Everett Richards

Everett Richards

Neque porro quisquam est qui dolorem ipsum quia dolor sit amet, consectetur, adipisci velit

Rendelkezem a testi erővel, és a korlátlan szabadidővel ahhoz, hogy bármikor segítsek költözködni. Állítólag jó hallgatóság is vagyok, de legalábbis csendes. És bár 5 éve van jogosítványom, még egy motorbalesetem sem volt.  Meggondolatlan vagyok, vagy ha gondolkodom is, gyakran látványosan alábecsülöm mennyire bibliaiak lehetnek a tetteim következményei. Vagy legalábbis, mekkora rá az esély, hogy baj lesz belőle. Emellett a vevőköröm nagy része orvos, így a kvízesten esélyem sincs nyerni.

A legtöbb problémám ebből akad az életben. Minden más apróság.  Ellopni egy időgépet.  Az, hogy megint epres illatosított szappant kapok születésnapomra postán. Még mindig rémálmaim vannak róla... Kicsattanó huszonéves férfi vagyok, aki túl sokat iszik, keveset alszik, és napjában egyszer megesz bármi szart amit elé raknak, és mégis frissen fiatalosan áll munkába. Örökifjú vagyok...még úgy 10 évig, aztán az életstílusom szép lassan megbosszulja ezt. De most még minden rendben.  

17. Nagyon remélem, hogy a 17 lesz az új szerencseszámom. A kisebb számok sajnos nem hoztak sikert, de talán a 17. munkahely nem fog elhajtani, amikor meglátják a priuszom. Vagy mosolyognak rám illedelmesen, de nem hívnak vissza sosem, miután végig hallgatták a  történetem. Nem mintha annyira izgalmas lenne.
Az önéletrajzom nem valami hosszú. Hivatalosan sosem dolgoztam. Nem hivatalosan, 9 évesen dolgoztam először, bár erről Mr.William Mayfield-nek egészen biztosan más véleménye volt. Kis híján lebuktam, amikor a tárcáját bedobtam a postaládájába...a pénz nélkül természetesen. Mindenki hülyének nézett, amiért nem csak kukába dobtam az iratokat de nem akartam még jobban kiszúrni azzal a pancserrel. Talán ezért is tértem át inkább az autókra. Kamaszként még csak a rádiókat loptam ki belőlük, de aztán pár társammal együtt már saját műhelyünk volt, ahol egész járműveket szereltünk szét, és és tüntettünk el akár órákon belül. Remekül meg lehetett ebből élni, el is lettünk volna belőle örökre, ám ahogy az lenni szokott, előbb utóbb a rendőrség a nyomunkra akadt, és csak a szerencsének köszönhettem, hogy akkor épp nem voltam a városban, amikor rajtaütöttek, és lefoglaltak mindent a műhelyben.
Sok lehetőségem nem volt. Bár próbáltam tanulgatni, hogyan kell műhelyben dolgozni, szerelőnek sosem mondanám magam, legfeljebb ha nagyon csínos sofőr robban le az út szélén. Ebből azonban aligha lehet megélni, szóval a banda megmaradt tagjaival úgy döntöttünk ideje valami nagyobb szajré után nézni, aztán pedig abból elhagyni az országot, mielőtt minket is utolér a törvény. A tervünk hibátlan volt. Ki akartuk fosztani valamelyik Hemsworth fiú házát, amíg az a mamlasz filmet forgat a világ másik végén. Gondoltuk, mi a legrosszabb ami történhet?
Lehet okkal mondják, hogy nem érdemes részegen meghozni fontos döntéseket. A bíróságon ülve már nem tűnt olyan bombabiztosnak ez a terv, a rács mögött pedig végképp nem. Még mindig élénken él bennem az érzés, amikor megtudtam, hogy nem csak egy börtön van ebben a városban, és nem olyan lesz, mint egy baromira elnyújtott nyári tábor a srácokkal. Mind máshova kerültünk, és senkit sem ismertem bent, igaz gyorsan kiderült, hogy nem is akarok ismerni bent senkit. Talán meglepő, de nem épp a társadalom krémje kerül erre a helyre. Kint sem voltam jóban a legtöbb emberrel, de legalább senki sem szúrt hasba azért, mert nem adtam neki az almámat.
Idővel megtanultam, hogyan telhet egy nap anélkül, hogy sündisznónak öltöztessenek a többiek, igaz ehhez az is kellett, hogy több időt töltsek a könyvtárban, mint életemben addig összesen. Nem tartom magam bunkónak de el kell ismernem, azelőtt még a kötelező olvasmányokból sem olvastam el mindent, most azonban, nem volt más választásom. Vagy ez, vagy a pihenőben harcolok a távirányítóért. Nem jó ötlet.
3 évet töltöttem ott bent, mire úgy döntöttek, a jó magaviseletemért elengedik az utolsó kettőt, és feltételesen szabadlábra helyeznek. Nem várt rám egyszerű élet kint sem, ám abban biztos voltam, hogy nem akarok visszamenni többet. Megpróbáltam hát életemben először tisztességes munkát szerezni, a börtönpszichológus ajánlólevelével felszerelkezve. Kedves tőle, hogy olyan sok jót írt rólam. Kár, hogy a többség el sem olvassa.

135. Nagyon remélem, hogy a 135 lesz az új szerencseszámom. Szükségem is lesz rá. Én, mint egy bárpultos? Fizetővendégként sem egy életbiztosítás beengedni a kocsmába, de a St.Claire itt van tőle pár percre, szóval mi a legnagyobb baj ami történhet?

Neque porro quisquam est qui dolorem ipsum quia dolor sit amet, consectetur, adipisci velit