William Rowe

William Rowe

I didn't cause it. I can't control it.

Ha nem tudna nagy nyomás alatt is jól teljesíteni, a pillanat töredéke alatt döntést hozni, valószínűleg helye sem lenne a baleseti osztályon. A figyelme nem kalandozik el vagy szakad szét és hullik darabjaira, mint egy működésképtelen gépezet egy eseményekkel teli műszak során. Olajozottan végzi a munkáját, nem áll le a halántékát vakargatni, ha valamire nincs azonnal válasza. Ha ráér, később visszatér hozzá, ha nem, kikéri az egyik kollégája véleményét vagy másik megközelítést alkalmaz a megoldás érdekében. Elég talpraesett ahhoz, hogy ne kelljen ilyen helyzetekben a kezét fogni vagy aggódni miatta. Ért a dolgához és ez érezhető a beszédében, a mozdulataiban.Egy bizonyos ponton túl képtelen megnyílni mások számára, az érzelmeiről beszélni, amit egy már jól betanult módszerrel szokott megelőzni; lelép vagy negatív irányba változik az illetővel szemben tanúsított viselkedése, aminek mértéke változó. Szándékos elhidegülés, a másik magára haragítása, provokáció alkalmazása, kerülés, viták gerjesztése, a kapcsolat teljes elvágása, etc. Rossz szokássá, önvédelmi mechanizmussá vált az évek alatt, tisztában van vele, változtatni mégis képtelen, mert önnön hibáján szinte azonnal felhúzza magát és impulzív jelleménél fogva nem gondolja át a következő lépését, mielőtt megtenné őket a borzolt idegállapotában.
Az elmúlt egy évben az adrenalinfüggősége könnyen kicsúszik a kezei közül, ami a pörgős műszakok miatt - az ünnepek környékén különösen - munkaholizmusba fordult át. Hajszálon múlt nem hajtotta túl magát és változtatás helyett csak jobban megtanulta hogyan fedje el a kimerültségének jeleit, tartsa fenn az energiaszintjét, miközben csak a kötelező minimumot tölti pihenéssel. A kérdésre nem tudna őszinte választ adni, rávágna egy banális, anyagiakkal kapcsolatos elképzelést vagy őszintén rávágná, hogy a héten sorozatban érkező, vanília ízű baleseti esetek helyett egy nagyobb kaliberűre vágyik és többre nem igazán. Mindeközben arról van szó magának sem ismeri be, hogy egy egyszerű ember, aki egy klasszikus értelemben vett családot szeretne. Feleséget, kölyköt, kutyát, kertes házat, olyan gyepet, aminek láttán az egész szomszédságot elfogja az irigység. Ha pontosan nem is így, ezt, de valami ehhez nagyon közel állót. Sok tudatos vagy tudattalan motivációja fakad abból, hogy megelőzze bárki is hátrahagyja, mint egy megunott cipőt. Ha ő előbb vágja el a szálakat, mielőtt valaki olyan fontossá válna a számára, akkor legalább ez nem következhet be.ADHD-vel diagnosztizálták gyerekkorában, amit rendszeres, szigorú adagolású gyógyszerezéssel tartott kordában. Néhány hónapja megnövelte a stimuláns adagját, hogy többet dolgozhasson az élénkítő hatásának köszönhetően és figyelmen kívül hagyta, tagadja a doboz alján szereplő - nagyobb mennyiségben függőséget okoz - leírást. Jól van, tud koncentrálni, nem végez hanyag munkát, a toppon érzi magát és az az egy alkalom, amikor érezni kezdte a túlzásba vitelét, leállt. Felfogása szerint teljes kontroll alatt tartja. Egyenlőre valóban így volt, a problémák most kezdődnek.

Megfeszülten állok az első sorban. A szertartás szövegét szinte alig hallom, mintha egy búra alatt lennék, csak néhány szót értek tisztán belőle. Újra s újra lejátszódik a fejemben a jelenet, ahol hívatlanul beállít a temetésére. Meghunyászkodón, idegesen babrálva az ujjaival vagy épp a kabátja szélével, azon igyekezve, hogy elkapja a tekintetemet, szót tudjon váltani velem. Szánalmas képet festett. A nagynéném, pedig még képes volt az mondani neki mennyire jól néz ki, összeszedettnek és örül annak, hogy látja a körülmények ellenére. A dühtől nem tudok tisztán gondolkodni, tekintetemmel a koporsó tartólábát nyársalom fel és ebből a befókuszált állapotból Fred másodszori kísérlete zökkent ki, ahogy a vállamon kopogtat. A beszéd. A francba.
Szükségem volt egy-két másodpercre, mély lélegzetvételre. Ki akartam zárni a jelenlétét, hogy ne üssön át a szavaimon a folyton növekvő feszültségem és megfelelő módon adjak tiszteletet az öregemnek, mielőtt a földbe helyezzük. Emlékeztem minden részletére a gyászbeszédnek, fejben mégsem voltam ott. A tekintetem a gyülekezők egy olyan pontján pihentettem mindvégig, ahol nem láthattam, de közben már annak a gondolata is indulatot szült, ha esetleg a leghátsó sorban várakozott vagy távolabb állt meg. Nem akartam tudni, nem akartam itt tudni. Nem véletlenül nem küldtem levelet a temetés részleteiről és nem hívtam fel. Egyedül intéztem az egészet, álltam a költségeket, egyeztettem a vállalkozókkal, a szertartásvezetővel, küldtem ki az értesítéseket, intéztem telefont a közelebbi rokonok felé. Két éve hallottam utoljára róla, akkor is pénzt kért kölcsön, amit soha nem adott vissza. Tipikus Helen.

Néhány mondaton felül senkivel nem állt szándékomban többre leállni, ahogy véget ért a ceremónia. Minél gyorsabban ki akartam szabadulni a közegből, el akartam menni, még azelőtt, hogy a közelembe érne és egyáltalán lehetősége lenne a megszólításomra. A cateringeseket be kell engednek a házba, el kell igazítanom őket, valamilyen okot mindenkinél kipréseltem, ha rákérdezett a sietségre. Ő viszont észrevétlen kopóként jött utánam a parkolóba. A slusszkulccsal babráltam, amikor megszólalt a hátam mögött. Eleddig nyugtatott a tudat, hogy távolságot nyertem közénk, erre tessék...
- Will...? Beszélhetnénk? - Megállok az ajtónyitásban, hogy a gőzt egy hangos sóhaj formájában engedjem ki. A sok közül pont a mai napot választotta ki a felkeresésemre, így jogot érzek arra ne foglalkozzak az udvariassági formákkal.
- Nem Helen. Nemrég ért véget a temetést, van még dolgom és az időm drágább annál, mintsem téged hallgassalak. - A lehető legegyenesebben fejezem ki magam vele szemben. Rengeteg energiát emészt fel, hogy szelidítsek a mondandóm élén vagy a megfogalmazásomon és nem utolsó sorban, teljesen értelmetlen is. Kihagyom a megerőltetést, egyszerűen az ajtóhoz fordulok, hogy beszálljak a járműbe, amikor még egyszer utánam szól a kérlelő hangján.
- Fiam, kérlek...
- Nem. Melyik részét nem értetted? - Élesen szólok oda. Felpiszkálta az indulataimat a nem-értésével, ezúttal azonban nem állok meg. Beülök az autóba, becsukom az ajtót és elhajtok, anélkül, hogy lehetőséget adnék neki reagálni. Egyébként sem, de ma különösen nem vagyok rá kíváncsi.


Beérkező eseteket kiosztottam a rezidenseknek, hogy a rám váró adminisztrációval foglalkozzak. Az elmaradásáért harapnak a nővérek és talán amíg a formanyomtatványok kitöltésével bíbelődök befut egy nagyobb volumenű eset is, ahol többet kell tenni egy koponya CT elrendelésénél vagy néhány öltésnél. A műszakom tizenkét órája kezdődött, de érdekfeszítő esetet még nem hoztak be és esz az unalom. A papír fölé hajolva támaszkodok a pultnak, nagyban sercegtetve a tollat a felületén, amikor közelebb ér. Nincs nyüzsgés, senki sem kiált fel fájdalmában, szinte csak rutinfeladatokat kell ellátni a betegeknél, illetve várni kell az eredményekre, éppen ezért nem nézelődök ki mit csinál. Ha így tettem volna szerencséen elkerülhettem volna a szituációt, a váratlan letámadást a következő másodpercben.
- Will? - Túlságosan is ismerem a hangot ahhoz, hogy eltévesszem. A vállaim is megemelkednek a levegővétel során. Mit keres egyáltalán a városban, nemhogy a munkahelyemen? Erősen vissza kell fognom magam, nem akarom mások kérdezősködjenek, ha jelenetet akar rendezni.
- Inez, ezt később befejezem. Ígérem. - A pult belső feléig nyúlok, hogy letegyem a mappát és a megfordulásom után kifelé jelzek a kezemmel. Idebent nem fogok beszélni vele, a hátam közepére sem kívánom, hogy valaki bármit is meghalljon belőle. Majdnem tizenegy hónapja nem láttam. Hagyott néhány üzenetet a hangpostámon, de egyiket sem hallgattam meg. Világosan a tudtára adtam nem vagyok kíváncsi rá. Szó szerint elitta a lehetőségét az elmúlt évtizedek alatt. Kicserélte az orvos által felírt stimulánst ibuprofenre, hogy az eladásából befolyó pénzből még több alkoholt vegyen és ha az iskola pszichológusnak nem tűnt volna fel a gond, hogy az addig kezelés alatt álló, teljesen jól funkcionáló tizenkét évesnek hirtelen visszatérnek az aktájában szereplő viselkedésproblémái, jelentősen romlik a tanulmányi átlaga, az egész életemet tönkre vágta volna. Egy fél pillantást vetek rá a kijárat felé vezető úton és a figyelmem nem siklik el afelett normális öltözetben van, valószínűleg fodrásznál is járt a közeli múltban.
- Will...? - Will, Will, Will, Will... Simán attól, hogy kinyitja a száját eléri plafonig érjen a vérnyomásom. A levegőre érve kiengedek egy sóhajt.
- Gyorsan mondd mit akarsz, mert dolgozom. - Összevont karokkal állok meg, odébb a bejárati sétánytól. Muszáj egy kevés hajlandóságot mutatnom ahhoz, hogy ne időzzön tovább pár percnél, míg a lényegre tér.
- Apád temetésén nem volt alkalmam elmondani, de jövő hónapban lesz két éve, hogy józan vagyok. Csak szerettem volna...
- Persze. Figyelj, gyorsan mondd mennyire van szükséged, hogy utána békén hagyj végre. - Kínomban elvigyorodok a mesébe illő történetén. Miért hinnék neki, hogy változott? Most? Ha igen is, rég lerombolta minden elemét a kapcsolatunknak ahhoz, hogy bármiből is lehessen építkezni, amit egyébként nem akarok. Párszor eljátszotta ezt a kártyát a múltban.
- Nem, nem félreértesz. Nem kell a pénzed, nem azért jöttem. Tessék. - A táskájából egy borítékot vesz elő és felém nyújtja. Értetlenül nézek rá, nem emelem a kezem. - Tartalmazza a kölcsön kért összeget és egy kicsivel többet is. - Fekete fehéren rá van írva az arcomra, hogy nem értem mit mondd. Nyelvtanilag tudom értelmezni, ha valaki más mondaná is lenne értelme, de tőle hallva a mondatot kékhalált szenved el az agyam. Másodpercek kellenek a válaszadáshoz.
- Tartsd meg. Kettőnk közül biztos vagyok benne nem nekem van rá szükségem.
- Nem, ragaszkodom hozzá. Kölcsönt kértem, amit elhúztam... meg minden másért is. Tessék, vedd el.
- Dehogy veszem. Tartsd meg.
- Kérlek. - Akaratosan nyújtja felém, miközben az éves fizetésem végén biztos lóg minimum egy plusz nulla az övéhez képest. Az ég felé tekintek a szemforgatás idejére és átveszem a borítékot, hogy kicsit várva felé nyújtsam.
- Rendben, akkor ezt azt összeget annak örömére adom, hogy tiszta vagy. Végeztünk? Most már vissza kell mennem. - Ismét vonakodik, mire látványosabban megrázom a kezemet. Egyedül ennek a hatására fogadja el, amiért nem ítélem el. Azért-e, mert nem érdekel vagy mert érthetőnek tartom rászorul, azt nem tudnám meghatározni. Látom rajta mondani szeretne valamit, de a türelmetlenségem győz és a szabadulni akarás.
- Oké, kitartást a józanul maradáshoz. Többet itt ne keress. Szia! - Máshol se, de külön nyomatékot adok annak jobb, ha nem fordul meg a fejében ismét felkeresnie a munkahelyemet, hogy a közelembe férkőzzön. Intek, automatikusan sarkon fordulok és odabent jelzem a biztonsági őrnek, ha legközelebb látja a nőt, akivel az imént beszéltem, ne engedje be. Régi problémás beteg, aki rám van szállva és az anyámnak adja ki magát. Függő, így bármit képes hazudni, hogy elérje a célját és nem akarok cirkuszt a kajtatásából... hozzátoldom azt is előző nap a boltban is követett, hogy hitelesebbnek tűnjön a sztori, ha valóban odáig fajul a helyzet idejönne.


Egy standard műszak a St. Claire-ben, egy dupla közvetlen utána a St. Vincent-ben. Nagyjából olyan, mint egy tripla plusz az utazási idő, ami hozzáadódik. Semmi olyan, amit ne bírnék ki egy kis élénkítő segítséggel. A zsibbadtság azért beleitta már magát a tagjaimban és egy reggeli kávéért még beálltam a kórház előtt lévő stand sorába, mielőtt taxit hívnék a hazajutás miatt. Négy órával korábban vettem be az előző adag Adderall-t, hogy ne lankadjon a figyelmem a váltásig tartó időben. A hatása múlóban, de értelmetlen lenne még egyet bevenni, inkább a kezemben szorongatott dupla eszpresszóval váltom ki.
Egy normális, forró zuhany jól fog esni, ha az apartmanba érek. Az épület elhagyása óta csak ez lebeg a lelki szemeim előtt, meg a memóriahabos matrac támasza, amihez egyik kórházi matrac sem hasonlítható. A kötelező szünetben megejtett egy órás alvásak köszönhettem a két órán át múlni nem akaró derékfájdalmam az éjszaka során. Elégedetten kortyolok bele a meleg italba, amikor csörögni kezd a telefonom. A válaszadást nem halogatom, egyből felveszem és nem merengek azon a kijelzőn a St. Claire szerepel. A műszakváltozással kapcsolatos egyeztetések nem ritkák, nem feltételezek mást.
- Szia Will! Vanessa vagyok, azért hívlak, mert egy emberrel kevesebben vagyunk és be kellene jönnöd, ha tudsz. - Egy pillanatra megállok. Tudják, ha nem is vagyok tartaléknak beírva egy adott napra, talán két alkalom kivételével mindig bevállaltam a plusz műszakot és az ő nyilvántartásukban épp a második szabadnapomat töltöm.
- Szia! Próbáltad előttem O'Neill-t vagy Grey-t? - Az eszem még nem ment el annyira, hogy gondolkodás nélkül bólintsak rá a bemenetelre, de mindent figyelembe véve nem érzem magam használhatatlan állapotban.
- O'Neill már bent van, de most hívtak minket egy komoly építkezési balesetről. Nagy forgalom várható, kelleni fog a plusz orvos.
- Oké, oké. Bent tudok lenni nagyjából húsz perc múlva.
- Köszi! Akkor nemsokára. - Megszakítom a hívást és megigazítom a vállamon lógó táskát, hogy jobban hozzáférjek a belső rekeszében pihenő dobozhoz egy újabb pirula miatt.

A jelentkező erős hányingert az éhgyomorra megivott kávéra fogom, a savamra és az eszembe vésem legközelebb tudatosabban iktassam be az étkezéseket. A pörgés miatt fel sem tűnik kezdetekben a magasabb pulzusszámom vagy a szaporábban vett lélegzetvételek egészen addig, amíg le nem csillapodik a zsivaly a sürgősségin és alkalmam nyílik egy pohár víz megivására. A kézremegés ekkor jelentkezik, a szív, pedig mintha ki akarná szakítani a nyaki artériám olyan erővel pumpálja a vért. Tompább voltam már az előző fél órában, de nem realizáltam. Rutinból végeztem a dolgokat, már majdnem gépiesen. A mutató- és középsőujjamat a zubogó verőérhez nyomom, miközben ledobom magam az egyik székre a folyosón és azon igyekszem lassabban, nagyobb kortyokban jussak hozzá az oxigénhez, de a bajról megbizonyosodva tudatában vagyok annak önmagában ennyi nem lesz elég. A napi dózis fölé mentem valamennyivel, ami nem jelentene akkora problémát. Előfordult máskor is, de visszaidézve a gyógyszer bevételét lesápadok egy másodpercre, nem merem sziklaszilárdan kijelenteni nem-e kettőt vettem be korábban.
Kitöltök még egy pohár vízet és a nővérpulthoz megyek, megkérni az egyikőjüket egy IV oldat infúziós előkészítéséhez, saját használatra. Befejeztem a műszakot. A telefont is elkérem, hogy szóljak Vanessának, ha még bent van, hogy próbálja meg elérni Grey-t, mert nem bírom folytatni a munkát az erős rosszullétre hivatkozva. Az aggodalmakat szerencsére blőd szöveggel el tudom oszlatni, senki nem fog megvizsgálni megfázás és kiszáradás tüneteivel, amik elkerülték a figyelmem eddig a pontig s most iszom a levét. A férfiak a köztudat szerint úgyis haldokolnak, ha bajuk van.


A visszatérésem után még napokig hallgathattam a hűledezéseket a három napig tartó betegszabadságomról. Legutoljára nem is emlékszem mikor jelentettem beteget, de abban biztos vagyok két kezemen megszámlálhatóak ezek az alkalmak, mióta elfogadtam a szakorvosi ajánlatot és nagy valószínűséggel ugyanennyiszor kaptam aggódó tónusú kérdéseket is. Van, aki komolyan gondolja, de van, aki csupán vérszívásból kérdezgeti bezzeg most minimum két óránként eleget iszok-e, mert sose fordult volna meg a fejükben megfeledkezek róla. A falat kaparom tőlük. Műszak előtt csak evégre ugrottam be az útbaeső boltba, hogy egy két literes vízes palackot lobogtatva lépjek be a sürgősségi osztályra és már azelőtt elhallgattassam őket figyelmeztetésre nyitnák a szájukat.
Két utcányira a kórháztól, a hónom alá csapva a folyadékot várakozom a zebránál, hogy zöldre váltson a lámpa. Kicsit ki kell lépnem a késés elkerüléséhez, de nem idegeskedem miatta. A zenék között böngészek a várakozás ideje alatt, csak egyszer-egyszer nézek fel a Spotify ablakáról, hogy ne szalasszam el az indulást és abban a pillanatban elhalványul a piros a színváltáshoz, megteszem az első lépést. Nem figyelek előre, oldalra meg végképp nem. A következő számra akarok váltani, a hangulatomhoz most nem passzol az RHCP, ellenben a Creedence Clearwater Revival, amit el is indítok.
Mindössze pár lépést sikerült megtennem, kettőt vagy hármat. A kerékcsikorgás hangját a fülemben szóló zene teljesen elnyomja, a mögöttem lévőnek, pedig nem sikerült időben utánam nyúlnia, hogy visszarántson a járdaszegélyhez közelebb. A tekintetem épp felemelem, a szemem sarkában megjelenő autóra azonban nem jut időm reagálni.