Jenna Campbell

Jenna Campbell

In my memory, it doesn’t end. We just stay there, looking at each other, forever.

Pontos és precíz, mind a munkájában, mind a magánéletében egyaránt. Megbízható, hűséges típus, ráadásul ha valamit a fejébe vesz, akkor attól nehezen tántorítható el. Nőből van, ráadásul édesanya is, így rendelkezik azzal a szupererővel, hogy képes több dolgot csinálni egyszerre, megosztani a figyelmét és mégis minden ponton maximálisan jelen lenni. Empatikus személyiség, mások problémái elég sűrűn szerepelnek előrébb a fontossági sorrendjében a saját gondjainál. Mesteri módon rejti csorba szívének szomorúságát finom ívű mosolya mögé.  
Túl sokat foglalkozik mások problémáival, a munkájába menekül, a kórház falai között keresi a megnyugvást. A negatív érzéseit mélyre temeti, gyűjtögeti lelkének egyik zugában, mert nem szeretne senkit sem terhelni a saját gondjaival. Nehezen bízik meg másokban, fél bárkit is közel engedni magához. Az édes dolgok is nagy gyenge pontja, különösen a sós karamellás csokoládé fagylalt, ami természetesen az éjszaka közepén fogyasztva a legfinomabb.
Megtalálni azt a valamit a kislánya életében, ami pótolhatja az édesapja hiányát. Képtelen lenne elviselni, ha még valakit elveszítene. Retteg tőle, rémálmaiban visszatérő vendég a magány, a fojtogató csend. A balesete óta fél autóba ülni, ha teheti, igyekszik más módját választani a közlekedésnek, de ha valamiért mégis autóba kényszerül, egészen biztosan feszeng, amíg ki nem szállhat belőle. Nagyon nehezen esett teherbe, többször is elvetélt, mielőtt a kislánya megszületett volna. Nem szeretne arra gondolni, hogy ez esetleg egy komolyabb baj előszele is lehet. Nem túl jó alvó, de elvből elutasítja a nyugibogyót, amit a doktor írt fel a számára.

- Ben?- volt némi kétségbeesés a hangomban, ami egyből válaszadásra késztette a férjemet.
- Csak képzelődsz, az égett szag a folyosóról jön, úgyhogy meg se forduljon a fejedben azzal gyanúsítani, hogy már megint a BlackBear-ből akarok rend... Hé, Jen, mi az? - egy pillanat alatt tűnik el a hangjából a könnyedség és jelenik meg benne az aggodalom, ahogyan kidugja a fejét a konyhapult mögül és meglátja, hogy a nappali közepén ácsorgom, minden bizonnyal éppen eléggé kétségbeesett arcot vágva.
- Azt hiszem, elfolyt a magzatvíz - pillantok fel, öles léptekkel közelít felém, kezében még mindig ott a fakanál. Komollyá válnak a vonásai, remek mentőtiszt hírében állva egy pillanat alatt felméri a helyzetet és még azelőtt mellettem terem, hogy a fellobbanó fájdalom megroggyantja a térdeimet. - Valami nincs rendben - egyre erőtlenebb a hangom, Ben pedig egyre szorosabban tart. Sosem szültem még, de orvos vagyok és valami odabent a gondolataim és a megérzéseim határán vadul harsogja, hogy valami baj van. Érzem, hogy valami meleg és ragacsos folyik végig a lábamon, oda sem nézek, a férjem arca mindent elmond, valami tényleg nincs rendben.
A térdem alá nyúl, a karjaiba emel és a fülembe suttogja: - Minden rendben lesz - én pedig elhiszem.


Fogalmam sem volt róla, mióta ücsörgök már a fürdőszoba padlóján. Egyre nehezebben lendültem túl rajta, egyre több időt vett igénybe, hogy összeszedjem magam. Azt hinné az ember, hogy az újabb és újabb csalódások, veszteségek csak megerősítik és segítenek, hogy a következő már könnyebb legyen. Hát nem. A felcsapó hiány, az üresség kínzóan feszíti szét a bensőmet, a könnyek marják az arcomat. A szomorúság és a düh kínzó táncát járja, hogy aztán csak a keserű csalódás maradjon utánuk. Kaparja a bőrömet, szaggatja a szívemet, hogy ezúttal sem voltam elég jó, hogy ezúttal is csalódást okozok majd Bennek, hogy jobbat érdemelne, valaki olyat, aki teljes egészében képes a felesége lenni. Én csak csalódást okozok neki. Utálom a szomorúságot látni a vakítóan kék szemeiben. Utálom, hogy vigasztalóan ölel át, hogy azt suttogja a fülembe, minden rendben lesz, hogy mellettem áll, hogy hiába kutatom a tekintetében a csalódottságot, nincsen ott. Hogy ő ennyire tökéletes, míg én csak újra és újra kudarcot vallok.
- Jen, megjöttem! - hallom, ahogyan ledobja a kulcsát a pultra, ahogyan lerúgja a cipőit, ahogyan hanyag mozdulattal a kanapé támlájára teríti a dzsekijét. Már egészen rám sötétedett. Hallom, hogy keresni kezd, sokáig nem is kell neki, egyből a fürdőszobába jön. Talán érzi, már talán abban a pillanatban érezte, hogy belépett az ajtón, a keserűség maró, súlyos szagát.
- Jen... - gyengéddé válik a hangja, ahogyan belép és megpillant a földön ülve, véres nadrágban. Mellém térdel, a kezemért nyúl, az arcomra simít, letörölve onnan a könnyek odaszáradt csíkjait.
- Én úgy sajnálom... - megbicsaklik a hangom, fátyolossá válik a tekintetem, a keze után nyúlok, úgy kapaszkodom belé, magához húz, én pedig a mellkasába zokogom minden bánatom, keserűségem, csalódottságom. Egy újabb kisbabát veszítettünk el, ismét kudarcot vallottam.
A térdem alá nyúl, gyengéden emel a karjaiba és a fülembe suttogja: - Minden rendben lesz - én pedig tényleg, de tényleg szeretnék hinni neki, de egyszerűen nem megy.


- Miért nem hívtál mentőt? - kérdezem csendesen, vadul fújtatva, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy ne üvöltsem a világba a fájdalmam.
- Nem értek volna oda időben - szűri a fogai között, amikor ismét piros lámpát kapunk. Közel lakunk a kórházhoz, egy átlagos munkanapon gyalog, vagy biciklivel közlekedem. Így az újabb lámpa előtt, ami megállásra kényszerít minket, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy magát átkozza, miért nem szólt be a központba. Ott dolgozik, egyből riasztottak volna egy kocsit. Érzem, hogy egyre dühösebb, látom, hogy összefeszíti az állkapcsát, mérgesen csap a kormányra, vadul nyomva meg a dudát.
- Ben, minden rendben lesz - színtelen a mosolyom, az arcom, verejtékcseppek ülnek ki a homlokomra. A keze után nyúlok, pedig nehéz a mozdulat, ujjaira szorítok, próbálva ilyen módon nyomatékosítani a szavaimat.
Elindulunk. Még mindig ideges, elkanyarodunk, a gázra lép, de a kezem nem engedi el. Egymásba kapaszkodunk.
Talán ha nem törne rám a fájdalom egy újabb hulláma, ha nem szökne ki ajkaim közül a nyöszörgés, talán ő sem érezné, hogy még ennél is gyorsabbnak kell lennünk. Talán ha nem hunynám le forrón lüktető szemeimet, akkor látnám és képes lennék őt figyelmeztetni, hogy azon a zöldön már nem fogunk átérni. Ha az a sok talán nem tolulna össze, akkor minden bizonnyal megállna, amint pirosra vált előttünk a lámpa.


- Ha anyám megtudja, hogy ilyen renitens alak vagy, lehet be sem léphetsz a családi házba - kacagok fel könnyedén, ahogyan finoman rálép a gázra, hogy átsuhanjunk az előttünk éppen pirosra váltó lámpa alatt.
- Nem kockáztathatom, hogy ne érjünk oda időben, mert akkor a pontatlanságom miatt kapnám a fekete pontokat - együtt nevetünk, pedig tudja jól, mit gondolok az ilyesmiről. Hány percet nyerünk azzal, hogy áthajtott a piroson? Talán egyet, esetleg kettőt. De ezúttal elengedem a dorgálást, éppen elég lesz neki a mai napra a szüleimmel elköltendő vacsora.
- Hm, igazából most akkor azt mondod, ha elég fekete pontot gyűjtök, akkor van rá esély, hogy anyád nem enged be a lakásba? - sandít felém, a homlokát ráncolva, de szája szélén ott ül az a csibészes mosoly, ami már az első pillanatban megfogott benne.
- Javíthatatlan vagy, Ben Campbell! - nevetek, játékosan a vállába bokszolva, mire ő túljátszott reakciót produkál, ami csak újabb nevetést csal elő belőlünk.
- Egyébként meg nem tudom, miért aggódsz, a bátyám is ott lesz és úgy vettem észre, legutóbb is remekül sikerült megtalálnotok a közös hangot - feljebb szalad a szemöldököm, ahogyan felé fordulok. Élénken él az emlékeimben a nap, amikor bemutattam őket egymásnak. Csak ültem és néztem, ahogyan egyre jobban belemelegednek a diskurálásba és azon csodálkoztam, miért csak a nőkre mondják, hogy cserfesek. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, hiszen belepusztultam volna, ha életem két legfontosabb férfija nem jönnek ki jól egymással.
- Már megint egy piros lámpa! Komolyan mondom, ha még egyen átmész, átveszem a kormányt! - könnyed volt a hangom a felcsattanás ellenére, de tekintetem komolyan villant. Az ő égkék szemei viszont csillogtak az örömtől, nevetett és a kezemért nyúlt.


Egészen érdekes dolog, hogy egyetlen döntés mennyi mindenre lehet kihatással. Egy röpke pillanat, ami rettentő szűkösnek tűnik, amikor hirtelen kell döntést hozni. Talán azok a pillanatok a legnehezebbek, mert az ember a nyomás alatt sokszor dönt rosszul. Pláne, ha külső nyomás alatt áll.
Ha a szeretett nő, aki mellette ül az autóban, csak azért nem ordít a fájdalomtól, mert tudja, attól csak rosszabb lenne. Ha a gyermek, akit a felesége a szíve alatt hordoz, maga a csoda és most veszélyben van. Ha minden pillanat számít, ha minden egyes eltelt másodperc közelebb sodorja őket valami kiszámíthatatlan veszélyhez. Ha ott dübörög benne a tenni akarás. Ha a szíve minden pillanatban azt dobolja, mennyire szereti, mennyire fontos neki a mellette ülő nő.
Egyetlen röpke pillanat. Egyetlen döntés. Egyetlen pirosra váltó lámpa. Annyiszor megúszta már, annyiszor sikerült átcsusszanni alatta, meg sem fordul a fejében, hogy pont most, amikor minden perc számít, amikor annyira sietni kell, akkor fordítja el arcát a csalfa szerencse.
Egyetlen röpke pillanat. Egyetlen döntés. És egy életre szóló "mi lett volna, ha", ami minden gondolatba, minden pillanatba beférkőzik majd, amit keserű kínnal vésnek a bőrbe, a szívbe.
Egyetlen röpke pillanatra megáll az idő. Békés a csend és nincs más, csak az egymásba kapaszkodó ujjak.


Szeretem ezeket a pillanatokat. Amikor nincs rohanás, amikor a békés nyugalom, a puha csend egyszerűen csak körülölel minket és nincs más, csak ő és én, az egymásba fűződő ujjaink, a légvételek, a szívdobbanások. Szeretek minden ilyen pillanatot megélni, elraktározni, hogy a nehezebb napokon majd ezekből töltekezhessek. Mert tudom jól, hogy nem lesz mindig minden ilyen békés, ilyen csendes, ilyen nyugodt.
A vállára hajtom a fejemet, tenyere az óriási pocakomra siklik. Néhány perc és kényelmetlenné válik számomra a pozíció, mint mostanában oly sok minden. De ez a pillanat most meghitt, olyan, amit érdemes kiélvezni.
- Csodálatos, ugye? - simítom tenyerem a kézfejére. Nagyon sokáig nem akartam elhinni, képtelen voltam teret engedni a boldogságomnak. Nem engedhettem neki teret, mert féltem, ha magasra repülök, nagyot zuhanok majd és nem voltam benne biztos, még egyszer túléltem volna a becsapódást, még egyszer képes lettem volna lábra állni. Aztán mégis, minden egyes nappal, ahogyan egyre csak gömbölyödött a pocakom, szép lassan képes voltam elhinni, hogy ez a valóság, hogy ez a boldogság a miénk, hogy ezt már senki nem veheti el tőlünk. Hogy képes vagyok rá.
- Megmondtam, hogy minden rendben lesz, nem igaz? - suttogja, mielőtt csókot nyomna a fejem búbjára.


Aztán a következő pillanatban felbolydul a pillanatnyi béke, megtörik a csend, életre kel az idő. Csak a vakítóan égkék szemeit látom magam előtt, ahogyan egy pillanat alatt megszűnnek csillogni és eltűnik belőlük a csibészség. És én már akkor sem hinném el, ha most azt suttogná nekem, minden rendben lesz. Pedig nagyon szeretném, ha legalább egyszer, még utoljára suttogna nekem.

You are a minute of quiet in a loud shouting world.