leplezem – szinte tapintani lehet, és nem csupán a testiség hiánya táplálja, viszont kétségtelen, hogy ez oldaná leginkább. A türelemjáték sosem volt a legnagyobb erősségem, mintha most telt volna be egy olyan pohár, aminek a tartalmát már nem tudom és nem is akarom tovább kordában tartani.
Nem mintha szex nélkül nem élvezném a társaságát, az utóbbi néhány hét egészen más erősségeit domborította ki a kapcsolatunknak, még ha lényegében kényszerhelyzet szülte is az alkalmat; ha őszinte akarok lenni, nem hittem volna, hogy marad.
Az első sokk még megüti az embert, mikor meghallja, mi történt, fél óránként telefonál, vagy ha teheti, rögtön berohan a kórházba, ez szinte minden egységnél így van, de miután megjön a hír, hogy mégis megmaradsz, a munkára és a bokros teendőkre hivatkozva már senkit sem látsz többé, míg végül vissza nem tolod a képed az irodába. Hozzáteszem: nem is baj. Én sem akartam, hogy ilyen állapotban lássanak.
Ha napi tizenpár órában ugyanazzal az öt-hat fős csapattal dolgozol, elemi szükségét érzed, hogy megóvd tőlük a határaid. Néha úgy érzem, ha egy kicsivel is többet tudnának rólam és a személyes titkaimról, nem lennék képes velük dolgozni tovább.
Egy kivétel van, és az Sava. Nem tud rólam igazán sokat, de a közelsége ahelyett, hogy védelmi reflexeket váltana ki… egyszerűen csak jól esik. Hogy ezt a viszonyunk alapozta-e meg, vagy a testi kontaktuson kívül húzódhat-e más mögötte, nehéz megmondani. Napjában többször is azon kapom magam, hogy rajta járnak a gondolataim, és szinte sóvárgok a jelenléte után. Nyilván azért, mert jó ideje már, hogy négy fal közé vagyok zárva, ugyanakkor minden egyes látogatása után az is felfurakszik bennem, hogy talán ma jött utoljára.
- Ma este. – A válasz célzatos tömörsége ugyan nem kifejezetten a kérdésére irányul, nem akarom tovább rontani a helyzetem, és konkrét időpontot hazudni neki, a hangomban vibráló határozottság és a halvány félmosoly talán elég, hogy egy lépéssel tovább terelje a gondolatait.
A pillantásom éberen kutatja rajta szavaim hatásának legapróbb jeleit is, pontosan tudom, mit keresek; a pillanatot, amikor kezd realizálódni benne, hogy nem feltétlenül kell tovább a lefektetett szabályokhoz igazodni. A válaszra várakozva, a jobbom mégis leemelem a pultról, hogy alulról közelítve akadálytalanul a zakója alá tolakodjak, és az alig-távolságra lévő blúz nadrágba tűrt szegélyét a leheletvékony anyag mentén szórakozottan körbe rajzoljam, míg el nem érek a derekára erősített jelvényig, amitől könnyed mozdulattal szabadítom meg, mintha eredetileg is csupán ez lett volna a célom.
- Túl vagy öltözve – somfordál az ajkaimra egy bujkáló mosoly, miközben jelzésértékű előlegként, az elkobzott tárgyat koppanva az asztallapra simítom. Hozzám képest legalábbis elég látványosan, a sok fekvés és a sérüléseim körüli kevesebb macera érdekében többnyire csak egy pólót és egy boxert lehet leltározni rajtam, de az érkezései időpontjára – ha ismerem –, rendszerint igyekszem szalonképesebb megjelenést produkálni, ami bár nem a legkellemesebb, már csak a motoszkáló kísértés legyűrésében is segítségünkre van. Ma viszont elszámoltam magam az idővel, vagy inkább a jelenlegi képességeim becsültem túl a narancsleves manőver körül; de egyébként is ismeri a mániámat: amennyiben a látogatás privát jellegű, szeretem, ha megszabadul a munkához kötődő kellékektől.
Az ajkait elhagyó beleegyezés izgalommal bélelt elégedettséget csorgat végig a mellkasomon, aminek halk, visszhangszerű hullámai a testem minden pontjáig eljutnak.
Legszívesebben most azonnal bepótolnám, ami az utóbbi négy hétben fájdalmas nélkülözés tárgya volt, de emlékeztetem magam, hogy a jelenlegi felállás erre egyelőre nem a legalkalmasabb. Nem akarom, hogy félúton azért kelljen megállni, mert a fájdalom vagy a határaim túlságosan hangos pittyegéssel jelzik a pirosat. A tény, hogy így beadta a derekát a munkát érintő kérdésekben is, a legjobb időzítéssel segít, hogy ura maradjak a gondolataimnak.
A megjegyzést könnyed évődésnek szánom, szeretem letagadni a nyilvánvalót, mégpedig, hogy a női nem a kelleténél nagyobb hatással lenne rám. Pedig ezt más sem bizonyítja jobban, mint hogy az alig féléves házasságom alatt viszonyba bonyolódtam az egyik munkatársammal, mióta pedig ő is faképnél hagyott, mondhatni sok irányban kerestem pillanatnyi vigasztalást. Hogy a szavai lágyan megérintik a felszín alatt lappangó félelmet, ami a visszatérésem utáni szakmai nélkülözésemhez kapcsolódik, észre sem veszem, így csak egy bujkáló félmosollyal nyugtázom a vallomását.
- Azt azért én sem bánom, hogy nem a kihallgatóasztal ellentétes oldalán találkoztunk. – Az önmegtartóztatás lehet az oka, hogy jelenleg még ez a gondolat is képes langyos bizsergést útnak indítani a bőröm alatt. A témát, bár érdekelne, nem faggatom tovább, már ezzel is többet elárult, mint amennyire az elején számítottam.
- Egy percig sem tiltakoznék – illesztem a kis kosztümös története végére szemtelenségbe hajló őszinteséggel, visszafogott somolygásról árulkodó ráncokkal. Az említett jelmez az én lelki szemeim előtt is megjelenik, a parti részleteivel együtt, ami újabb langyos elektromosságot borzol végig rajtam. - Mikor is jössz legközelebb?
Mélyre szívom a levegőt, ahogy feláll, majd a nyújtott és a székre támasztott lábam deltájába lép. Minden porcikám mozdulatlanná merevedik, akkor is, ha egyelőre hozzám sem ért. A gondolat is elég hozzá, hogy akaratlan izgalom hullámait keltse. A pulzusom gyorsabb ütemre vált, a pillantásom az övét keresi, de olyan közel hajol, hogy a testéből áradó melegségen kívül mást nem is tudok érzékelni. Cirógató mozdulatai alatt az izmaim újra megfeszülnek, a bőrömet kellemes bizsergés borítja el minden egyes rajzolt ív nyomán.  
Ajkai alig-távolsága és az enyémekre simító, meleg lélegzet több, mint aminek jelen pillanatban ellen akarnék állni. Az érkező replika csak az utolsó cérnát szakítja el, jobb kezem a nyakára csúsztatom, ujjaim puhán, de feltartóztathatatlanul a hajába fúrnak, a hüvelykujjam pedig az álla vonalán simít végig, épp csak néhány rebbenésnyi pillanatot kitartva, mielőtt eltüntetném közülünk a távolság sóhajtásnyi maradékát is.
A kezdetben lassú, feszültségtől terhes, puha csók mintha gátat szakítana át a fejemben, emlékek villannak fel, és árasztják el a képzeletem, mintha valaki ki-be kapcsolgatna egy viseltes, akadozó vetítőgépet. Pillanatok leforgása alatt húzom még közelebb, hogy amennyire csak tudom, elmélyítsem a csókot, most már úgyis vége van, innen nincs visszaút, legalábbis egyetlen idegszálam sem akarja, hogy legyen.
Ha még csak az utóbbi négy hétről lenne szó, de nem. A sérülésem előtti külön töltött hónapok is jócskán hozzáadták a magukét a bennem feszülő vágyhoz.
Nem vagyok egészen biztos benne, hogyan fog reagálni. Ugyan épp az előbb adta át a gyeplőt, ami voltaképp egyet jelent a megadással, egy kis részem azért tart tőle, hogy bármelyik pillanatban visszavonulót fújhat. Talán ezért sem akarok időt hagyni semmiféle átgondolásra.
A  tarkóját elengedve mindkét kezem a blúza után nyúl, hogy a nadrág fogságából előhúzva, nekilássak a gomboknak, de már az első kettő után leesik, hogy túl aprók és túl időigényesek ahhoz, hogy legyen elég türelmem végigérni rajtuk, így az anyag két végére fogva, inkább rántok egyet rajta, míg szétnyílva meg nem adja magát az akaratomnak. Az már csak utána jut eszembe, hogy pár óra múlva elviekben még jelenése lenne abban a kihallgatóban.