Lisette de la Cruz

Lisette de la Cruz

I'M NOT A BACKUP PLAN, AND DEFINITELY NOT A SECOND CHOICE.

A céljaim elérése általában mindig kemény munkát követ, amit általában nem vetek meg. Képes vagyok végigjárni a rögös utat, még ha éjszaka a párnámba üvöltök miatta, akkor is. Nem adom fel. Az emberek kiismerése az esetek kilencven százalékában nagyon jól megy, a maradék tízben pedig addig küzdök -persze csak ha akarok-, amíg nem sikerül. Majdnem mindig pörgök, amivel a lehangoltabb környezetbe is derűt tudok hozni.  Az irigység a legnagyobb. Roppant irigy tudok lenni, főleg akkor, ha valaki jogtalanul tart előrébb, mint én. Valószínűleg ez a gyerekkoromra vezethető vissza. El tudom vetni a sulykot sokminden terén, több esetben előbb cselekszem, mint gondolkodom, utána pedig verem a fejem a falba, amiért nem gondoltam inkább át alaposan a dolgot. Végre elérni oda, ahová tartok és semmiben sem nélkülözni.  A magány. Utálok egyedül lenni, mindig keresem az emberek társaságát, de ha egyedül maradok hosszabb távon, képes vagyok letargiába esni. Jelen helyzetben pedig egyik legnagyobb félelmem, hogy lebukok a tervem közepette és lecsuknak, hiszen bőven van már vaj a fülem mögött.  Tudtommal roppant jó, a néhai hasfájásaimon kívül nem sok minden van, ami ide sorolható. (Nem tudja, hogy kialakulóban van nála egy komolyabb betegség, aminek ez az előjele, nincs nagyon ideje ezzel foglalkozni, és eszébe sem jut, hogy bármi baja lehet). 

Briana de la Cruz. Három perccel volt idősebb nálam. Azt hiszem, talán ez volt az első előnye velem szemben, ami a szüleimet illeti. Briana a kedves, mindig mosolygós, pedáns mintagyerek. Lisette pedig a másik fele. A rosszabb. Az, aki mindig valamilyen zűrzavarba keveredik. Valahogy így írták le a de la Cruz ikreket már a kezdetektől. Mindig csak második voltam. Mindenben. Ha nekem valamilyen előadásom lett volna például zongorából, de közbeszólt Briana betegsége, természetesen kihagyták anyámék az estet, hiszen a nővéremet nem hagyhatták egy pillanatra sem egyedül ugyebár, nehogy valami baja essen. Az elsőszülöttnek. Briana kitűnő tanuló volt, egy darab félresikerült jegy sem csúszott be neki, míg én azzal próbáltam felhívni magamra már gyerekként a figyelmet, hogy kettesekkel állítottam haza. Erre csak azt kaptam, hogy: „Bezzeg Briana!”. Sokkalta jobban éreztem magam, mit ne mondjak!
Így ment ez évekig. Húsz évesen annyira elegem lett, hogy kerestem azoknak a társaságát, akik végre rám figyeltek. Akikkel önmagam lehettem és nem volt minden második szavuk az, hogy miben nem vagyok jó. Igaz, drogokkal és alkohollal, de jól éreztem magam. Briana is megjelent egyszer az egyik ilyen buliban. Milyen érdekes, nem? Vajon mit mondhatott a szüleinknek, hova megy? Pizsipartizni a legjobb barátnőjéhez? Vagy épp a valószínűségszámítást tanítják egymásnak? Nem hittem a szememnek. Persze időben hazament. Ez volt az első alkalom, amikor azt kívántam: Bárcsak, bárcsak Briana helyében lehetnék!
Hogy miért? Valószínűleg ő szólt az apámnak, hogy értem kellene jönnie, mert nem éppen vagyok beszámítható állapotban, ő pedig értem is jött szó nélkül. Az utolsó pillanatban értem oda, amikor már hallottam elsülni a fegyvert, a következő pillanatban pedig apám elterült a padlón. Meglőtték. Ott sem voltam, de az elmondottak alapján belekötött az egyik olyan pasasba, aki a világáról sem tudott. Engem akart védeni. Azt hittem, nyomban kiszakad a szívem a helyéről. Üvöltöttem, azt hittem, ez csak egy képzelgés, hogy csak a drog van ilyen hatással rám. Mikor megjelent anyám, Brie és a rendőrök is, már tudtam, nem az.
Kilenc évvel ezelőtt történt és én kilenc éve nem tartom a kapcsolatot sem az anyámmal, sem pedig Brievel. Természetesen ők tagadtak ki az egész nagy famíliával egyetemben, nem az én döntésem volt, hogy eltűnjek a láthatárról. Lelkiismeretfurdalásom volt, de ezzel együtt azt is tudtam, hogy nem az én hibám volt. Apám magának csinálta a bajt.
Ezek után jól eléldegéltem a családom nélkül. Kénytelen voltam. Ápolónőnek álltam és találkoztam egy férfival, akivel közös életet terveztük. Lakást, gyereket, esküvőt. Mindent, amit akarsz! Szépen is haladtak a dolgok, megvettük az első közös lakást, hiszen a munkánk simán fedezte a hitelt. Ennek már lassan öt éve. Egészen addig minden jól haladt, mígnem a cég, ahol Cornel dolgozott csődbe ment. Nekem nem volt elég pénzem arra, hogy az ápolónői fizetésemből fedezzem a felvett hitelt –amit persze az én nevemre kellett felvenni, ki máséra?-, így szépen elvitte a bank mindenemet. Konkrétan egy fityingem sem maradt, kirúgtak a munkahelyemről a hanyagságom miatt –mert annyira kikészültem ezen az egészen, hogy már dolgozni sem jártam be- és már ott tartottam, hogy majdnem éhen haltam. Ekkor jött a következő baromi „jó” ötletem, hogy valahogyan csak kellene pénzt keresni. Nem Lisette, majd ha piros hó esik! – gondoltam. Ugyan nem esett, de nem volt más választásom, elmentem egy bárba, ami kívülről teljesen normális iszogatós bulihelynek hatott, ám éjfél után igencsak átalakult, főleg a hátsó részben. VIP részleg volt, tele pénzes, nőkre és szexre kiéhezett férfiakkal. Ennek a középpontjába csöppentem én bele.
Tegnap anyám felhívott és a következőt mondta: „Briana meghalt a repülőgép szerencsétlenségben”. Néma csönd állt be kettőnk között. Egyikünk sem tudta, mit kellene mondania, engem még így is lesokkolt a hír, hogy már majdhogynem tíz éve nem váltottam egy szót sem a testvéremmel. A következő mondata pedig ez volt: „Félő, hogy Rhydian beleőrül majd a történtekbe.” Rhydian?
Rhydian Leconte. Cégtulajdonos, méghozzá nem is egy kis cégé. Alaposan nekiláttam a kutatómunkának az interneten. Rohadt boldogok voltak Brianával, ahogy elnézem a közös fotókat. Csupa fényűzés. Nyaralás itt, nyaralás ott, ilyen vacsora, olyan autó. Talán eljött az én időm. Éppen itt volt az ideje már, hogy valami előnye is legyen annak, hogy Brianával úgy nézünk ki, mint két tojás...

it won't be easy, but it will be worth it