valahogy fölértem…

Holmes O'Neill

A lelkiismeret szavát...

Biztos sok van, de amit a legnagyobbra tartok magamban, az a megfontoltságom. Persze tudom, hogy ez lehet hátrány is az életben, de egy jól meghozott döntés mindig visszaigazol. Az orvoslásban mindig higgadtnak kell maradni, és jól dönteni. Ezért is szeretem, hogy erre képes vagyok. Emellett persze nem elhanyagolható az sem, hogy az egyedüllétet maximálisan ki tudom használni a gondolataim gyarapítására és fejlesztésére. Még a legnehezebb helyzetet is képes vagyok feldolgozni esős napokon, magányosan.Sokszor róják fel nekem, hogy nem vagyok társasági ember, és azt is, hogy nehezen viselem az emberek közelségét, kedves közeledéseket. Számomra egy-egy új kapcsolathoz idő kell, amit a külvilág nem feltétlen vár ki vagy tolerál. Emellett persze van még egy pár negatív tulajdonságom, amin nem ártana változtatni. Ilyen például az önfejűségem, makacsságom.Megfelelni a saját elvárásaimnak, de mivel ezek mindig csak nőnek, ezért majdhogynem lehetetlen feladatnak ígérkezik, hogy mindent meg tudjak tenni, ami ehhez kell. Legalább a hivatásom megtalálása, és a felfelé vezető út megkezdése már kipipálható.Egyenesen rettegek az olyan helyektől, ahol akaratom ellenére ellátnak. Ilyen lehet az árvaház, idősek otthona, néha a kórház is, de amíg dolgozni járok be, addig nem gondolok arra, hogy én is fekhetnék valamelyik ágyon.Fizikai értelemben nincs tartós betegségem. Csak a régi hegek fájnak néha, de ezt a sok év alatt könnyedén meg lehet szokni. Mentálisan már akad egy kis probléma. Hajlamos vagyok a depresszióra, és ezt soha nem is tagadtam. Szerencsére már könnyebben tudom ezt kezelni, mint gyerekként.

„eljöttem s azóta nincs nyugovásom”
Csodának nevezhető az, amikor világra jön egy gyermek? Szerintem igen, csak az nem fér a fejembe, hogy ez néhány ember számára miért nem az. Ezeknek az embereknek miért nem jelent örömet, hogy újabb taggal gyarapodott a jövő generációja, akit saját kényük-kedvük szerint alakítgathatnak. Gondolom félnek, sőt rettegnek a gyereknevelés feladatától. És mi a megoldás? Az, ami nálam is: adni egy nevet a szerencsétlen kis ruhadarabnak (meg annak is, ami benne lapul), és otthagyni a kórházban, hogy aztán az érdeklődők csak átnézzenek felette, mert kicsit besárgult az első napokban. Én még szerencsés voltam, hogy kaptam nevet. Szerencsés voltam, hogy átnéztek felettem, mert enélkül ki lehetnék most? Felesleges belegondolni, mert sosem tudhatjuk meg. Igen, ez egy hatalmas klisé, de a klisékben mindig van igazság.
Születésem napján vesztem el először, de ezzel tették velem a legjobbat a szüleim. Alkalmatlanok voltak a gyereknevelésre, ha lemondtak rólam. Nem érdemeltek meg. Persze akármennyire jó, hogy születésem pillanatában elvesztem, ez pont annyi negatívummal is jár, mint előnnyel. Az elveszettek mindig is azok maradnak...
Aznap sütött a nap.

„meglesz mindened, [...] gondod viselik”
Nem sok ember szeret kórházba járni. Eleinte nekem sem tetszett, aztán egyszer az altatóorvos béna volt. Az volt az a pillanat, amikor majdnem végignéztem az egyik műtétemet. Csak az gátolt meg ebben, hogy egy ponton elájultam a fájdalomtól. Lenyűgözött, ahogy a kézspecialista dolgozott rajtam. Akármennyire fájt, mégis lenyűgözött, és ott fogant meg bennem először az igény, hogy bejárjak a kórházba. De egy árvaházból nem olyan könnyű ezt megtenni. Nem visznek a legkisebb panasz miatt kórházba egy tizenkét-tizenhároméves tinédzsert. Biztos csak hiszti - mondják, és csak legyintenek. Ilyenkor drasztikusnak kell lenni!
Tisztán emlékszem, amikor először vágtam meg magam annyira, hogy az már súlyos esetnek számítson. Nem vagyok és soha nem is voltam mazochista, csak más esélyt nem láttam arra, hogy újra a hőn áhított eszközök és köpenyek közelébe kerülhessek. Az árvaházban a kérések könnyekké változnak, az álmok pedig köddé.
Vér kellett, de elértem a célomat. Csakhogy a miértre és a hogyanra ha rákérdez az orvos, tudni kell válaszolni. Baleset volt - mindig, az összes alkalommal az volt. Irányított baleset. De nem mindig sikerült elég mély sebet ejtenem.
Olyankor mindig sütött a nap.

„akkor Te hagytál ott, szinte szöktél”
Az első műtét sosem halálos. Az első után még a legtöbb nem az. De eljönnek azok a pillanatok, amikor igenis az orvos kezében van az ember élete, és egy rossz mozdulat elég ahhoz, hogy baj történjen. Egy félresiklott tekintet, egy milliméterrel hosszabb vagy rövidebb vágás, egy centivel mellélőtt szúrás. Bármi okozhat halálos végkimenetelt, és ilyenkor azt mondják, hogy előfordul. Elkerülhetetlen, hogy valaki meghaljon miattad, az orvos miatt. Mert ez a műtétek hosszadalmas sorának velejárója. Valaki egyszer meghal, de nem az orvos miatt.
Kérdem én: akkor mégis ki miatt? Ki az, aki nem mentette meg az illetőt? Ki az, aki mellémetszett? Ki az, aki rosszul altatott? Ki az, aki bent hagyott egy szikét? Ki az, aki hibázott? Ezt nem lehet csak úgy elsimítani, hisz mindenki tudja, hogy az orvos hibája. Az orvos az, aki megmenthette volna, de helyette elrontotta.
És tudjátok, hogy mi a legborzalmasabb?
Minden halálnál sütött a nap.

...magadban hogyan fojtod el?