Miss Dasie Lina Evans

Dasie Lina Evans

nunca paran, rompiendo van
van que vuelan, lanzan llamas

Napközben kiválóan játszom a jégkirálynőt a kórházban, míg éjszaka profikhoz méltón döntöm le egymás után a tequilakat a kórházzal szemközti kocsmában. Tudok embereket irányítani, feladatokat kiosztani a beosztottjaimnak és ellenőrizni a munkájukat, de abban is jó vagyok, hogy hallgassak és figyeljek, ha a helyzet megkívánja. Éveken át gyakoroltam hogyan segítsek minden szakorvosnak, hogy én lehessek a legjobb, így megtanultam általában segítőkész lenni. A kínos pillanatokat humorral lazán meg tudom oldani, de a szarkazmusomról is messze híres vagyok. Nagyon jól tudom tartani a távolságot mindenkitől, aki nekem nem szimpatikus, de ha valami nem tetszik, szinte biztos, hogy hangot adok neki. Napközben úgy osztom ki a feladatokat és végzem el a különböző műtéteket, hogy néha elfelejtem a humánus aspektusokat, míg éjszaka szemrebbenés nélkül igent mondok olyan férfiaknak is, akiknek nem kellene. Néha úgy járkálok, mintha minden tőle függne a kórházban, miközben a szívem mélyén igazán a kötődéstől félek. Annyira önálló vagyok, hogy azzal gyakran pusztítom a körülöttem élőket, de ha egyszer megkedvelek vagy megszeretek valakit, nagyon ragaszkodom hozzá. Habár szakmai tudásomra szükség van a szívsebészeten, néha akaratlanul is inkább okoskodom, mint segítek. Az éjszakába titkon azért menekülök, mert inkább egy pár cigi, mint a folytonos álmatlanság. Ma már csak szeretnék boldog lenni, és fenntartani egy egészséges magánélet-karrier egyensúlyt Hogy képtelen leszek újra megbízni valakiben, és ezáltal egyedül maradok Őszintén? Csak remélni tudom, hogy nagyon jó, de valójában régen voltam teljes kivizsgáláson. Az egyetlen súlyos, lehet, hogy kezelésre szoruló problémám, az álmatlanság

Olykor csak a hófehér plafonon átfutó árnyékokat bámulom, máskor azért lehunyom a szemem és veszek egy olyan mély levegőt, hogy félek az utolsó lesz. Ilyenkor magam előtt látom magunkat, ahogy fiatal és tapasztalatlan gyakornokokként szorosan megöleljük egymást a végeláthatatlan folyosón, és titkon azon gondolkodunk, milyen társai leszünk majd egymásnak az életben. Aztán kirajzolódik előttem, ahogyan igent mondtunk rezidensségünk ideje alatt a kis kápolnában, és nem törődve a sok intő jellel, boldogan öleltük át egymást. Rendszerint ezt egy éles váltás szakítja félbe, amelyet egy sötét kép követ rólam egy padlón kiterülve feküdve. Aztán véget ér minden a fejemben, és kezdődik az éjszakai káosz.
Ma éjszaka az élet azonban másképp döntött. Ma súlyosan megbüntet egy idős férfit egy majdnem helyrehozhatatlan szívbetegséggel, elfelejtve, hogy nagyon sokan vannak ezen a világon, akik ezt orvosolni tudják, többek között én is.
- Joseph Miller, 63 éves, éles fájdalomra panaszkodik a jobb vállában, nehezen vesz levegőt, de még nem kapott gyógyszert. Éppen a feleségével vacsoráztak, amikor rosszul érezte magát, az étteremben mentőt hívtak, és be is hozták. Korábban nem volt panasz a szívével, de műtötték már a szemét és egyszer a jobb térdét, amelyet egy síbaleset során eltört.  
Ahogy belépek a sürgősségi elkülönített vizsgálójába, minden szem rám szegeződik, és a túlbuzgó rezidensem pillbullként köröz a páciens körül nagy szemeket meresztve rám. Ez a pillanat jelzi, hogy valójában melyikünk az orvos, és én egy fejbiccentéssel veszem át a beteg kartonját az ügyeletes nővértől. Habár minden információt elraktározok, és már a páciens egészségügyi helyzetét mérem fel, akaratlanul is megakad a tekintetem az aggódó feleségen, aki szinte sír félelmében és semmi áron sem ereszti el a férje kezét. Köhintek egy aprót és egy gyengébb mosollyal az arcomon közelebb lépek hozzájuk.
- Jó estét Mr. és Mrs. Miller. Dr. Evans vagyok, az ügyeletes szívsebész. Szeretném alaposan megvizsgálni, és kizárni minden lehetséges betegséget. Meg tudná nekem mutatni, hogy pontosan hol érez fájdalmat?
A kartont a kis asztalkára helyezem, és még közelebb lépek Mr. Millerhez, aki az ujjaival pontosan odamutat, ahová nem szabadna. A jobb váll fájdalma sosem jelez jót a szív kapcsán, így talán egy pillanatra megrándul az arcom. Mrs. Millernek valójában ennyi kellett ahhoz, hogy sírva fakadjon, és látom, ahogy könnyek peregnek le az arcán. Szeretném megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj és én vagyok a világ legjobb orvosa, de nem megy, ezért a lelkes rezidensemre pillantok és gyorsan felé fordulok.
- Vegye fel Mr. Millert az osztályra, vegyen vért és küldje el teljes laborra, csináljon EKG-t, mérje meg a vérnyomását és adjon neki fájdalomcsillapítót adagolva.
A tekintetemet mindaddig nem vonom el a szakorvos jelöltről, amíg nem bólogat kapálózva, hogy máris csinálja és pontosan úgy lesz, ahogy mondom. Néha eszembe jut, hogy vajon én is így viselkedtem-e az ő korában, de ezt mindig sikeresen elhessegetem annyival, hogy a rezindesség mellett még halálosan szerelmes is voltam, így ki tudja, hogy valójában miért viselkedtem hülyén. Elkapom a pillantásomat róla, és sietősen a házaspár felé fordulok.
- Dr. Rutherfurd kivizsgálja Önt, én pedig hamarosan minden eredményt ellenőrzök és tájékoztatom Önöket. A fájdalomcsillapító enyhíti majd az erős tüneteket, de az éjszakát mindenképpen benn kell töltenie, ezért kérem töltsék majd ki a szükséges papírokat.
Halványan, de nagyon biztatóan elmosolyodom, óvatosan biccentek, majd hátat fordítva az idős párnak kilépek a vizsgáló ajtaján egy nagy sóhaj kíséretében. A szívem mélyén szeretném hinni, hogy nem kezelem másképp az olyan pácienseket, akik látványosan szerelmesek, mert akkor az azt jelentené, hogy rossz orvos vagyok. Márpedig kevés tehetségesebb kezdő szívsebész van nálam, tehát igencsak problémás lenne a részlehajlásom. Ezt a gondolatot már éppen érdekesnek találom, amikor mögöttem hangos lihegést hallok, és természetesen Dr. Rutherfurd tisztel meg a társaságával. A homlokán gyöngyözik az izzadság, kezében Mr. Miller kórlapjával hadonászik, és most éppen jobban hasonlít egy cirkuszi artistára, mint egy vezető kórház szakorvos jelöltjére. Teljesen megfordulok és próbálom kitakarni mások elől, mielőtt a közelünkben álldogáló szakorvosok teljesen bolondnak néznek vele együtt engem is.
- Doktornő. Máris végzem, amit kirendelt, de nem kellene megnyugtatnom a beteget? Mrs. Miller nagyon aggódik, és én nem tudom, hogy mit mondjak.
Valószínűleg ez az a pillanat, amikor azt kívánom bárcsak ma szabadnapos lennék, és inkább valami izgalmasabbat csinálhatnék. Gyakornok korom óta tudom, hogy egy nap majd nekem is tanítanom kell, de amikor szembetalálom magam ezekkel a helyzetekkel, legszívesebben élesen sarkon fordulnék és kifutnék a kórházból egyenesen valamilyen mediterrán országba koktéllal a kezembe. Összeszűkült szemmel meredek rá, mély levegőt veszek, mint néha otthon az ágyban, és nyugodt hangon kezdem el magyarázni a emberséges orvoslást az aktív rezidensemnek.

 

Y esta noche te aturde la brisa