"There's only two types of people in the world.
The ones that entertain, and the ones that observe."
Mik az erősségeid?
A titoktartás felbecsülhetetlen képessége. Ha rámbíznak egy titkot, nincs az az istenség vagy ember, aki ki tudná azt belőlem szedni.
A bokámon kívűl minden ízületem laza, így eléggé hajlékony is vagyok. Nagyon kommunikatív vagyok, bárkivel könnyen eredek szóba és akár órákig is képes vagyok társalogni. Farkasszem. A rekordom nyolc perc és két másodperc, addig képes vagyok pislogás nélkül bámulni egy pontot.
Mik a gyengeségeid?
Az a nyamvadt jobb bokám. Fiatalon, tinédszer koromban tört el és hiába jártam el orvoshoz, mikor csak tudtam, igazából sosem jött helyre. Érzékeny az időjárásváltozásra, futni is nehezen tudok tőle mert van, hogy a semmiből megmerevedik, mint annak a kecskének.
Mi a legnagyobb vágyad az életben?
Nem is tudom. Talán csak a szakmámban haladni előre, míg tökéletes titokban tarthatom a "hobbimat", mit gyerekként kezdtem el.
Mik a legnagyobb félelmeid?
Ha az ember eleget gondolkozik és átlát néhány dolgot, már nem igazán tud mitől félni. Ami a legkellemetlenebb szituáció lenne az életemben, ha előkerülnének a szüleim. Egyáltalán nem akarom őket látni. Fiatalon sokszor rémálmodtam az esettel, hogy előkerülnek és elvisznek azoktól, akik felneveltek, a cirkuszból.
Milyen az egészséged?
A bokámon kívül minden egyes testrészem egészséges, tudtommal.
A nagy világban rajtam kívül mindenki tudja, hogy mikor jött a világra, van aki percre pontosan meg tudja mondani. Nekem a születésnapomat attól a naptól számoljuk, hogy a nevelőszüleim Florian és Billie megtaláltak a Lyon Cirque Noir bejáratánál. Csak a nevemet tudtam és azt, hogy három éves vagyok. Anya neve "Anya" volt apámé pedig "Apa". Szakadt az eső és mivel senki sem jelentkezett a kislányért, így aznapra befogadtak. Másnap vittek el a rendőrségre, azonnal felvett a gyámügy és Florian kérésére addig náluk lehettem. Évekig nem találták még meg a szüleimet, még DNS vizsgálattal sem. Semmi. Se szülők, se rokonok. Mintha a semmiből kerültem volna oda a cirkusz bejáratához. Ez évek alatt megszerettek, mint lányukat és én is őket.
A család az ahová általában az ember beleszületik, nos én megtanultam az életem során nagyon sok mindent a Lyoni cirkuszban. Az otthonod ott van, ahol a szeretteid. A szeretteid a családod, még ha vér nem köt össze, akkor is. Megtanultam, hogy az élőlényekbe kódolt ösztönöket senki és semmi sem fogja tudni kiölni. Méghozzá egy igen fájdalmas módon, de tanultam.
Nevelőszüleim hamar felfedezték a hajlékonyságom, hogy nem ismerek lámpalázat...fiatal fellépő lettem a Noir cirkuszban, mint az "Elasztikus lány". Bárhová becsomagoltak, szinte mint a gumi úgy hajlottam. Én voltam a tornász, a késdobáló asszisztense és a hivatalos üdvöske. A törés tizenhárom évesen történt, mikor már azt hittem, hogy sínen van az életem és örökké ezzel fogom a kenyeremet keresni. Szószerint bekövetkezett a törés, a bokámé. Egyszerűen nem tudtam már rendesen használni, s mi lesz akkor mikor az ember alsóvégtagjában valami tropára megy? Minden megy tönkre szép lassan, egymás után. Megváltozik a járás, a tartás és akkor tetőtől talpig bajba kerül az ember. Többé nem lehettem tornász.
Na de mi volt még ami egyáltalán érdekelt? Az emberek, hatni a másik emberre. Kitapasztalni őket. Orvosira kezdtem járni, hogy pszichológus lehessek, ezenbelül az érdekelt a leginkább, hogy az ember, mint "felsőbbrendű faj", hogyan vetkőzik ki magából és miért? Mi az a pont amikor eldönti, hogy levetve a mindennapi, kedélyes üzletember álcáját, ő most elfelejti mindazt amit élete során tanítottak neki és bűnözésre adja a fejét?
Az elme hatalma mások felett. Mikor dől el, hogy ki az erősebb? Én azt hittem, hogy egy igen elszánt ember bárki és bármi felé tud kerekedni, csak nem szabad kimutatni a félelmet, a bizonytalanságot. Azt gondoltam, hogy bárkinek lehet módosítani a viselkedését, de amit az évezredek belénk véstek, azt bizony lehetetlen visszafordítani. A legalapabb funkciók, a legszimplább ösztönök. Semmilyen taktikával nem módosulnak.
Pedig mennyire elszánt voltam. Húsz éves voltam, mikor költözött a cirkusz Lyonból, Sydneybe. Minden annyira más lett.
Mintha kaptam volna egy löketet az egyetemen, szakosodtam tovább kriminálpszichológia irányába. Nagyon büszkék voltak rám Billie és Florian. A szinte semmiből évek alatt kiépült "élménypark" sok bevételt hozott, nagylelkűségüknek hála a diplomám megszerzésekor kaptam két oroszlánkölyköt. Macskás vagyok, azonnal beléjük szerettem. Simba és Kovu, ezek lettek a neveik. Velem nőttek fel, én idomítottam őket, hozzámszoktak és lett egy új számom ezzel a cirkuszban. Az oroszlánokat idomító lány: Khali, a töretlen tekintettel.
Azóta ez egy folyamatos verseny köztem és a ragadozók között. Sima, mindenáron szeretné a dominanciáját kivetíteni mindenre és mindenkire. Kamasz korában is méregzsák volt, ha nem kezelték a legnagyobb tisztelettel, ha Kovu próbálgatta az erejét. Na de ha Kovu kapott előbb ételt? Halálos sértésnek számít. Már kezdett makrancos lenni, de bántani? Azt nem, hisz én vagyok az anyja. Mégis a combom bánta. Szerettem volna felülkerekedni rajta véglegesen és komolyabban fogtam, mint Kovut.
Például este az etetésnél eldöntöttem, hogy ez egyszer megmutatom: Nálam van az étel, én adom az ételt, az én kezemben van, hogy kap-e és mikor. Elfordultam tőle és Kovul táljába helyeztem a nyers húst. Életem egyik legnagyobb hibája volt.
Csak a fehér villanásra és égető fájdalomra emlékszek. Simba ellenem fordult és megmart. A fájdalomtól nagyobb volt az érzés, hogy elárult, hátba támadott.
Nyilván ő is így érezte ezt.
Azóta sem packázok vele közvetlenül a közelében. Meg kell találnom az egyensúlyt. Mégis mit képzeltem? Egy igazi, született vadállatba kódolt ösztönöket átírni kilenc év alatt?
A combomról lehasított hús és az ottmaradt sebhelyem is jelzik: Lehetetlen.
Már praktizáló kriminálpszichológusként is hétvégente eljárok a cirkuszba. Parókával, maszkkal, Khaliként ámítom el a közönséget. Teljes titokban, merthát van nekem titkokból rengeteg. Ez csak egy közülük.
